Kis magyar álom

Mottó: a pénz nem boldogít, de sok mindent megvehetsz vele, ami boldoggá tesz.

Lovas Lajost sokan csak úgy ismerik, mint az Agydobás című 2005-ös regény szerzőjét, esetleg annak folytatását, a Jó reggelt délbent is. Előfordulhat, hogy találkoztak novelláival a Galaktikában, felkapták a fejüket amikor Zsoldos-díjat nyert, és hajlandóak voltak elfogadni, hogy Lovas az, akit a sci-fi berkekben csak mint "humoros szerzőt" aposztrofálnak. Természetesen neki is vannak "ragadványnevei" és a műveit is szokás mindenféle hangzatos "rokonokkal" illetni, de erről majd később.

Történt egyszer, úgy 2010 tájékán, hogy a Galaktika Fantasztikus Könyvek (és minden csatolt részek, vagy ez a csatolt rész) állami pályázaton pénzt szerezve kiadta Lovas harmadik sci-fi regényét, a borítóján a titokzatos N címmel. Titokzatos is lehet, hisz nem sokat lehetett tudni a könyvről, a szerző is csak rébuszokban beszélt, a fülszöveg pedig vajmi keveset árult el arról, milyen is lehet maga a könyv. A borító meg, eh, inkább egy újabb Romana füzetet sejtetne, de azért adjunk neki egy esélyt, nem a borító teszi a könyvet, sajnos. Rögös talajon jár, aki humoros regényt, ne adj isten, humoros sci-fit akar írni. De nézzük akkor, mit is kapunk a recenziónkért pénzünkért!

2007-ben járunk, egy kórházban, ahol főhősünk, egy harmincas évei közepén-végén járó férfi - akiről ugyan nem kapunk leírást, de a jelek szerint igencsak jóképű - magához tér a kómából és semmire sem emlékszik, pontosabban: önmagával kapcsolatban ill. a "nemzeti identitásával" kapcsolatban semmire. Ennek ellenére szépségesen szép felesége egy nap beállít a kórházba két gyerekkel - pont mielőtt kezdett volna mélyebb románc szövődni hősünk és kezelőorvosa között - és hazaviszi. Kiderül, hogy neve is van hősünknek, méghozzá Fehérvár Nándor - nem vicc, illetve az, na -, és filozófia-történeti könyvet ír ösztöndíjból. Mellette meg akkora háza van mint egy kisebb szálloda. Persze a dolog akkor kezd furcsa lenni, amikor a lepedőakrobata vadmacska feleség a kávétól füstölve leáll. Ahogy a gyerekek is. Akiknek nincs is rendes szájuk, csak oda van rajzolva.

Valahol itt éreztem először, hogy le kéne tenni ezt a könyvet, vagy beadni antikváriumba, bár az embertársaim elleni bűntettnek minősülne. Félre ne értsen senki: lehet, csak én nem vagyok a célközönség. Na de haladjunk tovább. A próbababa-feleség és a kölykök be a szekrénybe, ahol mellesleg halomban állnak a húszezresek. Persze Nándi nem tudja, mennyi az annyi, de hamar rájön, hogy nagy valószínűséggel a "Magyarország leggazdagabb harmincasai" klubba szóló belépőkártyája is ott kallódik valahol a kanapén. Hamar vesz  is sportkocsit, gyémántos aranykarórát és egy cipőt, amiről aztán kiderül, hogy csak a perzsa sah családtagjai hordják (mindez utóbbi azért fontos, mert így biztosítja a szerző, hogy ha esetleg valami gond lenne a történetben, amire nem tud megoldást, a kalapból előhúzhassa a segítő perzsákat, mint egy nyuszit a varázsló).

A sztorit itt most félre is tehetjük egy időre, ugyanis innentől kezdve hősünk beleveti magát a gazdagok életébe, ami nagyon nem mozdítja előre a cselekményt. Hamar felszed egy duzzogós kis pi... pardon, hölgyet, végigtivornyázik egy éjszakát, sorra botlik szebbnél szebb nőkbe, keveredik nagyobbnál nagyobb "szerelmeskedésekbe" és költ egyre nagyobb összegeket. De nem kell aggódni, hősünk pénztárcája kiapadhatatlan. Meg hát azért kapunk társadalomkritikát, korrajzot meg mindent, ami szem-szájnak ingere.

Komolyra fordítva a szót: mi bajom van nekem ezzel az egyébként biztos remek regénnyel, mely a fülszöveg szerint douglas adamsi magasságokba emeli a magyar sci-fi humort? (Hát, a fülszövegíró nagy marketinges lehet, de hogy egy Adams könyvet sem olvasott, az is biztos.) Két dolog, csak kettő: a történet és a humor.

Nos, a történet. Hiába csak kétszáz oldal az egész, hiába rövidebb, mint egy átlag (akár magyar, akár külföldi) sci-fi regény, a sztori mégsem elég ahhoz, hogy kitöltse azt. Az elején még megvan a rejtély ígérete, aztán lassan ez nem lesz érdekes, marad az élvhajhász aranyifjú. Valahol a könyv kétharmadánál a szerzőnek talán eszébe juthatott, mit is akart, és hozzácsap pár tucat oldalt a "sztorihoz" (amit egyébként sokkal rövidebben le lehetett volna zavarni, így ez is unalmassá válik). És természetesen a végén jön egy kis akció, csihi-puhi, menekülés, satöbbi, aztán egy epilógusban értesülünk a boldog végről. Ha meg akarnánk magyarázni, miért volt szükség arra a közel száz oldalra, aminek semmi köze a cselekményhez, bajban lennénk. Sem a karakter nem árnyalódott, sem az ábrázolt világban (a mai magyar valóságban, illetve annak karikatúrájában) nem mélyültünk el. Egyetlen egy dolog van, amit fel lehet hozni mentségül: a humorosságot. Illetve várjunk csak!?

Mert hát igen. A könyv célja az lenne, hogy megnevettessen minket, engem. Na mármost, mint tudjuk, ez roppant mód nehéz. A humor sok mindentől függ, életkortól, szociális helyzettől, neveltetéstől, előismeretektől, és még sorolhatnánk. Természetesen egy recenzió szerzője sem tud kibújni saját köntöse alól, magyarul nem feltétlenül tud mindenre vonatkozó általánosságokat levonni. Minden bizonnyal lesznek (vannak) olyanok, akik humorosnak, pontosítok, elég humorosnak találják a regényt (az ostorozó hazaszeretet megnyilvánulását felemlegető recenzensekről ne is beszéljünk).  Megengedhetem tehát magamnak, hogy azon a dombtetőn üssek tanyát, melyen azok üldögélnek és merengenek, akiknek ez kevés. Humor? Ez? Értem én, hogy mi miért van itt. Értem én, mire játszik rá a szerző, amikor a modern költőről ír, vagy amikor a szkíta-hun-sumér satöbbi elméleteket valló zseniális "tudósokat" pécézi ki, esetleg a női lélek mélyébe kívánja elkalauzolni nyájas férfiolvasóit. Persze hogy értjük, hogy mit akar. Csak éppen nincs puskapor abban a mordályban, így ne várja, hogy átlő a várárkon...

De beszéljünk komoly emberek módjára! Valahogy nem sikerült elérnie a szerzőnek, hogy a felnagyított, karikírozott, kifigurázott helyzetek/jellemek igazán komikusak legyenek. Olyan volt az egész, mint egy gyenge tévékabaré: láttuk már, ismerjük, és már unjuk nagyon. Semmivel sem különbözik ezektől. Meg persze csak azt tudja karikírozni az ember, amit ismer. Nem hiszem, hogy az ábrázolt fiatalok, nők és egyéb rétegek igazi ismerete áll amögött, amilyennek megmutatta őket a regény. Mert hát rendben, hogy általában az előítéletekre építve lehet a legjobban viccelődni, de mi van, ha ennek a csoportnak a tagja hallgatja a viccet? Mert nem minden egyetemista fiatal olyan, mint az itt ábrázoltak. Nem mindenki lilabölcsész, van annak ellenpólusa, az öltönyös bróker. Sokkal több van ebben a korosztályban, mint az író generációja gondolná. Rengeteg dologban gyökeresen különbözik a két generáció egymástól, amit úgy érzek, a szerző nem lát, ezért emeli ki ezt a képet az egyetemistákról. Akiknek ez valószínűleg nem fog tetszeni, már ha kezükbe veszik ezt a könyvet. Elmosolyodhatnak az ilyen "naiv" karikatúra láttán, az értelmesebbek viszont valószínűleg nem fognak. De nem csak ez a "humorforrás" csordogált gyengén, Nándorunk csajozási szokásai, és még a felvázolt, a sci-fi elemet szolgálni hivatott jövő kifordított képe is gyenge. Mondhatnánk, itt nem ez a vicc, hanem az, hogy úgy gondolhatta a szerző, ez majd hatni fog rekeszizmainkra (vagy legalább elmosolyodunk). Nem csak az altesti poénok lehetnek jó poénok, és nem csak a furcsa ember lehet vicc tárgya.

Rá szeretnék mutatni: hahó, van itt egy réteg (fiatalok ill. volt és jelenlegi egyetemisták), akik szerint ez poros, unalmas, nem vicces! Douglas Adams? Ha ezt a könyvet olvassa az univerzum távoli (egyesek által mennyországnak, mások által pokolnak nevezett) részén, vagy egy másik dimenzióban, bárhol is legyen, joggal kérhetné ki magának az összehasonlítást.

Utolsónak pedig néhány szót arról, mi is van most a nőkkel? Ezt a könyvet nem éppen nőknek találták ki: a legszimpatikusabb nő is a karjaiba omlik annak a férfinak, aki egy szikrányi monogámiát sem mutat, amint lehet, elfordul tőle és más szoknya után néz. Biztos ilyen pasira vágynak az elköteleződés hívei. Ami pedig a fiatal hölgyeket illeti, most már értem, miért születnek például ilyen dalok. De a szerző biztosít bennünket, a nők is egyenjogúak a férfiakkal, megéri a férfinak személyként és nem tárgyként kezelnie a nőt. Mert az főz neki tojást. Lehet magyarázni, mekkora tragédia, hogy a férfi nem képes komoly kapcsolatra és így tovább, de valahogy úgy érzem, mást láthatnak bele az arra érzékeny olvasók. Csak annyit mondanék: ha tényleg az a könyv üzenete, hogy Nándor nőkhöz való viszonya rossz, akkor miért azt látjuk, milyen jó az ő élete?

De ha strandkönyv, akkor biztos az. Mai világunkban elhiszem, hogy szórakoztató lehet, hisz ma az emberek számára tényleg ez a magyar álom! Remélem, a szerző megtalálja közönségét, és minél kevesebb, az enyémhez hasonló írást fog olvasni. Mert hát nem venném a szívemre, ha hozzám hasonló ízlésű emberek elrontanák a sokaság szórakozását. Ha ez kell az embereknek, kapják meg ezt. Én pedig örülök, mert sikeresen leküzdöttem azt a viszketéshez hasonlító érzést, és nem dobtam el a könyvet már rögtön az elején. Így legalább elmondhatom, hogy végigolvastam még egyet a hazai sci-fi termés legjavából.

Végszónak pedig legyen elég ennyi: siker, pénz, csillogás, ez az álmom...