A sci-fi rendezvényekről

„A találkozón összegyűlt száz fős mag azonban kevés ahhoz, hogy visszahozza a kilencvenes évek eleji Hungarocon hangulatát.” (A Hungarocon jövője, Átjáró 4., 2002)

„Aztán itt volt a közönség problémája: mindenképpen feltűnhetett az egyszeri nézőnek, hogy a Con nem igazán az előadásokról, hanem a kis hazai SF-diplomáciáról szól. Az egyes programokon ritkán voltunk 20-30 főnél többen, holott a Con teljes létszáma azért az 50-60 főt elérte (amit nagyon jól mutat, hogy a Zsoldos-díjátadó teltházzal ment).” (Két hétvége a magyar SF jegyében, Benkő Marianna, 2011.)

2011-ben rekordszámú, öt sci-fi rendezvényen tettem látogatást. Ezek azonban sok mindenben különböztek, némely rendezvények még talán magukat sem tekintik igazi „sci-fi találkozónak”. Szétbonthatjuk eszerint is ezeket. „Hivatalos” rendezvény volt a 31. HungaroCon (2011. június 24-26.), az AVANA-SFportal (2011. november 12.) és a szegedi Kész-Tető Egyesület Sci-Fi Napja (2011. november 26.). Ezek mellett amolyan „baráti összejövetel” volt a 3. InterGalaktika találkozó (2011. június 17-19.) és a 24. Szefantor (szintén a Kész-Tető Egyesület szervezésében, 2011. augusztus 5-14.).

Szétválaszthatjuk úgy is az eseményeket, hogy melyek nyúlnak vissza gyökereikkel 1990 előttre és melyek az újak (ilyen tekintetben a szegedi Sci-Fi Nap kakukktojás, mert bár először rendezték meg, sok szállal kötődik a hagyománnyal rendelkező Szefantorhoz). De még ennél lényegibb dolgokban is különböznek: egyik csak baráti, a másik csak szakmai, van, ami próbálja ötvözni a kettőt és van, ami nem is tudja, mi akar lenni. Lehetne még sok szempontból elemezgetni a különbségeket, de most csak egy általános jellemzőt emelnék ki. Hogy mégis mi az, ami jellemző mindegyikre? Az alacsony részvételi arány. A leglátogatottabb talán a budapesti Sci-Fi Nap volt, cirka 100 emberrel (ebbe a szervezők is beleszámítanak), ezt követi a Szefantor, ahol viszont sokat számít, hogy az emberek családostól érkeznek. A HungaroCon, „az” országos rendezvény, létszáma nem érte el a 70 főt. Az IG találkozó csapata 20 fő körül mozgott, ezzel nagyjából azonos volt a szegedi Sci-Fi Nap mérete (itt viszont ne feledjük, hogy a baráti találkozóval ellentétben szervezők és előadók is voltak, tehát a tényleges „látogatószám” sokkal alacsonyabb). Ráadásul a rendezvények látogatói közt nagyok az átfedések.

Azt mondhatnánk, hogy a reális szám, ami egy országos, jól megszervezett magyar sci-fi rendezvényen megfordul, 100 fő körül mozog. Hogy ez sok vagy kevés? „A művelődési házakban [a nyolcvanas években] szinte vadásztak a rendezvényekre, a scifi [sic!] mozgalom a tetőfokán volt (800-900 fős HUNGAROCON-ok).” Ez a Szefantor blogján olvasható. Egy ilyen számhoz képest a mai tényleg kevés. De számoljunk másként: „A ’80-as évek elejétől a példányszámok nagyon szépen megemelkedtek. Nőtt a sikere ennek az egész műfajnak, és ez a példányszámokon is meglátszott természetesen. Olyan példányszámaink voltak, hogy: 240 ezer. Huxley: Szép új világ.” (Kuczka Péter, 1996.)

Ma nincsenek rendelkezésünkre álló pontos eladási adatok, de egyes források egy ma megjelenő, tényleg sikeres sci-fi (pl. Dick vagy Robert Charles Wilson) elfogyó példányszámait nem teszik pár ezernél többre. Természetesen a helyzet nem feleltethető meg teljesen egymásnak, hisz a rendszerváltás előtt egy „kiadói csoport” foglalkozott sci-fivel (azaz a Móra adott ki profilszerűen sci-fit, de ha kijött egy tematikába vágó könyv az Európánál, az nem zavart be a példányszámba, nem volt verseny) addig ma a sci-fit megjelentető kiadók száma egy tucatnyi körül mozog (ez a szám hol nagyobb, hol kisebb). Azonban még így sem beszélhetünk egy 4-5000-es olvasótábornál nagyobbról (mivel egy könyv nem nyeri el feltétlenül minden olvasó érdeklődését). Az pedig azt jelenti, hogy ha nem is Huxley regényével (mely nem csak a sci-fi olvasókat érdekelhette) számolunk, akkor is az „olvasótábor” (vigyázzunk, több ok miatt ez is csak relatív megnevezés lehet!) a jóindulattal kalkulált számok mellett is a huszadára zuhant vissza! Vagyis a kvázi 1000 fős rendezvények utódainak mindössze 50 fős látogatottságuk kellene, hogy legyen. Természetesen ez is csupán számtan, ami korántsem vesz figyelembe rengeteg tényezőt, de jól szemléltet bizonyos dolgokat.

Hogy mit vonhatunk le a fentiekből? Nos, egyelőre annyit, hogy kevesen látogatják a rendezvényeket, azok is főleg „belsős”, „szakmás” emberek, és hogy aki úgy gondolja, egy ilyen rendezvény nyereséget termelhet, annak nagyon jól meg kell fontolnia, mit hogyan csinál. De akkor mit jelent ez? A nagy sci-fi rendezvények kora lejárt? Az írás további része erre keresi a választ, és nem titkoltan azt kívánja alátámasztani, hogy igen, a nagy tömegeket megmozgató, több száz fős (horribile dictu, ezres) sci-fi rendezvények nem életképesek. Természetesen azonnal előkerülhet számtalan ellenpélda, de majd később látni fogjuk, hogy ezek még analógia szintjén sem jók a tétel megdöntésére (de ez nem jelenti, hogy a tétel megdönthetetlen, hisz a most következő okfejtések nem kőbe vésett igazságok, de ennek oka remélhetően a szövegből kiderül).

Feltérképezés

„Ez olyan munka, amely nemcsak átlagon felüli tudományos képzettséget kíván, hanem a jelen valóságának ismeretét is feltételezi, mégpedig olyan mértékben, mint egy realista regény, és végül mindez hallatlan szerkesztői igénybevételt követel.” (Michel Butor: A science-fiction válsága, 1953., In. Új Írás 1967. szeptember)

Ahhoz, hogy a sci-fi (szándékoltan nem SF, azaz spekulatív fikció, mely más fantasztikus tematikákat is magában foglal, mint pl. a fantasy) rendezvények mai helyzetéről beszélhessünk, le kell bontanunk, miről is van szó. Mi is a rendezvény? Egy olyan esemény, melyet valamilyen apropóból rendeznek, programmal, és akik elmennek rá, azok egyrészt érdeklődnek iránta, másrészt megvannak rá a lehetőségeik is. Vagyis olyan emberek halmaza, akik érdeklődése egy bizonyos dologban megegyezik. A sci-fi esetében egy rendezvény érdekes szerepet tölt be. Nem csupán egy esemény, mint egy színházi előadás, hanem általában egy közösségi élmény, egy „happening.” Hogy mitől több, mi az oka annak, hogy egy sci-fi szerető embernek sokkal többet jelent egy ilyen rendezvény, mint más, nem tudni (hasonló az eset más populáris jelenségek esetében is, mint a fantasy, RPG, anime, de akár egy Harley Davidson találkozót is idecitálhatunk). Ez mindenesetre tény. Ez viszont azt jelentené, hogy értelemszerűen a szervezők is figyelembe veszik ezt, és valóban, a sikeres sci-fi találkozóknál ez a fajta „összetartozás” megfigyelhető. Még ha nem is ismer mindenki mindenkit, az azonos attitűdöknek és érdeklődésnek köszönhetően senki nem érzi magát kívülállónak. Ez viszont azt eredményezi, hogy a találkozó funkcióját tekintve nem egyszerű esemény: közösségi tereppé válik, az ott megjelenők pedig – ha nem is mind – közösséggé válnak.

Az embert élete során számtalan közösség kíséri végig születésétől a haláláig. A család, az iskola, a szakkörök, a baráti társaság, a munkahely, a sakk-klub, az idősek klubja, de még egy gyülekezet vagy egy zenekar is közösségnek számít. A közösség alapvető szükséglet az egyén számára, a személyiség fejlődésében, megtartásában, az identitás szempontjából elengedhetetlen. A közösségi normák, ismeretek, ismeretségek, a közösségből érkező hatások és reakciók segítenek eligazodni az életben, megtalálni az egyén kiteljesedéséhez vezető utat (ugyanis minden egyén számára fontos, hogy belső egyensúlya szempontjából releváns visszajelzéseket kapjon, „igazolja önmagát”). Az emberi közösségek közül az egyik legfontosabb (identitásformáló szerepe és az életre vonatkozó szabályai miatt) sokáig az egyház volt, ill. valamely vallási csoport (jellemzően most csak Európáról van szó). Ez egészen a felvilágosodásig, az „ész koráig” így volt (bár már korábban repedezni kezdett a vallásos alapokon nyugvó világkép, az igazi szkepszis ekkor diadalmaskodott). A tudományos gondolkodás, a kinyilatkoztatások helyett az empirikus tapasztalás lett a világnézet alapja. Ahogy fejlődött a technika/technológia, egyre nagyobb lett a városi népesség, a közösségek is átalakultak. A XIX. század végére még ugyan fontos szerepet töltött be a polgári réteg számára a vallás, de kialakultak mellette más közösségek is (politikai páholyok, sportegyesületek, klubok stb.). Ez az ún. modern kor.

A modern kor, mint láttuk, az ész és a tudomány diadala. Nem véletlen tehát, ha azt mondjuk, a science fiction jellemzően modern kori vívmány. Még ha nem is zengi feltétlen a tudomány mindenhatóságát (pl. Wellsnél a tudomány nem mindig jó, persze itt is az emberi tényező az ok), de világképének alapja a tudomány. Nem csoda, ha diadalútját az Egyesült Államokban futotta a XX. század első felében, amikor a tudományos fejlődés a csúcsán volt, a városok a földből nőttek ki, az ország prosperált és növekedett minden értelemben. (Ebben a növekedésben a gazdasági válság ugyan törést jelentett, de az abból való kilábalás csak tovább erősítette a pozitív érzést, ami még a második világháború kiábrándultsága is csak nehezen tudott teljesen lerombolni, gondoljunk csak az ötvenes évek amerikai kertvárosi életmódjára.) A sci-fi klasszikus, tudományos oldala itt erősödött meg és terjedt el. Az emberek pedig fogékonyak voltak erre a világnézetre, és hamarosan új közösségi forma jelent meg: a sci-fi fandom. A kis létszámú helyi társaságok hamarosan klubokká szerveződtek, azok pedig hamarosan találkozókat kezdtek rendezni. Ez történt Nyugaton.

De mi a helyzet Európában, többek között Magyarországon? Itt nem alakult ki akkora hagyománya a sci-finek, idehaza nem szerveződtek klubok, mert nem volt mi megszervezze őket. Nem volt olyan, hogy tudományos fantasztikum, csak fantasztikummal apelláló művek, Babitstól Leleszyn keresztül a legolcsóbb füzetekig. Ellenben közösségek itt is voltak, elég csak a cserkészekre gondolni. Azonban az államszocialista rendszerrel valami megváltozott. A rendszer először nem ismerte fel a közösségek jelentőségét, az álságos, átlátszó próbálkozásaik nem találtak nagy támogatottságra. Az igazi közösségszervezésig egészen a Kádár-rendszer konszolidációjáig, a hatvanas évekig kellett várni. Kisdobosok, úttörők, sportegyesületek, művelődési házak, könyvtárak klubjai, munkahelyi szakkörök, iskolai csoportok, a rendszer maga állított fel újabb és újabb kis közösségeket. Ez, és a modern sci-fi megjelenése – mely a hatvanas évek végén terjedt el – eredményezte a hetvenes években az első igazi sci-fi közösségek létrejöttét. Akit behatóbban érdekel a téma, olvassa el Erdei Pálma Ész-játék vagy csodavárás? című disszertációját.

Hogy mégis miben különböztek a kelet-európai közösségek az amerikai fandomtól? Az alapok itt is azok voltak, amiket Luis Vigil leírt:

„Itt kapcsolatot létesít más sci-fi kedvelőkkel, s vitatkozhat velük a műfajról, a szerzőkről és egyes művekről is, tudomást szerezhet kevésbé ismert könyvekről, cserélhet is könyveket, s általában véve megoszthatja kedvtelését másokkal, hiszen mi, sci-fi kedvelők, mielőtt bekapcsolódtunk a fandom világába, mindnyájan szörnyű kétségek között vergődtünk, vajon nem egyedül rajtunk ütött-e ki az a »bolondéria«, hogy szeretjük ezt a műfajt, amelyet a hivatalos kultúra annyi »szent tehene« szólt már le olümposzi fensőbbséggel.” (Erdei, 2003, 152. oldal)

Maga Erdei is azt írja, hogy a sci-fi olvasás aktivizáló jellege arra készteti a fanokat, hogy megbeszéljék gondolataikat, kommunikáljanak hasonszőrű társaikkal. Magyarországon, bár a hivatalos vezetés nem nézte jó szemmel az önállóan szerveződő csoportokat, a nyolcvanas évekre számos klub élte virágkorát több ezres táborral. Pl. a Kuczkáék szervezte Galaktika Baráti Kör (még ha ez nem is feltétlen aktív közösséget jelentett) tizenötezer tagot számlált, a VÉGA amatőr mozgalma is több ezres taglétszámmal bírt.

De eközben Nyugaton történtek változások.

A hatvanas években mintha valaki leejtette volna az üvegből készült Földgömböt, a világkép széttört. Ez nem volt csoda, aki gondolkodott, az láthatta előre ennek bekövetkeztét. A második világháború, a jó és rossz kettősségének árnyalódása, a különféle eszmék, a globalizáció első lépései, mind-mind egy új korszak eljövetelét mutatták. Beköszöntött a posztmodern, ahol semmi sem az, aminek látszik.

De mi is ez a posztmodern? A posztmodern lényegében a kiábrándulás a modern kor technicizmusából, abból, hogy mindennek pontosan tudjuk mi a helye és mit is jelentenek a különféle fogalmak. Az emberek csalódtak a tudományban, nem találják a helyüket a világban, nem tudják már olyan könnyen felépíteni a világképüket. Ez az új utak keresésének a korszaka. Az ember ráébred, hogy a modern kor azon állítása, hogy a világ megismerhető, nem igaz: sosem fogjuk megismerni teljesen a realitást, sőt, minden ember saját realitással rendelkezik. (Éppen ebben rejlik a fejezet eleji idézetben a sci-fi írásról értekező Michel Butor tragédiája, aki ezt még nem látja.) Ennek a világképnek a csírái már régen ott voltak a kultúrában, és mostanra értek meg. Új vallási csoportok egész sora jelent meg, a szinkretizmus került előtérbe, a magaskultúra összefolyt a popkultúrával. És ez a sci-fiben is éreztette a hatását. Ennek legszemléletesebb példája, hogy 1974-ben Nebulára jelölték Thomas Pynchon Súlyszivárvány című regényét (hogy ebből, valamint a díj oda nem ítéléséből mi vonható le, arról egészen érdekes kis párbeszéd alakult ki). Ekkor hullámzott a New Wave, a sci-fi is próbált szakítani a technokrata világképével. Hogy ez a sci-fi fandomra hogyan hatott? Az egységes sci-fi mozgalom lassan széttöredezett. A média térhódítása volt az, ami elsődlegesen megosztotta a rajongókat, kialakultak a különféle filmek, sorozatok rajongói (pl. trekkie-k, Star Wars fanok stb.). (Persze ne vonjuk le azt a téves következtetést, hogy a sci-fi mint modern jelenség a posztmodernnel meghalt volna: egyszerűen csak adaptálódott a helyzethez, ez viszont nem tárgya ennek az írásnak.)

Azonban van még valami, ami több mint valószínű, hogy szerepet játszhatott a(z aktív) sci-fi közösség megcsappanásában, ez pedig a posztmodern emberkép. Míg a modern ember számára csak pár dolog alkotta identitása építőkövét, addig a posztmodern ember folyamatosan kutat, és nem rest egyszerre több, gyakran ellentmondásos dolgot is beépíteni személyiségébe. Vallási példával élve: meditálhat valaki otthon, vasárnap elmehet egy kis közösségi házba misére, hihet a reinkarnációban és lehet attól fizikatanár. Mindezek nem zárják ki egymást, bármennyire is úgy tűnik. Ez a helyzet más dolgokkal kapcsolatban is. „Az ember 14 évesen keresi a maga kis csapatát – én a sci-fiseket találtam meg, nem a Depeche Mode-osokat vagy a többi ilyen csapatot...” Így fogalmaz Szélesi Sándor 2003-ban. Abban igaza van, hogy fiatalon az ember hajlamos egy fő csoportot kijelölni magának. De vajon manapság valóban így néz-e ki az ember identitása: csak egy csoporthoz tartozhatunk felnőttként is? Miért ne lehetne valaki egyszerre „Depeche Mode-os” és más csoport tagja? Vagy ha csak egy csoport tagja is, egyszerre több szubkultúra befolyásolhatja az identitását. Felmerül a kérdés, vajon elég erős tud-e lenni a sok szubkultúra közül bármelyik annyira, hogy odaláncolja magához az illetőt? A fejtegetés sokáig folytatható, annyit talán nem probléma azonban megállapítanunk, hogy nagyon kevés ember számára válik feltétlenül egy valami meghatározóvá. Annak valami nagyon erősnek, aktivitást igénylőnek kell lennie, valami olyannak, ami miatt érezzük, hogy mi igenis különbözünk. A sci-fi ilyen? Talán ilyen volt, de ahogy egyre jobban elterjedt már nem néznek olyan furcsán ha azt mondjuk: én szeretem a Battlestar Galacitcát vagy a Star Treket. De ez a gondolat már átvezet a következő részhez.

Fókuszálás

„Edward James még úgy gondolta a ’90-es évek elején, hogy – miközben úgy tűnik, a kultúra széttöredezése egy posztmodern korjelenség, s a science fiction és a fandom széttöredezése ennek az általános trendnek a része – a kelet-európai SF-mozgalmak olyanok, mint a nyugatiak voltak 30 évvel korábban: még megvan bennük az erő, a lelkesedés és a közös cél érzete. Pedig a bomlás jelei már itt is kezdtek megmutatkozni, sőt ezen a téren még a nyugati folyamatokhoz képest megfigyelhető »rendes« fáziskésés is rövidebbnek bizonyult: elég volt 5 év, és a keleti klubmozgalom épp olyan fragmentált és média-alapú lett, mint az amerikai.” (Erdei, 2003., 166. oldal)

Magyarországon – és a keleti blokkban – a rendszerváltás hozott gyökeres változásokat a kultúrában, így a sci-fi életben is. Lényegében elmondhatjuk, hogy a fanok és a profik közti harc a kilencvenes években a fanok győzelmével zárult. Azt gondolhatnánk, hogy ezzel, és az állami kontroll gátjának megszűnésével megnyílt az út a minél nagyobb sci-fi élet előtt. De éppen hogy nem ez következett be. Ennek több oka van, vegyük őket sorra.

Először is, a Nyugaton már a hetvenes-nyolcvanas években lejátszódott posztmodern váltás most következett be a Vasfüggönyön innen. A politikai váltás és a nyitás magával hozta az eddig feltartóztatott eszmék, áramlatok és tendenciák beáramlását. Kapitalizmus, nyugati életmód, új vallások, filozófiák. Hirtelen megszűnt a kommunista vezetés által megszabott út, és sok-sok út állt az emberek előtt. A sci-fi Keleten is folyamatosan elveszítette egyedülállóságát (kvázi „modern vallás” jellegét).

Ezzel párhuzamosan, ahogy Nyugaton már szintén hamarabb bekövetkezett, az emberek elkezdtek kiábrándulni a sci-fiből. Ennek idehaza több rétege volt. Egyrészt a posztmodern szemlélet, vagyis a tudományból és a tudományos világmagyarázatból való kiábrándulás szemben állt a technicista sci-fivel. Ráadásul a szabad piac megjelenésével megszűnt a korábbi „kontroll”, ami sajnos azt eredményezte, hogy a magyar fantasztikus könyvpiacot – az elenyésző kivételtől eltekintve – silány (mind külső, mind belső) minőségű kiadványok özönlötték el. A kilencvenes évek egyébként sem kedvezett könyvkiadásnak: az előállítási költségek megnőttek, a konkurencia is megjelent, mindenki ott spórolt, ahol tudott. De a vevői oldalon is problémák léptek fel: a megélhetés egyre drágább, sőt, nehezebb lett. Míg korábban a legtöbb család megengedhetett magának bizonyos luxuscikkeket, pl. könyveket, addig a rendszerváltás után már létkérdéssé vált, hogyan osztják be a jövedelmüket (és akkor a növekvő munkanélküliségről nem is esett szó.) Így nem csoda, ha az emberek inkább költötték másra a pénzüket, mint hogy belefussanak egy gyenge sci-fi ponyvába.

Természetesen a nyolcvanas években megkezdődött tendenciák folytatódtak: a fantasy és a szerepjátékok egyre több embert vontak el a sci-fitől. Ami viszont nagyobb probléma volt a sci-fi megítélése szempontjából, az a különféle áltudományos irányzatok felerősödése. Ez nem csak a sci-fi nehezen megszerzett renoméját tépázta meg, de a sci-fi kedvelőket is lassan elfordította a kluboktól, rendezvényektől. Mert bár tény, hogy az emberek fogékonyabbak ebben az időben a misztikus, az új dolgok iránt, a sci-fi rajongók jelentős része alapvetően még mindig a tudomány híve.

Maguk a fanok (a fanzinok készítői, a rendezvények és klubok szervezői) is kezdtek eltávolodni az olvasóktól. A profik által adott rendszer ugyan egyoldalú volt, de rendelkezett valamilyen fajta minőségi szűrővel. Amit még ma sem képesek elfogadni sokan a hazai sci-fi közéletből – érthető, hisz ezeknek a győztes fanoknak az örökösei – a profik bukásával és a fanok térnyerésével rohamosan romlott a hazai sci-fi minősége (mind írások, mind a kiadott külföldi művek tekintetében). Ez is hozzájárul ahhoz, hogy sokan elfordultak a science fiction irodalomtól. Az íróság, a kezdő szerzők útjának egyengetése vált a fő feladattá.

Fontos jelenség továbbá a telekommunikáció rohamos fejlődése, a televízió térhódítása és az internet elterjedése. A sci-fi rajongók közül most szakadtak le a „lusták”, akik a fárasztó élet mellett megelégedtek a televíziós sci-fi (Star Trek, Babylon5) nyújtotta lehetőségekkel (nem hiába szerveződtek ilyen csoportok, melyek mára szintén vegetációba süllyedtek vagy elhaltak). Amit pedig az internet jelent, azt jól szemlélteti az alábbi idézet:

„Olyan sok könyv van, hogy nincs közös olvasmányélmény. Régebben meg lehetett azt tenni, hogy ha megjelent egy könyv, és hosszú hónapok óta az volt az első, akkor a következő sci-fi foglalkozásra mindenki elolvasta, és meg lehetett beszélni, hogy tetszett-nem tetszett, mi a véleményünk róla – ezek nyilván nem irodalmi elemzések voltak, hanem a sci-fi ötletének megbeszélése, esetleg egy jobb poén hangsúlyozása, így ha valaki nem olvasta, akkor kedvet kapott rá. Manapság már ilyenek nincsenek. Magányos élmény lett vagy lesz, amit nincs kivel megosztani, nincs kivel megbeszélni, és éppen emiatt már nem is ér annyit.” (Nemes István, 1996.)

Nemes egyvalamit még nem láthatott előre 1996-ban: azt, hogy az internet mennyire meg fog változtatni mindent. Az olvasás ma éppen hogy nem magányos élmény. Bárki megoszthatja gondolatait, véleményt cserélhet, elolvashatja/meghallgathatja/sőt megnézheti mások mit gondolnak egy könyvről/filmről. Minek utazzon valaki több száz kilométert és költsön el több ezer forintot, amikor ugyanezt megkapja otthon, a számítógépe előtt ülve?

A nyolcvanas évek lendülete kitartott ugyan a kilencvenes évek elejéig, de lassan a sci-fi rendezvények látogatottsága a fenti okok miatt alábbhagyott – gondolok itt az elvileg a legnagyobb, a Hungarocon látogatottságára. Ráadásul utóbbi rendezvény, amellett, hogy látogatószámot vesztett, a mai napig nem képes tökéletesen eldönteni, mi akar lenni igazából.

A tézis kikezdése

„Nagyjából ezerötszáz ember érkezett a városba, hogy részt vegyen a találkozón. A szervezők erénye, hogy sokrétű programot állítottak össze, megtalálta a számítását, aki az SF irodalmi, filmes vonulata iránt érdeklődött, de az is, aki csupán a számítógépes játékokon, szerepjátékon keresztül kíváncsi a témára.” (Mihaleczky Péter a 2002-es csehországi EuroConról, Átjáró 4.)

Természetesen egy tézis, egy elmélet csak akkor állja meg a helyét, ha a felhozott ellenérvekre is tud hathatós választ adni. Mint az elején megjegyeztem, igen könnyen találhatunk ellenpéldákat, melyeket most igyekszem meg is vizsgálni.

Korábban szó volt róla, hogy a sci-fi találkozók párhuzamba állíthatóak más rétegcsoportokkal. Az első ilyen a szerepjátékosok. Gyakran hallani azt az érvet, hogy miért nem vesznek példát a sci-fi rendezvények szervezői róluk. Sokan vannak, egy tisztességes RPG-s találkozó több száz embert mozgat meg. Vagy az anime: a Holdfénycon honlapján olvasható, hogy „[a] 2010-es karácsonyi rendezvényünk az MKSZ-el és a Mondóval közösen a Millenárison került megrendezésre, immáron több mint 2500 látogatóval.” Hogy mi lehet ezen rendezvények sikerének titka? A válasz nagyon egyszerű: a frissességük. Mindkét csoportnál elmondható, hogy viszonylag új keletű dologról van szó (az RPG olyan 25-30, az anime nincs 20 éves idehaza). Mivel az új vallási mozgalmakról rendelkezem ismeretekkel (nem sokkal, és ezek nem empirikus ismeretek), ezért innen hozom az analógiát is. Egy új mozgalom általában a fiatalokat érdekli, akik számára fontos a közösség nyújtotta keret, amit a tinédzserek, fiatal felnőttek élethelyzetük miatt hiányolnak. Fontos számukra a személyes kapcsolat, az, hogy hasonló fiatalokkal lehetnek együtt. Itt újra előkerül az, hogy mennyire szükséges az embernek a közösség. A párhuzam még akkor is állja a helyét, amikor az RPG-sekről beszélünk. A fiatalok azért is tudnak részt venni az ilyen mozgalmakban, mert nincsenek olyan kötöttségeik (család, munka stb.), melyek gátolnák őket abban, hogy energiát fordítsanak erre (pl. utazás). Ez akkor válik fontossá, ha azt vizsgáljuk, miért csökken az aktív RPG-sek száma: az úttörők közül többen „kiöregedtek”, otthon még játszanak, de már kevesebben vennének részt egy rendezvényen. Valahol itt is jelenik meg a párhuzam a sci-fi mozgalommal. Talán az, hogy a kilencvenes években a hazai mozgalom „elvesztette” a fiatalokat, azt eredményezi, hogy már nem képes működő stratégiákat gyártani arra, hogy az alapvetően már nem kizárólag a sci-fi iránt érdeklődő, az internet korában felnövő fiatalokat megfogja. Aki rendszeresen látogatja a különféle rendezvényeket, alátámaszthatja azt a képet, hogy a hazai mozgalom „az öregek találkozója.”

És mi a helyzet a hatalmas létszámú EuroConokkal és WorldConokkal? A válasz a rendezvények elnevezésében rejlik: ezek nemzetközi találkozók. Még ha az EuroConok esetében a helyi lakosság adja is a legnagyobb számot, egy európai rendezvényre (amire nagy valószínűséggel híres írók, szerkesztők is elmennek) nagyobb valószínűséggel elmennek a passzív rajongók. A WorldCon pedig, még ha főleg amerikai eseményről is van szó (ami nem teljesen igaz) akkor is méreteiben sokkal nagyobb. Fontos tehát figyelembe venni a „név erejét” és az arányokat (az USA lakossága 2011 végén 312 millió fő).

A harmadik ellenpélda a különféle filmes/sorozatos sci-fi rendezvények, gondolok itt a FedConra. Itt ugyanez a helyzet, kicsiben ez nem működne. Még akkor sem, ha egy nagy színészt/rendezőt stb. invitálnának meg a szervezők, mert nem hozná vissza a rendezvény a befektetett költségeket.

Végezetül jöjjön az utolsó érv a tézis ellen. Mi lenne, ha azokkal a szubkultúrákkal, amelyek sikeresek, mint a fantasy, az anime vagy az RPG, összevonnánk vagy csak kicsit kevernénk a sci-fi rendezvényeket? Nos, ennek elsősorban az lenne a következménye, hogy elnyomnák a sci-fis rajongókat a létszámarányuk miatt. Ugyanakkor a legfontosabb érv ez ellen az, hogy nem nevezhetünk sci-fi rendezvénynek valamit, ami nem az. Ne feledjük, a sci-fi renoméja megkopott, és ha valamit sci-fi rendezvényként hirdetünk, megemlítve, hogy egyébként szerepjáték és anime is lesz ott, sokkal kevesebben fognak eljönni, mintha színtiszta anime találkozóról lenne szó. Példának ott a Holdfénycon: anime rendezvény, de „megtűrik” a sci-fi és fantasy kedvelőit. Valószínű, hogy nem sokan jelentek meg az utóbbi csoportok képviselőiből, már csak azért sem, mert nem érezték volna „otthonosan” magukat. És itt előkerül még egy probléma. Mit fogadunk be és mit nem? Az orkos trash-fantasy még oké, a tinédzsereknek szóló vámpírkönyvek már nem? A sci-fi anime még oké, de a tizenéveseknek szóló, tündéres anime már nem? Minél inkább meg akarunk felelni a lehető legtöbb csoportnak, annál könnyebben két szék között, a pad alatt találhatjuk magunkat.

Epilógus

„Valahogy úgy érzem, az elkövetkező évek vízválasztóak lehetnek, végül is, eltelt húsz év, van sok szerző, van sok tehetséges ember és iparos, fellendült a külföldi SF könyvek kiadása, miért ne rendezzünk jövőre nagyszabású Hungarocont?” (Sci-fi élet a horvátoknál és nálunk – öncélú megjegyzések, Lőrinczy Judit, 2009.)

„A szegedi nap tanulsága ugyanaz volt számomra, mint a pestié: jórészt ugyanazok az arcok tűnnek fel, akiket megszoktunk az elmúlt években. Jaj de jó is barátokat látni, nem is ez a baj, hanem hogy új »játékosokat« nem sikerül bevonzani. Felmerült a kerekasztal-beszélgetésen, hogy talán nem az irodalom felől kellene csak közelíteni, de hát közelítettünk mi a film felől is.” (Sci-fi nap Szegeden, Szélesi Sándor, 2011.)

„És itt jutunk el ahhoz, hogy mi is igazából a HungaroCon célja. Mert erre nem sikerült rájönnöm.” (Két hétvége a magyar SF jegyében, Benkő Marianna, 2011.)

Azt hinnénk, most megpihenhetünk, mert kifejtettük a tézist, meg is védtük, mi dolgunk lehetne még? De sose vonjunk elhamarkodott következtetéseket, ez az, amit reményeim szerint sikerült az olvasó fejébe vernem. Mert még mindig maradnak elvarratlan szálak, új elemek, amiket bevonhatunk az egyenletbe.

Érdemes megnézni, mielőtt leírjuk az utolsó szavakat, hogy mi a helyzet másutt. Két, nálunk kisebb népességű, de lényegesen jobb helyzetű (gazdaság, kultúra, sci-fi fősodorhoz való viszony) országban, Dániában és Finnországban, ha nem is tízezres, de magyar viszonylatban irigylésre méltó közönségek vannak. A dánoknál kicsi, 100-200 fős rendezvények, viszont egy összefogó, aktív rajongói körrel. A finnek ezzel szemben szeretnek kis csoportokat létrehozni, viszont képesek és hajlandóak is közösen tenni valamiért. Hogy ez miért lehet? Hogy ott szép lassan hódított teret a fent vázolt posztmodern világkép, és valószínűleg nem veszítették el a fonalat az utánpótláshoz. Talán célravezetőbb megnézni két posztkommunista országot: Romániát és Horvátországot. A románoknál azt láthatjuk, hogy szintén sok kis csoport van, de ezek inkább egymás kerékkötői, mindegyik úgy látja, nála van a megfelelő érv, és ő hivatott a korlátozott források kiaknázására. Épp ezért még a hazainál is rosszabb a helyzet együttműködés terén.

Az egyenes másik vége Horvátország, ahol a különféle csoportok képesek összehozni egy átlagosan 800 fős SFeraKont, és több kisebb, de még így is több száz fős rendezvényt. Rákérdezhetünk, vajon ők hogy csinálják? A választ többfelé kereshetjük. A SFeraKon is több évtizedes múltra tekint vissza (1983-tól rendezik meg), mindig is aktív külföldi kapcsolatokkal rendelkezett (nem hiába lesz a házigazdája a 2012-es EuroConnak, ami várhatóan hatalmas buli lesz). Ez még viszont egyáltalán nem garancia semmire, lásd a HungaroCon esetét. Talán azonban nem felesleges megemlíteni, hogy a horvátoknál a kiadás és a helyi szerzők érvényesülése mindig is nehéz volt. Nincs rendes sci-fi magazinjuk, ami van, az inkább egyfajta antológia. A SFeraKon egy nagyon színes találkozó, ahol a sci-fi (és fantasy) irodalom mindenféle válfaja képviselteti magát, a filmesek és egyéb ágak kedvelői is örömmel látogatnak el oda, sőt, ők adják a vendégek többségét. Hogy van az, hogy ott megy, ami itt nem, vagyis hogy releváns méretű rendezvényt tartsanak? Csak két dologra tudok gondolni: a horvát fanok nem merültek el az íróság piedesztára emelésében (ami jellemző a mai magyar sci-fi mozgalomra, ez egy későbbi írás tárgya lesz), és hogy már a kezdetektől együttműködtek más csoportokkal, így nem furcsa egy horvát fantasy rajongónak, ha azt olvassa, a SFeraKonon is olyan program lesz, ami őt érdekli. Nem biztos, hogy ez az igazság, de egy gondolatot mindenképpen megér.

És hogy van-e remény a magyar találkozóknak? Érdekes kérdés. A fentiek alapján azt mondhatnánk, nagy, több száz embert megmozgató találkozókra semmiképp. Bár a rendezvények számarányát tekintve a 2011-es év igen jónak mondható, senki ne várja, hogy hirtelen százával özönlenek a rajongók és visszatér a „régi dicsőség” (mely talán sosem volt). Sok fontos dolgot kell szem előtt tartani, amikor a jövőről gondolkodunk. Ezek többnyire olyasmik, amik már elhangzottak többször több helyen, de talán nem árt, ha itt is összegyűjtöm őket.

Először is, át kell gondolni az egész magyar sci-fi mozgalmat. Rá kell ébredni, hogy a kilencvenes évek véget értek. Hozzáértő kezekbe kell adni a rendezvények sorsát: erre a budapesti Sci-Fi Nap jó példa volt, ahol kisebb-nagyobb bakik ellenére a szervezést jól megoldották, és ez érezhető is volt. Letisztult célok kellenek, mit is akar egy rendezvény. Egy főleg irodalmi profilú találkozóra felesleges biológiai előadás, mert lehet, hogy lesz, akit érdekelni fog, de többen valószínű hogy ki fogják azt hagyni.

Fontos a helyszín, egy rendezvénynél a legfontosabb. Ez persze összefügg a célokkal: ha nagy rendezvényt akarnak, frekventált hely kell, ami jól megközelíthető (ez rutinos szervezőknek nem újdonság), baráti sörözéshez pedig egy eldugott hely is tökéletes (sőt, a legjobb, gondolok itt a második, soproni InterGalaktika találkozóra). És sajnos el kell ismerni, hogy igazán nagy sci-fi rendezvényt ma Magyarországon csak Budapesten lehet rendezni. Ezt „vidékiként” mondom. Hogy miért, annak több oka van. Infrastrukturálisan a legjobb választás (közlekedés, hely, ahol megrendezhető, szállás, intézményi háttér stb.). Mivel magyar viszonylatban kiugróan nagy a főváros lakossága, és kulturálisan egyébként is egy pezsgő városról van szó, nagyobb az esélye, hogy eddig nem látott „új arcok” jelenjenek meg. Fontos a megfelelő reklám (magyarul, akinek tudnia kell róla, az tudjon is róla). És végezetül nagyon fontos, hogy egy nagy találkozó összehozásáért minél többeknek kell tenniük. Nem személyeknek, hanem szervezeteknek. De nem szabad összekeverni az együttműködést a totális megegyezéssel. És fontos, úgy is mondhatnám, alapvető dolog, hogy aki segít, az kap valamit cserébe. Sajnos jellemző a hazai fantasztikus élet szereplőire, hogy az elmúlt évtizedek szembenállásai – melyeknek gyökerei jó messzire visszanyúlnak, némely jellemzői és okai még a kommunizmusba – során olyan dolgok rögzültek mindkét félben, amiken nehéz változtatni (ez szintén egy külön értekezést érdemel a későbbiekben). Vannak pozitív irányok, de ez még mindig nem az út vége.

És ami mindennél fontosabb: fel kell ismerni, hogy bizony hiányzik az utánpótlás. Ordítóan. Amikor a fiatalokat a harmincasok jelentik, az probléma. Rá kell ébredni, hogy a régiek kiöregedtek, bármilyen kegyetlenül hangozzon is ez, nem lehet rendezvényeket építeni rájuk. A mozgalmakat a fiatalok viszik előre.

Kijelenthetjük, hogy a klasszikus értelemben vett nagy sci-fi rendezvények kora lejárt.

***

„És ami még biztos: a magyar SF olyan, mint a magyar foci. Mindenki azt gondolja, ért hozzá. Hát, nem. Annyiféle érdek, pénzügyi bukta, olvasók távolmaradása és szokásaik megváltozása, a kiadók közötti ellentétek, emberek közti félreértések nehezítik, hogy végre lássuk a fától az erdőt. És ha kinézünk a fa mögül, akkor is, mintha mindannyian egy másik erdőt bámulnánk…” (A XXXI. HungaroConon jártam, Lőrinczy Judit, 2011.)

Ahogy az elején mondtam, és ahogy a szövegből is kiviláglik, ez csupán egy gondolatmenet. Nem kőbe vésett igazságok gyűjteménye, csupán egy tézis, mely cáfolatra vár. Vagy érvekkel, vagy tettekkel.

Ami pedig a továbbiakat illeti, az írás végén felvetett kérdések már túlmutatnak ezen a kérdésen és az egész hazai sci-fi helyzetére vonatkozó kérdéseket vetnek fel. Reményeim szerint az elkövetkező hónapokban további, ehhez hasonló írások fognak születni, melyek a saját interpretációmat tartalmazzák, arról, hogyan látom a jelen helyzetet. Milyen problémákat, forró pontokat tartok lényegesnek kiemelni, és hol látom ezeknek az okait, kiindulópontjait. Aki szemfülesen olvas, pár alapgondolatot már most megtalálhat a szövegben.

Ez a science fiction hazai helyzetéről szóló helyzetjelentés egyik első darabja.