A vita és a vélemény

John Stuart Mill (1806-1873) A szabadságról (On Liberty, 1859.) Századvég Kiadó, Bp., 1994, fordította Pap Mária

"Ha az emberiség egyetlen ember kivételével azonos véleményen volna, még akkor sem lenne joga ezt az embert elhallgattatni, ahogy annak sem lenne joga – ha hatalma volna is rá – az emberiséget elhallgattatni. Ha a vélemény olyan magánvagyon volna, mely csak tulajdonosa számára értékes, s ha élvezésében zavarni valakit egy egyén magánsérelme lenne csupán, akkor volna értelme mérlegelni, hogy kevés vagy sok emberen követték-e el a sérelmet. Ám ha korlátozzák egy vélemény kifejtését, abban épp az a különlegesen rossz, hogy az emberi nemet rabolják meg, az utókort éppúgy, mint a kortársakat, s az eltérő véleményűeket még jobban, mint az egyetértőket. Mert ha a vélemény helyes, megfosztják őket az alkalomtól, hogy igazságra váltsanak egy tévedést, ha pedig helytelen, nélkülözni kénytelenem egy majdnem ekkora nyereséget, hogy tudniillik élesebben és elevenebben észleljék az igazságot azáltal, hogy az megütközik egy tévedéssel. Ezt a két hipotézist külön-külön kell megvizsgálnunk, mivel az egyikhez másfajta érvek tartoznak, mint a másikhoz. Sohasem lehetünk biztosak abban, hogy az a vélemény, amelyet elnyomni próbálnak, helytelen; és még ha biztosak is lennénk ebben, elnyomása akkor is káros.

Először: lehet, hogy az illetékesek által elnyomni kívánt vélemény helyes. Azok persze, akik el akarják nyomni, tagadni fogják helyességét, tudnunk kell azonban, hogy nem tévedhetetlenek. Nincs joguk rá, hogy az egész emberiség helyett eldöntsék a kérdést, s mindenki más elől elrejtsék a mérlegeléshez szükséges eszközöket. Hogyha azért hallgattatnak el egy véleményt, mert biztosak benne, hogy helytelen, akkor úgy viselkednek, mintha feltételeznék, hogy az ő bizonyosságuk azonos az abszolút bizonyossággal. A vita elhallgattatása mindig egyenértékű a csalhatatlanság feltételezésével. Ennek cáfolatát a közismert érvekre hagyhatjuk, melyek attól, hogy közismertek, nem kevésbé jók." (25-26.)

[…]

"Az ítélőképesség azért adatott az embereknek, hogy éljenek vele. […] A kormányoknak is, az egyéneknek is kötelességük a tőlük telhető legigazabb véleményeket kialakítani, kötelesek ezeket körültekintően megformálni, és sohasem kényszeríthetik véleményüket másokra, ha nem teljesen bizonyosak abban, hogy igazuk van. […] Teljes bizonyosság nem létezik, olyan bizonyosság azonban van, amely elégséges az emberi életcélokhoz. Saját viselkedésünk irányításához fel lehet, sőt fel is kell tételeznünk, hogy véleményünk igaz […]." (27-28.)

[…]

"Vita és tapasztalás segítségével le tudja győzni tévedéseit. A tapasztalás önmagában nem elég. Vitára is szükség van, ebben kell eldőlnie, hogy hogyan kell értelmezni a tapasztalatot. A tények és a viták fokozatosan kiszorítják a helytelen vélekedéseket és a rossz gyakorlatot; ám ahhoz, hogy hathassanak az értelemre, előbb tudottá kell lenniük előtte. Kevés tény beszél önmagáért, jelentésüket magyarázatoknak kell megvilágítaniuk. […] Mitől válik valaki olyanná, akinek ítéletében valóban meg lehet bízni? Attól, hogy mindig kész elfogadni a véleményét és viselkedését illető bírálatot. Attól, hogy szokásává vált, hogy mindent meghallgasson, amit ellene felhozhatnak, s hasznosítsa is belőle mindazt, amit szükséges, s hogy megmagyarázza magának, alkalomadtán másoknak is, hogy miért téves egy téves nézet. Attól, hogy úgy érzi: csak úgy ismerhetünk meg egy tárgyat legalább nagyjából teljesen, ha mindazt meghallgatjuk, amit a legkülönbözőbb felfogású emberek mondhatnak róla, s ha az összes nézőpontból megvizsgáljuk, amelyekből a legeltérőbb szellemi alkatú emberek szemlélhetik. […] A saját véleményünkbe vetett jogos bizalom egyedüli alapja csak az lehet, ha hozzászoktunk, hogy véleményünket mindig a másokéval való egybevetés útján helyesbítjük, és így szilárdítsuk meg annyira, hogy ne habozzunk a gyakorlatban alkalmazni: mert ha valaki tisztában van mindazzal, amit föl lehet hozni ellene – vagy legalább azzal, amit kézenfekvő fölhozni ellene –, s minden ellenkező álláspont ellenére ragaszkodik a magáéhoz, tudván, hogy nem kerülte, hanem épp kereste az ellenvetéseket és kifogásokat, s nem zárt ki egyetlen szempontot sem, amely más fénybe állíthatná a dolgot, akkor joga van azt gondolni, hogy ítélete helyesebb bárki másénál, aki hasonló folyamaton nem ment át." (29.)

"Ha valaki a kérdést csak saját szemszögéből ismeri, kevéssé ismeri. Lehet, hogy jók az érvei és elképzelhető, hogy senki sem tudja megcáfolni őket. De ha képtelen az ellenkező oldal érveit megcáfolni, ha még annyit sem tud, hogy mik ezek az érvek, nincs alapja rá, hogy a két nézet bármelyikét kiválassza. […] Az sem elegendő, ha az ellenfél érveit saját mestereitől hallja, azok beállításában és cáfolataiktól kísérve. Nem ez a módja, hogy az ember méltányosan mérlegelje az érveket és valódi szellemi érintkezésbe kerüljön velük. Olyanoktól kell meghallgatnia őket, akik valóban hisznek bennük, akik komolyan védik őket, és megteszik a tőlük telhetőt védelmükre." (45.)

"Ha a szabad vita hiányának káros hatása – amikor a készen kapott nézetek igazak – arra korlátozódnék, hogy az emberek tudatlanok maradnának nézeteik alapjai felől, azt lehetne gondolni, hogy ez, habár intellektuálisan káros, erkölcsileg nem az, és nem befolyásolja a nézetek értékét, legalábbis ami a jellemre tett hatásukat illeti. A valóság azonban az, hogy viták hiányában nemcsak a nézetek alapjai mennek feledésbe, hanem gyakran értelmük is elhomályosul." (49.)

"A legnagyobb vétek, amit egy vitázó elkövethet, az, ha az ellenkező nézet képviselőjét rossz vagy erkölcstelen embernek bélyegzi. […] Az általánosan elfogadottal ellentétes nézetek többnyire csak mesterkélten óvatos nyelvezeten előadva számíthatnak meghallgatásra, s ha kínos gonddal ki van küszöbölve belőlük minden szükségtelen támadás, s ha csak a legcsekélyebb mértékben is eltérnek ezektől a követelményektől, elvesztik talajukat, míg az uralkodó nézetek oldalán alkalmazott fékevesztett mocskolódás valóban elijeszti az embereket attól, hogy ellenkező véleményt valljanak, vagy ellenkező véleményt képviselő embereket meghallgassanak. […] Nyilvánvaló azonban, hogy egyiknek a megrendszabályozása sem tartozik a törvényre vagy a hatalomra, a közvéleménynek ellenben minden alkalommal az adott eset körülményeit figyelembe véve kellene ítéletet alkotnia, mindazokat elmarasztalva – akármelyik véleményt képviseljék –, akikből hiányzik az elfogulatlanság, vagy akik rosszindulatúnak, bigottnak vagy intoleránsnak mutatkoznak; s ezeket a vétkeket nem az illető álláspontjából kellene kikövetkeztetni, még akkor sem, ha az adott kérdésben az történetesen ellentétes a sajátunkkal; s megérdemelt tisztelettel kellene övezniük mindazokat – álláspontjuktól függetlenül –, akik elég higgadtak és becsületesek ahhoz, hogy azt tulajdonítsák ellenfelüknek, amit az valóban állít, nem túlozva el semmit, hogy a hitelét rontsák, s nem hallgatva el semmit, amit az saját érdekében mond vagy mondhatna. Ez a nyilvános vita valódi erkölcse, s ha gyakran sérelmet szenved is, szívesen gondolom azt, hogy számos vitatkozó akad, aki az esetek többségében ehhez tartja magát, s még több olyan, aki tudatosan törekszik rá, hogy ehhez tartsa magát." (63-64.)