A magyar Jefremov

"Az űrhajó azonban: maga a jelen! Az ő, saját maguk erejéből megszerzett tudásuk érett, szép gyümölcse. Akik ma ezzel dolgoznak, semmi, de semmi hasznot nem remélnek belőle. És mégis az űrhajó volt a nagyobb öröm, nagyobb izgalom."

A magyar sci-fiben kevés az olyan aktív szerző, aki több évtizedes munkásságot tudhat maga mögött. Kasztovszky Béla az egyik legrégebb óta publikáló magyar sci-fi író, 1977-ben jelent meg először novellája. Sokáig az egyetlen szem novelláskötetén, a Kétszemélyes világon kívül nem rendelkezett más kötettel. Persze imitt-amott megjelentek novellái, de következő nagyobb munkájára a Galaktika újjáéledéséig várni kellett. Eddig egyetlen regénye, a Grin 2007-ben jelent meg. Már ennél a műnél is látszott, az öreg mestert magával ragadta a csillagkor bűvölete, és kissé nosztalgikus szemlélettel ír olyan jövőről, amit egy egészen más gondolkodás szült. Valami ilyesmi a helyzet 2009-es kisregényével (ami idén ringbe száll a Zsoldos-díjért), az A következő szint cíművel.

A kisregény alapötlete szerint a XXIII. századi emberiség egy bohókás tudós véletlen szeszélye folytán rátalál egy háromezer fényévnyire lévő mesterséges gömbhalmazra (több csillagból álló csoport), ahonnan jeleket fognak. Hamarosan sikerül is megfejteni az üzenetet, amit egy fejlett civilizáció szór szét a világmindenségbe, remélve, hogy hallgatóságra talál. Természetesen a jel olyan fontos tudást tartalmaz, ami az elkövetkezőkben évezredekkel löki előre az emberiséget a fejlődésben. Ám mielőtt ez megtörténne, az emberek azon melegében megépítik eddigi legnagyobb csillaghajójukat, amire ezúttal - a korábbi automata hajókkal szemben- négy utast is felpakolnak, hogy azok hibernációban, a fénysebességet megközelítve hosszú úton eljussanak a gömbhalmazba.

"Le kell győznünk a halált és a kozmoszt..." (Alekszandr Kolpakov: Az Eridanus Alfája, 1960)

Bevallom őszintén, én szeretem a régi Kasztovszky írásokat. Szerintem a Kétszemélyes világ a legjobb magyar sci-fi novellák között van bensőséges hangnemével. Azonban mintha valami megváltozott volna az új írásoknál. Eltűnt valami, és helyét átvette egyfajta szétszórtság, no meg egy jó nagy réteg por, ami belepi ezeket az írásokat. Hasonló a helyzet ezzel az írással is. A kezdetben egyszerűnek tűnő történet szép lassan teljesen összekuszálódik. Ennek az oka az, hogy a szerző kb. az írás negyedénél, felénél és háromnegyedénél teljesen más komponenst helyez az írásba. Először a négy űrhajós (pontosabban az egyikük, Walter), aztán négyük felébredése, majd a hatezer évvel későbbi Föld, ahova visszatértek, és végül egy teljesen ide nem illő komponens, a távoli jövő egy furcsa emberpárja. Bár visszatekintve az egyes komponenseket össze lehet kapcsolni, mégis valahogy nagyon elütnek egymástól, ráadásul a mű legvégén felsejlő ötlet (a szuper-ember mint isten) annyira lóg a levegőben, koncepciótlanul, hogy az már kifejezetten bosszantó. Ezen felül zavaró lehet a szerző "védjegyévé" vált írásmódja. A rengeteg idézőjel, zárójeles és kötőjeles beékelés, merengő narrátori szöveg, ide-oda csapongó gondolatok, mellékes dolgok hosszú ecsetelése igen könnyen elrettenthetik az olvasót. Engem legalább is könnyen elrettentene.

De nem ez az, ami mint sci-fi olvasót, mint olvasott sci-fi olvasót a legjobban zavar. És előre szólok, itt hasztalanok azok a kijelentések és vádak, melyek arra épülnek, hogy hát persze, kemény fejű sci-fi olvasóként nem tudok elvonatkoztatni a sci-fitől, ezért is van ilyen meg olyan bajom. Nem, itt most szépirodalmi olvasottságomat teszem félre. Mert azt már korábban használtam. Nos, hogy mi még a bajom a kisregénnyel? Hogy a hatvanas éveket idézi. Azt a kort, amikor az emberek hittek egy csodás jövőben, ahol mindenki kéz a kézben építi a szebb világot, tökéletes embereket termelnek ki, a tudomány segít nekünk mindenben, a tranzisztoros rádióval és a krétával telefirkált táblákkal magunkévá tesszük a Világegyetemet. Egy olyan világban vagyunk, ahol a hatalmas csillaghajók évezredekig szelik a fekete űrt, bátor, fiatal és félisteni héroszokkal, csodás férfiakkal és nőkkel, akik már gyerekként tökéletes asztronauták lehettek volna, de az emberiség minden tudását még előtte bebiflázták, és hihetetlenül stabil pszichikumukkal és fizikumukkal akár a világ végére elrepültek volna csupán a kaland kedvéért. Ezzel a képpel azonban egy baj van.

Ez a kor véget ért.

orosz borító
Jefremov regényéhez

Ma, amikor az ember a tévében azzal találkozik, hogy tudósok az univerzum szétszedésének és aztán újra összerakásának a lehetőségével foglalkoznak, amikor mikroszkopikus robotok terveit küldik el emailben a nagy koponyák, amikor mindenki olyan telefonnal mászkál, ami talán azt is kiszámolja, hány csillag van a Tejúton, amikor tér és idő bonyolult elméletekkel fonódik össze (és egyszerre válik szét), az ilyen jövőkép már egyszerűen gyermeteg. A sci-fi írók komolyabbik fele még azt is fél bevallani, hogy nem tudjuk, milyen lesz a világ húsz év múlva, nem hogy kétszáz, vagy hatezer év múlva! Vegyünk kezünkbe egy kortárs brit űroperát, ahol a szerzők szintén sok légből kapott - na jó, ez így durva, de semmiképpen sem valóságos - ötletet vonultatnak fel, amelyektől tényleg elhisszük, hogy "igen, ilyen lesz majd a jövő, a mi jövőnk." Természetesen ez a koncepció is behatárolt, hisz a mai, XXI. század eleji világképünket tükrözi, ahogy mondjuk Wells írásai az övét. De még mindig sokkal élettel telibbek, üdébbek és szórakoztatóbbak, mint olyan világok, amik felett eljárt az idő. Ma már felesleges antianyagot emlegetni hatalmas csillaghajókkal kapcsolatban. a tudósok még nem temetik ugyan, de a sci-fiben érződik, hogy már nem nagyon használják. Fatális tévedés azt feltételezni, hogy a jövő világa olyan lesz, mint a miénk. Hisz 1990 sem olyan, mint 1890. Elég csak megnézni egy akkor készült rajzot, milyennek gondolták a jövőt. Ki gondolta mondjuk ötven éve, hogy ma én ezt egy hordozható számítógépen fogom bepötyögni egy kézzel nem fogható térbe?

"Tudunk-e olyan esetekről, mikor az emberiség valamelyik másik bolygón eljutott a tudomány, a technika, a termelőerők magas szintjére, de nem lett kommunista, és nem pusztult el a korai megismerés szörnyű erőitől? Sok ilyen kivétel van a fejlődés általános törvénye alól, amelyben, ha általános, kivételeknek is kell lenniük?" (Ivan Jefremov: A Bika órája, 1968)

És hogy miért az a cím, ami? Nos, bár Ivan Antonovics Jefremov a kelet-európai (így a magyar) sci-fi egyik ismert és meghatározó írója volt, azért ma már jobb kitérni rá, mit is lehet tudni róla. Jefremov egy paleontológus volt, aki az ötvenes-hatvanas években megújította a szovjet science fictiont. Művei - bár nem volt sok - nagy hatást gyakoroltak, többek között a Sztrugackij testvérek munkásságát is meghatározták - még ha nem is mindig egyértelműen értettek egyet Jefremov világnézetével. Hogy mi is volt ez a világkép? Úgy fogalmazhatnánk meg, hogy Jefremov a "valódi kommunizmus" írója volt. Ebben az elméletben az, ami korának Szovjetuniójában létezett, korántsem volt kommunizmus. Inkább csak az út egyik állomása volt, stáció a tökéletes társadalom felé. A jefremovi jövőben az emberiség kezdetben lassú csillaghajókkal szeli az űrt, kapcsolatba lép más fajokkal, létrehozva a Nagy Gyűrűt, majd mikor gyorsabb utazási módszert találnak, elérkezik az Összekulcsolt Kezek Kora. Ennek a jövőnek a jellemzője, hogy az emberiség és a vele kapcsolatban álló civilizációk már elérték a valódi kommunizmust, békések és barátságosak, a technika hatalmas fejlettségű, az emberek istenszerűek. Jellemző, hogy az idegenek roppantul hasonlatosak az emberekhez (akit érdekel, miért, olvassa el A Kígyó szíve című kisregényét).

kéz a kézben

Kasztovszky jelen művének világa rengeteg hasonlóságot mutat ezzel a jövővel. A kisregény XXIII. százada a tudás, a béke és a kölcsönös segítség kora, ahol vannak ugyan kisebb rivalizálások, de ezek főleg tudósok között történnek. Ahogy megkapják a jelet az űrből, azonnal nekilátnak a Nagy Közös Cél eléréséhez. A kisregény főszereplői, akárcsak Jefremovnál, majdnem istenien tökéletesek. Ugyan történik egy véletlen baleset, ami később kiváltó oka lesz bizonyos dolgoknak, de az éppen ennek a tökéletességnek a fényében válik hiteltelenné. Ami tovább rokonítja az írást a jefremovi világképpel, az a más civilizációkhoz való viszonya. Itt rögtön feltételezik, hogy biztos olyanok mint mi, még ha külsőre nem is, de lélekben biztosan. Általános érvényű törvényeket állítanak fel a civilizációk fejlődésére, fel sem merül, hogy esetleg halvány lila gőzünk sem lehet arról, azok ott a gömbhalmazban hogyan élnek. Ez már csak annak a fényében is igen különös és majdnem nonszensz fantazmagória, hogy itt, a Földön sincsenek általános érvényű szabályok egy kultúra kialakulására. Persze, emberek vagyunk, és alapvetően egy adott bolygó lehetőségei állnak rendelkezésünkre - a folyóban hal van, az esőtől nő a fű, a villám meggyújtja a száraz fát -, de még így is mérhetetlenül különböző gondolkodásmód alakult ki a világ más-más tájain. Ami az egyiknek fehér, a másiknak fekete, a harmadiknak meg lehet, hogy piros, vagy víz, vagy bátorság. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy vélhetően egy olyan civilizáció, ami más feltételek között fogant meg - és miért ne lehetne ilyen faj az univerzumban, elvégre csak azt tudjuk, hogy a Föld feltételei alkalmasak az életre, de azt nem, hogy ez-e az egyetlen alkalmas rendszer -, másként is fejlődik, másként gondolkodik. Ezért ne vegyünk mérget arra, hogy ismerni fogjuk előre. Ráadásul mikor megkapják az idegenek üzenetét, azok egy Jefremovéhoz hasonló "kéz a kézben" civilizációs testvériséget akarnak létrehozni. Persze szigorúan az einsteini keretek között.

Végezetül pedig a korábban említett, a mű végén előkerülő szupercivilizációról, a távoli emberiségről szeretnék pár gondolatot megosztani. Clarke óta közhely, hogy egy eléggé fejlett civilizáció isteni hatalmú. Ez a gondolat könnyen megbizsergeti az összes sci-fi rajongó agykérgét, és nem egy mű foglalkozik is a kérdéssel. És elég gyakran kerül elő az, hogy nem kapunk rendes magyarázatot. Bár nem ez a jó szó. Úgy mondanám: a szerző kitalálja a szupercivilizáció ötletét, így természetesen már nem kötik a szabályok, hisz egy kvázi isteni hatalomról van szó, így nem is kell törődnünk semmivel. Itt is valami ilyesmi történik. Ráadásul ez a hatalmasan fejlett emberiség, ami az egyik ilyen civilizáció, mondanom se kell, olyan régimódi. Lágy és éteri, bűntelen, céltalan. Kicsit furcsa, hogy hatezer év alatt az emberek már űrruha nélkül élnek az űrben, pillanatok alatt teleportálnak bárkit a világ bármely pontjára, de gondolkodásukban még mindig ott tartanak, ahol mi. Ez persze még nem is olyan zavaró. A másik, a titokzatos, az isteni hatalmú faj már annál inkább. Hatalmuk van azonnal megjelenni a világegyetem bármely pontján: ők mégis elnézik, ahogy űrhajósaink szívnak egy nagyot, mert túlrepülnek a gömbhalmazon. Persze az istenek útjai kifürkészhetetlenek. Ahogyan ez esetben az író szándékai is.

"Majd később, ha más módszereket találnak a világűr legyőzésére, s nemcsak egyenesen áttörünk rajta, azt mondják majd magukról: azok voltak a hősök, akik ilyen primitív eszközökkel meghódították a világűrt!" (Ivan Jefremov: Az Androméda-köd, 1957)

"Majd csak figyeld meg, hogy az első extragalaktikus űrhajót hány további fogja követni!" (Kasztovszky Béla: A következő szint, 2009)

Valaki azt mondta egyszer, hogy Kasztovszky Béla a magyar Ray Bradbury, és ez a jelző rá is ragadt a szerzőre. Én a fentiek fényében inkább azt mondanám: ő a magyar Ivan Jefremov. Ezzel mindössze annyi a baj, hogy elkésett ezzel pár évtizedet. Míg Jefremov világa az ötvenes, hatvanas években újnak és izgalmasnak számított, addig ma már kopott, avitt. Ráadásul A következő szint nem csak a világa és a benne felvetett ötletek miatt unalmas és gyenge mű, hanem az írásmód és a történet kuszasága miatt is. Valamint azért, mert végül az olvasó teljesen magára van hagyva bármilyen fogódzó nélkül. "Én mindent tudok" - mondja az isteni hatalmú szereplő. - "És nemsokára ti is mindent tudni fogtok." Igen ám, hogy a szereplők minden bizonnyal mindent tudni fognak, de mi nem tudunk semmit. Persze lehet, hogy ez az egész nem is érdekel bennünket.

Aki kíváncsi Jefremov világára, Az Androméda-ködöt itt elolvashatja. A Kasztovszky kisregény pedig a Galaktika 233-236. számaiban jelent meg folytatásban.