Szellemhadtest

A Vének háborúja tavalyi sikere után nem volt kétséges, hogy John Scalzi sorozatának következő kötete is megjelenik az Agave gondozásában. A 2006-os Szellemhadtest (The Ghost Brigades) nem közvetlen folytatása ugyan a korábbi regénynek, de egy kulcsfigura, Jane Sagan feltűnik benne, illetve több olyan eseményre utalnak benne, ami az első kötetben történt. Akinek tetszett a nyitó történet, az itt sem fog csalódni, azonban aki már a Vének háborújánál talált kivetnivalókat, készüljön fel, hogy itt is vannak ilyenek, sőt, még talán zavaróbbak is.

A Gyarmati Véderő éppen csak hogy élvezheti a viszonylagos nyugalmat, ami a rraey nevű faj felett aratott győzelmet követi, aggasztó hírek kezdenek felbukkanni. Nagyon úgy tűnik, hogy két, eddig háborúzó faj titokban szervezkedik, ráadásul az emberek ellen. A hírszerzés azonban ennél is nagyobb veszélyre világít rá: nem kettő, hanem egyenesen három idegen lép szövetségre - és egy ember. Valami olyasmi történik, amire eddig még sosem volt példa, egy emberi tudós elárulja saját faját, ezzel a pusztulás felé taszítva a Gyarmati Szövetséget. Azonban van még remény, ugyanis megtalálják a tudós elméjének másolatát. Azonban bármennyire is fejlett az emberi technológia, az élő ember klónozását csupán a Különleges Erők engedhetik meg maguknak - a Szellemhadtest, akik halott emberek génjeiből állítanak elő szuperkatonákat. A döntés tehát megszületik, és így megteremtik Jared Dirac közlegényt, aki mit sem tud az agyában alvó személyiségről, és különleges fontossága miatt hamarosan a közelgő háború legforróbb helyzeteiben találja magát. De vajon fel fog-e ébredni az áruló tudata, és ha igen, Dirac is elárulja-e társait? Vagy esetleg hamarabb végez vele egy idegen a harcmezőn...

Kezdjük a pozitívumokkal: a sztori érdekes és a szöveg összességében olvasmányos, ahogyan az az első kötetnél is volt. Scalzi nem bonyolítja túl a dolgokat, sok mindenre már oldalakkal előbb rá lehet jönni, azonban mégis viszi az olvasót a lendület, nem áll le azon aggodalmaskodni, mit honnan ismerünk. Mert bizony ebben a regényben is számos jellemzőt ismerhetünk fel a military sci-fik világából illetve az (amerikai) akció/katonai filmekből. Ugyanakkor legalább a harci jelenetek nem erőltetettek, attól függetlenül, hogy mindent filmszerűen látunk magunk előtt, mert már találkoztunk hasonló jelenetekkel. Azonban ezek közt is akadnak hatásosak, mint az idegenek palotája elleni támadás. Csak ezekből van kevesebb.

Ami azonban a negatívumokat illeti, azok egyrészt ismerősek lehetnek a Vének háborújából: itt is kapunk kiképzéses szekvenciát, nevezetesen a hadgyakorlatot, ahol főhősünk az egyetlen a csapatában, aki képes rájönni a megoldásra. Kicsit az egész regény alatt olyan érzésem volt, mintha Scalzi nem nézne ki az olvasóból egy bizonyos szintnél nagyobb intelligenciát. Ez akkor lett számomra teljesen nyilvánvaló, amikor - több, korábbi pop-kulturális és sci-fi utalást követően - lábjegyzetben megjegyzi, ki írta a Világok harcát vagy a Végjátékot. Érthetetlen számomra, hogy ha akkor szükségét érezte a lábjegyzetelésnek,  korábban miért nem... [update: angol eredetiben nincsenek lábjegyzetek] A legjobban viszont a sablonosság zavart, a regény kezdőepizódja például olyan mértékben hiányolja az eredetiséget - és itt nem a támadás módozatára, hanem a szereplők párbeszédeire és hasonlókra gondolok - hogy meg is fordult a fejemben, hogy nem olvasom tovább. A sablonos helyzetek és párbeszédek később is megmaradnak, de már nem szúrnak annyira szemet. Talán csak az áruló végső motivációi nem sikerültek még valami markánsra, nem tudtak meggyőzni az író érvei, miért tette a szereplő azt, amit. A Szellemhadtest ízig-vérig ponyva - éppen ezért áll neki rosszul, amikor filozofálgatni próbál, és nem is mindig sikerül neki, ugyanúgy, ahogy a korábbi kötetben. Persze a ponyvaság ellenére is néha már kicsit sok volt a szexualitás a szövegben, ahogy a szereplők jópofizása, illetve itt-ott idegesítő volt, hogy mindenki milyen laza. Emellett Scalzinak nem ártott volna elmagyarázni, mennyire tudja rombolni a szöveg élvezetét, ha öt-nyolc egymást követő mondatban is elhangzik ugyanannak a szereplőnek a neve. De hát vannak olyan könyvek, ahol az olvasónak kompromisszumot kell kötnie.

Mindent összevetve a Szellemhadtest csak egy kicsivel gyengébb elődjénél, de Scalzi itt-ott felvillant egy-egy érdekes ötletet - lásd a gameránok és az emberi génmódosítás határa -, ugyanakkor ez még mindig nem több egy limonádékönyvnél, ami korábbi sci-fik ötleteinek összerakásából kevertek ki. Nem érdemes sokat várni tőle, vagy neadj' isten felmagasztalni - semmiképpen sem nevezném Scalzit ezek alapján érdekes szerzőnek -, ugyanakkor még mindig kellemes kikapcsolódást tud nyújtani a háborús regények/sci-fi kedvelőinek.