Kronolitok

Robert Charles Wilson idehaza a Pörgés című, Hugo-díjas regényével vált ismertté, és igazából a nemzetközi porondon is ez után a regénye után emelkedett a legfontosabb sci-fi szerzők közé. Ennek ellenére korábban is alkotott már különféle műveket, igaz, változó színvonalon (erről a hazai olvasók is meggyőződhettek). A 2001-es Kronolitok (The Chronoliths) a jobbak közé tartozik, megjelenése után elnyerte a Campbell-díjat (többek közt A földre hullt sárkány elől) és jelölték Hugóra és Locusra is. Ez a könyv valamennyire megelőlegezi azt a történettípust, amit aztán a Pörgésben tovább tökéletesített.

A XXI. század elején Thaiföld egy tengerparti városának közelében valami különös dolog történik. Pontosabban jelenik meg a semmiből: egy több méter magas, üvegszerű anyagból álló, hatalmas oszlop. Hamarosan kiderül, hogy ez nem egyszerű oszlop, a Kronolit néven ismertté vált alkotmány egy emlékmű - egy győztes csata emlékműve, húsz évvel a jövőből. A titokzatos Kuin hadúr obeliszkje azonban a kezdeti kíváncsiság után hamar feledésbe merül, egészen addig, amíg újabb oszlopok nem jelennek meg, ezzel egy új korszak kezdetét jelezve. Scott Warden számára is új korszak kezdődik, mikor hazatér Thaiföldről az USA-ba, ugyanis hamarosan belekeveredik a Kronolit-kutatás középpontjába. Sőt, lassan nyilvánvalóvá válik számára, hogy talán az egész Kronolit-korszaknak ő az egyik legfontosabb figurája, és hogy a jövő elől nem lehet elmenekülni.

A Pörgéshez hasonlóan a Kronolitokban is egy hatalmas esemény áll a középpontban, és annak a hatásait vázolja fel az író egy maroknyi ember sorsán keresztül. A főhős itt is az események kimenetelének megváltoztatására képes személy segítője, aki azonban éppen ezért szintén kulcsfigura. A Kronolitok először csak furcsaságoknak tűnnek, semmi többnek, ám ahogy szaporodik a számuk - és nő a megjelenésükkel okozott pusztítás mértéke -, úgy válnak egyre fontosabbá először Ázsia, majd az egész világ számára. Ki az a Kuin? Hogy képes ilyen hihetetlen, már-már a lehetetlen határait súroló dolgot véghezvinni? Miért teszi ezt? És legfőképpen: elkerülhető-e az emlékművek által megjósolt jövő? Ok és okozat ebben a regényben szorosan összefügg, nem csak a jelen alakítja a jövőt, ahogyan azt az ember megszokta, hanem a jövő is képes átformálni a jelent. Warden és társai szemtanúi lehetnek, hogyan lesz Kuin egyre erősebb anélkül, hogy ő maga megjelenne. Wilson ellensége arctalan, nem is egy ember igazából az, aki ellen fel kell venni a harcot - mert hősei végig hisznek abban valahol, hogy mindez megállítható -, hanem maguk a Kronolitok, erre a regény végkifejlete tökéletesen rávilágít. Mert mi kell a győzelemhez? Egy hadsereg? Fejlett technológia? Nem: az embereket magukat kell megtörni. Ha az ember elhiszi, hogy nincs esélye, már vesztett is. Szerencsére a regény szereplői nem vesztik el a reményt.

Maga az alapötlet tehát, ahogy fentebb látszik, nem rossz, sőt, a jövőből érkező emlékművek képe borzongatja az ember fantáziáját. Éppen ezért tűnik kicsit szürkének és lagymatagnak a regény, Wilson túlságosan leragad az emberek mindennapjainál. Persze ezt pozitívumként is felfoghatjuk, hisz az igazi katasztrófát a kisemberek életén keresztül lehet igazán megmutatni. Ennek ellenére itt valahogy ez nem működik, Scott Warden magánélete, családi problémái és lelki terhei inkább unalmasak, az ember pedig hamar azon kapja magát, már nem érdekli, mi áll a Kronolitok mögött, csak jusson már túl ezeken a részeken. Röviden: az érdekes ötlet az érdektelen személyes vonalba fullad, hiába lenne az emlékművek rejtélye lebilincselő gondolat. Éppen ezért talán jobb lett volna, ha kevesebb a magánéleti rész - és a furcsa, kissé érthetetlen és itt-ott izzadtságszagú tudományos magyarázkodás - a Kronolitok világméretű hatásainak bemutatása helyett. Persze, érintőlegesen ezeket is megkapjuk, de nem olyan mennyiségben, hogy megelégedjünk vele. Éppen ezért hiába a feloldás, és egy sokkal nagyobb kezdet reménye (ami hasonlóan működött a szememben, mint az Örvény befejezése), hiányérzetet hagy hátra a regény.

Mindezek ellenére a könyv még mindig az érdekesebbek közé tartozik, noha a későbbi Hugo-díjas regényéhez viszonyítva sokkal gyengébb. De aki egy rövid könyvre vágyik, ami nem akarja megváltani a science fiction műfaját, és esetleg tetszett neki a Pörgés vagy valamelyik másik Wilson kötet, az nyugodtan fogjon bele, nagyot nem fog csalódni, sőt, talán jobban is fog tetszeni neki a jövőből érkező oszlopok története, mint nekem.