A Hosszú Föld

Mi történne az emberiséggel, ha hirtelen végtelen számú új világ nyílna meg előtte – Földek, amelyek elsőre csupán kevéssel térnek el a mi világunktól? Milyen reakciókat adnának az emberek, ha kiderülne, hogy bárki képes ezekre a Földekre – és még tovább – átlépni, és ott teljesen új életet kezdeni? Mi történne a világunkkal, ha milliók kezdenének átszivárogni az új Földekre? És mi történne ezekkel a Földekkel?

Az elsősorban a Korongvilág regényekről ismert Terry Pratchett és az idehaza nem túl nagy renoméval – angol nyelvterületen viszont annál komolyabb hírnévvel – rendelkező Stephen Baxter ezeket a kérdéseket tartották szem előtt, amikor kiötlötték A Hosszú Föld világát. Az alapötlet persze Pratchetté, ő írt először erről az „univerzumról” a The High Meggas című novellájában, amit eredetileg az első Korongvilág regény alapjának szánt. Végül aztán Baxterrel közösen írt regénye 2012-ben jelent meg, mára pedig egy öt kötetes sorozattá nőtte ki magát.

Az alappremissza roppant egyszerű: végtelen számú párhuzamos világ létezik, a legtöbb ember pedig egy házilag is összebarkácsolható szerkentyű segítségével könnyedén eljuthat oda. Az Átlépés Napja után szép lassan a Föld egésze megváltozik: nyomorgók milliói hagyják ott eredeti világukat – amit lassan Irányjel Földnek kezdenek nevezni –, amerikai pionírok indulnak neki a vadonnak, hogy mint a XIX. században, úgy most is betörjék a szűz földeket. Az Irányjel gazdasága és kormányai megroppannak, súlyos kérdések kerülnek elő, miközben a szomszédos Földek egyre több embernek adnak otthont – mások pedig akár több ezer „lépésre” lévő világokat is meglátogatnak. És ami még ennél is fontosabb, az emberiség először találkozik más, egyesek szemében intelligens lényekkel, akiket csak trolloknak neveznek el.

Ezekkel és sok más momentummal foglalkozik a regény, éppen ezért ne is várja senki, hogy sodró, akcióval bővelkedő könyvet fog olvasni. Persze akad itt is akció, de az inkább csak színesítő elem, a középpontban inkább ennek a különös világegyetemnek – a Hosszú Földnek – a bemutatása áll. Amikor a főszereplő, Joshua Valienté – egy született átlépő, aki mindenféle eszköz nélkül képes egyik Földről a másikra ugrani – egy visszautasíthatatlan ajánlatot kap egy Lobszang nevű illetőtől – aki egyesek szerint a világ legfejlettebb mesterséges intelligenciája, saját maga szerint viszont egy gépi agyban reinkarnálódott nepáli motorkerékpár-szerelő –, az írók szinte fejest ugranak a két karakter utazása nyújtotta lehetőségekbe. Hatalmas tablót kapunk a Hosszú Földről, amihez még a be-beékelődő múltbéli és más jelenbeli szálak – mint a telepesek vándorlása és letelepedése – csak még több elemet adnak hozzá.

De éppen ez az, ami a legnagyobb baja a könyvnek: túl nagy ez a tabló. Túl sok a részlet, túl sok az érdekesség, Baxter és Pratchett pedig hol csak felvillantanak részleteket, hol belevesznek valamibe, miközben egyre inkább azt érezni, hogy a cselekmény megáll, ha volt is tét, az lassan jelentéktelenné válik – persze a végén felgyorsulnak az események –, és hiába a sok izgalmas kérdés, mindenen érződik, hogy majd a folytatásban lesz szerepe. Emellett viszont nem tud mást nyújtani: a karakterek korrektek, de Lobszangon kívül senkinek nincs igazi egyénisége - az ő egyénisége meg néha kifejezetten tenyérbe mászó -, a szöveg stílusára is inkább a korrekt jelző illik, ahogyan a jelenetek megírására és az információk adagolására is. Kellemes könyv, érdekes könyv, igazi klasszikus science fiction, ahol egy tudományos/fantasztikus elem hatását fejti ki és vizsgálja a társadalom egészére, és ebből a szempontból jelesre is vizsgázott a könyv, maga a Hosszú Föld koncepciója zseniális. Viszont ez még így is csak egy bevezető, annál többet nem is szabad várni tőle.