Játék a történelemmel

A bejegyzést ajánlom Gaborják Ádámnak, 

akivel rövid, de annál érdekesebb eszmecserét folytattunk a témáról

Gyerekkorom óta a sci-fi mellett a történelem volt az, ami foglalkoztatott. Olyannyira, hogy három évig még az egyetemen is történelem szakra jártam. Nagyon fontos dolognak tartom, hogy miközben a jövőt tervezzük, ismerjük meg a múltunkat is, hogy az ott történtekből tanuljunk, és ha nem is kerüljük el, de kicsit jobban kezeljük ugyanazokat a problémákat, amik fel-felbukkannak a történelem folyamában.

Tisztában vagyok vele, hogy hála a hazai történelemoktatásnak, az emberek nagy része számára a történelem csak évszámok és rég halott emberek neveinek halmaza. Csaták és békeszerződések sorolása, esetleg egy-két feltaláló a sok uralkodó, hadvezér és politikus között. Azon felül, hogy nemrég múlt el egy újabb nemzeti ünnepünk (ennek apropóján pedig online is elérhető pár napig néhány, ebben az időszakban játszódó történelmi film), szerencsésen összefutottam néhány olyan alkotással, ami egészen másképp fogta meg a múltat és annak nagy alakjait, mint amit idehaza megszokhattunk. Szóval mindezek apropóján most beszéljünk egy kicsit a történelemmel való játékról!

A Szovjetunió legsötétebb időszakában játszódik a Sztálin halála című film, aminek főszereplői igazi szörnyetegek, akiknek ezrek vére szárad a lelkén. Viszont sokszor bármennyire is sötét és kegyetlen a film, végig megmarad humoros szatírának, egyébként itt írok róla. Pár hete olvastam Csepella Oliver régóta várt képregényét, a Nyugat+Zombikat, amiben a nyugatosok (Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz, Karinthy és társaik) egy zombiinvázió kellős közepébe csöppennek a New York kávéházban. A harmadik mű pedig egy filmelőzetes, a Lajkó - Cigány az űrben című mozié. Igazából az előzetessel és a film koncepciójával kapcsolatos néhány reakció volt az, ami ennek a posztnak a megírására késztetett.

Irodalmunk nagyjai - eleddig ismeretlen oldalukról mutatva

Már a tavalyi Kincsem kapcsán felmerült a kérdés, hogy mennyire lehet a múlt eseményeit kiforgatni, átalakítani, viccet csinálni belőlük. Mennyire rugaszkodhatnak el az alkotók a tényektől, különösen mondjuk egy ennyire nemzeti siker feldolgozásakor, mint a legendás versenyló története. A Lajkónál is előkerült valami hasonló sok reakcióban: miért olyan hülyeségről csinálnak filmet, ami meg sem történt, miért nem szentelnek filmet az igazi magyar űrhajósoknak, egyáltalán, hogy jön ahhoz valaki, hogy nevetség tárgyává tegyen ilyesmit? Kincsem esetében: miért változtatták meg a történelmi tényeket, miért írtak bele olyan dolgokat, amik nem vagy nem így történtek meg, és ami a legrosszabb, hogy lett az egész dicső történet valami steampunkos, popslágereket dúdoló popcornmozi?

A Sztálin halála remekül idecitálható: egy nyomasztó történelmi helyzetből csinál viccet. De említhetném az utóbbi évek két közönségsikerét, a Becstelen Brigantykat és a Django elszabadult is. Ezek nem feledkeznek meg arról, hogy fajsúlyos témákat dolgoznak fel, mégis úgy döntenek, hogy egy sokkal nézőbarátabb, befogadhatóbb formát használnak ehhez. Természetesen nem lehet mindig minden helyzetből akciófilmet, komédiát vagy musicalt csinálni (legalábbis nem biztos, hogy mindenkinek a gyomra beveszi). 

Itthon viszont mintha a filmben és az irodalomban is csak nehezen akarna oldódni az a fajta realizmus, ami uralkodónak tűnik a magyar művészetben. Ezért számítanak annyira üdítőnek az olyan apró gyöngyszemek, mint a Liza, a rókatündér a sosem volt hetvenes évek miliőjével. Játszódhatott volna a "valóságos" hetvenes években, de akkor elveszett volna belőle az a varázs, amitől ennyire szerethető és sikeres lett a film. Ami pedig az irodalmat illeti, különös helyzet állt elő. A populáris zsánerek mintha sokkal óvatosabban próbálnák magukévá tenni a történelemmel való játékot, mint a szépirodalom, holott pont az ellenkezőjére számítanánk. Hiszen egy mezei regényíró, akit nem kötnek a "szépirodalmi kánon" elvárásai, sokkal nagyobb alkotói szabadsággal kellene, hogy rendelkezzen. Ennek ellenére a szépirodalomban gyakoribb a történelemmel való "gyurmázás". Amikor megjelentek az első Kondor Vilmos kötetek, a krimiben elindult egyfajta reneszánsza a XIX-XX. század fordulóján játszódó történeteknek, és ez átgyűrűzött a filmekbe is. A Nyugat+Zombik is azért válhatott azonnal kultművé (már megjelenése előtt), mert a mindenki által ismert, de már-már szakralizált irodalmi/történelmi alakokhoz mert bátran hozzányúlni. (Az irodalmi "átdolgozás" miatt ez csak érintőlegesen kapcsolódik a témánkhoz.) Azonban nekem úgy tűnik (de szívesen veszem, ha megcáfolnak), hogy a borzongató thrillereken és egy-két alternatív történelmi regényen kívül az irodalmi lektűr és a közönségfilm még mindig csak pátosszal vagy "realizmussal" tud a múlthoz nyúlni.

Pedig a történelem lényege pontosan az, hogy megannyi módon interpretálható. Nemrég hunyt el ennek a felfogásnak az egyik legnagyobb szószólója, Hayden White. Érdemes elolvasni, mit írnak róla, én itt most csak azt emelném ki, hogy bár a történelem valóban tényekből áll (egy esemény akkor és ott történt meg), annak értékelése már egészen más lapra tartozik. Mit emelünk ki, mit hallgatunk el, hogyan beszélünk egyes témákról, ez mind képlékennyé teszi számunkra a történelmet. Ennek köszönhetően viszont a történelemmel azt mondhatjuk el, amit akarunk. Ez persze számos problémát felvet, amire itt most nem szeretnék kitérni. Maradjunk abban, hogy egy történelmi témát feldolgozó mű alkotó(i) valami pozitívat akarnak közvetíteni. Ezt tehetik realizmussal, ugyanakkor véleményem szerint ha nagyobb tömegeket akarnak megcélozni, akkor lazítaniuk kell. De lehetséges, hogy egyszerűen, mint a Sztálin halála esetében, az alkotók meglátják például a kegyetlenség abszurditását, ezért a humorhoz nyúlnak. Vagy ki akarnak emelni párhuzamokat a jelenünkkel. Demagógnak tűnhet az a gondolat, hogy a minél nagyobb tömeg eléréséhez a tömeg nyelvén kell szólni, és én se propagálom a gyatra minőséget, de lehet ezt okosan is csinálni. Vajon hányan látták a Brian életét, és hányan a Krisztus utolsó megkísértését? Mindkettő mély kérdéseket vet fel, de az egyik populárisan, a másik komoly odafigyelést igénylő módon.

Kanyarodjunk vissza a Kincsemhez! Én is szemforgatással reagáltam, mikor megtudtam, hogy a filmben a Mizu?-t dúdolja az egyik szereplő. Hogy kerül egy kortárs popszám egy XIX. században játszódó alkotásba, tettem fel a kérdést. Viszont megnézve a filmet már egészen másképp vélekedek. Ugyanis az egész mű olyan, amibe egy ilyen geg tökéletesen belefér. A készítők koncepcióvá tették ezt az egészet: a zene, a ruhák, a táncjelenet, az egész amellett, hogy magán viseli a XIX. század jegyeit, egy csapásra moderné vált. És meg is lett az eredménye, ugyanis az egyik legsikeresebb magyar közönségfilm lett. Ez a fajta "poposság" könnyedén utat talált a nézőkhöz, azokhoz is, akik amúgy nem ülnének be egy magyar történelmi filmre. Ez nem egy Hídember, sem pedig egy A kőszívű ember fiai. A Kincsemben a történelem nem poros, nem dohszagú, nem lassú, nincs tele komor bajszos emberekkel. A Kincsem menő.

És hogy mi van akkor a történelmi hűséggel? Egyrészt a filmben van egy macska, amelynek segítségével megszelídítik a zabolátlan lovat. Olcsó hollywoodi klisének hangzik, igaz? Pedig ha hihetünk a történelemnek (és miért ne hinnénk?), ez valóban így történt. A valóság sokszor sokkal furcsább, mint a fikció. Másrészt a film a lényeget tekintve hű marad a történelmi eseményekhez. És ugyanez igaz a Sztálin halála esetében is. De mi a helyzet a Becstelen brigantykkal, ahol megölik Hitlert? Nos, az a kérdésem: a film hatására elterjedt, hogy a valóság helyett Hitler így halt meg? Még ha akadnak is emberek, akik ezt a verziót hiszik el, azok nem Tarantino miatt nem ismerik a valóságot. A Kincsem esetében ugyanez a helyzet: senki nem fogja azt gondolni, hogy a Mizu? sláger volt több, mint egy évszázada. Akit érdekelnek a valós események, az utána fog nézni, akit pedig nem, abban is megmarad a lényeg, vagyis hogy mi is Kincsem, a ló története. Mielőtt beültem volna a filmre én magam sem tudtam, mitől olyan fontos egy versenyló. Aki ennél mélyebb magyarázatra vágyik ezzel a témakörrel kapcsolatban, annak csak ajánlani tudom Umberto Eco Hat séta a fikció erdejében című kötetének ötödik és hatodik fejezetét. Ezekben a szövegekben pontosan arról szól, hogyan ismerhető fel a fikció, hogyan kezeljük a valóságos és nem valóságos események viszonyát és így tovább. Például, hogy mennyire fontos, hogy a különféle fikciós elemek ne kerüljenek ellentmondásba a széles körben ismert tényekkel, mint hogy az Eiffel-torony nem New Yorkban van - viszont ha mégis ellentmondás áll fent, annak is meg kell lennie a magyarázatának. Az pedig, hogy mi számít "széles körben ismert ténynek", már a befogadó dolga eldönteni.

A sosem volt Mekk Burger a Liza a rókatündérből

De akkor valójában nincs is egy igaz történelem? A kérdés jogos. A kép, ami a fejünkben él a múltról, mint említettem, erősen konstruált. Caesart, Napóleont, Kossuthot, mindegyiküket a rájuk rakódott történeteken, legendákon, mítoszokon és interpretációkon keresztül látjuk. Caesar elképzelésében legalább annyira meghatározó az Asterix és Obelix képregény, mint a történetírói munkák. Valahol olvastam azt a felvetést, hogy mi van akkor, ha a XIX. századi Magyarországról bennünk élő kép inkább köszönhető Jókainak, mint a történelemoktatásnak? Mekkora ereje van a fikciónak? És jó-e, ha a fikció veszi át a "valódi" történelem helyét? Látjuk, hogy nincs olyan, hogy "valódi": interpretációk vannak. Egy-egy történelmi alak vagy esemény elhelyezése sokkal inkább társadalmi megegyezés függvénye, sem mint a történelmi eseményekben elfoglalt helye, és ennek kialakításában nagy szerepe van annak, hogyan jelenik meg a művészetekben és a populáris kultúrában.

A történelem legfontosabb szerepe az, hogy tanuljunk belőle. Ehhez pedig diskurzust kell róla kialakítanunk, vitáznunk kell róla, meg kell találnunk, mit mond nekünk vagy másoknak, és azt be kell mutatnunk. Minél több embert ér el egy-egy alkotás, annál többek fognak tudni a történelem eseményeiről és arról, amit el akarunk (vagy el lehet) mondani azon keresztül. Ezért tartanám üdvözlendőnek, ha mind filmen, mind a populáris irodalomban sokkal bátrabban nyúlnának a történelemhez és sokkal merészebb alkotások születnének, amik "kihívják szellemünket" egyfajta játékra. A történelem számomra mindig is játék volt, és ahogy a gyerekek a játékokon keresztül ismerik meg a világot és tanulnak, úgy mi is ezt tehetjük az ilyen alkotások segítségével. Ráadásul játszani sokkal többen szeretnek, mint beülni egy sötét könyvtárba és régi lexikonokat lapozgatni.