Place Rimbaud

Érzed a szelet, valami nagynak az előszelét, egy viharét, ami tombolni fog, elmossa az izzadságot, a koszt és a nyomasztó hőséget. Vársz, vársz rá türelemmel, hiszen már itt van, tudod, érzed. De nem történik semmi, csak a bensődben érzed, a genetikus emlékezet millió éves tudása miatt érzed, hogy valami történt valahol. Látod a viharfelhőket a távolban, a felvillanó fényeket is, érzed az ionok vibrálását. De itt nem történik semmi.

Ilyesmit éreztem Trenka Csaba Gábor új regénye, a Place Rimbaud olvasása közben. Egy vihar lehetőségét.

Askoni Gaabor, az ottfelejtett világjáró újságíró Djibuti forró nappalainak és talán még forróbb éjszakáinak világában bolyong, betölti a harminchatot, ám egyetlen társasága egy üveg abszint. De hamarosan kap valami célt az élete, amibe ő is úgy kapaszkodik, mint a fuldokló egy deszkába: véletlenül fültanúja lesz egy összeesküvésnek, majd pedig megpróbálják megölni. Szerencsésen sikerül azonban elmenekülnie, és hamarosan újdonsült budapesti barátai, Lajtai Orsi és Rókusi Zordon segítségével elindul, hogy a fél világon át Goa szigetén ráleljen a rejtélyre.

Mit mondhatnék erről a könyvről? Valahol, valahol ott van a mélyén az, amitől Trenka különbözik a kortársaitól, amiért képes a galaxisok csillagködeiben megbúvó életérzést megfogni, a nők, a zene és az egzotikum elegyét. A szereplőiben is ott van, Zordon és Gaabor tökéletes Trenka-figurák - lehetnének. Érezni a feelinget, de nem tud eluralkodni. A furcsa mondatok itt üresen konganak, valami hiányzik. Csak arra tudok gondolni, hogy a történet nyomja el ezt a regényt. Hiába van egy-két érdekes sors, egy-egy furcsa helyszín, egy-egy velőig hatoló mondat, a szél nem támad fel, bármit is mondjon a könyv. A vihar elmarad, nem kapunk felfrissülést.

Persze, működhetne a regény, de a "trenkás" elemek ugyanígy zavarják az összképet. A történet nem elég erős, maga a befejezés pedig igencsak kurta-furcsa - de lesz folytatás, talán abban.

De mégis, mégis ez a könyv megéri az olvasást, hisz a vihar ott van benne, csak nem tör ki, ott van benne a goa, a lüktető ritmusok, a lányok halált hozóan szép tekintete, a szépség egy koszos utcaképben, a sivatagban, a tengerben. Nem olyan erősen, mint az Egyenlítői Magyar Afrikában, de ott van. Csak el kell merülni, hagyni, hogy átáramoljon az agyadon, kinyitni a szemed és meglátni magad körül a világot - az igazi világot, nem ami számlákból, politikusokból, mindennapi bosszúságokból áll.

Merülj el!