Virágot Algernonnak

A pszichológia mindig hálás regénytéma, hiszen az emberi elme sokkal rejtélyesebb, mint az óceánok mélye és a világűr együttvéve. Emiatt persze megszámlálhatatlan mű született már ebben a témában, de csak kevés tudott igazán maradandóvá válni az irodalomban. Daniel Keyes, aki pszichológiából és irodalomból rendelkezik diplomával, 1958-as novellájával, majd az abból készült regénnyel, a Virágot Algernonnak  (Flowers for Algernon) című munkájával ilyen maradandót alkotott. A regény 1966-ban jelent meg, és el is nyerte a Nebula-díjat (a novella Hugót nyert megjelenésekor), és máig az egyik leghatásosabb könyvnek tartják, amit az emberi pszichéről írtak, nem véletlenül született több mozgóképes adaptációja.

Charlie Gordon harmincas éveit tapossa, de szellemileg egy gyerek szintjén áll. Képes magáról gondoskodni, kénytelen is, hiszen szülei tizenéves korában intézetbe adták, majd onnan nagybátyjához került. Ám most egy kísérleti műtéti kezelés segítségével megnövekedhet az intelligenciája, Charlie pedig normális ember lehet. Ahogyan a kis kísérleti fehér egeret, Algernont, úgy a férfit is megműtik, és előmeneteli jelentéseiből lassan felsejlik, hogy bizony, a műtét sikeres volt. Charlie először csak a környező világgal kezd ismerkedni, aztán ráébred múltjára, korábbi helyzetére, végül pedig lassan fölül is múlja az őt körülvevő embereket. De míg tudásában egyre magasabbra tör, lelkiekben újabb és újabb akadállyal kell szembenéznie, saját démonai, gyermekkorában beidegződött gátjai kerülnek elő, neki pedig fájdalmas harcot kell folytatnia azért, hogy teljes személyiség lehessen...

A regény erőssége nem csak abban áll, hogy Keyes mesteri módon, hihetetlenül jól építi fel Charlie személyiségének változásait, az egyre okosabbá váló ember felismeréseit és a környezete reakcióit, hanem hogy mindezt irodalmilag is remekül viszi véghez. Charlie nyelve kezdetben durva, egyszerű, az írásmódja is elidegenítő, aztán szépen lassan változik - Keyes nem átall egyszer-kétszer átejteni a reménykedő olvasót - míg eljut a szépen kimunkált nyelvezetig. Bár minden szereplőt az ő elbeszéléséből ismerünk meg, mindegyikük él, interakcióik a főszereplővel valósak és megalapozottak. Természetesen azonban a középpontban végig Charlie áll, az ő elméje, álmai, frusztrációi, elgondolásai. A története annyira letaglózó és magával ragadó, hogy az ember képtelen letenni a regényt. De ne egy kellemes olvasmányra számítsunk, Keyes a maga nyers valójában mutatja nekünk a dolgokat, és hamarosan mi is elkezdünk szorongani a főhőssel együtt, szorítunk neki, összeszorul a gyomrunk, ha valami rossz történik. És ahogy haladunk előre, egyre több rossz dolog történik, ahogy Charlie ereszkedik egyre mélyebbre saját elméje bugyraiba...

Chris Moore borítója

A Virágot Algernonnak olyan regény, ami után az ember azt kívánja, soha ne ismerje meg, mi játszódik le önmagában, soha ne kelljen szembenéznie azokkal a démonokkal, amiket mindenki hurcol magában gyerekkora óta. Ugyanakkor ez egy újabb remek példa arra, mennyire fontos az, hogy mégiscsak nézzünk szembe önmagunkkal, próbáljunk rájönni, mi is dolgozik bennünk. Keyes remekül választotta meg a regény formájátt, ugyanis azzal, hogy Charlie naplóját olvassuk, sokkal közelebb kerülünk hozzá, mégis, megmarad egyfajta távolságtartás, mintha egy valóságos személyt szemlélnénk, az ő életének történéseit olvasnánk. A könyv nem elsősorban science fiction - a fiktív operáción kívül nincs is semmi más, ami ehhez a tematikához kötné -, hanem egy lélektani utazás, éppen ezért bárki nyugodtan nekikezdhet. Természetesen erős idegekre van szükség, de ha valaki meg tud birkózik Charlie Gordon nem mindennapi - és valahol mégis mindennapi - történetével, akkor végül sokkal gazdagabb lesz, és sokkal jobban fogja értékelni azt, amije van.

(A regényt hangoskönyvként hallgattam meg Fekete Ernő előadásában, ami csak még inkább erősíti a bevonódást a történetbe.)