Fraktálherceg

Íme az egy csapásra világhírűvé vált finn író első regényének, a Kvantumtolvajnak a folytatása, a Fraktálherceg (The Fractal Prince). Hannu Rajaniemi jött, látott, és bizony győzött, ugyanis sikerült egy az elődjénél jobb művet összehoznia, ahol egyértelműen látszik, hogy ő maga is fejlődik. Természetesen önállóan is élvezhető a regény, de nem árt, ha az ember tisztában van a világgal, amit az előzmény fest fel. Mert ugyan mennyi érthető elsőre a Szobornoszt és a Naprendszer különleges viszonyrendszeréből?

Jean le Flambeur, a zseniális mestertolvaj és szélhámos, mióta kijutott a Dilemmabörtönből, nem önmaga - szó szerint. Legfőbb célja éppen az, hogy rájöjjön, mit vesztett el, és tulajdonképpen, hogyan is történhetett ez meg vele? Ebben az oorti harcos, Mieli és hajója, Perhonen vannak a segítségére, noha ők is egy nagyobb hatalom parancsait követik. Ennek a kutatásnak egyik állomásaként, és titokzatos megbízójuk ügye miatt most éppen a Földre tartanak, a Naprendszer legvédettebb bolygójára, ami felett az új istenek, a Szobornoszt uralkodik - eltekintve attól, hogy valamiért még ők sem képesek a bolygó felszínére lépni. Csupán egyetlen város, Szirr tud ellenállni a káoszkódnak, ami minden élőt azonnal megfertőz, ha nincs megfelelő védelme. Ebben a városban él Tavaddud, a dzsinnek szeretője, aki Szirr egyik leghatalmasabb családjának a tagja. Így keveredik bele egy gyilkosságba, amit a Szobornoszt egyik legerősebb tagja - pontosabban annak egyik elágazása - próbál kivizsgálni, és ami lehet, hogy az egész Föld sorsát megpecsételi. De hogy kerül a képbe a tolvaj, és a Schrödinger-dobozba zárt istenség?

Tisztában vagyok vele, hogy nem a legszerencsésebb egy másik regény relációjában beszélni egy könyvről, még ha az előzményéről is van szó, és ráadásul egy nagyon erőteljes és egyedi kezdés. Azonban mégis kénytelen vagyok ilyen elemeket is belefűzni a mondandómba. Kezdve mindjárt azzal, hogy a Fraktálherceg jobb, mint az előzménye. Sokkal koherensebb, jobban felépített, a különféle elemek jól csatlakoznak - még ha elsőre nem is látszik ez -, stílusában is egységesebb. A regénynek kifejezetten jót tett a történetekre szabdalás, a sokat idézett Ezeregyéjszaka típusú narráció, ráadásul a legendákban és mesés történetekben való információ átadása kellemes módon történik, különleges hangulatot kölcsönözve ezzel a regénynek. Ugyanakkor az izgalmak a történetben is tobzódnak, Rajaniemi nem csak a stílussal teszi érdekessé a szöveget. Jó sci-fi íróhoz méltón kihasználja az általa teremtett univerzum lehetőségeit, legyenek azok a kvantumvilág terei, a hatalmas csillagközi űr, vagy egy virtuális szimuláció. De míg a Kvantumtolvajban a világ szinte elnyomta a sztorit - vagy pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a sztori nem volt olyan nagy ívű, mint amilyen a világa volt -, addig itt a kettő kiegészíti egymást, meg van az egyensúly a Föld és Szirr már-már mesés helyszínei és a rejtély, valamint Jean és Mieli tevékenysége között. Ráadásul azt is sikeresen megoldotta a szerző, hogy további fontos információkat mondjon el a Naprendszerről - lényegében többet, mint az előző kötetben -, arról, mi is a Szobornoszt egyáltalán és mi történt a világunkkal, hogy a Földön egy történet ölni képes, az űrben pedig mindenható virtuális lények uralkodnak.

Ugyancsak fontos kiemelni, hogy a szereplők itt sokkal érdekesebbek, vagyis inkább emberközelibbek. Szirr lakóinak alakjai, még ha csak pár elnagyolt részletben is, de egészek, nincs hiányérzetünk - kivéve a várost fenyegető szereplőnél, nála kissé gyenge a motiváció, vagy legalább is a nagy terve az. Persze a középpontban álló figurák - Tavaddud, Mieli, Jean, vagy akár Perhonnen - sokkal árnyaltabbak. Egyértelműen Mieli áll a regény középpontjában, megismerhetjük múltját, jelenét és talán a jövőjét is, már amennyire képes megszabni a saját útját. A hajója sem csupán egy humoros kis segéd, mint az előző részben, hanem egyenrangú fél, egy barát. Jean viszont már keményebb falat, róla továbbra sem tudunk meg sokat, bár már látni, milyen alkotóelemek is emelték oda, ahol most tart - de továbbra is kellő mennyiségű homály maradt körülötte a harmadik kötetre.

És éppen ez az, ami miatt kissé rosszul érzem magam: a történet itt nem olyan kerek, mint a Kvantumtolvajban. Természetesen az is úgy ér véget, hogy a folytatás nyitott, de itt szinte ordít a befejezés a harmadik részért - ha minden igaz, a The Causal Angel címet fogja viselni -, ami mindenképpen pontot tesz a történet végére, hiszen a Fraktálhercegben elinduló folyamatok visszafordíthatatlanok, Jean ügyködése pedig az emberiség egészét meg fogja változtatni. A saját sorsáról nem is beszélve.

Végezetül talán még annyit érdemes megemlíteni, hogy itt bizony nagyon kell figyelni, ki kit hogyan ver át vagy vezet meg, gyakran már-már túlságosan is hihetetlenek az egyes helyzetek - ez van, akinél nem zavaró, nálam viszont egy-két helyen zavart fejrázást eredményezett. De ettől függetlenül a Fraktálherceg egy nagyon különleges regény, a trilógia világa lenyűgöző, ötletes és jól felépített, a regény pedig egy mesés történetet mond el nekünk emberekről, még ha már nem is úgy néznek ki, mint az emberek. Lehet szorítani, hogy Rajaniemi képes legyen méltó módon lezárni a tolvaj és a harcos nő történetét, egy talán még ennél is jobb regényben.

(Maga a szerző egyébként egy nagyon közvetlen, kedves és közlékeny figura, akivel személyesen is jól el lehet beszélni, vagy akár egy nagy közönségnek szánt eseményen is képes nagyon érdekes dolgokat mondani. Mindenképpen remélem, hogy még sok remek ötletéből ír regényt, bár még mindig úgy gondolom, minden rossz felhang nélkül, hogy ő az, aki könnyen emészthetővé teszi, amit például Greg Egan a maga igazán hard módján elénk tár.)