Az ötös számú vágóhíd

Az egész úgy kezdődött, hogy Billy Pilgrim kiesett az időből.

A mikor kérdésnek ebben az esetben nincs értelme. A hol szintén nem érdekes, ahogyan a miért vagy a hogyan sem. Egyszerűen megtörtént, a múltban mindig, ahogyan a jelenben és a jövőben is mindig meg fog. Egyetlen fontos dolog volt, amiért érdemes ezt megemlíteni: mert Billy Pilgrim azon furcsa emberi lények közé tartozott/tartozik/fog tartozni, akik egyszerre jelentéktelenek és különlegesek, nevetségesek és tragikusan bölcsek. Billy Kurt Vonnegut Jr., az Amerikában élt/élő író Az ötös számú vágóhíd (Slaughterhouse Five) című regényének fő alakja, aki amellett, hogy átlagos életet élt a New York állambeli Iliumban, átélte Drezda második világháborúban történő lerombolását - amerikai bombák által, több mint százharmincezer ember életét követelve - és meg is kapva. Persze nem ő az egyetlen, aki ott volt. Ott volt Edgar Derby, a szerencsétlen középiskolai tanár, akit agyonlőttek a bombázások után, mert kihozott egy teáskannát a romok alól. De ott volt a kis Paul Lazzaro, egy piti autótolvaj, aki megesküdött, hogy megöleti Billyt, és ezt be is tartja. És ott volt Kurt Vonnegut Jr., aki a háború után hazatért, és amellett, hogy igyekezett tisztes ember látszatát kelteni, olyan kétes dolgokat művelt, mint éjszaka részegen telefonálgatott régi barátainak és könyveket írt tele mindenfélékkel. Az egyik ilyen furcsa könyv ez is, mármint Az ötös számú vágóhíd, 1969-ből.

Ezt a könyvet tartják Vonnegut főművének, igazi műremeknek, a kortárs amerikai regényirodalom megkerülhetetlen bástyájának, ami A gyermekek kereszteshadjáratáról, vagyis a második világháborúról és az azt átélt nemzedékről szól. Meg Amerikáról. Meg sok minden másról is. Persze felfoghatjuk a könyvet kudarcnak is, hisz kérem szépen, nem sokban különbözik egy Kilgore Trout regénytől, tralfamadori idegenekkel, akik a kezükben hordozzák a szemüket, és az idő mindenségét egyszerre látják, ahogyan a világegyetem pusztulását is, és mégsem tesznek ez ellen semmit. Így megy ez.

Szóval, itt van Billy, ez a már-már komikus figura, aki felnő, részt vesz a háborúban, túléli egy vágóhídon a háború legborzalmasabb bombázását, hazamegy, betegen kezelik, elvesz egy lányt amit a józan esze birtokában sose tenne, gazdag ember lesz két gyerekkel, majd élete végén nagy tiszteletnek örvendő figura. És közben elrabolják a Tralfamador bolygó lakói, kiállítják, mint egy egzotikus állatot, majd ott összemelegszik Montana Wildhackkel. És, függetlenül csészealjaktól, háborútól, feleségtől és optometrikusoktól, ugrál az időben oda-vissza. És közben megtanulja, hogy az élet az az élet, és semmi több, jó és rossz dolgokegyütt, de igazán csak a jó dolgokkal kell foglalkozni. A rosszakból úgy is van elég, nem kell még rontani a helyzeten azzal, hogy törődünk velük.

Vonnegut mindent nagyon jól lát - és mindenre így felel: így megy ez. Az emberek gyakran túl buták, túl önzők, túl kicsinyesek, vagy egyszerűen túl lusták ahhoz, hogy észrevegyék, mit is csinálnak éppen, és az miért is rossz, vagy jó, adott esetben. Vajon mi lehetett az, ami miatt odáig fajultak a dolgok, hogy Drezda holdbéli tájjá változtatásában csúcsosodjanak ki azok a dolgok? Választ nem kapunk, csak gondolkodjunk, mondja Vonnegut, ott van a válasz, próbáljunk rájönni. És közben csak figyeljük Billyt, amint átsodródik az életén, találkozik a legfurcsább alakokkal - mint Trout a maga már-már a baromság határát súroló, mégis igaz regényeivel - és mindössze végül csak ennyit tud mondani: így megy ez.

Mert van az a dolog a világon, amiről a legtöbb, amit el lehet mondani, az az, hogy "csip-csirip."