Díjakról és emberekről

Avagy nem egy tökéletes világban élünk, tanuljunk meg együtt élni ezzel

Nemrég egy három részes eszmefuttatás jelent meg az SFmagon Lőrinczy Judit írótól, aki az SFmag és az LFG szerkesztője és többször vett részt novellák zsűrizésében. A cikkében arra tett kísérletet, hogy megvizsgálja – de legalább is elmondja a véleményét – az irodalmi díjak szerepéről és értékéről. Konklúziója – ami erősen támaszkodott Ursula K. Le Guin sci-fi/fantasy író témába vágó írásaira – lényegében az, hogy bár vannak irodalmi díjak, és azok egyfajta diskurzus elindításának az alapjai lehetnek, végeredményben elhibázottak, hiszen az irodalom nem mérhető, nincs legjobb, és ráadásul még sok olyan szempont is közre játszik a díjak odaítélésének folyamatában, amelyeknek nem sok köze van az irodalmi értékhez (pl. piaci szempontok). Továbbá azt is felrója a cikksorozat és írója, hogy az olvasók (a befogadók) túlságosan is támaszkodnak a díjakra, azokat sokkal nagyobb értékkel ruházzák fel, mint amellyel valóban rendelkeznek.

Ezen megállapítások jelentős részével egyetértek. Hogy akkor mégis miről fog szólni ez a cikk? Arról a jó pár dologról, amiről úgy érzem, nem esik szó a díjak kapcsán, vagy pedig ugyan szó esik, de kihagy a szemléltetésből más nézőpontokat is. És ha már vitaindítóként harangozták be a cikket, legyen diskurzus!

(Ja, ő Venus)

(Kattints a Továbbra)

Az irodalom nem mérhető. Legalább is nem úgy, mint egy kiló kenyér vagy egy kétméteres rúd. Az irodalom, mint minden művészeti forma, a befogadótól függően rendelkezik értékekkel. Ez természetesen sarkított megfogalmazás, de tény, csak akkor van értelme egy dalnak, ha valaki hallja is – még ha az maga a dalnok –, egy regény igazán akkor éri el célját, ha eljut legalább egy olvasóhoz megalkotóján kívül. Minden könyv jelent valamit, csak a megfelelő olvasóra vár. Emiatt van létjogosultsága a tisztán szórakoztató irodalomnak, a filozofikus lételemző regényeknek, az erotikus irodalomnak vagy a kriminek. Az irodalom számára a legfontosabb érték az, hogy átadjon valamit, ha mást nem, hát pár óra önfeledt szórakozást. Ezen vonalon továbbindulva, ha minden mű érték, akkor nem is lehet kiválasztani egy legjobbat közülük. Pláne, érvel Le Guin és Lőrinczy, ha különbözőek a könyvek. Mert ugyanúgy fontos lehet két mű, még ha teljesen különböznek, pláne mivel mindkettő jelent valamit egy-egy ember számára. Ahogy példával illusztrálják, a gyerekek kisállatait nem lehet összemérni egymással.

Ez az eszmefuttatás véleményem szerint jó alapból indul ki, de figyelmen kívül hagy pár kérdést. Először is, nem gyíkokat hasonlítunk össze macskákkal. Valóban, egy mű értelmezése, értéke főleg – szinte csak – a befogadótól függ, ennek ellenére mégis megtörténik, hogy egy könyvet jónak, egy másikat rossznak nevezünk. Ezt teszi az SFmag, ezt teszi a Guardian, ezt teszem én is, és ezt teszi Lőrinczy is. Igen, ennek jó része az adott személy ízlését, személyiségét tükrözi. De mégsem állítjuk egy startvonalra a Twilightot a Száz év magánnyal, holott valahol mindkettő a szerelemről szól és mindkettőnek milliók a rajongói. Akkor valami csak eldönti, mitől lesz az egyik rossz, a másik pedig klasszikus. Persze, az irodalmi kánon, amiről szintén megállapítja a cikksorozat, hogy „[b]ármely művészeti kánon túlságosan korlátozó. És mindegyikük elavult már azelőtt, hogy kinyilatkoztatták őket”. Vegyük észre azonban, hogy a kánon nem egy felülről irányított valami: a kánon mi vagyunk, olvasók. Lehetséges, hogy egy évszázada ismert és felkapott szerzők ma már névről sem ismerősek, míg másokat kiemeltek a névtelenségből, mert értéket leltek műveikben, amelyek még mindig érvényesek – ezt a cikksorozat is megjegyzi, nem hiába jeleztem, hogy több megállapításával egyet értek.

Egyik macskát hasonlítjuk össze a másikkal. Azazhogy egy fogalomkörbe tartozó jelenségeket veszünk egy kalap alá, és még ha elsőre nem is látjuk a hasonlóságokat és azonos jellemzőket, azért ha látunk két állatot, meg tudjuk mondani, melyik a macska és melyik nem. Így van ez a könyvekkel is; olvasás közben el tudjuk dönteni, mit tartunk értékesnek, mit nem. Igen, gyakran az olvasó olyasmit tart értékesnek, amit a „kánon” nem. Mint ahogy sokan jobban szeretik a bolyhos bundájú, játékos Mircikét Móricnál, aki remek egerész, és soha nem jutna eszébe összekarmolni a kanapénkat, de mondjuk hiányzik az egyik füle. Mert van, akinek egy bolyhos szőrgolyóra van szüksége, hogy élvezze általa az életet, míg másoknak az ad örömet, ha egy szofisztikált társra lelnek. Ettől még mindkettőnek van létjogosultsága. Viszont meg tudjuk állapítani, melyikük a jobb – csak mondjuk meg, miben. A fenti két könyvnél maradva, a Twillight nyerne, ha azt néznénk, melyik a népszerűbb könyv a tizen-huszonéves női olvasók körében. Ellenben Száz év magány nyerne, ha azt vizsgálnánk például, hogy mennyire komplexen beszél a mű az emberi kapcsolatokról. Az már az egyén döntése, hogy hogyan dönt, melyik szempont számára a fontos. Ezzel nem azt kívánom mondani, hogy egy-egy díj odaítélése tökéletesen jól működő és minden oldalról védhető folyamat. Csupán arra kívánok rámutatni, hogy a cikksorozat ezen támadása ugyanúgy gyenge lábakon áll.

De menjünk tovább a gyerekek háziállatainak versenyén. Minden gyerek állata kap díjat, és ez így van jól. Mert gyerekekről beszélünk. Senki sem mondaná azt a saját kislányának vagy kisfiának jóhiszeműen, hogy bizony Gusztáv egy félszemű, igencsak ronda varangy, aki ráadásul még undorítóan nyálkás is. Mert egy gyereknek nem kell összetörni a lelkét, egy fejlődő személyiségnek szüksége van a pozitív visszajelzésekre a fejlődéshez. (Ugyanakkor előbb-utóbb szembesülnie kell negatív tapasztalatokkal, hiszen felnőve ugyanannyi eséllyel találkozik ilyenekkel, de most nem a gyermekfejlődésről kívánok értekezni, azt majd pszichológiában járatosabbak megteszik helyettem). Viszont irodalom kapcsán nem gyerekekről beszélünk. Jó eséllyel felnőttek írják azokat a műveket, amik kikerülnek a fiókból – én személy szerint nem hiszek a „csak magamnak írok” mentalitásban, hiszen minden alkotó vágya, hogy megmutassa magát, de erről majd kicsit később. Amíg egy gyerek egy bizonyos korig még nem képes rendesen, helyén kezelni azt, ha nem ő kapja a díjat – szándékosan nem használom a veszít és nem nyer kifejezéseket – addig egy felnőtt személyiségének ezzel meg kell birkóznia. Természetesen ezt ugyanúgy tanulni kell, mint minden mást, ami szükséges az együttéléshez, és éppen ezért ki jobban, ki kevésbé képes ezt elsajátítani. Ugyanakkor talán belátható, hogy nem a díjat odaítélőknek kell figyelemmel lenniük azokra, akik kevésbé képesek elfogadni a döntést. Aki nem bírja az ilyet, annak nem kellene megmérettetnie magát.

Felmerülhet azonban, hogy attól még nem kell senkinek elfogadni egy döntést. Mivel az irodalom (a művészet egészében) nem mérhető objektív mércével („colostokkal és patikamérleggel”), ezért minden döntés szubjektív. Viszont éppen ezért csak akkor van joga bárkinek támadni egy díjat vagy az azt odaítélőket, ha objektív kritikát tud megfogalmazni. És itt jutunk el ahhoz, ami valójában a díjakkal a probléma, vagyis hogy mit vállalnak és azt képesek-e teljesíteni?

A fő kérdés a díjakkal kapcsolatban az, hogy mi a céljuk, vagyis hogy mit tudnak hozzáadni az egyetemes kultúrához. Alapvetően Lőrinczy cikksorozatában arra helyezi a hangsúlyt, hogy a díjak a legjobbat választják ki, így rangsorolnak. Ezzel hellyel-közzel egyet is lehet érteni (legfeljebb nem ennyire sarkított megfogalmazásban), de maga a sorozat is említést tesz a díjak más szerepeiről. Az egyik ilyen, hogy ez egyfajta elismerés a szerzőknek – hisz a művekkel együtt a mögöttük álló alkotókat éri az elismerés –, hogy alkotásuk elért egy bizonyos mércét, amit egy adott csoport értékelendőnek tart. Ezzel kapcsolatban a cikksorozat megjegyzi:

„Le Guin nem vitatja a méltató visszajelzések okozta örömet, de sokkal többre tartja azt, ha valaki a tőle telhető legjobbat teljesíti, elvégzi a maga elé célul tűzött feladatát, és élvezi az ezt követő elégedettséget.”

Tehát egy író ne a díjért írjon. Ezzel önmagában nincsen probléma. Azonban az idézet magában hordozza, hogy a szerző ne a pozitív visszajelzésért alkosson, hanem egyfajta belső indíttatásból, belső elégedettség eléréséért. Ezzel számomra az a probléma, hogy senki sem azért végez alkotó tevékenységet – se egy író, se egy filmes, se egy újságíró – mert önmagát akarja csupán kiélni. Tény, hogy aki alkot abban valamiféle önmegmutatási szándék is bujkál – visszautalva, mit ér a dal, amit senki sem hall? –, mindenkinek jól esik, ha érzi, hogy munkájának értelme van. Fafaragásnál vagy házépítésnél ez az érték könnyen látható, hiszen az elkészült ház önmagában elégedettséggel töltheti el az embert. De egy írásmű önmagában nem nyújt teljességérzetet – nyújthatna, de még sosem hallottam ilyen esetről. Az egyénnek szüksége van pozitív visszacsatolásra, hiszen ha ezt nem kapja meg, akkor vagy nem folytatja tovább az adott tevékenységet – talán ez a jó végkifejlet –, vagy belső kényszere miatt ugyan folytatja, de megkeseredik, és ez a keserűség különféle utakon a felszínre tör. Továbbá ne felejtsük el, hogy az sem mindegy, ki mondja azt, hogy nem tartja a díjak okozta visszacsatolást fontosnak. Ursula K. Le Guin egy elismert, díjakkal többször kitűntetett író, akinek a fantasztikumból sikerült olyan szintig kitörnie, hogy a mainstream kultúrában is megjelenjen (pl. The New Yorker). Le Guinnek valóban nincs szüksége díjakra, és nem csak azért, mert látta a háttérfolyamatokat. De vajon így van ez egy fiatal, feltörekvő íróval is? Vagy mennyire lehet figyelmen kívül hagyni egy olyan esetet, ha egy zsánerregény mainstream irodalmi díjat kap, még ha annak a díjnak a mechanizmusa sem tökéletes?

A másik, véleményem szerint az egyik legfontosabb aspektusa a díjaknak a pozícionálás. Minden díj, függetlenül attól, hogy jól vagy rosszul működik, irányítani kívánja az olvasókat, nézőket, a befogadókat. Ugyan nagyon jól tudjuk, milyen értékei vannak az Oscar-díjnak, ennek ellenére mégis megnézzük a jelölt filmeket, vagy ha keresgélünk, egy „Oscar jelölt” címke hamarabb felhívja a figyelmünket. A cikksorozat nagyon helyesen jegyzi meg, hogy napjainkban, amikor a befogadókat átláthatatlan mennyiségű információ és mű özönli el, bizony szükség van iránymutatókra. Ha azt mondjuk egy könyvre, hogy díjnyertes, nem csak azt mondjuk – helyesen vagy sem, az most mindegy –, hogy ez a „legjobb”, hanem hogy „ezt érdemes elolvasni”. Természetesen abban tökéletesen egyetértek, hogy nem szabad más műveket leírni, mert azok nem kapták meg a díjat, amiről esetleg „egy hajszállal” maradtak le – ezért érdemes például shortlisteket készíteni, vagy kiemelni, mely más művek lettek volna máskor/más zsűrivel díjazottak. A probléma nem ott van, hogy a díjakat marketingként használják, hiszen akármennyire is kezelik manapság sokan úgy a „marketing” kifejezést, mint „a patás Ördögtől való dolgot”, minden díj magában hordozza a marketinget. Ugyanúgy, ahogyan az is, ha én egy barátomnak ajánlok valamit, vagy egy kritika pozitívan nyilatkozik egy könyvről. A díjak másfajta irányadók, mint egy The New York Times cikk egy új megjelenésről. Ahogyan minden más ilyen „irányítótoronynál”, itt is az a legfontosabb, hogy megnézzük, mit is ér valójában, mi van mögötte, és számunka releváns-e.

Worlds Without End

Mindennek ellenére én magam is azt látom, hogy nagyon sok díj problémákkal küszködik, ennek pedig a legfőbb oka az, hogy a vállalásai és a tényleges megvalósulás nincs összhangban. A Hugo-díj kapcsán például már huzamosabb ideje folyik a vita, ennek oka pedig nem elsősorban az, hogy milyen könyvek kapják azt meg. A Hugo-díj a legrégibb science fiction elismerés, definíciója szerint a sci-fi olvasók ítélik oda szavazás útján, több kategóriában. Ez tehát a legjobbnak talált (angolszász) sci-fi regények díja. Hogy mi a probléma vele? Ahogyan a tavalyi összesítésen is látszik, a legjobb regény kategóriában alig több mint 1600 szavazatot számláltak össze. Nem nagyon kell azon győzködni senkit, hogy egy ilyen kaliberű díjnál ez a szám roppant mód alacsony. Erre, és még sok egyébre is kitérnek a díjat bírálók, de például ott van az a kérdés is, hogy brit regény milyen gyakorisággal nyer az amerikai dominanciájú Hugón. De más SF díjak sem éppen tökéletesek, a Clarke-díj kapcsán például nemrég a női szerzők hátrányának kiegyenlítése céljából külön nyilvánosságra hozták a hölgyek jelölt műveinek listáját (erről bővebben itt). A nagy sci-fi díjak sok problémával küzdenek, éppen ezért fontos, hogy tisztában legyünk ezekkel, amikor egy-egy díjról hallunk. Személy szerint én például jobban figyelem a brit SF díjakat vagy az olyan kisebb kitüntetéseket, mint a Philip K. Dick-díj, mert azoknál még sokkal közelebb van a valós és a vállalt cél.

De nem kell messzire mennünk, ha díjak problémáiról szeretnénk beszélni.

Például, az egyik kommentben a hivatkozott cikksorozat alatt felvetül a nemrég indult Magyar Könyvek Viadala. A probléma nem a versennyel van. Sőt, még azzal sem, hogy kevesen állnak mögötte, vagy hogy egy viszonylag jól körülhatárolható réteget reprezentál, hiszen bárki meggyőződhet róla, hogyan zajlik az egész, kik ajánlottak könyveket a kategóriákba. Természetesen, vannak eléggé szembetűnő gondok az egész metódussal kapcsolatban, kezdve a merítés mélységével, de ez az egész akkor kezd el igazán jelentőssé válni, amikor a Viadal magát az egész hazai könyvtermést mérlegre állító összehasonlításként pozícionálja. Mind a név, mind az attitűd azt sugallja, hogy a kiválasztásban részt vevő bloggerek egy reprezentatív csoportot alkotnak, és együttesen rendelkeznek olyan ismeretekkel, amelyeknek segítségével képesek a tejes magyar palettát felölelni. Holott, aki kicsit is járatos például a hazai szépirodalomban, annak elég ránéznie a jelöltek listájára, és máris kérdések merülnek fel benne. Az egésszel nem az a probléma, hogy jól körülhatárolható réteg választ ki a saját rétegízlése miatt látókörébe került kötetek közül jelölteket, ezzel egy igencsak szűk merítését adva a magyar regényeknek, hanem hogy egy gyanútlan szemlélő azt szűrheti le, hogy ez valóban a hazai regénytermés egészét képviseli. A probléma tehát ugyanaz, mint a korábban említett Hugo-díjnál.

Hogy a blogolvasók egy másik részének is ismerős témát vegyek elő – olyasmit, amivel én is már nagyon sokat foglalkoztam –, a hazai fantasztikum szinte valamennyi díja alapvetően ugyanezzel a fő problémával küzd. A Zsoldos Péter-díj és a KIMTE Fantasy-díja – utóbbi megalakulásától kezdve gyakorlatilag nem képes semmilyen téren betölteni a szervezők céljait – egyaránt több hiányossággal küszködik: a bírálói rendszertől a zsűri tagjainak elfogadottságán/reputációján keresztül a díjazott művek értékéig bezáróan még felsorolni is sok. Ugyanakkor legnagyobb probléma ezekkel, hogy nem azt adják, amire vállalkoznak. A Zsoldos-díj saját magát mint a hazai science fiction egyetlen díja jelöli meg, célja kiválasztani a legjobb – és most tekintsünk el a legjobb objektíve kiválaszthatatlanságának axiómájától – írásokat (regény, novella, kisregény) és díjazni azokat. Vagyis ezen túlmenően felvállalja, hogy kiemeli a jókat, és mint díj, irányt mutat az olvasóknak. Hogy mindez a valóságban működik-e? Nem. Hosszú évek szakadatlan munkájának hála a díj ma csupán egy üres lufi, értéktelen. Hogy ehhez mi vezetett, a megkérdőjelezhető metódus, a díjnyertes regények színvonala, a díj körül kialakult kulturáltnak egyáltalán nem nevezhető közbeszéd, az jelen esetben lényegtelen. A lényegi kérdés az, hogy mit vállalt a díj, mit ért el, és most hol tart.

Ennek ellenére annak a ténynek, hogy a hazai fantasztikumnak nincsen olyan díja, ami képes az általa vállaltakat teljesíteni, nem szabad hogy befolyásolja a díjakról való általános gondolkodásunkat. Minden díj mutat valamit. Vannak jól működő díjak, és vannak rosszul működőek. Utóbbiak esetében a legfontosabb, hogy minél több ember rámutasson a hiányosságokra, a problémákra, és ha tud, mutasson alternatívát, megoldási javaslatokat. Sokszor hallani persze azt, hogy nem érdemes foglalkozni a rossz díjakkal, szavazásokkal, mert amúgy sem ér el vele az ember semmit, csak szitkokat és értetlenséget kap válaszul. Ismét csak a Zsoldos-díj a remek példa, amivel a hazai SF közösség jelentős része már inkább nem foglalkozik. Mint egy gyerek, akinek szennyes a pelenkája, de inkább mindenki kerülgeti, nem rakná tisztába, mert nem az ő dolga, hanem az anyjáé, aki momentán éppen szappanoperát néz. Igen ám, de ettől még ugyanolyan büdös lesz a lakásban. Ha nincs kulturált közbeszéd, akkor törekedni kell a megteremtésére. Ez egy olyan vas, amit én személy szerint ahol tudom, ütök. Mert ha senki nem tesz az ügy érdekében, akkor megmaradunk a kis posványunkban, aztán csodálkozunk, ha a kívülről jött ember nem tud mit kezdeni a szituációval.

Visszatérve a hazai zsánerdíjas kitekintésből, a díjaknál a legfontosabb az, hogy mit akarnak elérni. Az egyén felelőssége, hogy hagyja, minden menjen az eddigi úton, vagy felszólal. Továbbá észre kell venni, hogy az emberek használják a díjakat, mint iránytűket. Nem ideális világban élünk, ahol mindenki azonnal tudja minden műről, hogy neki való-e, milyen értékeket képvisel etc. Valahol a díjakra szükség van, ahogyan a barátunk ajánlására vagy a könyvesbolti eladó útmutatására. Benne van a pakliban, hogy nem azt fogjuk kapni, amire számítunk, de ez sajnos a mi szabadságunk ára. Viszont szabadságunk kiterjed arra is, hogy mi válasszuk meg, mi a mérvadó számunkra, milyen szisztéma szerint döntünk. Így lehet, hogy nem esünk hasra az Oscar-jelöléstől, de egy kisebb filmes díj már útmutató számunkra. Ez az igazi szabadság, amivel meg kell tanulni okosan élni.

Pár érdekes link:

Mi is ez az egész a Hugo körül?

Most akkor nem is jó, ha díjat kapunk? (magyarul a Könyvesblogon)