Nézd, ki van itt

Vannak olyan személyek, események, jelenségek, amik tabunak számítanak, amelyekkel nem szabad viccelni. Az irodalom ezekkel komoly hangon foglalkozik, igyekszik mélyen ábrázolni ezeket a témákat, és a maga módján segíteni a társadalmi diskurzust. De a humor ugyanolyan része a társadalmi diskurzusnak, a különféle traumák feldolgozásában sokszor a nevetés lehet leginkább segítségünkre, saját hibáinkat egy görbe tükörben sokkal jobban meglátjuk, mint ha egyenesen próbálnánk szembe nézni velük. És a humor sokszor a legszörnyűbb dolgokat sem kíméli. És mi lehet borzalmasabb a XX. század emberének, mint az egész Európát vérbe borító második világháború, ahol ráadásul módszeresen igyekeztek kiirtani bizonyos népcsoportokat? És bár a kép eléggé árnyalt, azért elmondható, hogy mindaz a szörnyűség, ami akkor történt, egyetlen emberben manifesztálódik az utókor számára: Adolf Hitlerben. Azt hinnénk, Hitler olyan figura, akivel nem lehet komoly keretek között viccelni - hangozzon ez bármilyen nyakatekerten is. Timur Vermes 2012-es Nézd, ki van itt (Er ist wieder da) című regényében azonban pont erre tesz kísérletet.

2011-ben, Berlinben egy férfi tér magához. Nem tudja, hogy került oda, sőt, elsőre azt sem igazán tudja megállapítani biztosan, hol is van valójában. Aztán lassan ráeszmél, hogy ötvenhat év kiesett az életéből, és a második világháború sújtotta Németországból a XXI. század elejének metropoliszába csöppent. Sok minden homályos számára, de egyvalami bizonyos: Adolf Hitler nem az a fajta ember, aki elveszne egy első látásra teljesen idegen világban. A véletlenek összjátékának köszönhetően a korunkban felbukkanó német vezér belecsöppen a showbizniszbe, és sajátságos humoristaként egyrészt felfedezi, hogy bizony a dolgok nem sokat változtak, legalább is az ő módszerei tökéletesen működnek itt is, és hogy ugyanolyan gyorsan képes sikert elérni, mintha pártot alapítana.

Mielőtt bárki bedőlne a reklámoknak, a könyv olvasásakor nem fogja az ember a hasát a nevetéstől. Ha gonosz akarnék lenni, mondhatnám, hogy a német humor önmagában oximoron, de ez ennél a regénynél nem állná meg a helyét. A Nézd, ki van itt egy társadalmi szatíra, amin néha bizony elmosolyodik az ember. A legfőbb humorforrás természetesen adott: a XX. század Gonosza tevékenykedik sajátos álruhában, hiszen hiába néz ki és viselkedik úgy, int Hitler, a főszereplő az emberek szemében egy - igencsak különös - humorista. Így aztán a hozzá való viszonyuk is kettős: sokak számára nem több egy habókos showmannél, másokból viszont előhozza a zsigeri utálatot a történelmi Hitlerrel szemben, így zavarva össze bizonyos szereplőket. A komikum másik forrása pedig az, ahogyan a világháborús Führer tekint a modern korra, ahogyan saját logikája mentén igyekszik értelmezni az információkat, és hogy ez gyakran hogyan is viszonyul az olvasó ismereteihez.

A könyv persze elsősorban azt kívánja elérni, hogy megmutassa korunk - de főleg korunk Németországának - néhány furcsaságát, problémáját. A gazdasági válság, a média kritikája, a bevándorlók, a demokrácia problémái, ezek mind-mind előkerülnek a regény lapjain, még ha nem is kapunk rájuk választ. Vermes szemmel láthatóan nem arra vállalkozott, hogy felvázoljon néhány lehetséges gondolati sémát ezen visszásságok és problémák kezelésére, hanem mindössze röviden felvillantja azokat. Éppen ezért a könyv nem válik túl méllyé, megmarad felszínesnek, és azzal, hogy szokatlan főszereplőt kreál és ezzel együtt szokatlan nézőpontot is vesz fel, olyanná válik, mint a hatásvadász újságcikkek. Félreértés ne essék, minden bizonnyal sokaknak fog érdekes dolgokat mutatni a könyv, és meg merem kockáztatni, hogy egy német számára ez a regény sokkal jobban fog hatni, mint más nemzet fiának-lányának. Mindenesetre érdemes olvasás során eltöprengenünk, mégis hogyan láthatja Vermes honfitársait, ha ilyennek festi le hazáját és az emberek reakcióit.

A Nézd, ki van itt tehát egy érdekes ötlet köré felhúzott kicsit erőtlen társadalomkritika. Tény, hogy a saját maga által támasztott korlátot jól vette az író, vagyis főhőséről tényleg elhisszük, hogy ez az a Hitler, és hogy valami ilyesmit gondolna a mi világunkról. Sőt, az ember néha még rokonszenvez is vele, ami valljuk be, igencsak sokat elárul a társadalmunkról. Mindezek ellenére azonban ez korántsem egy korszakalkotó könyv, ha nem lenne az elsőre meghökkentő alapfelállás hamar eltűnne az érdektelenség homályában. Persze kérdés, hogy így mennyire fog fennmaradni, de valószínűleg fontos lépésként kell számon tartanunk abban a folyamatban, hogy a (populárisabb) irodalom hogyan próbálja a különféle traumákat és a jelen problémáit feldolgozni. Ez egy sok kérdést felvető könyv, még akkor is, ha ezeket a kérdéseket nem maga a szerző teszi fel regényében.