Börleszk

Nincs többé magány!

Kurt Vonnegut regényeit nem lehet csak szimpla történetekként olvasni. Ő maga mondja, hogy könyveiben az életen, legfőképpen saját életén meditál. És eközben a legkülönösebb figurákkal és történetekkel népesíti be a könyveinek lapjait. Más írók is írtak terápiás céllal, a fantasztikum területéről Dick a legismertebb, de míg Dick őrülete már-már erőszakosan az arcunkba mászik, addig Vonnegut szatírája lassan kúszik be a tudatunkba. Az ő világai egyszerre nevetségesek és szomorúak, és olvasás közben a leghátborzongatóbb az, hogy bele kell gondolni: Vonnegut ezt saját lelkivilágáról írta.

És ez valahol nagyon szomorú, pláne, mert az 1976-ös Börleszk (Slapstick) című regénye a magányról szól.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az USA utolsó elnöke. Aki egyben az USA legmagasabb elnöke is volt. Az első elnök, aki maga oly' kevésbé azért akart elnök lenni, hogy hatalma legyen. Ő, aki most a Gyertyatartók Királya, aki százegyedik születésnapja előtt nekiáll lejegyezni történetét. Ebben ő és ikerhúga, Eliza különösen torz gyerekként élik életüket, akiket a szüleik eldugtak egy hatalmas uradalomba. A testvérek azonban együtt géniuszok, akik sokkal intelligensebbek, mint bárki körülöttük - épp ezért nem is fedik fel magukat tizenöt éves korukig. Akkor aztán szétválasztották őket, Elizát bolondok házába küldték, Wilbur pedig megpróbált átlagos ember lenni. Azonban két ilyen ember, mint Eliza és Wilbur sokkal többre hivatott, például arra, hogy megszüntessék a magányt.

A könyv nem annyira csapongóan vicces, mint a Bajnokok reggelije, sem pedig annyira elmélkedő, mint Az ötös számú vágóhíd, de mindkettőből magáénak tudhat valamit. Wilbur elbeszélésében abszurd elemek tömkelegével találkozhatunk, mint a gravitációval kísérletező, ici-pici kínaiak vagy a két géniusz-szörnyeteg (akik külön csak Swain, együtt viszont Swan, azaz hattyú, ez olvasás közben magyarul nem feltétlenül esik le), amelyek miatt a legkevésbé sem tudjuk komolyan venni az egész regényt. Pedig kellene, hiszen Wilbur talán a legmagányosabb lény mind között a Földön, miután meghal a testvére. Mert nincs más olyan, mint ő, szó szerint és képletesen is csak félember a húga nélkül. Próbál ezen a magányon segíteni, de utolsó napjáig mi mindannyian tudjuk, mennyire nehéz is így élni - hisz mindannyian éreztük már, hogy elveszítjük egy-egy részünket. Mert az ember nem csak maga a személy, hanem mindenki, aki fontos neki és akinek fontos. Filozófusok tucatjai mondták már, hogy azok vagyunk, aminek a környezetünk meghatároz minket. Wilbur így lesz mongoloid idióta, aztán középszerű orvos, aztán elnök, végül pedig egy bohókás vénember, a Gyertyatartók Királya. És ahogy próbáljuk magunkat megtalálni mások segítségével, gyakran nem is vesszük észre, mit teszünk másokkal. Önzőek vagyunk, mikor csak azt látjuk, mi nekünk mi kell, ahelyett, hogy egyszerűen csak jobban szétnéznénk, hogy kik vesznek körül, és mi mit adhatunk nekik. Elég talán csak egy jó szó. Vagy egy gyertyatartó.

Valahányszor Vonnegutot olvasok, mindig elszorul a szívem. Látom magam előtt az öreget, ahogyan a mi szerencsétlen, jobb sorsra érdemes Földünk lakóin mereng, közben pedig a saját életét neveti ki. És mindig rádöbbenek, hogy ez az ember rólam is beszél, mindnyájunkról, és kinevet minket. De ez nem vidám nevetés, legalább is nem teljesen.

Hehe.