A város

Azokat a műveket szokás klasszikusnak nevezni, amelyek évtizedekkel megírásuk után is képesek frissnek hatni, képesek valamit adni olvasóiknak, olyan értékeket és érdemeket vonultatnak fel, amelyek kortalanok és kiemelik az adott regényt kortársai közül. Clifford D. Simak kötete, A város (City, 1952), ami 1944 és 1951 között megjelent novelláit fűzi össze egy regénnyé, egyike a science fiction klasszikusainak.

A kötet története a címadó városban kezdődik, és nagyon érdekes, hogy igazából a városoknak ezt leszámítva nem sok szerepük van a könyvben. A technikai fejlődés lehetővé teszi, hogy az emberek elhagyhassák a városokat, hatalmas területekre kiterjedő birtokok urai lehessenek. Ennek következtében nem csak a metropoliszok kora ért véget, de a bürokrácia, a háborúk és az állami felügyelet is eltűnik a Földről. Az emberiség ezt követően egyfajta pangást él meg, amit azonban valami megzavar: létezik egy filozófia, egy felfogás, egy szemléletmód, ha úgy tetszik, ami az emberi szellemet több ezer évvel tenné fejlettebbé hihetetlenül rövid idő alatt. Az emberek ezután folyamatosan azon fáradoznak, hogy ráleljenek erre, és ennek egyik lehetséges módját abban látják, ha találnak egy másik, az emberétől különböző perspektívát. Ezért próbálják meg intelligenssé tenni a kutyákat, feltárni a Jupiteren élő csellengérek világát vagy kapcsolatba kerülni a mutánsokkal, ezekkel az individualista zsenikkel.

A város történeteinek állandó szereplője a Webster família, amelynek férfitagjai folyamatosan szerepet játszanak az emberiség történelmében a városok megszűnésétől az emberiség végéig. Még amikor nem is bukkannak fel, ők akkor is ott vannak, a szereplők utalnak rájuk, vagy a tetteik következményére. Így végül a Websterek azonosulnak az emberiség képével, ők válnak a tipikus emberekké. Olyan emberekké, akik törekednek a fejlődésre, igyekeznek minél több jót tenni, de gyakran kerülnek nehéz helyzetbe, amikor választaniuk kell, és ez a választás nagyon nehéz. Velük például remek kontrasztban áll Joe és mutáns társaik, akik nem arra törekednek, hogy jót tegyenek, egyszerűen csak léteznek és saját szórakoztatásukra beavatkoznak az emberiség életébe. Van, aki pont Joe alakjában látja meg a történetek legfontosabb alakját, olyasvalakit, akinek tükrében jól láthatóak az emberi jellemzők. Én úgy gondolom, a kötetben nincs szükség ilyen tükörre, a Websterek és segítőjük, Jenkins, aki lényegében funkcióját és jellemzőit tekintve maga is Websterré válik, tökéletesen tisztában vannak saját magukkal, erősségeikkel és gyengéikkel. Több írásban a szereplők képesek áldozatokat hozni, hogy valami jobb szülessen, még ha az nem is feltétlenül az emberiség.

Számomra a regény legfontosabb eleme éppen ez, az emberiség mellett megjelenő szereplők és a kutatás, ami arra irányul, hogy egy másik intelligencia segítsen az emberen. Ha jobban belegondolunk, ez egy hihetetlenül pozitív gondolat. Szükségünk van másra, egy tőlünk különböző segítőre, hogy együtt képesek legyünk legyűrni az akadályokat. Sőt, ezt a másikat nem csak keressük, mi magunk törekszünk rá, hogy létrehozzuk, és igyekezzünk őt minél különbözővé tenni tőlünk. Ezt a vezérelvet ismeri fel Jenkins, a több ezer éves robot, és ezért teszi meg azokat a lépéseket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a kutyák civilizációja önállóvá és naggyá váljon. Gyakran rá kell jönnünk arra, hogy nem tudnak rajtunk segíteni, vagy hogy éppenséggel nekünk kell teret engednünk a másiknak, visszahúzódnunk, hogy az térhez, lehetőségekhez jusson. Lehet, hogy elkövetik a saját hibájukat, és lehet, hogy szükségük lesz ránk egy ponton, de a választás az övék, milyen utat kívánnak járni. A regény lezárása szerintem éppen ezért nagyon jó, mert Jenkins a saját és a kutyák útját választja az emberével szemben. A könyv morálisan nagyon sokat tartalmaz, központjában az ember törekvése, hogy jobb legyen, hogy többé váljon, az pedig némi irónia, hogy ehhez végül el kell jutnia oda, hogy a háttérbe húzódik, megtagadja  múltját és felhagy a nagy eszmék kergetésével.

A város egy vékonyka kis könyv, mély tartalommal. Nem is igazán leírni lehet ezt, hanem inkább érezni. Mint könyv olyan nyelvet használ, amitől hol mese, hol filozófiai tézisregénynek hat. A szereplők folyamatos töprengései és a nyíl egyenes tézis, mire felfűzte a szerző a könyvet (vagyis a novellákat) könnyen befogadhatóvá teszik a művet, de az ettől függetlenül, sőt, éppen ezért képes valami mély érzést kiváltani az olvasóból. Több szempontból is lehetne elemezni a könyvet, de a lényegi gondolatát úgy érzem föntebb megragadtam, és számomra nincs értelme többet mondani a regényről (különben is, egy mélyrehatóbb elemzés elvenné az írás élvezetét, hiszen a főbb fordulatokban megannyi érdekes probléma kerül megfogalmazásra). Simak műve iskolapéldája annak, mit is jelent igazából a science fiction klasszikus, és mitől válik időtállóvá egy irodalmi mű, aminek mondatait olvasva elmerenghetünk azon, nekünk mit jelentenek ezek a kérdések és mi vajon milyen válaszokat adnánk rájuk.

(Simak később írt egy epilógust a könyvhöz, de az, véleményem szerint, nem sokat ad hozzá az eredeti történethez.)