Mary Shelley első regényét, az 1818-ban megjelent Frankenstein, avagy a modern Prométheuszt (Frankenstein, or The Modern Prometheus) nagyon sokan az első igazi science fiction regénynek tartják, mindamellett viszont tény, hogy megkerülhetetlen műről beszélünk. A könyv keletkezéstörténete is legendás: a fiatal hölgy (akkor még Wollstonecraft Godwin) Percy Shelley-vel, Lord Byronnal és John Polidorival fogadásból írták meg éjszakai rémálmukat, ezek közül pedig a leghíresebb a 21 éves Mary Frankensteinje lett.
A történetet Robert Walton leveleiből tudjuk meg, aki húgának, Margaretnek írja azt meg. A kapitány az északi sarkra hajózik egy tudományos expedíció vezetőjeként. Célja olyan felfedezések tétele, amelyekkel beírhatja magát a történelembe. Itt, a fagyos pusztában találnak rá egy csontig lesoványodott, őrültnek tűnő férfire, aki miután valamennyire erőre kap, elmeséli történetét Waltonnak. A férfi valaha diák volt Ingolstadtban, ahová az élet misztériumának kutatása vezette. Már gyermekkorában kitűnt, hogy az ifjú különleges tehetség, az egyetemen pedig hamar eljutott ahhoz a tudáshoz, amivel képes volt életet teremteni. Azonban mikor megalkotta teremtményét halott emberek részeiből, elszörnyedt művétől és elmenekült. Később, két lázas év után, genfi otthonába visszatérve szembesült vele, hogy a szörnyeteg, akit létrehozott, egyáltalán nem tűnt el az életéből, sőt, Viktor Frankenstein felelős olyan borzalmas tettekért, amit a lény elkövetett.
Amire mindenképpen érdemes felkészülnie annak, aki most akarja kezébe venni a regényt, az az, hogy nagyon fals kép él az emberben Frankenstein és szörnyetege történetéről. Ne számítsunk mai szemmel vérfagyasztó jelenetekre, nagy harcokra, esetleg őrült hajszára a tudós és teremtménye között. A Frankenstein egy XIX. század eleji regény, éppen ezért mind nyelvezete, mind története igencsak lassú, ma már talán dagályosnak mondanánk. A tudós elbeszélése egészen gyerekkorában indul, és bár bizonyos események fontosak, árnyalják azt, hogy miért is keresi az élet titkát, azok nem annyira kihangsúlyozottak, és sokkal hosszabb körítéssel vannak tálalva, mint ami még hatásos lenne manapság. Hasonlóan lassú a szörny elbeszélése arról az időszakról, amit megteremtetése után bolyongással és tanulással töltött. A könyv persze néha tartogat fordulatokat, és ezek képesek is átlendíteni az olvasót a hosszú leírásokon, de a mai olvasónak előfordulhat, hogy beletörik a bicskája.
Azonban minden hibája ellenére a Frankenstein egy nagyon érdekes történet. Egyrészt jól látszik, hogy Shelley tudatosan igyekezett kihangsúlyozni bizonyos aspektusait a történetnek. Frankenstein egy saját magához hasonló felfedezőnek mondja el a történetét, ezzel aláhúzva, hogy a tudomány és a tudás hajszolása könnyen megnyomoríthatja az embert. Másrészt viszont, és ez az, ami sokkal hangsúlyosabb, amit aláhúz Walton kapitány személye és az egész történet, az a felelősség. Lehetséges, hogy nem ez az első történet, ami ezt a témát boncolgatja, de mindenképpen ez a legismertebb ilyen mű. Az ember itt úgy jelenik meg, mint valaki, aki a tudásra tör, ami nem csak a világ megismerését jelenti, de a világ behódoltatását, átvenni azt a szerepet, amit a vallás Istennek tulajdonít. Az ember a regény megírásának korában sorra fedezte fel az őt körülvevő világ csodáit, alkotta meg fantasztikus masináit, és első ízben pillantott előre egy olyan jövőbe, amiről tudta, hogy gyökeresen más lesz, sőt, tudományos alapokon állva lesz más. Az emberek joggal gondolhatták, hogy természetes dolog, hogy az ész diadalt arat és az ember válik saját istenévé. A Frankenstein azzal, hogy éppen a legfenségesebb, a leginkább isteni aktust, a teremtést - ráadásul egy érző, értelmes lény teremtését - az ember képességévé teszi, a végletekig viszi el ezt a gondolatmenet (elég a regény alcímére utalni). Hiszen az élet létrehozásánál az ember nem lehet képes nagyobbat alkotni, akármi mást is tesz, ez a végső hatalom.
Azonban jól tudjuk, hogy a hatalomhoz felelősség is jár, a teremtő felelős teremtményéért. Áttételesen Shelley azt fogalmazza meg, hogy az ember törhet minél nagyobb tudásra, de nem szabad elfeledkeznie arról, hogy tudásának csak akkor van igazán értelme, ha azt bölcsen és jóra használja fel. Az ifjú Victor Frankenstein meggondolatlanul, gőgösen viszonyul a tudományhoz, őrült módjára hajszolja az élet létrehozásának ismeretét. Egy pillanatig nem merül fel benne kétely vagy fogalmazódik meg elméjében, hogy mi is fog történni, ha sikerrel jár. Őt csak az aktus érdekli, a tudományos folyamat, az eredmény csak addig fontos számára, amíg eléri. Így nem csoda, hogy olyan elemi erővel tör rá a rettenet, amikor véghezviszi tettét. Frankenstein tudományosan képzett ugyan a teremtéshez, de erkölcsileg nem. Alakjával, személyével a regény végéig nem tudunk együtt érezni. Ugyan marcangolja magát, mikor teremtménye cselekedeteiről hall, de ez valahogy fals. Ekkor olyan emberként jelenik meg, aki nem tanul a hibájából, hanem csak bánkódik miatta. Egészen a regény végéig nem képes eljutni a felismerésig, hogy a hibát ott követte el, hogy magára hagyta a lényt, majd pedig megtagadott tőle minden együttérzést, elhárítva ezzel az igazi felelősséget. A szörnyeteg története rokonszenvet ébreszt iránta, és végül ő lesz az, aki átmegy azon a jellemfejlődésen, amin teremtője képtelen volt, utolsó szavai megrendítőek, és arról tesznek tanúbizonyságot, hogy erkölcsileg magasabb szintre ért el, mint teremtője. Érdemes lehet továbbvinni ezt a gondolatot az emberre és teremtőjére vetítve.
A Frankenstein alapgondolata ez, és az apró történetek csak megerősítik a fő mondanivalót. A regény két főszereplője a XX. századra archetípussá vált: a tudós, aki felelőtlenül - mondhatnánk, őrült módon - használja tudását, ezzel embertársai romlását okozva; és a teremtmény, akit eltaszít teremtője, kitaszít a társadalom, mint érző lénytől vonják meg a jogát a boldoguláshoz. Frankenstein szörnye nem az első, ember által létrehozott teremtmény (klasszikus példa a Gólem), de mindenképpen a legfontosabb a science fiction, mint a tudomány hatásait vizsgáló irodalom számára, hiszen elődjeivé válik minden mesterségesen létrehozott lénynek: robotoknak, kiborgoknak, klónoknak. A sci-fi történetével foglalkozó teoretikusok egy csoportja - mint azt már említettem - pedig ezt a könyvet tekintik az első igazi sci-fi regénynek. Ennek több okát is felhozzák, az egyik az előbb kifejtett tudományos szemlélet, a tény, hogy az ember a tudomány eredményeit használja, egy tudományos probléma etikai vonzatát vizsgálja a történet. A teremtő és teremtményének története azt a sémát követi, amit a science fiction történetek jelentős része: a tudományos vívmány a cselekmény alapproblémáját eredményezi, de mégsem a tudományos metóduson van a fő hangsúly - a könyvben nem kapunk semmilyen magyarázatot, hogyan is lehet élettelen dolgokból élőt kreálni -, hanem annak hatásán, azon, hogyan használják, mit eredményez etc. Mások, mint pl. Adam Roberts pedig azt mondja, hogy a Frankenstein az első olyan tudományos spekulációt használó történet, ami mondanivalóját és elemeit tekintve a modern technika/technológia alapú világunkban is megállja a helyét, érthető, a felvetett kérdések napjainkig aktuálisak és kifejezetten a tudományos világnézetre alkalmazhatók. Ez a regény, mint írja, az első történet, ami a mai ember számára is ugyanúgy működik.
A Frankenstein mai szemmel vontatott, néhol unalmas, lassú és körülményes nyelvű regény. Alaptézisét már klisévé sajtolta az eltelt két évszázad, ráadásul a feldolgozásai jelentősen torzították az alapművet. Mégis, bizonyos aspektusai és jelenetei még a mai napig működőképesek, elevenek, az olvasó számára is érdekes kérdéseket vetnek fel, és napjainkig aktuális mondanivalót fogalmaznak meg. A fiatal Mary Shelley valóban klasszikus művet alkotott nem csak a science fiction területén, de az irodalom egészében. A tudós és teremtményének története a tudományos világ egyik alapvető erkölcsi tézisének érdekes és elgondolkodtató megfogalmazása.
Amire mindenképpen érdemes felkészülnie annak, aki most akarja kezébe venni a regényt, az az, hogy nagyon fals kép él az emberben Frankenstein és szörnyetege történetéről. Ne számítsunk mai szemmel vérfagyasztó jelenetekre, nagy harcokra, esetleg őrült hajszára a tudós és teremtménye között. A Frankenstein egy XIX. század eleji regény, éppen ezért mind nyelvezete, mind története igencsak lassú, ma már talán dagályosnak mondanánk. A tudós elbeszélése egészen gyerekkorában indul, és bár bizonyos események fontosak, árnyalják azt, hogy miért is keresi az élet titkát, azok nem annyira kihangsúlyozottak, és sokkal hosszabb körítéssel vannak tálalva, mint ami még hatásos lenne manapság. Hasonlóan lassú a szörny elbeszélése arról az időszakról, amit megteremtetése után bolyongással és tanulással töltött. A könyv persze néha tartogat fordulatokat, és ezek képesek is átlendíteni az olvasót a hosszú leírásokon, de a mai olvasónak előfordulhat, hogy beletörik a bicskája.
Azonban jól tudjuk, hogy a hatalomhoz felelősség is jár, a teremtő felelős teremtményéért. Áttételesen Shelley azt fogalmazza meg, hogy az ember törhet minél nagyobb tudásra, de nem szabad elfeledkeznie arról, hogy tudásának csak akkor van igazán értelme, ha azt bölcsen és jóra használja fel. Az ifjú Victor Frankenstein meggondolatlanul, gőgösen viszonyul a tudományhoz, őrült módjára hajszolja az élet létrehozásának ismeretét. Egy pillanatig nem merül fel benne kétely vagy fogalmazódik meg elméjében, hogy mi is fog történni, ha sikerrel jár. Őt csak az aktus érdekli, a tudományos folyamat, az eredmény csak addig fontos számára, amíg eléri. Így nem csoda, hogy olyan elemi erővel tör rá a rettenet, amikor véghezviszi tettét. Frankenstein tudományosan képzett ugyan a teremtéshez, de erkölcsileg nem. Alakjával, személyével a regény végéig nem tudunk együtt érezni. Ugyan marcangolja magát, mikor teremtménye cselekedeteiről hall, de ez valahogy fals. Ekkor olyan emberként jelenik meg, aki nem tanul a hibájából, hanem csak bánkódik miatta. Egészen a regény végéig nem képes eljutni a felismerésig, hogy a hibát ott követte el, hogy magára hagyta a lényt, majd pedig megtagadott tőle minden együttérzést, elhárítva ezzel az igazi felelősséget. A szörnyeteg története rokonszenvet ébreszt iránta, és végül ő lesz az, aki átmegy azon a jellemfejlődésen, amin teremtője képtelen volt, utolsó szavai megrendítőek, és arról tesznek tanúbizonyságot, hogy erkölcsileg magasabb szintre ért el, mint teremtője. Érdemes lehet továbbvinni ezt a gondolatot az emberre és teremtőjére vetítve.
A Frankenstein mai szemmel vontatott, néhol unalmas, lassú és körülményes nyelvű regény. Alaptézisét már klisévé sajtolta az eltelt két évszázad, ráadásul a feldolgozásai jelentősen torzították az alapművet. Mégis, bizonyos aspektusai és jelenetei még a mai napig működőképesek, elevenek, az olvasó számára is érdekes kérdéseket vetnek fel, és napjainkig aktuális mondanivalót fogalmaznak meg. A fiatal Mary Shelley valóban klasszikus művet alkotott nem csak a science fiction területén, de az irodalom egészében. A tudós és teremtményének története a tudományos világ egyik alapvető erkölcsi tézisének érdekes és elgondolkodtató megfogalmazása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése