A marsi

Mark Vekni: Hé, miért hívsz Vekninek?

Acélpatkány: Végül is mindig kalóriákat számolsz. Meg nem jön a nyelvemre az, hogy Watney, ezt bevallom. A Vekni jobban hangzik.

Mark Vekni: OK, cickány.

Acélpatkány: Patkány.

Mark Vekni: Tessék?

Acélcickány: Semmi.

Mark Vekni: Szóval, mi a gond?

Acélcickány: Nos, gondoltam veled beszélem meg ezt az egészet. Félek, hogy engem ki fognak utálni.

Mark Vekni: Na?

Acélcickány: Hát, én nem tudtam maradéktalanul rajongani A marsiért.

Mark Vekni: Haver, ne már!

Acélcickány: OK, elismerem, hogy egy nagyon szórakoztató regény, teljesen megértem, miért futott be a szerző azután, hogy online kipakolta a Marson ragadt asztronauta kalandjait. Meg aztán persze azért is nagy szenzáció ez, mert a könyv egy „hogyan éljük túl a Marsot” kézikönyv turistáknak, vagyis sok tudományos okosság is van benne. Mondjuk, ha jól végiggondolja az ember, az a szép az egészben, hogy nem megy bele annyira mélyen, hogy az olvasó, ha nem is fog fel mindent, de azt érezze, hogy „ja, ezt én is meg tudnám érteni, ha odafigyeltem volna fizikaórán köpőcsövezés helyett.” Szóval egyrészt hard SF, másrészt azért nem kvantumfizika.

Mark Vekni: Nyilván. Egy regényről beszélünk ember, nem Hawking doktorijáról.

Acélcickány: Igen, regényről. Az alaphelyzet egyszerű robinzonád – értsd: valaki egyedül marad egy lakatlan helyen, és túl kell élnie/el kell jutnia onnan. Neked mondjuk nem volt saját Pénteked, hacsak a krumplik nagyon nem nőttek a szívedhez. Szóval az alapfelállás ismerős, mindettől azonban nem működött volna a dolog. Kellett a szerethető főszereplő.

Mark Vekni: (kihúzza magát) Én.

Acélcickány: Igen, te. A nagyszájú, szerethető, barátságos, végtelenül optimista, minden helyzetben boldoguló, találékony átlagfickó – még csak nem is te voltál a parancsnok vagy valami –, akinek mindenkihez van egy jó szava, még akkor is, ha az tizenkét perc alatt jut is el a másikhoz. Nem lehet egy ilyen fickónak nem drukkolni, pláne amikor folyamatosan vicces szövegeket mond, ezzel oldva a feszültséget két halálos csapás között – vagy éppen aközben. Én magam is meglepődtem, de nem idegesítettél annyira, mint gondoltam.

Mark Vekni: (gúnyosan) Ennek igazán örülök.

Acélcickány: De tényleg. Igaz, egy idő után nagyon amerikai lett az egész, nem csak a te hozzáállásod, hanem a többi szereplőé is. Az egész könyv egy hatalmas hurráoptimizmus, megszórva jó adag patetikussággal. Tudom, ez ilyen, de akkor is, kicsit néhol már sok volt. Mondjuk más kritikákkal ellentétben lenyeltem, hogy nem láttunk téged kiborulni – te magad írtad az elején, hogy nem fogsz mindent leírni, szóval ezeket simán elhallgathattad. Persze tény, hogy két év Mars után egy icipicit megváltozhattál volna.

Mark Vekni: De én így vagyok jó! Engem így szeretnek. Minek változtam volna meg? Pláne mert ez nem egy lélektani regény. A cél a tudománynépszerűsítés és a szórakoztatás.

Acélcickány: Ha már a tudomány, azért egy-két dolgon elmorfondíroztam.

Mark Vekni: Ne kímélj!

Acélcickány: Szóval, hogy milyen „zökkenőmentesen” mentek a dolgok. Nyilván nem arra a tucatnyi dologra gondolok, ami meg akart ölni. Kicsit olyan is volt a végére, mint a Gravitációban, ahol egyik vészhelyzetből csöppentünk a másikba, és a végén már csak azt vártuk, mikor hal már meg végre Sandra Bullock! Szóval a valóságban biztos vannak olyan apróságok, amik mindent áthúzhatnak. Például a por. Mert hát ugye a legújabb kutatások szerint a marsi por simán kicsinálja az embert, és nem tudod teljesen kirekeszteni. Gondolj csak a holdnáthára, amikor az asztronauták mindenhová behordták a holdport, aztán csak prüszköltek. Szóval rövid úton valószínű elpatkoltál volna.

Mark Vekni: Most komolyan! Ez ugyanolyan, mint hogy nincs bizonyíték a féregjáraton keresztüli utazásra meg hasonló sci-fi szövegelésre. Ne legyél már ennyire kocka!

Acélcickány: Jól van, csak mondtam. A másik dolog meg az audiobejegyzés.

Mark Vekni: Mi van vele?

Acélcickány: Hát, hogy akkor kerül elő, amikor éppen spórolni kéne az oxigénnel. Szóval hogy pont akkor beszélsz. Akkor több levegőt használsz el, nem?

Mark Vekni: Öööö…

Acélcickány: Vagy rosszul tudom?

Mark Vekni: OK, ugorjunk!

Acélcickány: Jól van, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.

Mark Vekni: Ember, a halál torkából menekültem meg nem is tudom, hányszor, és te azt fejtegeted, hogy bizony el kellett volna patkolnom. Tényleg ne csodálkozz, ha ki fognak utálni.

Acélcickány: Az élet kegyetlen.

Mark Vekni: Egyéb negatívum?

Acélcickány: Igazából nem nagyon. Nyilván egy-egy klisés mondattól vagy eseménytől az arcomat kapartam – amikor az egyik karakter felnéz az égre „Mark, jövünk” szöveggel, az fizikailag fájt –, és elgondolkodtam, mennyibe is került egyetlen ember visszahozása a Földre, de kábé ennyi.

Mark Vekni: Szóval attól még jól szórakoztál?

Acélcickány: Persze. Nem váltja meg a könyv a sci-fit, nem is ez lesz az év legjobbja (egyik évé sem), de tökéletesen megértem, miért szeretik sokan, és miért baromi népszerű. Igazi kis óda az emberi kitartáshoz, találékonysághoz, a józan paraszti észhez, és az összetartáshoz. Mondjuk a film ettől még nem érdekel.

Mark Vekni: Matt Damon, ne is mondd!

Acélcickány: És Ridley Scott! Prometheus valaki?

Mark Vekni: Brrr…

Acélcickány: Ja, és nyugtass meg, nem minden megoldás azzal végződik az űrben, hogy robbantsunk fel valamit!

Mark Vekni: Pedig ez a legjobb része! Nem nézed a Mythbusterst?

Acélcickány: (sóhaj) De…