Zanzibár

Avagy hogyan válik egy sci-fi könyv posztmodern nagyregénnyé?

Mielőtt elkezded bújni ezt az írást, húzd ki a fejed a monitorból, és nézz körül! Látod magad körül a javaidat? A lakást, amiben élsz, a tévét, a mobilod, a hűtőt, tele étellel, a fürdőszobád, a világítást, a könyveket a polcon, a képeket a falon? Gondolkodj el egy kicsit azon, hogy ezekkel együtt, legyél bármilyen kicsi lakásban, bármennyire is kopottas ruhában, még mindig az emberiség szerencsésebb feléhez tartozol. Bizony, milliárdok élnek rosszabbul nálad. Van, akinek nem jut tiszta ivóvíz, fel tudod ezt fogni? Te pedig itt ülsz, és egy képernyőn - esetleg egy okostelefonon - olvasod ezeket, amiket én is egy laptop billentyűjével gépelek be. Hát nem tiszta science fiction?

Valami ilyesmi ez a regény, John Brunnertől, egyenesen 1968-ból. Igen, a hippikorszak vége ez, barátom, egy év múlva az emberiség eljut a legmesszebb, amennyire képes - mármint a Holdról beszélek, nyilván nem az erkölcsi-társadalmi fejlődésére gondolok, jaj dehogy! -, a sci-fiben is már több, mint fél évtizede tart az Új Hullám. Tudod, az, amikor az írók és az olvasók megelégelték, hogy a kedvenc könyveik nem reflektál a korra, amelyben élnek. Na, Brunner ennek a reflexiónak írta meg a non plus ultráját a Zanzibárral (Stand On Zanzibar, hadd ne magyarázzam a címet).

Szóval, van ez a könyv. Már a formája is furcsa, mármint nem megszokott a sci-fi olvasók között. Brunner úgy látszik magáévá tette a kísérletező regény formavilágát, beleélte magát a posztmodernbe. A fő cselekmény mellett - ami két szálon fut, ezek néha-néha találkoznak, de nem kapcsolódnak úgy össze, mint ahogyan azt az olvasó elvárná - számos apró betoldás, kis mellékszál fut. Ezek szintén nagyon ritkán érintkeznek a egymással vagy akár a főszálakkal. Az egész olyan lesz, mintha kapcsolgatnánk a tévécsatornák között, hol ezt látjuk, hol azt, hol Londonban vagyunk, hol Párizsban, aztán Beniniában, ebben a fiktív nyugat-afrikai országban, hol New Yorkban, aztán a szintén kitalált délkelet-ázsiai Yatakangban, aztán a Csendes Óceáni Harci Övezetben, és így tovább. Bérházak, szépségszalonok, vasúti kocsik, tengeralattjárók, elnöki paloták, kutatólaborok, hivatalok, börtönök, meg se tudnám mondani, hány helyen megfordulunk. És miért? Mert csak így kaphatunk teljes képet Brunner jövőjéről, 2010-ről.

Most azt hiszed, ez valami nevetséges sci-fi álom lesz. Olvastál már túlnépesedési regényt, ott van Harry Harrisontól a Helyet! Helyet!, az is milyen röhejes jövőképet rajzolt már fel, nem is olyan lett 1999. Na ide figyelj! Ha neked ennyi elég, hogy elvegye a kedved egy könyvtől, akkor leszel szíves most! befejezni az olvasást. Köszönöm, ha velem maradtál, akkor talán elmondom, hogy ez a jövő ugyan nem valósult meg, persze, hogyan is valósulhatott volna meg - de annyira közel áll a valósághoz, amennyire csak lehet.

Igen, valóban, Brunner sem találta ki az internetet, ami nélkül ma már el se tudnánk képzelni a világot. És igen, van ott sok dolog, ami meg sem valósult. Például Eugenikai Törvények, amik megszabják, kiknek születhetnek gyerekei. Vagy kupola New York fölött. Vagy modern kori katolikus egyházszakadás. Vagy néhány csodás fejlesztés. De még ezekben is rá lehet ismerni a mi korunkra, és ettől tátod el a szádat olvasás közben. Igen, ebben a világban ott vagy te is, mert ez a világ hihetetlenül megmutatja, milyenben is élsz most. És tudod mit? Pont ezért olyan bitang erős. Mert majdnem ötven éves, és te csak azt érzed, hogy ezt akár tegnap is írhatták volna. De nem, ezt egy fószer írta, aki maga is már húsz éve halott. És bizony ennek ellenére remekül látta, mit fogunk csinálni a Távol-Keleten, Afrikában, Amerikában, milyen lesz a modern nagyváros, hogyan fogja a média alakítani az embert, milyen lesz a nagy tömegek viselkedése, a vállalatok mennyire beleszólnak majd az életünkbe, és így tovább és így tovább. És hiába nincs még Szalmaneszerhez fogható kvázi-MI-nk, azért ne mondjátok, hogy a számítógépek nem befolyásolják teljes mértékben a napjaitokat! Nem, ne forgasd az okostelefonod, ráér az az email később is!

Igazából amondó vagyok, hogy vétek ezt a könyvet sci-fiként olvasni. Mármint persze, sci-fi, de ne azzal foglalkozz, mi valósult meg és mi nem. Mert ha csak azt nézed, amilyenek az emberek, hogy miért viselkednek úgy, ahogy, és hogy Brunner szerint miért olyan ez a világ - és a miénk is, ne gondold, hogy 1968-ban nem lehetett látni ezeket a dolgokat, Brunner nem látnok volt, csak intelligens és használta az eszét - akkor már egyből más ligába kerül a könyv. Komolyan, a Zanzibár simán befér a kortárs posztmodern nagyregények közé, minden sci-fiségével együtt. Néha mintha Palahinuk brutalitása nézett volna be az ablakon, aztán maga Vonnegut is tiszteletét tette Chad Mulligan képében, de még Graham Greene is felbukkant pár pillanatra - csak hogy pár szerzőt említsek. Ahogyan a Virtuálfény kapcsán már elővezettem, azzal, hogy hangulatában, életérzésében, stílusában megjósolta a XXI. századot, mindehhez pedig egy modern, kiforrott, a céljaihoz remekül passzoló írói nyelvet talált, nem egyszerűen egy remek sci-firől beszélünk. Ez szimplán egy remek regény. Nem könnyű, való igaz, simán belezavarodhatunk, elveszíthetjük a fonalat - csak hogy lásd, a két főszereplőt, Norman House-t és Donald Hogan sokáig nem tudtam megkülönböztetni -, a ránk zúduló infóhalom közt alig kapunk levegőt, de rá fog állni az agyad, hidd el nekem. Valami ilyesmit akart összerakni David Brin, de bármennyire is hiteles jövőképet alkotott, nem tudott felnőni a feladathoz. Brunner viszont igen.

Biztos vagyok benne, hogy ez a könyv bizonyos helyeken egyetemi tananyag. Ha nem, annak kellene lennie, mert nagyon fontos dolgokat mond el a világunkról minden hibája ellenére (ne hidd, hogy néha nem kiszámítható, de sehol sem zavaróan). Nagyon sok aspektusáról beszél korunknak, és persze végig megmarad a középpontban a túlnépesedés és annak nyomasztó légköre az emberi kollektíva számára. Mondhatnám hangzatos szavakkal, hogy "ma aktuálisabb, mint valaha", de ez hülyeség. Ez a könyv a megírása óta aktuális. Szomorú tény ez, barátaim, fivéreim, nővéreim, ti, hétmilliárd bolond ezen az űrben rohanó sárgolyóbison...