Ha röviden akarnám megragadni Adam-Troy Castro Philip K. Dick-díjas regényének, A holtak küldötteinek (Emissaries from the Dead, 2008) a hangulatát, akkor azt mondanám, Paula Myo a Pandóra csillagából A Holtak Szószólójában nyomoz. De azért a kép nem ilyen egyszerű.
Az Egy Egy Egy egy henger alakú űrállomás, ami három dolog miatt különleges. Először is sokkal nagyobb, mint bármelyik hasonló állomás. Aztán, a megszokottól eltérően, nem a henger belső falán, hanem a tengelye mentén alakítottak ki élőhelyet, vagyis több kilométer mélység fölött kell élnie mindenkinek, aki ott megfordul. Harmadszor pedig, és valójában ezért kelti fel minden faj figyelmét a hely, az MIeredet nevű, kollektív gépi intelligencia itt hozott létre mesterségesen egy fajt, a függeszkedőket. Ez a tény már önmagában is felborzolja mindenki idegeit a Galaxisban, hiszen ez kvázi rabszolgaságot jelent - viszont senki sem akar ujjat húzni a hatalmas MIeredettel. Az emberek számára, akik egyedüliként kutatócsoportot küldhettek az Egy Egy Egyre, most újabb dolog miatt válik forróvá "a plafon", ugyanis rejtélyes haláleset történik az állomáson. Mivel a helyzet igen kényes, ezért Andrea Cort tanácsost küldik a helyszínre, aki maga is problémás alkat: cinikus, mizantróp, és emellett háborús bűnös, akit nagyon sok világon elevenen felkoncolnának...
"Mindannyiunkat birtokolnak."
A holtak küldöttei igazából nem más, mint egy igencsak komorra sikerült űroperai világban játszódó thriller. Nem kapunk ugyan olyan hatalmas tablót Castro univerzumáról, mint mondjuk egy brit Big Dumb Objectes űroperában (lásd: Reynolds, Hamilton, Banks & co.), de amit megtudunk, az alapján könnyen nagyon kényelmetlenül érezhetjük itt magunkat. Mert ez nem egy egyenlőségen alapuló, egységes emberiséggel bíró hely. Itt a bolygókon néha még egymással marakodó, de névleg békében élő, egy hatalmas Konföderáció alatt egyesülő nemzetek léteznek, amelyek ilyen vagy olyan formában, de mind valamennyire megnyomorítják lakosaikat. Legalább is amit az Egy Egy Egyen szolgáló kutatók életútjából megtudunk, az az, hogy az ember elszerződik öt, tíz, húsz évre egy szervezethez, gyakorlatilag lemond szabadságjogai egy részéről, csak hogy a szerződése lejárta után békésen élhesse napjait. Castro regényének egyik nagy erénye, hogy sikerül ezt a helyzetet a maga nyomasztó realitásával érzékeltetnie, és még akkor nem is ástunk a könyv mélyére.
Pedig ott vannak csak az igazán érdekes elemek. Rögtön mindjárt Andrea Cort, aki már-már kóros emberutálatával és antiszociális hajlamaival tökéletes antihős. Állandó szorongása, kisebb fóbiái és a múltjában lévő nyomasztó titkok, valamint a személyét övező, múltjából eredő, világokon átívelő közutálat miatt tökéletesen beilleszkedik ebbe az egészséges emberi kapcsolatokat nélkülöző világba. Ugyan a történet előrehaladtával kissé talán túlságosan is cinikussá válik - mintha nem mindig indokolná a múltja a jelenbeli viszonyulását embertársaihoz -, mégis ő az, aki, mivel senkire nincs tekintettel, tökéletes eszköz arra, hogy az állomáson lassan feltáruló szövevényes hálón átjusson, és a gyilkosságok mellett több más rejtélyre is fényt derítsen.
Mert itt már az első perctől kezdve látszik, hogy nem csak gyilkosságról van szó. Mi ez az űrállomás egyáltalán? Miért hoznak létre MI-k egy szerves fajt, ráadásul ilyen furcsa környezetben? És miért viszonyulnak ellentmondásosan ahhoz, hogy más fajok azonnal érdeklődni kezdenek eziránt? A függeszkedők világa nagyon érdekes, és bár erről is sokkal kevesebbet tudunk meg, mint amihez akár egy vaskos, 600 oldalas könyvben hozzászoktunk, eléggé izgalmas és ötletes, felcsigázza az embert. Egy-két, kezdetben homályban hagyott eleme ugyan kikövetkeztethető, de ez talán nem is baj, hisz' jobb a főszereplővel együtt rájönni a válaszokra. Castro nem csak a különös világképpel megáldott függeszkedők és a saját antropomorfizmusukat levetkőzni képtelen emberek kapcsolatával idézi meg Card klasszikusát, hanem a szereplők kusza viszonyrendszere is jól összecseng A Holtak Szószólójával.
Ami pedig a kötet feloldását illeti, ott összekapcsolódik a függeszkedők körüli rejtély az emberi világ jellemzőivel, ezzel kiemelve az Andrea Cort jellemében végbemenő változásokat, ahogyan lassan megbocsájt saját magának és új célokkal új irányba tud elindulni. Így A holtak küldöttei túllép azon, hogy egyszerű sci-fi thriller legyen és okos, izgalmas kérdéseket felvető, rétegzett, és valahol emberi regénnyé válik, aminek lezárása bőven hagy gondolkodni valót az emberben.
Olvasom, és tényleg jó.
VálaszTörlésDe egy valamit nem értek. Van az Egy Egy Egy, és a tengelyközeli élet. Most lehet, hogy nem figyeltem eléggé, de az ilyen hengeres objektumoknál a forgás keltette álnehézkedés a tengely közelében eléggé minimális, a tengelynél meg konkrétan zéró G van. (Persze, minden attól függ, hogy mennyire gyorsan forog a cucc, és mondjuk a henger belső felületére mekkora G hat.) Ezt a nem túl lényegi kérdést még nem sikerült megértenem, pedig lehet, hogy ott van a sorok közt a válasz, csak nem vettem észre.:)
Van benne rész, ami a tengelynél, zéró G-ben játszódik, de valóban, a fizikába annyira nem megy bele Castro.
VálaszTörlés