A vízvadász

Felkelsz. Iszol egy kortyot az ágy mellett lévő pohárból. Elmész a mosdóba, könnyítesz magadon, kezet, arcot és fogat mosol. Reggelihez iszol egy pohár vizet. Elmész otthonról. A munkahelyeden vár egy csésze kávé, egy flakon ásványvíz. Este beülsz egy barátoddal valahová, iszol valamit. Hazaérsz, lezuhanyozol, fogat mosol, aztán lefekszel aludni. Napi rutin. És most képzeld el mindezt víz nélkül!

Paolo Bacigalupi le sem tagadhatná, mennyire érdeklik a jelenünk ökológiai folyamatai. Első regényében, A felhúzhatós lányban, amivel berobbant a sci-fi világába, az emberi tevékenység a Föld ökoszisztémájának teljes átalakulásához vezetett, a jövőben az emberek a géntechnológiával küzdenek az ellen, amit szintén az ő géntechnológiájuk okozott. Olyan lehetséges jövő ez, aminek a körvonalait már ma is látjuk. Új regényében, A vízvadászban (The Water Knife) szintén egy közelebbi lehetséges jövőbe enged bepillantást, ami azonban sokkal ijesztőbb, mert a mindennapos hírek egyre inkább rámutatnak, mennyire reális ez a vízió: amikor az ivóvíz már nem annyira mindennapi, mint ma hisszük.

„A tévés időjósok aszályról beszéltek, de az aszály szóban az is benne volt, hogy egyszer véget ér. Egy múló esemény volt csupán, és nem status quo.”

Amerika délnyugati részén, pár percnyire a jövőben a víz az életnél is drágább. Az aszályok, a folyók szabályozása, az elsivatagosodás, az egyre kiszámíthatatlanabb és embert próbálóbb időjárás miatt egyre több város, sőt, egész államok vízellátása kerül veszélybe. Ahol pedig egy dominó felborul, ott minden vele bukik: egy város elnéptelenedése menekültek százezreit szórja szét, akik az új városaikban szintén megnehezítik a vízellátást, és ez így halad egészen addig, amíg a városok és államok gyakorlatilag önállósodnak. Az USA még létezik, de amíg nem robban ki nyílt háború Kalifornia, Nevada és más államok között, amíg a városok és cégek a saját módszereikkel, minél kevesebb halálos áldozattal intézik az ügyeiket, addig a szövetségiek nem szólnak egy szót sem. Így aztán az olyanok, mint Catherine Case, szinte tejhatalommal rendelkeznek. Case egyetlen célja, hogy biztosítsa Las Vegas vízellátását, ehhez pedig bármit megtesz. Az ő legjobb ügynöke Angel, akit a nő a pokolból emelt maga mellé. Amikor felröppen a hír, hogy a pusztulás szélén álló Phoenixben valami furcsa dolog készül, ami veszélyezteti Case terveit, a férfi azonnal odautazik. Mindeközben Lucy Monroe, a válságban szenvedő újságíró nyomozni kezd, amikor egy barátját brutálisan megcsonkítva találják, a texasi menekült Maria pedig akaratán kívül sodródik bele az egészbe, miközben kétségbeesetten igyekszik elmenekülni a phoenixi nyomornegyedek kilátástalanságából.

A három szálon futó történet nem tartogat hatalmas invenciókat: csavarok vannak, és a nyomozás is kifejezetten érdekesre sikerült, de aki valami hatalmas bravúrt vár, az csalódni fog. Bacigalupi regényének a legnagyobb erénye az, hogy brutális kegyetlenséggel mutatja meg ezt a pusztulás szélén egyensúlyozó világot. Nem csupán Maria, de a másik két szereplő szemén keresztül is láthatjuk, a vízhiány hogyan tette pokollá milliók életét, és hogyan válik egyre reménytelenebbé a helyzet. Megannyi ötlet sorjázik a lapokon, megannyi apróság, amitől teljes lesz a kép, amitől aztán nem tudunk szabadulni. Ne tévesszen meg senkit a borító, a sivatagban álló, önellátó hipermodern toronyházakon kívül nem sok futurisztikus ötlet szerepel a könyvben, éppen annyi, amennyit elvárhatunk pár évvel, évtizeddel a jövőben. Nem, ez a sztori akár napjainkban is játszódhatna, csak legfeljebb nem Amerikában: hiszen a Közel-Keleten és Afrikában mindennapos probléma az ivóvíz biztosítása. Csak az ilyesmi sokkal sokkolóbb, ha nem több ezer kilométerre történik, hanem a mi házunk táján.

Cam Floyd illusztrációja a Hamuvároshoz,
ami ebben a világban játszódik

A három szereplő sorsa is ezért lesz számunkra átélhető: hiszen ők is a normális világukból kerültek majdnem egyik napról a másikra ebbe az apokaliptikus környezetbe. Mindegyikük élő, lélegző figura, célokkal és elképzelésekkel, hibákkal és reményekkel. Közülük talán csak Lucy lóg ki a sorból: ő az, aki nem képes alkalmazkodni, bármennyire is próbál. Változik a könyv során ő is, de – ahogyan azt Maria is elmondja –, nem képes megérteni a megváltozott világot. Ezzel szemben Angel és Maria is már az új világ embere, elfogadják, hogy nem fog visszatérni az az idő, amikor a víz csak úgy a csapból folyt. Éppen ezért lesz húsba vágó és a regényhez tökéletesen illő a befejezés. Szerencsére Bacigalupi nem engedett a csábításnak, hogy azt a véget hozza el, amit elvárna az olvasó, hanem ami egy ilyen világban logikus.

A vízvadász mint történet nem kiemelkedő, azonban a benne fogalt jövőkép erőteljes és sötét. Igen, hallottuk már, mi fog történni a jövőben, ha ilyen mértékben pusztítjuk a bolygót, de az egész világ lelketlensége és az érzés, hogy egy új rend kialakulásának vagyunk a szemtanúi, egészen leköti a figyelmünket. Nem annyira sziporkázó, mint A felhúzhatós lány (és nem is annyira futurisztikus), de talán pont ezért emberközelibb és átélhetőbb.