Videodrome

"Long live the new flesh!"

David Cronenberg, a klasszikus biohorror pápája, a sokak által csak "őrült kanadaiként" aposztrofált rendező sokadik filmje a Videodrome (1983), de talán az egyik első, amivel igazán felhívta magára a mozinézők figyelmét - vagy inkább a VHS korszak tagjait, hisz filmjei nem kimondottan mozibarátok. Egyesek szerint ez a film még a sokat próbált Cronenberg rajongók számára is "kifejezetten sokkoló", ami akár Cronenberg számára dicséret is lehet.

Max Renn egy kis kanadai kábelcsatorna vezetője. A Civic TV egy kifejezetten speciális műsort szolgáltat nézői számára: pornót és erőszakot. Persze mindez csak TV, nem valóság. Azonban Max bővíteni szeretné repertoárját, éppen ezért folyamatosan kalózkodás útján igyekszik újabb és újabb perverziókat találni a televíziós műsorból. Így bukkan rá egy nap a Videodrome nevű műsorra, melyből csak egy pillanatnyit sikerül elcsípnie. A műsor valami olyasmi, amivel előtte még nem találkozott: színtiszta erőszak, kínzás és szenvedés. Olyasmi, amire Max csatornája vevő. Ehatározza, hogy megszerzi az adást, és megpróbál utánajárni a dolognak. Azonban ezalatt furcsábbnál furcsább hallucinációk kezdik gyötörni, melyekről nem lehet tudni, csak az ő fejében léteznek, vagy a valóságra is kihatnak.

"A televízió a valóság, és a valóság kevesebb, mint a televízió."

Cronenberg mondhatni megtalálta a tökéletes formát arra, hogy elmesélje nekünk, mi is történik a világgal manapság. A televízió az álvalóságok, vagy inautentikus világok teremtésével teljesen megváltoztatja az életünket. Ahogy egy teoretikus megjegyezte, nem az a valóság, amit a BBC-n látsz, az csupán a BBC által közvetített kép, a megszűrt valóság. A dr. O'Blivion figurája köré építhető értelmezés pedig egyszerűen zseniális ötlet. A doktor csupán a televízió képernyőjén keresztül jelenik meg, ő maga már nem is él. De mégis létezik, hisz a videó archiválta, a rengeteg kazetta segítségével képes életben maradni, fennmaradni. Mondhatni elérte azt, amit a vallások egy jelentős része el kíván érni: az egyén halhatatlanságát.

Mindezek mellé pedig megkapjuk az új test ("the new flesh") vízióját, ahogy a Videodrome sugárzása átalakítja az emberi agyat, a test deformálódik - mert ahogy deformálódik az elme, úgy deformálódik az annak alávetett hús is -, átalakul, alárendelődik a képernyő valóságának. A film sokkoló lehet néhol, nem is kifejezetten a mindenhonnan a képünkbe tolt nyers naturalizmus miatt - mert mi tudjuk, hogy ez "csak" film, ahogy azt is tudjuk Maxszel ellentétben, hogy a Videodrome "valóság" - hanem a nyomasztó atmoszféra, a zene, a sötét képek miatt. Max átalakulása nem lenne olyan nyomasztó, ha nem társulna mellé Cronenberg atmoszférateremtő ereje. Gondoljunk csak a japán Tetsuóra, ami szintén hasonló témát helyez a középpontba, ám az éppen az atmoszféra elégtelensége - vagy a "nem megfelelően nyomasztó atmoszféra" - miatt nem lesz annyira húsba vágó (és valahol a Légy, Cronenberg másik agymenése ezért lesz annyira emlékezetes). Max látomásai sokkal veszélyesebbek, mert tudjuk, hogy mi okozza őket. A televízió - és itt most nem csak a mindenhonnan ránk zúduló erőszakra kell gondolni - élesen és közvetlenül a tudatba hatoló sugarai valahol mindannyiunkat átalakítanak.

Valahol mind a Videodrome-ot nézzük.

Itt egy ennél sokkal részletesebb és jobb írás.