Calderon

A hazai könyvkiadás – és valahol a nemzetközi kiadás – egyik nagy hátránya, hogy nehéz az ismeretlen szerzőknek regényt publikálniuk. Idehaza ezt tetőzik, hogy még egy novelláival ismertté vált írótól sem szívesen jelentetnek meg regényt, és ha ki is jön egy-egy ilyen mű, könnyen lehet, hogy a kiadó profiljához kell igazodnia. (K.) Varga Beáta novellistaként – legalább is az én szememben – bebizonyította, hogy rendelkezik mindennel, aminek köszönhetően jó regényíróvá válhat. Külön kiemelendő, hogy női sci-fi íróvá – egyedül talán Görgey Etelkának sikerült nőként sikeres science fictiont kiadatnia idehaza, holott több tehetséges szerző is vár erre. Azonban a Könyvmolyképzőnél megjelent Calderon, avagy hullajelölt kerestetik inkább a kiadó egyéb kiadványaihoz hasonlít, sem mint az írónő korábbi sci-fi novelláihoz.

Genius Calderonnak semmi sem sikerül. Legalábbis ami az öngyilkossággal kapcsolatos. Miután szerelme, akiért megtagadta nemesi rangját és családját, meghalt, úgy érezte, semmi értelme az életének. De valahogy nem akar ez neki összejönni. Sokadik próbálkozása után közli vele a lány családja: legalább előbb a temetés költségeit keresse meg. Így keveredik Calderon kapitány egy, az egész Birodalom jövője szempontjából fontos esemény középpontjába, amikor érthetetlen okokból kinevezik egy csatahajó élére. Nem elég, hogy dolgozik benne a halálvágy, pánikrohamok gyötrik, nem ért a hajó irányításához és a legénység jelentős része szívből utálja, még egy apró japán lány is nehezíti mindennapjait, aki szemmel láthatóan az egyetlen ember, aki látja, mi rejtőzik valójában a férfiben – és aki iránt a kapitány váratlanul vonzódni is kezd. De Taina Tivest sem kell félteni, a lány nem adja olyan könnyen magát, ahogy azt Calderon megszokta. És a neheze még csak ezután jön…

Nagyon sok olvasói visszajelzésben található az a mondat, hogy bár az illető nem szereti a sci-fit – vagy nem is akart ilyet olvasni eddig –, mégis most úgy látja, végre olyan sci-fivel találkozott, ami megmutatta, hogy ez igenis lehet másmilyen. Bár véleményem szerint egy jó könyvnél teljesen mindegy, milyen tematikába próbálja az ember beleszuszakolni – ahogy a filmek közt is egyaránt lehet zseniális egy western és egy zaklatott művészfilm –, mégis úgy látom, fontos ezzel a kérdéssel itt foglalkozni. Az ok, amiért sokan ezt nem szokványos sci-finek tartják, az az, hogy ez nem sci-fi. Ugyan vannak itt űrhajók meg bolygók, lézerfegyver és hideg űr, de ez csak dísz. Kardozó nemesek, szamurájok, középkorias rendszer, ezek és hasonlók dominálnak. Persze láttunk már hasonlót, elég csak a Dűnére gondolni. De ott van, ami science fictionné alakítja át a történetet, itt pedig nincs. A Calderon akár a XVIII. században is játszódhatna.

Persze nem ez, ami miatt már az olvasás elején – sőt, részben már előtte – úgy éreztem, nem én vagyok ennek a könyvnek a célközönsége. Hanem mert ez egy női ponyva. Igyekszem nem degradáló környezetben használni a ponyva – és még kevésbé a női – kifejezést, de ez a regény nem más, mint egy hölgyek számára élvezhető, könnyed, kiszámítható ponyvaregény. Ha létezne egy lista – biztosan létezik – azokról az elemekről, amiknek benne kell lennie egy ilyen könyvben, nos, a Calderon nagy részét kipipálhatná. Jóképű, szerethetően macsó és önfejű férfi főhős, aki még vicces is, de gáláns lovag, bármennyire is képes szemétkedni bárkivel. Aztán egy kicsi, első ránézésre védtelen nő, aki azonban ha kell, férfi módjára helyt áll, felveszi a versenyt bárkivel, de a tradíciók/család miatt kénytelen behódolni az idősebb férfi családtagnak (az azonosuláshoz tökéletes figura). Aztán, mint mondtam, vannak rosszfiúk, ó igen, meg nemesek, akik még kardot is rántanak egymásra, meg misztikus jóslatok és kardszertartás, csinos lányok és fess férfiak, bálok és lézertűz. Ajvé!

Mostanában a nőknek szóló irodalom felfutásakor egy magamfajta hímnemű egyed elgondolkodik, hogy most azért gondolok rosszat az ilyen könyvekről, mert a férfi megfelelőinek – lásd pl. spaghetti western, ami tipikusan férfias, vagy a háborús regények etc. – hibái felett elsiklom, éppen azért, mert azok nekem, mint férfinak szólnak? Lehetséges, éppen ezért fontos, hogy szem előtt tartsa az ember: egy ilyen könyv egy férfi olvasónál mindenképpen hátránnyal indul.

Ettől függetlenül azonban a klisé továbbra is klisé marad, még ha direkt használják is. És elég nehéz ennyi kliséből működő, mi több, élvezetes valamit összerakni. Egy idő után ugyanis az ember várja, keresi, mi az, amitől ez a könyv több, mi van a sablonokon kívül a regényben. Itt látszik, hogy talán lenne valami. Elvégre egy kis lélekbúvárkodás is történik, a két főhős kapcsolata árnyalt és sokoldalú, a Játék pedig, a manipuláció, egészen egyedi színt visz a könyvbe. De ezek nem veszik át a hatalmat a klisék felett, megmaradnak érdekességként, a fő hangsúlyt a sablonok és a mindenhonnan ismerős elemek kapják. Sajnos bármennyire is jó írástechnikailag a Calderon, és mások számára minden bizonnyal szórakoztató, szomorúan konstatáltam, hogy egy olyan tehetségű szerző, mint Varga Beáta (az On Sai írói álnevet hihetetlenül elhibázottnak tartom), megmaradt a könnyed szórakoztatásnál. Stílusparódiának ez kevés – holott itt-ott érezni, hogy azt is megpróbálja, már csak elég a nevekre gondolni –, komolyabban viszont nem lehet venni.

Mindezek ellenére biztos sokan megtalálják ebben a műben a számításukat, és Calderon kapitány jövőbeni kalandjai remélhetően ki fogja elégíteni őket. Aki viszont valamivel komolyabbra vágyik, vagy nem kedveli az ilyen típusú regényeket, az talán keressen más olvasnivalót, minden rosszindulat nélkül. Mert különben úgy fog járni, mint én, vagyis végig fogja unatkozni a könyvet.