Jelenések tere

Idehaza Alastair Reynolds először egyik önálló regényével, a 2008-as Napok Házával (House of Suns) jelent meg, ami rögtön megmutatta, miért is tartják sokan ezt a walesi asztrofizikust a kétezres évek legjobb űropera szerzőjének. Reynolds azonban a köztudatba a most megjelent Jelenések tere (Revelation Space) című első, 2000-es regényével robbant be. A kis példányszámú első kiadást hamar követte a második, népszerűsége vetekszik a sci-fi klasszikusaival, folytatásaival együtt pedig egy grandiózus jövőképet rajzolnak ki, nem hiába szállt ringbe a BSFA díjáért és a Clarke-díjért.

Dan Sylveste, Chasm City hajdani legbefolyásosabb családjának tagja évtizedek óta az eldugott Resurgam bolygón kutat a kihalt civilizáció, az amarantinok nyomai után. Sylveste megszállottan keresi, mi lehetett a madárszerű lényeket közel egymillió évvel ezelőtt kipusztító titokzatos Esemény. A tudós úgy hiszi, nem egyszerű természeti katasztrófáról van csupán szó, az amarantinok valamilyen módon maguk idézték elő a pusztulásukat – a telepeseknek pedig mindenáron meg kell tudniuk, mi volt ez a tett, hogy elkerüljenek egy hasonló csapást. Ám a telepesek közül csak kevesen gondolkodnak így, Sylveste pedig hamar a helyi frakciók kereszttüzében találja magát.

Eközben a titokzatos fényhajó, a Végtelen Nosztalgia maroknyi legénysége a Yellowstone bolygó felé tart, hogy Chasm City hatalmas, valaha virágzó városában megtalálják Calvin Sylvestet, vagy ha őt nem is, hát a fiát, Dant, ugyanis a hajó kapitányán csak ők képesek segíteni – az ultrák pedig mindent hajlandóak megtenni a kapitányukért. Nem is sejtik, hogy valaki szintén keresi a fiatalabb Sylvestet, egy bérgyilkos, aki titokzatos megbízójától azt a feladatot kapta, hogy ölje meg a tudóst, bármi áron.

A három szálon és három időben meginduló cselekmény elég hamar összefut, de eközben különböző szegleteit ismerjük meg ennek a világnak. A több frakcióra szakadt XXVI. századi emberiség csillagközi terjeszkedésének utolsó időszakát éli. Nem készülnek már hatalmas csillaghajók, az azokat megépítő szintetikusok (conjoiner) felhagytak ezzel, a legtöbb ilyen fényhajó pedig az ultráknak, ezeknek az űrbéli élethez alkalmazkodott transzhumánoknak a kezén van. Mindeközben a demarkhisták, a Yellowstone urai kénytelenek voltak beletörődni, hogy a fenséges Chasm City véglegesen áldozatul esett a titokzatos olvasztóhalálnak, a szerves szöveteket és az implantátumokat fájdalmas módon tönkretevő betegségnek. Ráadásul az idegenek, akikkel összefutott az emberiség a csillagok között – már nem számítva a néhány kihalt civilizációt – is inkább furcsa rejtvény, sem mint valódi társ az űrben. A mintanyomók és a fátyolszövők mára csupán a legelszántabb tudósokat és vakmerő – vagy őrült, ez csupán részletkérdés – kalandorok célpontjai, akik nem riadnak vissza semmitől. Reynolds már ebben a regényben felvillantja egy hihetetlenül eleven és furcsa univerzum képét, és csak elképzelni lehet, mik szerepelnek pl. a Chasm Cityben, vagy a Redemption Arkban, ami a szintetikusok már-már felfoghatatlan világába kalauzol el. A Jelenések tere lenyűgöző univerzuma önmagában megéri az olvasást, apró ötletek sokasága bújik meg a grandiózus építőelemek között, az ember pedig nyakig belemerül ebbe a furcsa világba. Minden űroperáért rajongó olvasót azonnal beszippant.

De a regényt nem csak ezt teszi különlegessé. Reynolds ugyanis, ha nem is alkotott egy tökéletes művet, de egészen jól keverte a lapokat. A három szál szépen összefut, a rejtélyeket pedig jól építette fel. Az ember képes izgulni, feszülten figyelni, sőt, meghökkenni egy-egy fordulatnál. Reynolds a regény első harmadában nagyon jól építi fel a feszültséget, jól adagolja az információkat, és hibátlanul mozgatja a szálakat. Éppen ezért tűnik talán túl elnyújtottnak a regény nagyobbik része. Nem mondanám, hogy sok a felesleges rész – persze itt-ott biztos akad –, hanem egyszerűen túl lassan folynak az események. Aztán amikor felpörögnek a dolgok, ott is inkább olyan érzésünk támadhat, mint mikor a régi motor rúg egyet-kettőt az autóban. És személy szerint kicsit furcsán éreztem magam a befejezésnél. Logikus, meg nagy távlatokat mutat be – ezzel rokon a Napok Házával, még ha a két történet közt óriási különbségek is vannak – amik mindenképpen érdekesek és ambiciózusak, de nem éreztem katarzist, nem éreztem, hogy kielégített a végkifejlet. Talán éppen a korábbi remek, feszültséggel teli és hangulatos jelenetek miatt éreztem így. Mert a másik erénye a regénynek, hogy több hangulatos epizódja van. A legerőteljesebb a Végtelen Nosztalgia bemutatása: egy hatalmas, négy kilométer hosszú, több száz szintes hajó, ami olyan nyomasztó történelemmel bír, ami még méreteinél is hátborzongatóbb, és tökéletesen illik hozzá ez a végét járó szerkezet.

Ha hibát akarnánk még felhozni, a szereplőket könnyedén idecitálhatnánk, de engem olvasás közben talán csak Khouri zavart, aki inkább volt idegesítő, mint hiteles katona, de előfordulhat, direkt ilyenre írta a szerző. A legérdekesebb figura kétség kívül – a néhány különleges mellékszereplőn, mint a kapitányon kívül – a három ultra, akiken szintén érződik, hogy sokat láttak, és hiába ez életük legfontosabb eseménye, azért bőven átéltek már furcsa dolgokat.

A Jelenések tere olyan könyv, ami után az ember kapva kapna a következő hasonló regény után. Nem hibátlan, koránt sem az, de első regénynek hihetetlenül ambiciózus – még a Kvantumtolvajnál is inkább – ráadásul egy hatalmas és különleges világot tár az olvasója elé, amiben még sokkal több van, és erre a folytatásokat övező rajongás csak még jobban ráerősít. Összességében talán csak kicsit maradt rossz mellékzönge bennem a regény elolvasása után, ugyanakkor már-már gyermeki lelkesedéssel várom a következő Reynolds regényt, legyen az ebben az univerzumban játszódó, vagy másban. Addig is, aki nem akar várni, az interneten itt-ott elszórva találhat Revelation Space novellákat (például az 1997-es A Spy in Europa-t), vagy megnézheti. A kétkedők pedig megnézhetik, hány országban aratott már sikert a modern űropera egyik sarokköve.