Kezdjük a közhelyekkel: China Miéville egyike a kortárs fantasztikum legkülönösebb alakjainak, regényei mind egyediek és bizarrok, ötletei lenyűgözőek, prózája szellemes, figurái felejthetetlenek. És most jöjjön a lényeg: nincs ez másként a Kraken esetében sem (amúgy 2010-es és Locus Fantasy nyertes, ha ez érdekel valakit).
Az egész egy szokatlan bűnesettel kezdődött. Mit szokatlan, megmagyarázhatatlan, egyszerűen lehetetlen: eltűnt a londoni Természettudományi Múzeumból a hatalmas Architeuthis dux egy preparált, nyolc méteres példánya, üvegvitrinestől, egy olyan teremből, aminek ki sem fér az ajtaján. De mégis ki az ördögnek kell egy hatalmas, halott lábasfejű, a mitikus kraken valós formája? Billy Harrow, az állat preparátora is ezen töri a fejét, és hamarosan választ is kap kérdésére: akárkinek, aki az Apokalipszist akarja hozni a világra. Kezdetben minden egyszerűnek tűnik, vagy legalábbis kezelhetőnek: különféle kultuszok, kraken-hívő szekták, és a velük foglalkozó kultuszrendőrség. Tiszta sor, van pár furcsaság a világon, de ez még semmi szokatlan. De mire véljen egy tetoválást, ami beszél? Vagy embereket, akik London utcaköveiből jósolnak? Vagy egy anyagtalan szakszervezeti vezetőt? És Billynek rá kell jönnie, mindez csupán a kezdet, hisz hamarosan kulcsfigurája lesz ennek az őrült hajszának a kraken után, amiről kiderül, hogy nem csupán egy túlméretezett tintahal, hanem egy mélytengeri isten, és akinek a birtokában van, az lángtengerrel boríthatja be az egész világot.
Aki valaha kezébe vett már könyvet Miéville-től, az tudja, mire számítson. A városfétis itt is erős, London él - a maga módján szó szerint -, minden utcája eleven, és sokkal többet rejt, mint gondolnánk. Ugyanis nem csak az a London van, amit mi ismerünk - ki jobban, ki kevésbé -, hanem egy másik (és itt nem szégyen Gaimant említeni), egy varázslatos, pontosabban fortélyos, ahol nem csak a szokásos varázslók és nekromanták élnek, hanem különféle kultuszok vívják háborúikat, amelyekben a hit által valóban istenek manifesztálódnak, a gengszterek sem éppen hétköznapiak, és akkor még a várost benépesítő számolatlanul sokféle mágikus lényről nem is esett szó. A Kraken - újabb közhely! - tipikusan az a regény, amiről ha elkezd az ember beszélni, elveszi a felfedezés örömét. Mert annyi zseniális ötlet sorjázik a lapokon, hogy mindenki, aki nyitott egy kicsit is az ilyesmire, mind a tíz ujját megnyalja örömében. Arról nem is beszélve, hogy mindenki találhat személyes kedvenceket - bevallom, én a kultuszgyűjtőkről szóló résznél tiszta szívemből elmosolyodtam. Miéville okos, meghökkentő és gyakran vicces dolgokat talál ki, a legegyszerűbb elgondolást is képes véresen komolyra venni, és a legvérmesebb fantasylényt is eddig nem látott módon kifordítani. Mert itt még az angyalok sem olyanok, mint hinnénk, és az evolúciónak is lehet fortélyos oldala.
Anno a Perdido pályaudvar, végállomás olvasása után sokáig merengtem, mit is olvastam: fantasybe oltott sci-fit, vagy sci-fis fantasyt? Miéville-nek megvan az a zseniális képessége, hogy a fantasy alapvetően irracionális világát is racionálissá teszi, de legalább is logikussá. Egy sci-fi logikával megírt fantasy, még ha ez nem is olyan erős a Kraken esetében, mint anno a Perdidónál volt. Itt bizony nem egyszerűen arról van szó, hogy van egy párhuzamos, varázslatos világ - az a világ ennek a világnak is a szerves része, csápjai kiérnek idáig, még ha nem is teljes egészében látjuk azt.
Mert hát elég sok különlegesség van a regényben, de mind közül talán a kraken, a mélytengeri sötétségből kiemelkedő, csápos isten és az ő köré épülő misztika az, ami a legerőteljesebb a szövegben. Az elhappolipolás, a csáposság és maga az egész krakenológia mind erőteljesen jelen van - és szerencsére a fordítás remekül adja át a hangulatot, nem lehet elégszer hálálkodni Juhász Viktornak -, és hiába annyi ötlet, a polip hatása mégsem sikkad el. Érdekes, hogy Miéville elejtett kifejezésekkel és pár képpel éri el, hogy egy-egy építőelem hatásos legyen. A gyilkos duó is nem azért lesz félelmetes, amit a regény lapjain tesznek, hanem amit csak sejtet a szerző. Ugyanígy a kultuszok háborúja és a mini apokalipszisek is inkább elejtett szavakból és hangulatokból épülnek fel, nem pedig színes-szélesvásznú jelenetekben. És szerencsére Miéville van annyira jó író, hogy képes legyen mindezt véghezvinni és ne legyen érdektelen.
De mindennek ellenére sem lesz a Kraken tökéletes regény. Sajnos a történet nem valami erős, hiába érdekes és rejtélyes, és fordulat fordulatot követ, a cselekmény lassan hömpölyög, és ez egy ennyire hosszú könyvnél, ahol ráadásul tényleg számolatlan apró elemet vonultat fel a szerző, nem feltétlenül szerencsés. Ráadásul sajnos a szereplők sem lesznek eléggé közeliek, még Billy figurája is megmarad valami távoli alaknak, nem éljük bele magunkat a cselekedetekbe, hiába látjuk a mozgatórugókat, értjük a motivációkat, de a legtöbb karakter megmarad különlegesnek, semmint megfoghatónak. És talán még az is problémaként jelenhet meg, hogy Miéville tényleg rengeteg ötletet vonultat fel, és egyszerűen nincs idő mindennel foglalkozni, egy részük megmarad cukorkának az üvegvitrin mögött, amiről viszont így nem teljesen érthető, miért volt jó megmutatnia. Ez tehát egy olyan regény, ami néha túl sokat markol.
Mindent összevetve viszont ez egy nagyon-nagyon jó könyv, ami beszippant, a polipcsápok lerántanak a fortélyos London mélyére, és majd csak hatszáz oldal után engednek újra a felszínre. Miéville akármennyire is nem tökéletes művet írt, akármennyire is néha túlírt a kötet, van benne valami megfoghatatlan, valami bizsergető, valami egyedi, ami miatt az ember az utolsó oldal után úgy érzi, bizony most kell még egy írást olvasnia a szerzőtől. Mi ez, ha nem tehetség?
Mert hát elég sok különlegesség van a regényben, de mind közül talán a kraken, a mélytengeri sötétségből kiemelkedő, csápos isten és az ő köré épülő misztika az, ami a legerőteljesebb a szövegben. Az elhappolipolás, a csáposság és maga az egész krakenológia mind erőteljesen jelen van - és szerencsére a fordítás remekül adja át a hangulatot, nem lehet elégszer hálálkodni Juhász Viktornak -, és hiába annyi ötlet, a polip hatása mégsem sikkad el. Érdekes, hogy Miéville elejtett kifejezésekkel és pár képpel éri el, hogy egy-egy építőelem hatásos legyen. A gyilkos duó is nem azért lesz félelmetes, amit a regény lapjain tesznek, hanem amit csak sejtet a szerző. Ugyanígy a kultuszok háborúja és a mini apokalipszisek is inkább elejtett szavakból és hangulatokból épülnek fel, nem pedig színes-szélesvásznú jelenetekben. És szerencsére Miéville van annyira jó író, hogy képes legyen mindezt véghezvinni és ne legyen érdektelen.
De mindennek ellenére sem lesz a Kraken tökéletes regény. Sajnos a történet nem valami erős, hiába érdekes és rejtélyes, és fordulat fordulatot követ, a cselekmény lassan hömpölyög, és ez egy ennyire hosszú könyvnél, ahol ráadásul tényleg számolatlan apró elemet vonultat fel a szerző, nem feltétlenül szerencsés. Ráadásul sajnos a szereplők sem lesznek eléggé közeliek, még Billy figurája is megmarad valami távoli alaknak, nem éljük bele magunkat a cselekedetekbe, hiába látjuk a mozgatórugókat, értjük a motivációkat, de a legtöbb karakter megmarad különlegesnek, semmint megfoghatónak. És talán még az is problémaként jelenhet meg, hogy Miéville tényleg rengeteg ötletet vonultat fel, és egyszerűen nincs idő mindennel foglalkozni, egy részük megmarad cukorkának az üvegvitrin mögött, amiről viszont így nem teljesen érthető, miért volt jó megmutatnia. Ez tehát egy olyan regény, ami néha túl sokat markol.
Mindent összevetve viszont ez egy nagyon-nagyon jó könyv, ami beszippant, a polipcsápok lerántanak a fortélyos London mélyére, és majd csak hatszáz oldal után engednek újra a felszínre. Miéville akármennyire is nem tökéletes művet írt, akármennyire is néha túlírt a kötet, van benne valami megfoghatatlan, valami bizsergető, valami egyedi, ami miatt az ember az utolsó oldal után úgy érzi, bizony most kell még egy írást olvasnia a szerzőtől. Mi ez, ha nem tehetség?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése