Sinistra körzet

Valahol a Kárpátokban, egy sosemvolt hegyvidéken terül el a Sinistra körzet, a határ mentén. Ide, pontosabban Dobrin városába - a helyieknek Dobrin City - érkezik meg a főhős, aki miután elveszti az iratait - amit sorsszerűen el kell veszítenie, hiszen a körzetben senki sem az, aki volt azon kívül - az Andrej Bodor nevet kapja Borcan ezredestől, a dobrini hegyivadászok vezetőjétől, az itteni élet urától. Ám maga a történet akkor kezdődik, amikor Borcan ezredes meghal, és ez ugyan elsőre nem látszik, az esemény sok mindent megváltoztat Dobrin Cityben.

A Sinistra körzet, az erdélyi születésű Bodor Ádám író 1992-es regényének nem a története a fontos. Andrej elbeszéléséből ugyan megismerjük a körzet fontosabb alakjait, szokásait, mende-mondáit, de az egész világ annyira szürreális, annyira erőteljesen telepszik rá a könyvre, hogy felesleges a történettel foglalkozni. Elég annyi, hogy Andrej fogadott fiát, Béla Dundasiant akarja megtalálni itt, a világ végén is túl, de valahogy nem nagyon igyekszik ezzel, éveket tölt el Dobrinban, és bár folyamatosan hivatkozik átutazó voltára, mégis lassan szerves részévé válik a körzetnek. A regény, vagy inkább novellák füzére - az alcím szerint "egy regény fejezetei" - első látásra is túlmutat az egyszerű olvasaton, és ezen a blogon nem is vállalkoznék mély elemzésére - aki kíváncsi, az számos cikket találhat a regényről (Korunk, Látó, Beszélő), inkább csupán az egyszeri olvasó szemével vetek rá egy pillantást.

Ami először szembe tűnik az olvasás során, az a kapaszkodók hiánya. Az ember nem tudja, hol van, bár nagyjából  be tudja határolni, és hamar rájön, hogy itt valami Isten háta mögötti hegyvidéken jár, ahol Európa ezen részének népei úgy kavarognak, mint a zöldségek egy nagy tál szegényes levesben. De mindez semmit sem ér, hiszen hamar kicsúszik a lábunk alól a talaj, amikor olyan, már-már groteszk dolgoknak leszünk tanúi, mint a hegyvidék felett örökkön repkedő esernyő, vagy Borcan halála. Ember alatti élet ez, ahogy sokan megjegyzik, a természet vad szabadságával szemben itt túlszabályozottak, a hegyi vadászok és vezetőjük nem csak egyszerűen az élet, de a létezés felett uralkodik, szava a fizika törvényeivel lép egy szintre, és tenni ellene ugyan lehet, de felesleges. Andrej is belátja ezt rögtön, és csöndes belenyugvással szemléli az őt körülvevő világot.

Ez a világ pedig korántsem kellemes, a hegyi köd, a hő, a csönd, a moha, az erdő, ezek valahogy nem a természetnek, hanem a pusztulásnak a megtestesüléseiként jelennek meg. Valahogy az emberi világ félig a mi korunkban, félig egy ősi állapotban létezik, és az emberi viszonyok is e között a két univerzum között ingáznak. De bármennyire is különbözőnek tűnjön ez a két világ, az emberek mindkettőben ugyanolyan állatiasak, akik csupán alapvető ösztöneikkel foglalkoznak. Éppen ezért válik végül Sinistra fojtogatóvá, ahonnan így vagy úgy, de el kell menni. Van, aki átszökik a határon és van, aki befordul saját szolipszista világába. A könyv nyelvezete is erősen a környezet hatása alatt áll, a lassú, nehézkes beszédet hirtelen váltja fel a nyers káromkodás, a szofisztikált sorokat a rövid, már-már primitív tőmondatok. Apokaliptikus világ ez, és ehhez fogható a nyelve is.

A Sinistra körzet nem könnyű olvasmány, ez a világ mindent megtesz azért, hogy eltántorítsa az embert, és nem is csinálja rosszul. Egy ennyire elzárt, már-már mitikus világ, ahova a valóság eseményei is csupán szürreális formában tudják betenni a lábukat, nem éppen kellemes helyszín, ráadásul az itt élők sem olyan figurák, akikkel azonosulni lehet. Ám ahogy mindenki más, végül mi is elhagyjuk Dobrin City-t, hogy évekkel később lássuk, hogy talán semmi sem változott, mert az életnek mindig lesz egy szelete, ami ilyen állatias és elnyomás alatt élő, egy olyan hely, mint a Sinistra körzet.