Verebecske

A science fictiont általában a tudományos, racionális irodalom legesszenciálisabb formájának tartják, még annak ellenére is, hogy az abban foglalt tudomány gyakran áltudomány vagy szerzői invenció. Éppen ezért még napjainkban is feltűnést kelt egy olyan sci-fi mű, ami valamilyen módon foglalkozik a vallással, különösen, ha azt helyezi a cselekménye középpontjába. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a vallás ne lenne fontos már régóta az SF művekben, tanulmányok és kötetek tucatjai születtek, amelyek ezt a kapcsolatot boncolgatják. Sőt, valahol külön csoportként állnak azok a történetek, amelyek arról szólnak, amikor az ember és vallása találkozik valami mással, valami idegennel, és hogy ez a találkozás milyen hatást fejt ki az emberek eddigi világképében. Részben ebbe a hagyományba is illeszkedik Mary Doria Russell 1996-os regénye, a Verebecske (The Sparrow). A regény azonban érdekes módon elsősorban nem az idegenekkel való kapcsolatfelvételt helyezi a középpontba, hanem a főszereplő hitét és annak vizsgálatát. Talán ennek is köszönhető, hogy a könyv megjelenése után több rangos díjat is elnyert, mint a BSFA-t és a Clarke-ot.

Az emberiség első expedíciója, amelyet egy idegen világ értelmes fajával való kapcsolat miatt indított útnak súlyos kudarcba fulladt. Az első kiküldött csapatból csupán egyetlen ember, Emilio Sandoz jezsuita pap tért vissza, testileg és szellemileg is megnyomorítva - az őt megtaláló második expedíció beszámolója szerint halálos bűnnel a háta mögött. 2060-ban a Jézus Társasága, az Istent és a világot tudós szemmel vizsgáló jezsuiták saját kezükbe veszik Sandoz ügyét, hiszen ugyanez a rend volt az, amelyik az első csapatot küldte a Rakhatra, a titokzatos Énekesek bolygójára, akikről csak annyit tudtak mindeddig, hogy csodálatos éneküket sugározták szét a világűrbe. A regény egyik szála az idegenektől visszatért Sandoz lassú felépülését és kihallgatását követi nyomon, míg a másikban megismerjük azokat az embereket - Sandozt és barátait -, akik az emberiség talán legfontosabb útjára vállalkoztak és hogy mi is történt velük a távoli planétán.

Ahogyan már említettem, a regény nem elsősorban az expedícióról és a kapcsolatfelvételről szól. Az írónő nagyon sokáig építi fel a szereplőit, a viszonyrendszereket és a köztük lévő problémák magvait. Mivel tudjuk, hogy bizony a bemutatott szereplőkből, legyenek bármennyire is szimpatikusak, csupán egy fogja megélni az események végét - ő pedig szörnyű szenvedések árán jut csak haza -, kifejezetten figyelünk mindenre, ami a jövőbeli események kialakulásához, egy esetleges tragédiához vezethet, legyen az szereplők közti feszültség vagy egy-egy karakter személyiségében lévő problémás pont. Viszont ez az építkezés talán már túl sok is, a feszültség, amit a Nápolyban lábadozó Sandoz szála előlegez meg, kezd engedni, ráadásul ezt a feszültséget csak jobban gyengítik a szereplők. Félreértés ne essék, nem a karakterekkel van a probléma, inkább azzal, hogy mindegyikük valahol ugyanolyan. Mindenki sziporkázóan intelligens, megértő, vicces, már-már hihetetlen tulajdonságokkal bír. Egy idő után egyszerűen nem találtam életszerűnek őket, és még az sem segített, hogy azért itt-ott előkerül - kifejezetten érzékletesen és okosan -, hogy néhányan bizony igencsak súlyos terheket hordoznak magukban. Ugyanakkor a regény végeztével visszatekintve ezzel sem kezdett túl sokat a könyv, sokkal erősebb felhasználásra számítottam még az elején.

Viszont ha úgy gondolunk a szereplőkre, hogy igazából a főszereplő szempontjából, az ő személyiségének és történetének építőkövei, akkor ezt talán könnyebben el lehet fogadni. Emilio Sandoz, ez a jóképű, megnyerő, barátságos és intelligens figura áll ugyanis a regény abszolút közepén, hiába indul el végre nagy sokára az expedíció a Rakhatra és történnek ott különféle dolgok. A Verebecske egyetlen emberről szól. Ő a verebecske, akire Máté evangéliuma (10:29-31) utal, ki nem hull le Isten figyelme nélkül. Bár a regény sci-fi, és az idegenekkel való kapcsolatfelvételt használja fel, nem  arról szól, hogy az idegenek léte, az ő vallásuk vagy az, hogy be kell illeszteni őket egy világképbe, hogyan hat Sandoz atyára és hitére. Russell, ezt el kell ismerni, sokkal érdekesebben használja fel az idegeneket: milyen az, amikor egy ember rálel az Univerzum, Isten csodájára, és úgy érzi, egész életének a célja ennek a csodának a felfedezése és megélése volt - lényegében Isten befogadása -, végül azonban a legsötétebb sötétségbe vettetik. Jób története juthat az ember eszébe, viszont míg az egy mára hihetetlen bibliai történet, addig a Sandozzal megtörténő események sokkal közelebb állnak az olvasóhoz - érdekes kérdés lenne, egy fikciós mű ami egy idegen bolygón játszódik miért képes jobban hatni egy bibliai történetnél. Ugyanakkor igazat kell adni azoknak, akik felteszik a kérdést: miért van feltétlenül szükség egy sci-fi felépítéséhez egy ilyen példabeszéd elmondásához? Lehetséges, hogy ezt egy történelmi vagy kortárs miliőbe helyezve is el lehetett volna mesélni - de el kell fogadni, hogy az írónő a sci-fi helyzetet választotta (ennek megokolására később még visszatérünk).

A Verebecske elsősorban tehát Sandoz története. Ő egy végtelenül szimpatikus szereplő - még annak ellenére is, hogy élettörténetének egyes elemei kicsit túlterhelik a karaktert -, aki komplex viszonyt ápol istenével. Ez a viszony kerül pellengérre először egy szerelem megélésének problémájával, majd az Énekesek csodájával illetve a szörnyű tragédiákkal. Már volt arról szó, hogy a regény túlságosan is vastag, nagyon sok jelenet és leírás kihagyható lett volna. Ez itt is igaz abban az értelemben, hogy hiába foglalkozik elég sokat ezekkel a problémákkal az író, talán még nagyobb hangsúlyt lehetett volna fektetni ezekre - személy szerint a szerelmi szál problémájánál éreztem, hogy ez többet érdemelne, jobban árnyalhatná azt a dilemmát, amit Sandoz megél. Persze a történet végül megadja Sandoznak és az olvasónak a végső pofonokat, szembesít azzal, hogy Isten csodája a legritkább esetben sem makulátlan, és hogy az önhittség talán a legnagyobb bűn, amit a vallásos vagy ateista ember bizonyos esetekben megejthet. Ez az önhittség ráadásul nem csak Sandoz bűne: ez társainak is bűne, akik szinte mint egy cserkészcsapat érkeznek meg az idegen világra, csillogó szemű, naiv kisgyerekekként. Erre a naivitásukra ráadásul az expedíció zökkenőmentessége rá is segít, nem csoda hát, ha az első haláleset egyes szereplőkben olyan reakciókat vált ki, amitől az ember a falra mászik. De önhittek voltak a jezsuiták is, akik útnak indították az expedíciót. Ezért fizették meg a regényben a szereplők azt az árat, ami miatt Sandoz magára vette a bűntudatot és ezen felül is igyekezett saját magát büntetni. Ez persze egy sokkal több rétegből álló dolog, Russell a karakterével kapcsolatban igyekezett minél árnyaltabban felépíteni azt, amiért a szereplője önmagát sanyargatja.

Végezetül érdemes szót ejteni a sci-fi elemről, az idegen világról. Ami a Rakhaton élő idegenek világának központi furcsasága és ami lényegében az egész tragédiát okozza, nagyon érdekes ötlet, szépen építi fel rá az idegenek társadalmát és az egész Rakhatot. (Az ötlött még fel bennem, hogy miért tűnik úgy, azokban a sci-fikben, ahol egy eszmeileg/spirituálisan eltérő kultúrát akarnak ábrázolni, kissé mintha a földi keleti kultúrákat vennék alapul - jelen esetben a nyelv és főleg a nevek okozták bennem ezt az érzést.) Ugyan a történetben nem olyan erős az a párhuzam, amit a kötet végén közölt interjúban említ a szerző, nevezetesen, hogy arra kíváncsi, el lehet-e kerülni azokat a hibákat, amiket pl. Amerika felfedezése során ejtettek az európaiak - köztük a jezsuiták is -, de érthető és védhető az az állítása, miszerint ezért volt szükség a sci-fire a történetébe. És tény, egy ilyen szembesülés, az, hogy a főhős egy teljesen idegen világban is meg véli találni az istenit, sokkal erősebbé tudja tenni a könyv végét. A végső csattanó azonban sajnos hiába van jól felépítve és előkészítve, itt is igaz a túlírtság: túlságosan hosszú a felvezetés, túl későn jön a csattanó. Ha rövidebb lett volna a felvezetés, sokkal erősebben ütött volna az amúgy érzelmileg elég erősre sikerült, katartikus vég, amikor minden kérdés megválaszolásra kerül, minden szál elvarródik, és Sandoz is megkapja a maga feloldozását. Valahogy az egész könyv ezen bicsaklik meg, a túlírtságon, a szószátyárságon, egy-egy szereplő már-már tenyérbemászó "jófejségén". Kiveszik az életszerűség a regény egy részéből.

A Verebecskét tehát mindenképpen érdemes elolvasni, annak pedig, aki nyitott és fogékony egy olyan istenkeresésre, mint amilyen Emilio Sandozé, valószínű maradandó élményt fog nyújtani. Mint ötletközpontú science fiction nem nyújt sokat, de mint lélektani sci-fi nagyon jól teljesít. A Rakhat népének bemutatása ugyan bizonyos mértékben csak felszínesen sikerült, de ennek ellenére is érdekes planétát teremtett az írónő, ahova a folytatásban, az 1998-as Children of Godban a jezsuita főhős újra visszatér. Ami pedig a hit kérdését illeti, ezt a regényt méltán emlegetik a vallás és sci-fi kapcsolatában nagyon sokszor, ugyanis valahol arról a fajta (vak)hitről beszél, amibe sokan könnyedén beleeshetnek, ugyanakkor talán képes betekintést nyújtani egy ateista számára abba a világba, amilyenben egy istenfélő él, és meg tudja mutatni, hogy bizony az ugyanúgy lehet jó, mint rossz, ugyanúgy vannak pozitív oldalai, és az emberek alapvetően ugyanolyanok, még ha a motivációik mások is.