Bábel fiai

Vannak olyan történetek, amelyek évezredek óta együtt léteznek az emberekkel. Számunkra Európában ilyen például Bábel: a torony, amelyet az emberek azért építették, hogy elérjék a Mennyeket, ám ezzel kiváltották Isten haragját, aki megbüntette őket. Olyasmi ez, amiről szinte mindenki hallott. Képes-e egy könyv ma, a XXI. században új értelmezéssel megtölteni ezt a szimbólumot, vagy egyszerűen csak mint eszközt valami olyasmiről szólni, ami nem feltétlenül jut az ember eszébe Bábelről? Az elsőkötetes Moskát Anita ilyesmivel próbálkozott a Bábel fiai című fantasy regényében, és ha nem is a klasszikus Bábel-történetet írta újra, mégis érdekes és elgondolkodtató témákat felvető könyvet tett le az asztalra.

A nagy próféta, Léonard Château parancsára már évek óta épül Bábel tornya, amelyet még az ősök bűne miatt rombolt le az Úr. Most, Léonard vezetésével Isten dicsőségére építik a tornyot. De a próféta nem éli meg a mű befejezését, a hatalmat és a felelősséget fiára, Arzénra hagyja, aki azonban nem képes elviselni ezt a terhet és apja örökségét. Évek telnek el anélkül, hogy foglalkozna a munkálatokkal, az építkezés viszont az utolsó fázisba lépett, ami több problémát is felvet. Mindeközben korunk Budapestjén Dávid, a fiatal, csak önmagával törődő festő hirtelen, minden ok nélkül elveszíti látását. Senki nem tud magyarázatot adni, kivéve az álmai: egy férfi lopta el a látását, hogy Bábel tornya felépülhessen...

A Bábel fiai első regény, és mint ilyen, messze jobb, mint amit az ember várna. A cselekmény, a konfliktusok, a felépített világ, a párbeszédek, maga a szöveg, mind azt mutatják, hogy a szerző bizony nem most kezdett el foglalkozni az írással, és hogy minden igyekezetét és figyelmét arra fordította, hogy a könyvében ne legyen hiba. És nincs is, a könyv amellett, hogy érdekes és fantasyhez mérten kifejezetten sok szállal kötődik a mágikus realista hagyományhoz - nagyon sokáig semmilyen magyarázatot nem kapunk a fantasztikus elemekre, azokat a szereplők és az olvasó is adottnak veszi, nem kezd el a miérteken spekulálni, és ezt nagyon később sem teszi -, még mély mondanivalót is fel kíván dolgozni. Ez pedig nem más, mint a vallás, a vallási hatalom és a vallás által meghatározott társadalmi struktúrák egyik fajtája. Természetesen botorság lenne kijelenteni, hogy a könyv vallásellenes. Csupán arról van szó, hogy a bábeli új vallást, Léonard Château elnyomó, kizsigerelő, az embereket vakhitre és engedelmességre kényszerítő rendszerét állítja pellengérre.

A Bábel fiai esetében ebből a szempontból a leginkább becsülendő az, hogy több akar lenni, mint egyszerű fantasy. Nem spekulál, nem tesz sarkított kijelentéseket, nem ítélkezik anélkül, hogy be ne mutatná, miért illeti egyes szereplőket és rendszereket ítélet. A szereplők közt nincsenek makulátlan figurák - aki van, az hamar áldozattá válik -, mindenki igyekszik a saját céljait elérni, még akkor is, ha embereket, sőt, magát Bábel tornyát kell eszközként használnia. Csupán a két főszereplőben jelenik meg a szolidaritás, Arzénban, a próféta fiában leginkább. A két férfi közül egyértelműen ő az árnyaltabb: Dávid egy önfejű, a következményekkel nem foglalkozó, meg merem kockáztatni, buta alak, aki nem képes nagyobb léptékben gondolkodni (egészen a könyv legvégéig, de ekkor mi már nem sokat látunk belőle). Arzén dilemmája komplexebb. Ezt a komplexitást, számomra a regény két legfontosabb aspektusát az első mondat gyönyörűen prezentálja:

"Arzén a bábeli torony árnyékában az apjára gondolt."

Arzén, a fiú, az örökös, akinek tovább kell vinnie az ügyet, előre meghatározott utat kénytelen követni - már csak azért is, mert Isten küldötte beszél rajta keresztül. Bábel árnyéka itt az apa árnyéka is lehet, a fiúnak apja nyomdokában kell haladnia, akármit is tesz, nem tudja megtagadni azt, amit a bábelieknek Léonard jelent. De Arzén apja nem csupán egy autoriter, elnyomó apa. Ő egy próféta, vallási vezető, Szent, vallásalapító. Léonard maga a vallás, az a vallás, ami megnyomorítja az embereket. Arzén szabadulni akar apjától, az elnyomótól, és így hamarosan rá kell jönnie (még ha csak tudat alatt is), hogy a vallástól is szabadulnia kell. De az élet nem így működik, a fiúnak meg kell békülnie az apjával, hiszen önmagunkban hordozzuk - a regény egy pontján ez egy nagyon szép jelenetben ki is fejeződik - őt, a hatása alakított minket olyanná, amilyenek vagyunk. Így van ez a vallással is: szakíthatunk vele, de nem tagadhatjuk meg, hogy hatása van, még akkor sem, ha ateisták vagyunk. A vallás alapjában nem rossz, nem is a szükséges rossz. Minden attól függ, kinek a kezében összpontosul a vallási hatalom, a Bábel fiai pedig erről szól. Arzén lehetne jó vezető, ha képes lenne feldolgozni apjával való konfliktusát és megfelelően kezelni a bábeli helyzetet. Pszichológiai szemmel nézve a regény eseményei Arzén terápiájának részei. Nem éppen szép terápia, a fiú túl sokáig várt a sebek gyógyításával, így a helyzet elharapódzik - mind saját magában, mind Bábel tornyánál. Végül nagy nehezen eljutunk egy pontra, ahonnan Arzén már képes egyedül is boldogulni, megbékélni hagyatékával és a vallást is átformálni. Ebből a szempontból Dávid csak katalizátor, s mint ilyen, betölti funkcióját, de nagy jellemfejlődésre ne számítsunk nála.

Idősebb Pieter Bueghel: Bábel tornya építése

Mind ez szép és jó. De mint regény azért a könyv közel sem tökéletes. Valahogy nem volt képes bevonni. Ez olyan dolog, amit nem lehet könnyen megragadni: valami hiányzott, amire nekem, mint egy bizonyos fajtájú olvasónak szükségem lett volna. Ezért nem lett maradéktalanul pozitív az olvasásélmény. Leginkább ezt a szereplőkkel tudom megfogni: nem érdekelt az útjuk. Hiába vannak benne a regényben ezek a fent vázolt gondolatok, szöveg szintjén nem merülünk elég mélyre, sem a vallási konfliktus, sem az apa-fiú kérdéskör nem olyan erőteljes, amilyet elvártam volna. Sokan az erőszakosságra panaszkodnak, szerintem viszonyt csak egyetlen olyan jelenet volt, amit valóban zsigerinek éreztem (korábbi novellájából kiindulva), viszont ilyenekből jóval többet is el tudott volna viselni a könyv. A Bábel fiai nem kegyetlen, egyszerűen csak végiggondolja alapkoncepcióját és eszerint jár el. A szereplői is ilyenek, Dávid és Arzén nem szerethető figurák, de nem is kell szeretnünk őket. A probléma az, hogy nem is érdekeltek, túlságosan passzívak voltak, túlságosan szemellenzősek, sokszor úgy éreztem, a cselekmény a háttérben elrobog mellettük, míg ők csak lassan totyognak a cél felé, amit igazából az író festett fel nekik, nem pedig ők jelölték ki maguknak.

Mindezek ellenére továbbra is tartom magam ahhoz, hogy a Bábel fiai az év legérdekesebb magyar szerzőtől született fantasztikus regénye. Okos, intelligens, mer fontos kérdéseket feltenni, még ha nem is mártózik meg bennük nagyon mélyen - ezért írtam, hogy a regény csak akar több lenni egyszerű fantasynél -, karakterei élőek, még ha nem is mindegyikük szimpatikus, nyelvi szinten pedig Moskát Anita hozza azt a szintet, amivel a jövőben még remek műveket fog írni. Meggyőződésem, hogy fontos és érdekes könyvek kerülnek majd ki a kezei közül, a magyar fantasy örülhet, hogy vannak ilyen fiatal tehetségek a pályán.