Mélyállomás

Örök téma, hogy a nők tudnak-e olyan sci-fit írni, mint a férfiak? Már eleve a kérdés feltevése is értékítéletet hordoz magában, mintha lenne külön női és férfi sci-fi, de ennek a kérdésnek a továbbvitele nem ennek a posztnak a feladata. Mindenesetre C. J. Cherryh (eredeti nevéből mindössze az utolsó „h” hiányzik) regénye, a Mélyállomás (Downbelow Station, 1981) pont az a könyv, ami teljesen irrelevánssá teszi a kérdést, ugyanis egy remekül összerakott, politikai csatározásokkal és machinációkkal teli realista űropera. Sikerét Hugo-díjjal jutalmazták, a szerző pedig egész kis regény-univerzumot kerekített az általa kitalált világ köré.

A kötet elején egy elég száraz felvezetőből megtudjuk, hogy az emberiség évszázadok alatt, lakható bolygók híján űrállomások tucatjait hozta létre a különféle naprendszerekben. Ezek közt is legfontosabb a Pell Mélyállomása, ugyanis maga a Pell lakható bolygó, sőt, intelligens őslakosokkal is rendelkezik. Szerepe még inkább felértékelődik, amikor a Pellen túl lakható világokat találnak, és ezeken, a Földi Társaság fennhatóságán túl egy új hatalmi erő jön létre. Hamarosan kitör a háború a Társaság és az új erő, a Szövetség között, aminek hatására a régi űrállomások sorra összeomlanak, a kereskedőcsaládok léte veszélybe kerül és a Föld hadihajói önálló erővé növik ki magukat, és mint Mazian Flottája már alig függenek a Társaságtól. A háború lassan a Pellt is eléri, amikor menekültek ezrei érkeznek az elpusztult állomásokról, felborítva a Mélyállomás eddigi rendjét. Ám nem csak emiatt kell óvatosnak lenniük az ittenieknek: hamarosan a Szövetség ügynökei, a Társaság emberei, a belső ellenzék és a Flotta is saját tervet eszel ki, amivel veszélybe sodorja az egész űrállomást a rajta élő emberekkel együtt.

A regény legnagyobb érdeme az, hogy végig feszültséggel teli. A nem igazán szerencsés, szájbarágós felvezető után a szerző azonnal bedobja az olvasót a mély vízbe, és semmi kétséget sem hagy afelől, hogy bizony itt valóban komoly problémákról van szó, és a szereplők egy része kénytelen bepiszkolni a kezét - ha már nem piszkos eleve -, hogy valamilyen rendszert vigyen az egyre nagyobb káoszba. A könyv sok szereplővel dolgozik, és mindegyiknek megvan a maga karaktere - igazából a jófiúk, az állomást irányító Konstantin-família tagjai, éppen jóságuk és naiv idealizmusuk miatt kevésbé realisztikusnak tűnnek. Viszont ez sem feltűnő, hiszen a többi fontos karakter mind emberi, igazi dilemmákkal, tervekkel (a legérdekesebb figura az emlékezet-törlésen átesett szövetségi katona, akiről talán még többet is el lehetett volna mondani a könyvben). A szereplők ugyan gyakran nem szimpatikusak, sokszor hoznak megkérdőjelezhető döntéseket, de mindvégig látjuk tetteik mögött a mozgatórugókat. Ez talán a legfontosabb dolog, amiért a könyvet érdemes kézbe venni. Emellett az írónő érzékletesen festi le a bonyolult machinációkat, politikai érdekellentéteket és intrikákat – miközben arról sem feledkezik meg, hogy bemutassa ezek valódi következményeit. A menekültek, a megszállás, az elnyomás, a háború, árulás, ezek mind élően jelennek meg, nem érezzük, hogy csupán kellékek, vagy nem eléggé jól átgondolt alkotóelemek. Igazából az embernek olvasás közben hamar az az érzése támadhat, mintha egy jól megkomponált televíziós sci-fi sorozatot látna – a Babylon 5 és a modern Battlestar Galactica keverékét –, ugyanis a jelenetezés, a dramaturgia, a párbeszédek és a cselekmény fordulópontjainak adagolása tényleg remek alapanyaggá tenné egy izgalmas és látványos sorozathoz (és én ritkán szoktam ilyesmit mondani).

Ugyanakkor sajnos nem beszélhetünk tökéletes regényről. A stílusa sokak számára lehet túl száraz, a célja inkább a történet elmondása és a szereplők gondolatainak tolmácsolása, így a szerzőnek valószínű nem is volt célja a míves mondatok megalkotása. Néhol a cselekmény is leül, de szerencsére nem olyan sokáig, hogy ráunjunk a könyvre, azonnal történik valami, ami felkelti a figyelmünket. Ugyan fontos kérdéseket vet fel - milyen eszközöket lehet felhasználni politikai célok elérésére, mik a háború következményei, hogyan lehet manipulálni az egyént és a tömeget - ezek inkább csak a történet szintjén jelennek meg, így egyesek hiányolhatják a nagy kinyilatkoztatásokat. Számomra a leginkább problémás rész azonban a Pell őslakóinak szála. Ezek a kissé majomszerű, természet közeli lények mind a bolygón lévő kolónián, mind az űrállomáson történteknek szemtanúi – és elszenvedői –, és noha egyszer-kétszer szerepet kapnak az eseményekben, én mégis csupán egzotikumnak, sem mint nélkülözhetetlen alkotórésznek tűntek a szememben. Mindenesetre el nem vesznek a könyv élvezetéből. 

A Mélyállomás, ha már női jegyeket keresünk benne, komplex viszonyrendszerrel, érzékletes helyzetbemutatással és érdekes karakterekkel dolgozik – akik közt erős nőket is találunk –, mindezekkel együtt szórakoztató, „reális” űroperaként mintapéldája ennek a tematikának, ami egy évtizeddel később a megújulást követően az egyik legnépszerűbb iránnyá vált a kortárs sci-fiben, valamint a televízió képernyőjén is bizonyított.