Moxyland

A cyberpunk halott. Ez ugyanolyan állítás, mint hogy a science fiction halott (de legalább is haldoklik). Minden attól függ, képesek-e a szerzők új élettel, új ötletekkel megtölteni. Lauren Beukes képes volt erre a Moxylanddel.

Dél-Afrikai Köztársaság, pár perccel a jövőben. A megakorporációk mindent uralnak, mindenki a telefonjának SIM-kártyája alapján azonosított, azon van a pénze, az iratai, azzal tud bemenni a lépcsőházába, használni a metrót és így tovább. Ebben a világban négy karakter útját követhetjük nyomon. Toby egy nagyrészt anyja nyakán élősködő videoblogger, aki életének részleteit adja el az internetes nézőinek. Tendeka a városi szegények megsegítésén dolgozik, mindeközben titokban kisebb rendszerellenes akciókon vesz részt. Lerato az egyik legnagyobb cégnek dolgozik, és legfontosabb számára saját előmenetele. Kendra pedig egy fiatal fotós, aki leszerződik egy céggel, mint élő reklámtábla.

Az új elemek megvannak: Dél-Afrika, XXI. századi kütyük, az internet használatának ma is ismert módja. Ami a régi: nanotech, cybertér, hekkelés, génmódosított kutyák, nyomor, menekültek, összeomló vidék, szétszakadó társadalom. Ezekből kevert egy élvezetes koktélt a szerző, mindezt pedig megspékelte a cyberpunkra jellemző antihősökkel. Mert egyik központi karakter sem szimpatikus, sőt, szinte mindegyik ellenszenves. Toby beképzelt, és senki nem érdekli. Tendeka egy idealista, akit nagyon könnyen meg lehet vezetni. Lerato egoista, aki egy fikarcnyit sem próbálja megérteni környezetét, és bárkivel lefekszik, hogy jobb helyzetbe kerüljön. Kendra pedig a klasszikus, világgal tisztában nem lévő művészlélek, aki még ráadásul valamilyen egészségtelen függőségbe is keveredik az ügynökével. Nem csodálom, hogy sokan panaszkodtak a szereplőkre, de nem feltétel, hogy szeressük a karaktert. Ugyanis hiába antipatikusak, mindegyikről el tudjuk képzelni, hogy él és lélegzik. Egy ilyen elnyomó, paranoid rendszerben, ahol ember embernek farkasa el tudjuk hinni, hogy ilyen emberek élnek, sőt, csak ilyenek képesek érvényesülni. Ilyen tekintetben a karakterábrázolás kiváló, ahogyan a köztük lévő viszonyok is jól vannak megalkotva.

Amin a Moxyland sajnos elcsúszik, az a történet. Ez egy kicsi sztori, könnyen lehet, hogy nem üti át sokak ingerküszöbét – nálam is valahol a határon egyensúlyoz –, mert önmagában se a felvázolt világ, se a szereplők nem annyira érdekesek, hogy elvigyenek a hátukon egy egész regényt. Maga a cím is kissé félrevezető szerintem, hiszen a Moxykkal ugyan találkozunk, de igazán komoly szerepük nincs a történetben, valószínűleg valamilyen metafora szerepét töltik be, ami elsőre nem látható át igazán. Mindezek ellenére viszont akadnak erős pontjai a könyvnek, pl. a nagy „forradalmi performansz”, ahol az ember elgondolkodhat azon, hogyan is látják egyesek a világot. És persze mint minden cíberpunk, ez is korunkra reflektál (különösen jól jön ez ki a lezárásnál). Az információs technika egész életünket átszövő voltára, arra, ahogyan az emberek, hiába rendelkeznek az eszközzel, hogy bárkit elérjenek, senkit sem akarnak elérni igazán, mindenki a saját világával foglalkozik – amit manapság az internet segítségével könnyedén kitágíthatunk és saját ízlésünk szerint alakíthatunk. 

A Moxyland nem váltja meg se a sci-fit, se a cyberpunkot, viszont remek példa arra, hogyan lehet okosan, egyedi elemekkel felfrissíteni egy olyan tematikát, ami fénykorát húsz-harminc évvel ezelőtt élte, és ami mellett elszaladt az idő. Mint első regény tipikus példája annak, hogy jelzi, ettől a szerzőtől bizony még sok jóra lehet számítani.