Mesterséges horizontok

Idehaza nagyon ritkán jelenik meg olyan könyv, ami tematikusan a science fictionnel foglalkozna, pláne a kortárs sci-fivel. Ezért is fontos könyv Sánta Szilárd 2012-es Mesterséges horizontok című vékonyka tanulmánykötete, ami a Parazita Könyvek sorozatban látott napvilágot, ahol időről időre bukkannak fel a populáris kultúrával foglalkozó elméleti kötetek (krimi, sci-fi, fantasy). Ugyanakkor nem szabad elmennünk amellett, hogy a könyv koránt sem hibátlan, ráadásul furcsán válogat a vizsgált régiók és a vonzáskörükbe tartozó művek között.

Az igencsak információ-dús bevezető részben a sci-fi kezdeteitől írja le történetét, kitérve arra, hogyan is látják az irodalomtudósok a tematikát, ill. hogy a tematikáról milyen diskurzus alakult ki. Minden esetlegessége ellenére ezzel a résszel nem is lenne problémám, azonban a folytatásokban már felsejlenek olyan jellemzők, amik végig jelen vannak a könyvben és engem, mint olvasót és mint sci-fi iránt érdeklődő "hobbikutatót" is zavartak.

Elsőként mindjárt itt van, amiről a Magyar Narancs cikkében Sepsi László is beszél, vagyis hogy a könyv indokolatlanul és fals képet festve az egész zsánerről William Gibson "körül forog". Ez a cyberpunkkal foglalkozó résznél még érthető is, hiszen Gibson megkerülhetetlen a CP-ről folytatott diskurzus kapcsán, és ott még viszonylag széleskörűen beszél az irodalmi és az eszmetörténeti cyberpunkról. Később azonban számomra kissé esetlegesen előhozza Gibson A Gernsback-kontinuum című novelláját amikor az alternatív történelemről - pontosabban valami kissé megfoghatatlan "spekulatív fikcióról" beszél, amit zavar gyűjtőfogalomként használ, és elsőre úgy tűnik, csak a párhuzamos történelmekben játszódó munkákat érti alatta - beszél, de ez még védhető idézés. Azonban amikor a Trendvadász című Gibson regény kerül elő ugyanennél a témánál, ott már nem éreztem a felemlegetés létjogosultságát, legalább is a korábbi kontextusban semmiképpen.

És itt elérkezünk a második problémához: a témák és az írások ad hoc jellegéhez. Félreértés ne essék, a kötetben feldolgozásra szánt területek - (post)cyberpunk, brit SF boom, spekulatív fikció (?), új űropera, nanotechnológiai SF és biopunk - mind fontos és jelentős részei a kortárs sci-finek. A problémám az, hogy egyrészt nem alakul ki egy egységes kép - amire mintha kísérletet tenne egy-egy tanulmány zárszava, bár ebben nem vagyok biztos -, másrészt a vizsgálatra/szemléltetésre választott művek előcitálása esetleges. Mire gondolok? Fent már említettem a spekulatív fikcióval foglalkozó részt - Sepsi jogosan megjegyzi, hogy méltatlanul keveset szól a steampunkról -, de számomra sokkal szembetűnőbb volt a brit SF kilencvenes-kétezres évekbeli felfutását és az új űroperát bemutató rész. Az csak kekeckedés a részemről, hogy néhol nem említ meg ide vágó, fontos szerzőket - az űroperánál pl. Reynolds neve hiányzik -, de ennél sokkal különösebb számomra, hogy milyen indíttatásból választ példákat. A brit SF-nél China Miéville és Armada (Scar) című regénye kerül a fókuszba. Ez már csak azért is érdekes, mert eleddig egy szóval sem utalt rá a kötet, hogy a kortárs fantasztikum más területei - fantasy, természetfeletti horror etc. - is vizsgálódása tárgyát képeznék (a kötet alcíme: Bevezetés a kortárs sci-fi olvasásába). De ha el is fogadjuk, hogy az Armada, mint fantasy, ami keveri a különféle szórakoztató irodalmi zsánerek elemeit, példaként szolgálhat a brit sci-fi bemutatására (az sem világos, a fejezet címében az SF mit jelöl, sci-fit vagy valami mást?), akkor is felmerül a kérdés, miért ez a könyv? A Perdido pályaudvar, végállomás szintén remek példa lenne, ha nem jobb, és ne feledjük, hogy Miéville írt sci-fit is (Konzulváros, ami több, mint valószínű azért nem került ide, mert magyarul egy évvel később jelent meg - félreértés ne essék, kifejezetten tetszik, hogy magyarul hozzáférhető szövegekre támaszkodik, de erről később). Ráadásul ugyan tény, hogy Miéville talán a legizgalmasabb szerző a kortárs fantasztikumban, a britek közül még más műveket is elemezhetett/említhetett volna. Így ugyanis nem túl meggyőző, hogy valóban "BOOM"-ról beszélhetünk.

Az új űroperánál már valamennyivel jobban védhető a helyzet, ott ugyanis Dan Simmons Hyperionja kerül elő. Igazat kell adnom a szerzőnek, hogy mint a modern űropera egyik szemléletes példája remekül megállja a helyét a könyv, mindössze azzal van a bajom, hogy bár arra hozza szemléltetőül, hogy az űropera nem ismeri a "nemzet" fogalmát, a Hegemóniáról olvasva egészen más lesz az ember benyomása - hiszen számtalan, eltérő, gyakran földi nemzetekben gyökerező kultúrák összefércelt halmazaként jelenik meg előttünk ez a csillagközi birodalom. Dicséretes azonban, hogy igyekszik felvillantani, mennyire sokrétű regényről is van szó, függetlenül attól, hogy kissé sutának tűnik ez a rész, nem illeszkedik szervesen a korábbiakhoz, ahogyan a Banks Kultúrája bemutatása utáni Coda, ami valahogy a slipstreamet vonja be. Itt nem találni se magyarázatot, miért kapcsolódik az űroperához, sem pedig arra, hogy milyen céllal szerepel egyáltalán a tanulmányban (ráadásul igen rövid és ködös eszmefuttatás erejéig, ami egy egész tanulmányt megért volna).

Viszont, bármennyire is zavaró, kissé strukturálatlan és esetleges benyomást kelt a kötet, akadnak szép számmal pozitívumok is benne és vele kapcsolatban. Mindjárt azt fontos kiemelni, hogy végre egy olyan kötet, ami kilép a hetvenes évekkel bezáródó sci-fi világából és igyekszik bemutatni - kisebb-nagyobb sikerrel - korunk pezsgő és jelenünkre reflektáló science fictionjét, teszi pedig mindezt olyan kötetekre támaszkodva, amelyek a hazai olvasók számára is elérhetőek (éppen ezért lenne érdekes, ha ma íródna a kötet). Ráadásul, ahol tud, ott kitekint az irodalomból az eszmetörténet, a tudomány és a filozófia felé is, hogy még teljesebbé tegye a képet és rávilágítson, mennyire is szervesen beépült a sci-fi a világba és a világ történései mennyire intenzíven jelennek meg ebben a tematikában. A nanotechnológiáról szóló tanulmány éppen ezért talán az egyik legjobb fejezete a kötetnek, mert jó egyensúllyal hozza össze a két területet, és kellő mennyiségű irodalmi alapanyaggal dolgozik. A felhúzhatós lányról szóló utolsó rész is, noha valahol nem több, mint egy kicsit bő könyvbemutató, azért állja meg a helyét, mert reflektál a felvetett kérdésekre és azok jelenkori vetületeire.

A Mesterséges horizontok olyan könyv, amit érdemes regények mellé olvasni. Ugyanis a felhasznált regények olvasása után adhat egyfajta sorvezetőt, betekintést engedhet abba, hogyan is érdemes vizsgálni a különféle szövegeket - ezzel pedig lényegében beváltja az alcímben vállalt feladatát -, ugyanakkor mint önálló szöveg nem képes eléggé erős lenni. Az, hogy a szöveg mezei olvasónak néhol túl tudományos, tudományos szemmel vizsgálódó irodalmároknak pedig túlságosan "elmesélő", szintén rontják az olvasási élményt. Viszont talán tényleg az esetlegesség a legnagyobb gond a kötettel, mind felépítése szempontjából, mind pedig az egyes tanulmányok szempontjából. Kár érte, de kezdetnek kifejezetten jó.