Kirakós könyvben

Eger népszerűsítése céljából készítették el 2006-ban a Jumurdzsák gyűrűje című "interaktív filmet", ami lényegében egy filmbetétekkel megtűzdelt számítógépes logikai játék. A történet Eger városához és a várost legismertebbé tevő Gárdonyi Gézához kapcsolódik. A játék történetét-forgatókönyvét Marosi Z. Tamás, alias Pierrot készítette. Az Alexandra Kiadó gondozásából a játék alapján Szélesi Sándor bevonásával született meg az azonos című regény 2011-ben.

"És az, hogy annak az öregúrnak a nagypapája lett volna Jumurdzsák, az meg vicces. Az is, hogy a regényhős üzeneteket hagyott az írójának. Jonathan, te megbuggyantál!"

Jonathan Hunt, a New York Times újságírója magyar származású anyja hagyatékában két furcsa levélre lel, amelyek után kutatva Egerbe látogat. Hamarosan rá kell jönnie, hogy az, amit a levelek állítanak, igaz. Egy bizonyos Ábray Pál professzor 1898-ban feltalálta az időgépet, és ennek segítségével Jámbor Zsigmond nevű segédje visszautazott a török időkbe. Jonathan nekilát, hogy felhajtsa a bizonyítékokat, Jámbor titkos üzeneteit a múltból, melyeket Gárdonyi Gézának hagyott, ugyanis Gárdonyi Jámborról mintázta Jumurdzsákot. Jonathan, ahogy egyre közelebb halad a rejtély megoldásához, annál nagyobb veszélybe kerül: hiába a segítség, valakik szeretnék megakadályozni, hogy meglelje a törökké vált időutazó gyűrűjét, amely az egész história középpontjában áll. Mindeközben a múltban Ábray is azon mesterkedik, hogy valahogy visszaszerezze a gyűrűt, amit Jámbor tőle vitt el.

Bár könnyen eshetünk abba a hibába, hogy a regény egészét Szélesi Sándornak tulajdonítsuk, ne feledjük, hogy az alapok, a sztori, a fő motívumok és szereplők már adottak voltak. A kérdés az, hogy az író mennyit tett hozzá a regényhez, ezt azonban szinte lehetetlen olvasóként eldönteni. Éppen ezért én nem is fogok ezen gondolkodni, úgy veszem, mintha két szerző írta volna a regényt. Ami a történetet illeti, egy szimpla nyomozós sztorit kapunk, tökéletesen látszik, hogy egy játék története rajzolódik ki előttünk, megoldandó rejtélyekkel és átkötő animációkkal. A szereplők nem túl kidolgozottak, éppen csak annyira, amennyit a játék megkövetel. Sőt, néha kifejezetten sablonosak, rossz értelemben, ez főleg a főhőst segítő Julinál illetve a főgonosz Ábray professzornál szembetűnő, utóbbi egy jelenetben még a ZS-kategóriás gonoszokra jellemző ördögi nevetést is produkálja. Furcsa mód azonban a múltbéli alakok, főleg Gárdonyi, egészen jól felépített karakterek, a múltbéli világ bemutatása, az ottani történések egyébként is sokkal hangulatosabbak, élvezetesebbek, mint a jelenkorban játszódó részek. A regénynek éppen ezért jót tesz, hogy váltakozik az idősík, míg Hunt és társa a jelenben rejtvények után kutatgat, addig a múltban valódi cselekmény zajlik, Gárdonyi, Jámbor és Ábray részvételével. További jó pont a regénynél, hogy a stílusa könnyed, jól olvasható, bele lehet feledkezni az olvasásba. Ráadásul rengeteget megtudunk Egerről és történelméről, valamint Gárdonyiról, amit az egyszeri Egri csillagok olvasó nem tud.

Ennek ellenére van egy nagyon nagy probléma, amit talán nem könnyű észrevenni, pontosabban megfogni. Nevezetesen az, hogy ami egy játékban működik, az a regényben nem. Itt már valami hasonló megfogalmazódik, de úgy érzem, nincs kimondva konkrétan. Mire gondolok? Egy játékban, ahol egy rejtvényt kell megfejteni, mi jutunk el a győzelemhez, mi rakjuk össze a darabkákat. Ez egy pozitív élmény, a siker örömet okoz számunkra, és ez az öröm illetve a kihívás az, ami arra ösztönöz, hogy folytassuk a játékot. Ellenben egy könyvben a szereplő rakja össze a rejtély darabjait. Ha jól írják meg a könyvet, mi a szereplővel együtt jövünk rá - esetleg ha nagyon okosak vagyunk, akkor kicsit hamarabb - a megfejtésre, vagy leljük meg a kirakós egy újabb darabját. A Jumurdzsák gyűrűje esetén az történik, hogy a főhős ugyan rálel az újabb darabokra és megfejti az újabb rejtélyeket, de ebből az olvasót kihagyják. Készen kapjuk a megfejtést, nekünk nem kell törnünk rajta a fejünket, ezért egy idő után már nem is tud érdekelni minket, hogyan jutunk el a végső talányhoz, csak jussunk el addig. Sajnos ezért a regény bármennyire is érdekes talányt helyez a középpontba - amit viszont a legelső fejezettel megmagyaráz, nélküle sokkal jobb lett volna -, hosszú távon vontatottá és unalmassá válik. A végső meglepetés, a Jonathannal szemben álló sötét erők igazi voltának felfedése se tett jót a regénynek, ennek ugyanis semmilyen előkészítése nem volt, és egyébként is túlságosan erőtlen lett az ellenség. És mint tudjuk, az ellenség mutatja meg igazán, milyenek is a jók, milyen a főhős. A múltbeli jelenetekben is éppen ezért nem tudjuk elfogadni Ábrayt valós alaknak, tettei túlságosan sablonosak és meggondolatlanok.

A könyv egy kalandregény, ami egy valós személyre és egy másik irodalmi műre épít. Ezt, gondolhatnánk, nem olyan nehéz megvalósítani. Ám a szerzők néhol átesnek a ló túloldalára, például az Egri csillagokból való idézgetés csak azért, hogy még nyilvánvalóbb legyen a leírtak és a Gárdonyi regény közti kapcsolat, felesleges. Ugyancsak zavarhatja az olvasók egy részét a már-már pátoszosított magyar világkép bevonása is, de ez annyira szerencsére nem szembeszökő. Amit viszont érdekesnek találtam, hogy ifjúsági regénynek lehetne tekinteni a könyvet, de éppen ezért kissé furcsa ebben a környezetben Hunt másnapossága illetve a hálószobai jelenet (megjegyzem, egy kellően érett kamaszt ez nem zavar, de azért mégiscsak furcsállom).

Ha mérleget kellene vonnom, azt mondanám, egy klisékkel felépített, történelmi tényekkel teletűzdelt, leülő kalandregényt kapunk, ahol a legnagyobb baj éppen az, hogy folyamatosan válik érdektelenné számunkra, mi is lesz a végkifejlet. És ezen még az itt-ott beékelt könnyed részek sem tudnak segíteni.