Mese űrháborúval

Újabb Mysterious Universe regény, ezúttal eme fiktív világ egyik atyjától, Anthony Sheenardtól (Szélesi Sándor). A Vadászat egy szimurgra a szerző két, 2011-es, Zsoldos-díjra jelölt regénye közül az egyik, amelyben öt év után visszatér ebbe az űropera világba, régi karakterének, York Ketchikan életének egyik epizódjával. Természetesen, ahogy az MU történetek általában - a másik két jelölt MU regényhez hasonlóan -, ez sem science fiction, de minket ez most ne zavarjon. Sokkal fontosabb, hogy mit tud kihozni egy több mint 15 éve a pályán lévő szerző ebből a világból.

"- York! Az elmúlt napokban olyan dolgokat tapasztaltam melletted, amiknek csak egy részét tudom megmagyarázni - mondta."

A nemrég lezárul galaktikus háborúban túszként fogva tartott, ám azóta kalandorként élő York Ketchikan huszonötödik születésnapjára megajándékozza magát egy űrhajóval. Természetesen azonban még egy hozzá hasonló fickó sem kerülheti el, hogy könnyen hozzájusson a luxushajóhoz, sőt, éppen hírneve az, ami miatt Dan Morales, az űrhajó-kereskedő megbízza egy furcsa feladattal. Yorknak részt kell vennie a szomszédos Verenalis nevű bolygó hagyományos vadászatán. A vadászat azért különleges, mert egy képzeletbeli lényre, a szimurgra vadásznak már évezredek óta. Ahogy Ketchikan beleveti magát az első látásra hibbantak gyülekezetének tűnő vadászatba, rá kell ébrednie, hogy a háttérben sokkal nagyobb hatalmak mozgatják a szálakat, és az egész bolygó sorsa függ attól, sikerül-e elfognia ezt a talán nem is létező lényt. Ráadásul eddig számára is rejtett képességét fedezi fel, amivel olyan lehetőségek nyílnak meg előtte, amilyeneket nem is képzelt, és talán gyermekkora sötét titkainak megfejtéséhez is közelebb kerül ezáltal.

"- A rend jobb, mint a káosz - mondta. - Ami tiszta, az szebb, mint ami mocskos. A szépség nem szubjektív érték... Aki hisz az Égben vagy az Örökkévalóban, az mind tudja ezt.

- Ennek semmi értelme...

Biccentett."

Az első benyomásom az volt, hogy Szélesi ezt ujjgyakorlatként, egy szuszra megírta. Egyrészt nem rossz dolog, ha valaki ilyet tud első nekifutásra írni, másrészt azonban talán emiatt nem is lett jó a könyv. Azt mondanám, a fő problémája, hogy kétféle stílust, történetet akart összehozni, ami nem sikerült. Az egyik az MU-ra jellemző, "keménykötésű fickók szétverik/lövik/robbantják a világot", a másik pedig egyfajta furcsa kirándulás Csodaországba, a mesék világába, képzeletbeli lények, vattacukor felhők és kentaurok közé. Ez a sikertelen összesimítás jól látszik a szövegen, a szereplők beszédstílusa hol nagyon laza, hol cirádás, hol száraz magyarázó, a leírások hol lassúak és líraiak próbálnak lenni, hol pedig űrponyvához illőek. A történetben a vallási-filozófiai fejtegetések - melyek azért nem mennek olyan mélyre, éppen annyira, hogy a regény ne essen ki az űrponyva kategóriájából - váltakoznak robbanásokkal, kocsmai bunyókkal és éktelen lövöldözéssel. Egyvalamit sosem értettem az MU-val kapcsolatban: ha mindenki a zsebében hord egy akkora arzenált, amivel egy fél bolygót a feledésbe lehet robbantani, akkor miért van az, hogy a hősök elég könnyen túlélnek több ilyen világégést, ill. hogy azért végül mégiscsak a puszta öklükkel és/vagy egy kisebb fegyverrel győznek. Túl hihetetlenek ezek a fegyverek ebben a világban, ahogy a technikák is. Ráadásul a technoblabla, mint a szupercellulárisnak nevezett valami (ami igazán nincs elmondva mi, egyszerre hipertér, kommunikációs forma ill. internet), semmivel sem viszik közelebb a regényt a sci-fihez, ennyi erővel használhatnának varázsszavakat és varászpálcát is a szereplők.

A két történetmag, a csillagközi konfliktus és a képzeletbeli lények világa mintha egymás ellen dolgozna, ráadásul egyik sem valami erős. Az első nem eléggé átgondolt, túlságosan hiteltelen. A véletlen túl nagy cselekményformáló szerepet kap - pont azzal találkozunk akivel kell, pont ott ismer valaki valakit ahol kell, pont arra találunk rá amire kell stb. -, a szereplők néha teljesen érthetetlen okokból cselekednek, vagy ha a szerző meg is akarja magyarázni tetteiket, azok nem hihetőek. A konfliktus alapja is banális, logikusan végiggondolva azonnal le lehetne építeni. A felrajzolt világ pedig túlságosan is a gyenge űroperákat idézi, ahol egy bolygó egy-két jellemzővel bír, a szereplők is sablonfigurák. Lehetséges, hogy az MU ilyen sablonokat kíván, de talán törekedhetne a szerző kicsit jobban is összerakni a regényét. A képzeletbeli világ pedig funkciótlan. A hosszú jelenet, melyben York alászáll a képzeletbe és ott találkozik Vegiliusszal és Junggal, túl hosszú, és ha csupán annyi volt a cél, hogy bemutassa az író, szereplője erre is képes, ill. hogy Jung sablonos, enyhén bölcsészzsargonnal megspékelt "kórképet" adjon hősünkről, akkor talán még felesleges is. A nagy leszámolásnál szintén teljesen logikátlan az, ahogy a képzeletbeli lények viselkednek, a szimurg kifejezetten rosszul összerakott lény, aki úgy beszél, mint valami apuka akit felvertek csintalan kölykei, előtte meg amolyan zabolátlan vadállat, amit be lehet fogni. Nem hiszem el, hogy ez egy végtelenül bölcs és jóságos lény. És egyébként is, mi lesz vele a regény után? Ami persze fájdalmasan happy end, a kötelező csókjelenettel.

Röviden és tömören: mintha valami gyors ötletelésből született volna ez a könyv, a szerző pedig csöppet sem foglalkozott azzal, mi lesz a végeredmény. Megelégedett azzal, hogy írt egy regényt, amiben minden van, ami egy MU történetbe kell, plusz belecsempészett egy kis szokatlan mesevilágot, ezzel próbálva kiemelni az átlagból. Azonban ehhez ennél több kell, túl sok a hiba és túlságosan ponyva maradt a mű. Végeredményben ez is csak egy a sok MU történet közül, ami nem váltja meg a világot.

(A könyvborító és a bejegyzésben felhasznált képek Donato Giancola munkái.)