"Vezekelj Harlekin!" - szólt a Tiktak-ember

A "Vezekelj Harlekin!" - szólt a Tiktak-ember ("Repent, Harlequin!" Said the Ticktockman) Harlan Ellison 1965-ös novellája, ami Galaxy-ban jelent meg, és ugyanebben az évben elnyerte a Nebulát, következő évben pedig a Hugót. Annyit érdemes még megjegyezni, hogy a legtöbbször újranyomott angol nyelvű művek egyike, és nem csupán fantasztikummal foglalkozó kiadványokban jelent meg.

"Személyiséggé vált, amit pedig már évtizedekkel korábban kiszűrtek a rendszerből. És most tessék, itt van, itt van ő, egy nagyon is impozáns személyiség."

Minden ember az órájára néz. Mindenki. Órák, percek, másodpercek. Az idő nem csak pénz, az idő az élet. Az idő minden. Legalább is itt, ahol a Tiktak-ember az úr, aki szerkezeteivel, álarca mögül felügyeli a társadalom, ennek a hatalmas gépezetnek a működését. Ha késel, annyit vonnak le az életedből, és ha sokat késel, lekapcsolnak. Minden simán és olajozottan működik, az emberek pici fogaskerekekként szolgálják az államot. De jön egy ember, egy harlekin ruhás fazon, aki a legőrültebb dolgokkal akadályozza a rendszer működését. Például cukordrazsét szór a gépesített járdacsíkra, szétzilálva a munkába igyekvők sorait. Természetesen ez tűrhetetlen, hisz így minden felborul, hová lesz a rend és a pontosság? A Tiktak-embernek minden áron el kell fognia ezt a Harlekint.

Ellisontól megszokhattuk, hogy a hatvanas-hetvenes évek egyik legjobb novellaírója volt a fantasztikum területén. Nincs ez másként most sem, a mű ugyanis már az első soraival zavarba ejt minket. És ez a zavar csak fokozódik, hisz Ellison, ahogy maga is írja, nem lineárisan mondja el a történetet, ráadásul beleékel olyan jeleneteket és szövegrészeket, amelyek nem a fő sztori részei, de hozzáadnak az egész mű megértéséhez. A fő sztorivonal egyébként nem olyan bonyolult, maga Ellison is majdnem nyíltan kimondja, hogy lényegében egy 1984-átiratot olvashatunk, persze az ő szájíze szerint. A főhős itt egy a rendszer ellen dolgozó semmirekellő, aki nem szereti a pontosságot. A rendszert pedig a Tiktak-ember képviseli, aki mindenek fölött úr, olyannyira, hogy a maga teremtette szabályok felett áll. Nagyon jó stílusban elmesélt novellával van dolgunk, ahol a disztópiák minden jellemzője megvan, mégis más, mint amiket eddig olvastunk. Lehetne elemezni az írást, de felesleges, a szöveg annyira magáért beszél, hogy vétek lenne kihagyni.

"Összesen elkéstél hatvanhárom évet, öt hónapot, három hetet, két napot, tizenkét órát, negyvenegy percet, ötvenkilenc másodpercet, nulla egész nulla három hat egy egy egy mikroszekundumot."

Magyarul Baranyi Gyula fordításában jelent meg a Galaktika 141. számában.

Nyomd le Annát

A Nyomd le Annát (Press Ann) Terry Bisson 1991-es írása, ami az Asimov's Science Fictionben jelent meg, 1992-ben pedig finalista volt a Hugo legjobb novella kategóriájában.

Üdvözöljük a gyorspénztárban. Állunk az ATM előtt, és az ahelyett, hogy kiadná a pénzt, mindenféle furcsa dolgot kérdezget. Például hogy ki a srác aki moziba visz minket, vagy hogy éppen mi mit szeretnénk csinálni. Terry Bisson egy igen furcsa kis játékot játszik az olvasóval, aki csak az automata üzeneteit és a szereplők párbeszédét olvashatja. A furcsa kérdéseket feltevő és egyébként csodálatos hatalommal és tudással rendelkező készülék rövid úton rendbe rakja két ember életét, és felvázolja a lehetőséget egy harmadik előtt is. Ez az írás pontosan az aminek látszik: kedves kis gondolatkísérlet, ahol a csodalámpát egy ATM helyettesíti. Nem akarja megváltani a világot, nem akar mélyen szántó gondolatokat, nagy történelmi igazságokat megfogalmazni. Talán csak annyit, hogy nem mindig az való az ember mellé, aki elhívja moziba. Meg azt, hogy a bankszámlánkról sok minden kiderül.

Gördülékeny, érdekes stílusban megírt, emlékezetes novellával van dolgunk, amit egyszerűbb elolvasni, mint egy róla írt kritikát átfutni. Azonban annyira még érdemes kitérni, hogy sajnos ez egyáltalán nem sci-fi, ugyanis nem tudjuk meg, varázslattól vagy egy okos kis csiptől válik gondolatolvasóvá és időjárás befolyásolóvá a gépezet. De persze ez nem is érdekel minket, amíg olyan lehetőségeket ajánl fel nekünk, hogy nyomd le Annát!

Az írás online itt olvasható, nyomtatásban a Galaktika 153. számában jelent meg Sóvágó Katalin fordításában.

A Lincoln vonat

Maureen F. McHugh A Lincoln vonat (The Lincoln Train) című novellája 1995-ben jelent meg a The Magazin of Fantasy and Science Fiction-ben. 1996-ban begyűjtötte mind a Hugót, mind a Locus-díjat, és finalista volt a Nebula-díj mezőnyében.

A történet 1864-ben játszódik az Egyesült Államokban. Nemrég ért véget a polgárháború, az északiak legyőzték a Délt. Az északi vezetés felszólította a déli lakosságot, hogy szálljanak fel a Lincoln vonatra, ami végigjárja a déli településeket és összeszedi az embereket, hogy elköltöztesse őket. A történetben Clara Adelaide sorsát kísérhetjük végig, aki öreg és zavart elméjű anyjával kénytelen otthagyni mindenét. Azonban anyja az állomáson a tolongásban meghal, és Clara a csomagját is elveszíti. Teljesen magára utaltan száll fel a vonatra, ám itt egy furcsa nő veszi pártfogásába.

Nem találkoztam soha olyan írással, amelyet nem tudtam volna élvezni, mert túlságosan kötődött volna egy országhoz vagy kultúrához, pl. túlságosan amerikai lett volna. Na, A Lincoln vonat viszont pont ilyen. Aki nincs tisztában az amerikai polgárháború eseményeivel, a Lincoln ellen elkövetett merénylettel vagy a "földalatti vasút" jelentésével, az nem igazán fogja tudni dekódolni a novella alaphelyzetét. Ez ugyanis egy alternatív történelemben játszódó mű: itt Lincolnt ugyan meglőtték, de nem halt meg. Azonban már nem is volt képes irányítani az országot, így őt csak bábként használták, hogy a déli ültetvényeseken bosszút álljanak. Elég annyit tudni, hogy a Lincoln vonat eredetileg Lincoln temetési menete volt...

Az eredeti Lincoln vonat az elnök arcképével

Az tény, hogy a novella érzékletesen írja le a főszereplő lányt helyzetét és érzéseit. Szinte áthat minket a félelme, érezzük a tömeg nyomását, az összepréselődő emberek szagát és halljuk nyögéseiket. Meg kell hagyni, az írónő tényleg játszi könnyedséggel tárja elénk Clara lelkét. De nekem ez önmagában kevés. Kevés, ugyanis mint mondtam, eltart egy ideig amíg összeáll bennem a kép az egész vonatról meg mindenről. A sztori emellett nagyon halovány. Persze mondhatjuk azt, hogy az egész mű csupán a szereplő jellemrajza. De akkor viszont felmerül a kérdés, miért így írja meg a szerző ezt a jellemrajzot, ilyen környezetben? A mű sci-fi, az kétségtelen, és ha végiggondoljuk, nem is vehető ki innen a sci-fi elem, mert akkor a déli, rabszolgatartó lány - aki bár déli, mégsem kegyetlen, nem követett el nagyon semmit az északiak ellen, bár ha egyetértesz egy rossz rendszerrel valahol az is bűn - nem kerülne ugyanabba a helyzetbe, amibe a feketék kerültek a polgárháború alatt. De mintha a novella súlypontja nem itt lenne. Vagy ha itt is van, akkor túlságosan kicsi, nem érzem eléggé. Mintha az egész írás csak azért lenne, hogy McHugh leírja egy elveszett lány érzéseit, és hogy sci-fi legyen az egész, hozzádobja ezt a nehezen kisilabizálható hátteret. Maga a háttér nyugodtan kicserélhető lenne (és ez ha végiggondoljuk, nincs ellentmondásban azzal amit az előbb leírtam, mert már más novelláról beszélnénk), nincs eléggé kihangsúlyozva ugyanis Clara származása. Lehetne akármilyen más lány, egy indián, vagy fekete rabszolga, nagyjából ugyanez a leírás szolgálna az írónő céljait. Így viszont nem feltétlenül szükséges egy alternatív történelem megkreálása. Általában az alternatív történelmi művek buktatója az, hogy megragadna a világ másságának bemutatásánál, és nem gondolják végig, szükségük van-e erre a megváltozott világra a cselekmény vagy a mondandó szempontjából. A Lincoln vonatnál is ez a helyzet áll fenn. Nem tartom indokoltnak ezt az apró fantasztikus elemet sem. Nyugodtan játszódhatott volna egy valós történelmi múltban, akár még egy déli lány is szerepelhetne benne. Nem nagy bravúr kitalálni egy ehhez hasonló, sőt, ezzel megegyező helyzetet. A novella végi csattanó pedig nem üt akkorát. Ismerjük már ezt, amikor a nyúl viszi a vadászpuskát, és már nem lepődünk meg rajta - így emiatt sem indokolt olyan nagyon a történelmi változtatás. Sci-fivel van dolgunk, bár alig indokolja valami, hogy az legyen az írás.

Ami még említésre méltó, az a novella által begyűjtött díjak kérdése. Ugyanis meg vagyok győződve róla, hogy csak azért nyerhetett, mert egy nagyon is amerikai témát hozott fel. "Nagyon sok tragikus időszak van a történelemben" - írja Gardner Dozois a novella előszavában. Igen, valóban. Az amerikaiaké a polgárháború. És szinte biztos, hogy ez volt az, amiért A Lincoln vonat sokaknak tetszett - a jellemrajzon kívül. Olyan ez, mint az Oscar-díj: meg kell találni a kritikusoknak tetsző témát. Nemzeti tragédia, nagy emberi dráma, történelmi fordulópont, és így tovább. Kicsit ez a novella is ilyen a szememben. Nem mondom, hogy az írónő szánt szándékkal a díjért vagy az elismerésért választotta ezt a témát. De újfent csak azt tudom mondani, nem érzem eléggé megindokoltnak ezt a sci-fi körítést.

A novella magyarul a Fiction Kulton olvasható Mohai Szilvia fordításában.

Az idő mint féldrágakövek spirálja

Mivel manapság nem igen jut időm regényeket olvasni egyéb olvasnivalóim mellett, ezért visszatértem a novellákhoz. És ha már úgy is elkezdtem, egy kis koncepciót is akartam vinni bele. Elkezdtem összeszedegetni a magyarul megjelent Hugo- és Nebula-díjas ill. finalista írásokat. Olvasás közben azonban nem mindegyik nyerte el a tetszésemet, ezért úgy döntöttem, miért ne gazdagíthatnám a blogom azzal, ha írok róluk egyenként? Így el is kezdtem feldolgozni a műveket, reményeim szerint minél többet sikerül elfogyasztanom és megemésztenem.

Elsőnek Samuel R. Delany kisregénye van terítéken.

A The Comsat Angels albuma, ami Delany
kisregényéből kölcsönözte címét.

Az idő mint féldrágakövek spirálja (Time Considered as a Helix of Semi-Precious Stones) 1968 decemberében jelent meg a New Worlds-ben. 1969-ben megnyerte a Nebulát mint legjobb kisregény, következő évben pedig a Hugót legjobb novella kategóriában (mert akkor még nem volt kisregény kategória).

Az írás cselekménye meg nem nevezett században játszódik, valamikor a jövőben. Főhősünk Harold Clancy Everett, aki árvaházban nevelkedett, ám amint tehette meglépett a gazdaságból ahol dolgozott és törvényen kívülivé vált. Általában a H.C.E. monogram alatt kreál magának álneveket, és mindenféle stikliket követ el. Hosszú idő után a kisregény kezdetén visszatér New Yorkba, hogy elpasszoljon pár lopott értéket. Azonban rászáll a rendőrség egyik különleges ügyosztálya, és H.C.E. kezdi egyre forróbbnak érezni a talajt a lába alatt. Szerencsére összefut egy ismerősével, aki segít neki eladni a lopott holmit. Azonban semmi sem olyan egyszerű, mint látszik.

Delany ebben a kisregényben megcsillogtatja legjobb formáját. A kitalált világa lenyűgöző, noha csak pár vonással érzékelteti, hogy ez a hely sokkal idegenebb, mint azt gondolnánk. Teljesen más érzés egy ilyen művet olvasni, mint egy olyat, amiben lefesti a szerző az idegen világot, aztán az alapjai mégis olyanok mint a miénké. Itt nem. Delany épp elég elemet hoz be ahhoz, hogy ugyan elsőre úgy tűnik, ez a világ hasonló ahhoz, amiben mi élünk, de jobban belegondolva teljesen más. Az Énekesek és a folyton változó Szó alapjaiban alakította át az embereket, és egymáshoz való viszonyaikat. Igazi sci-fi ötlet, ahogy felvázolja, miért és hogyan jött létre az Énekesek intézménye, és az emberek hogyan reagáltak rá. Ez itt nem csak díszlet, fontos szerepe van az eseményekben, ahogyan annak is, hogy a főszereplő nem egy átlagos jófiú. Ő egy bűnöző, ráadásul a kisebb fajtából. Nem hidegvérű maffiózó, nem számító gengszter. Egyszerűen csak a törvény másik oldalán jár, és lassan halad előre a létrán. Épp ezért kelti fel a rendőrök figyelmét, és épp ezért fordulópont ez a történet az életében.Azonban nem a sci-fi ötletek és a világ miatt válik emlékezetessé és kiemelkedővé ez az írás. A nyelv az, ami még magyar fordításban is érezteti, hogy nem szokványos művel van dolgunk. Egyszerre csibészes, egyszerre költői, egyszerre profán és találékony. Egynémely megoldása kifejezetten ötletes és talán még mosolyt is csal az olvasó arcára. A különféle féldrágakövek, melyek Szavakként funkcionálnak pedig kellemes "csengést" adnak. Az olyan kis apróságok, mint a főhős nevének változása és az ezek megalkotásában rejlő elegancia már csak hab a tortán. A címet pedig érdemes külön kiemelni: frappáns, eredeti, az ember azonnal megjegyzi, és jól kapcsolódik a kisregényhez. A címadás mintapéldája.

Amit viszont negatívumként hozhatunk fel az a történet. Nincs nagy csavar, semmi bonyolult dolog nincs benne. Hiszen nem szól másról, mint egy kisstílű csaló és a rendszer összeütközése, a végén megspékelve a főszereplő és ellensége közötti viszony felvázolásával. Vannak ugyan érdekes elemek, mint a bűnözők közti rivalizálás bemutatása, de alapvetően nem a történet a fő erőssége a kisregénynek. Egyesek számára ez hiányérzetet okozhat, és el kell ismerni, a nyelvi lelemény nem képes elfedni minden hiányosságot.

Végeredményben viszont ez egy jól megírt és kellemes írás, ami még negyven évvel később is üdítően hat az olvasóra és megérdemli, hogy igazi klasszikusként hivatkozzunk rá. Igazi New Wave kisregény, amiben benne van minden, ami ennek az irányzatnak a sajátja: nyelvi játékok, kifordított jövő, nem szokványos főhős, a történet pedig valamivel hátrább szorul. Ennek ellenére ez még mindig science fiction, nem esik át abba a csoportba, ahol már szinte az írás sci-fisége kérdőjeleződik meg.

Magyarul a Galaktika 237. és 238. számában jelent meg Tamás Dénes fordításában.

A vörös bolygó felé

Az ember ha utólag visszagondol, meglepő, mik voltak rá nagy hatással gyerekkorában. Az meg pláne furcsa, ha ezekben a régi dolgokban felfedezzük azokat a jegyeket, amelyek a mai önmagunkra utalnak. Persze az ember ahogy növekszik, úgy felejti el ezeket a dolgokat, aztán ha rájuk bukkan, meglepődéssel vegyes nosztalgia vesz rajta erőt.

Velem is valami ilyesmi történt, amikor pár napja a kacatjaim közt rábukkantam egy kis szakadt füzetecskére. A vörös bolygó felé címet viselő kiadvány lapjait csak a jóakarat tarja egyben (nem is csoda, ha 4 oldal hiányzik belőle). A füzetecskét 1988-ban adta ki a "Novosztyi Sajtóügynökség Kiadója" valószínűleg egy szovjet Mars-szonda indításának apropóján. A kiadvány amellett, hogy jó pár dolgot elmond a Marsról és a készülő expedícióról, felvázolja, milyen lehetőségeik vannak az űrkutató embereknek a közeljövőben a Marssal kapcsolatban. Manapság hihetetlenül érdekes, miket képzeltek az emberek 20 éve, milyen optimizmussal szemlélték az űrkutatást. Mára ez az optimizmus megkopott, és örülhetünk, ha legalább halvány jele megmarad annak, hogy az ember nem mondott le végleg a kozmoszról. Sajnos egy készítőnek a neve sincs feltüntetve, és az interneten sem találni róla semmi adatot.

Ami a sci-fit szerető énemben megmaradt, azok a jövővel foglalkozó oldalak, pontosabban a különféle illusztrációk. Ezek szerint már gyerekkoromban is inkább vonzottak az űrhajók mint az autók. Bár nem rémlik, hogy valaha is űrhajós akartam volna lenni. Az viszont igen, hogy már a LEGO készletemből is űrhajót akartam építeni. 

Gandahar

A magyar sci-fi és animációs film rajongók közt nagy becsben tartott francia rajzfilmes, René Laloux Az idő urai után, 1988-ban készítette el Gandahar című rajzfilmjét. Az idehaza ugyancsak ismerős Jean-Pierre Andrevon Les Hommes-machines contre Gandahar [A gépemberek támadása Gandahar ellen] című 1969-es regénye szolgált a sztori alapjául, maga Andrevon pedig még további folytatásokat is írt a történethez.

Gandahar királysága a Tridan bolygó gazdag, békés országa. Ambisextra királynő és a Nők tanácsa által igazgatott államban az emberek elfordultak a technikától és együtt élnek a természettel. Azonban ismeretlen támadók tűnnek fel az egyik messzi tartományban. A Tanács Sylvaint, egy fiatal kémet küld oda, hogy megtalálja az ellenséget és híreket szerezzen róluk. Sylvain útja során találkozik a "Torzultakkal", akik egykor maguk is gandahariak voltak, de a genetikai kísérletek áldozataiként el kellett hagyniuk a királyságot és a föld alá menekülniük. Homályos jóslatokat szerezve Sylvain végül rátalál a támadókra, a titokzatos, fekete gépemberekre, akik csupán üreges páncélok. A támadók a gandahariakat kővé változtatják, majd egy kapun át ismeretlen helyre juttatják őket. Sylvain és az útközben hozzá csatlakozó Arielle rábukkan a gépemberek Nagy Tervezőjére, a magát Metamorfózisnak nevező hatalmas agyra. De miért mondja azt, hogy nem ő áll a gépemberek mögött? Egyáltalán honnan érkeznek ide, mi van a rejtélyes kapu túlsó oldalán? Vajon Sylvain képes megmenteni Gandahart, és mit jelenthetnek a Torzultak próféciái?

A Gandaharnak, mint (rajz)filmnek a legnagyobb érdeme a látványvilága. a rajzolók kissé furcsa, egyedi stílusához hamar hozzá lehet szokni, és a különféle kreatúrák és lények, a lenyűgöző tájképek mind magával ragadóak. De az alkotók kitettek magukért a Torzultak vagy a gépemberek kitalálásánál is. Ami a történetet illeti, a végére kissé nyakatekertté vált, egy hatalmas, ordító paradoxonnal, amit azonban a film egyszerűen figyelmen kívül hagy. Persze ne legyünk kukacoskodók, elfogadjuk, hogy ez itt nem lényeg. A szereplőkben nincs sok eredetiség, a Torzultak azok, amelyek kiemelkednek, bár az ő szerepük is valahol sablonokat rejt magában. Se Sylvain-ért nem tudunk aggódni, se a gandahariakért. A szerelmi szál kifejezetten esetlen, ahogy Arielle is, túlságosan könnyen jön az egész. A mellékalakok pedig túl kis ideig tűnnek fel, hogy bármit is megtudhassunk róluk. Úgy is mondhatnánk, ez a film a látványért készült, nem a történetért.

A regényeredeti

Ugyanakkor nem mehetünk el amellett, hogy a sztori pár ponton igencsak fontos dolgokat tartalmaz. Kezdjük mindjárt Gandahar (ill. a főváros, Jasper) vezetése mellett. A Nők Tanácsa irányít, és valahogy az az érzésünk, hogy a gandahariak között is több nőt látunk, mint férfit. Ellenben a fémemberek mind maszkulin jegyeket hordoznak. Talán arra akar utalni a mű, hogy a nők kevésbé harciasak? Mondják is Jasperben, hogy annyi ideje élnek békében, hogy elfelejtettek háborúzni. Sylvaint le is hurrogják, mikor az életét ajánlja Gandahar érdekében. Ilyen szempontból különösek a Torzultak, akiknél már-már a klasszikus nemi szereposztás figyelhető meg: vannak nők, de ők a háttérben maradnak, és a harcot is a férfi torzultak veszik fel. A sztori a nemi szerepek kérdése mellett a Torzultak kérdésére is hangsúlyt fektet, hisz ők a gandahari jólét áldozatai, a gandahariak génmódosítással alkottak meg jó pár élőlényt, amelyet felhasználnak (lásd a tükörmadarakat vagy Sylvain repülőjét). Ennek ellenére a légies és szép gandahariak száműzték a Torzultakat. Hasonló a helyzet Metamorfózissal, amelyet szintén a jasperi tudósok teremtettek...

A Gandahar tehát közel sem korszakalkotó mű, ennek ellenére érdemes megnézni. A látvány miatt mindenképpen, de aki magvas gondolatokra vágyik, a fenti két vonal mentén elindulhat, hátha kilyukad valahová. Természetesen még más gondolatok is megbújhatnak itt, én csak ezeket emeltem ki. Hisz az értelmezés mindenkinek a sajátja, mindenki mást lát bele a műbe. Ezért különbözünk.

Mindig kell egy Doktor

Pénteken jön az új Torchwood évad (Miracle Day, amit láttam belőle, elég érdekesnek tűnik, és ha olyan jó lesz, mint a The Children of Earth, már megérte), ennek apropóján - meg mert hatalmas nagy DW fanatikusok vagyunk néhányan - elindítottunk a héten egy Doctor Who hetet az SFmagon. Kezdetnek mindjárt neki is eshettem egy bevezetőnek. Nos, nem mondom, meggyűlt a bajom, mit hagyjak ki, mit írjak bele, mi az ami helyes (pl. most akkor hogy is van ez a regeneráció?) és miegymás. Annyi jó képet találtam, hogy csak ihaj, és még más is küldött nekem... De remélem sikerült megbirkóznom vele, és más is élvezi majd - talán még kedvet is kap a sorozathoz, bár természetesen nem tetszhet mindenkinek az angol sci-fi klasszikusa.

Az cikkemen kívül a héten még lesz szó a Torchwoodról, az új Doktorról, az előzőről, a DW popkult hatásáról és játék is lesz egy Torchwood könyvért. Szerintem jók a cikkek, én már olvastam őket.

Egyébként ami az új Doktort illeti, kezdetben nem igazán tudta felkelteni az érdeklődésemet. Nem Matt Smith-szel volt a bajom, sőt, azt se mondanám, hogy rossz részek voltak az 5. évadban. Volt egy-két kifejezetten jó (a The Eleventh Hour nagyon jó pl.), de nem volt az igazi. Még az évadzáró sem. Na de aztán jött a 6.évad... Igen, ez már valami, végre vártam az új részeket. És noha ott is volt 2-3 gyengébb epizód, az évadon átívelő szál olyan nagy rejtély, amekkorát még nem láttam a DW-ben. Most azonban szünet van (szemétség pont a legjobb résznél félbeszakítani a sorozatot), addig is a régi sorozattal ismerkedem. A harmadik Doktorral akartam kezdeni, de csak nem tudtam megállni, megnéztem a két jubileumi epizódot (The Three Doctors 1973, The Five Doctors 1975), és az első történetet, amiben felbukkan a nagy ellenség, a Mester. Nem mondom, mai szemmel nem az igazi a kép, de ha belegondolunk, hogy mikor készült, és ráadásul kis költségvetésből, akkor kalapot kell emelnünk. Ráadásul vannak benne elég ijesztő/félelmetes jelenetek. Nem csodálkozom, hogy az angol gyerekek a kanapé mögül merték csak nézni pl a Terror of the Autons című részt.

Néha elgondolkodom, hogy csinálok egy blogot a "Hogy volt.." mintájára a régi részekkel kapcsolatos benyomásaimmal...

És a bónusz: különleges Doctor Who poszterek.

Aki megölte az izgalmat

"Vajon a négyszázezer emberből, akik új élet reményében érkeztek ide, mennyien menekülnek meg? És akik nem? Az Édenre készültek, és a Pokolra jutnak..."

A korábbi kisregénnyel egy kötetben jelent meg Véső Dániel (lásd Danny Graver) munkája, az Édentől nyugatra. Mielőtt bármit is írnék a műről, két dolgot szeretnék megjegyezni. Először is, a cím: azon kívül, hogy a helyszín az Éden nevű bolygó, semmi köze sincs a sztorihoz, de még egy nyamvadt leíráshoz, írói képhez sem. Ellenben az ember egyrészt asszociál John Steinbeck regényére (Édentől keletre), ami családregény, és nem nagyon van közös pontja a jelen kisregénnyel, másrészt (és talán ez a rosszabb), Harry Harrison azonos című, értelmes dinoszauruszokat bemutató írására. Ami régen rossz, mert abban a könyvben sokkal több erő és egyediség van, mint az alant tárgyalandó kisregényben. Másodszor pedig egy kis érdekesség: vajon a Cherubion kiadónál az írói műhely alapja, hogy minden írás első mondatának egy kapitány nevével kell kezdődnie, és tartalmaznia kell az űrhajó nevét? Mert a Kyra Potter kisregény is ugyanezen elv szerint indította a történetet. Persze voltak eltérések, de azért ez megmosolyogtató.

A kisregény története valamikor a jövőben játszódik. Az emberiség - vagy legalább is egy vállalat - kolonizálja az Éden nevű világot. A leírások alapján az Éden rászolgál a nevére. Azonban az egyik kolonizációs hajó egy kihalt világot talál, a korábbi telepesek elpusztult épületeivel, a bolygó körül pedig egy idegen űrhajót. A sztori azt meséli el, mi történt az ezt megelőző napokban. Két fiatal nőt, a kicsit tökkelütött Dollyt és a morózus, hallgatag Oliviát elítélik fegyvervásárlásért és kisebb csalásokért. Balszerencséjükre a bíró az Édenre küldi őket, hogy ott töltsék le az egy évi közmunkát. Azonban az Édenen Olivia múltja kísérteni kezd, hamarosan kiderül, hogy a lány szülei miért haltak meg, és hogy valójában sokkal több köze van az Édenhez, mint elsőre sejtette.

"Mi lett volna, ha Dolly nem ennyire hülye? - kérdezte Olivia. - Nem keveredik bele az FBI akcióba, nem kerülünk bíróság elé, nem ítélnek minket közmunkára, és nem röpítenek ide, az Édenre?"

(Csak a miheztartás végett: ez egy lectroid hajó innen,
és elvileg ilyesmi van a sztoriban is.)

Valóban, mi lett volna, ha nem ez történik? Ha a szerző nem nyúl a jó öreg, nagybetűs VÉLETLENhez, mint történet-katalizátorhoz? Tudom, sokan alkalmazzák a véletlent az írásaikban, még a nagyok is csinálják. De kifejezetten zavaró, hogy ennyire el akarja hitetni velem a szerző, hogy ennyi minden összefügg, sőt, még a holdak is együtt állnak. Pont most. Pont ma. És pont ez a csaj kell. Ez persze furcsa anomáliákat is idéz elő a szövegben, pl. hogy miért adnak fegyverkereskedésért két fiatal lánynak közmunkát egy harmincvalahány millió (!) fényévnyire lévő bolygón. Nem lehetne inkább otthon keresni nekik valamit? Vagy hogy van az, hogy Oliviát ugyan megfigyeli a szüleit legyilkoló vállalat, ennek ellenére simán kicsúszik a kezük közül (vagy nem is figyelik? Elvileg tudják, hogy bármikor lebuktathatja őket, nem? Miért nem ölik meg még gyerekként? Mi hasznuk van belőle?) És ha már az ellentmondásoknál járunk, lenne egy kérdésem: elvileg ez a bolygó tökéletes és biztonságos. Akkor hogy van az, hogy a kukoricásban szkafandert kell hordani az embertelen meleg miatt? Most akkor ez mégsem a Paradicsom?

Ami viszont sokkal nagyobb baj a kisregénynél, az a hihetetlen túlírtság. Hosszan próbál először minket beavatni a bolygó ökoszisztémájába, a telepesek életébe satöbbi, persze ezt a klasszikus kisiskolás, majd valaki elmeséli-módon. Már ez hihetetlenül unalmas. De azért akad pár jelenet, ami még megfejeli ezt - pl. mi értelme, hogy megtudjuk, hogy a két lány honnan ismeri egymást? Ez nem ad hozzá a kapcsolatukhoz, pláne a sztorihoz. A leírások folyamatosan burjánzanak, a fölös párbeszédekkel együtt - amik kifejezetten sablonosra sikerültek, "rózsabimbó falatka" meg laza szövegelés ide vagy oda -, az akciójelenetek meg bármennyire is brutálisak akarnak lenni, meg coolak, inkább olyanok, mintha egy kisfiú mesélné, mit látott a tévében. "És akkor jött a helikopter és bumm meg bammm!" Arról nem is beszélve, hogy itt kezd el összekavarodni minden, és itt érezzük, hogy a szerző mint a nyulat, úgy ráncigálja elő a cselekmény titkos alkotórészeit a kalapból. Sajnos ilyen a feloldás is, az idegeneket csak úgy odaveti, hogy ja, egyébként elpusztítanak mindent, de persze sok dolgot nem tudunk meg róluk (azonban nem kell félni, állítólag jön a folytatás, regény formájában).

"Semmi uram, csak az ismétlődő, értelmetlen jelek."

Bármennyire is izgalmas rejtélyt akar kerekíteni alapötletként a szerző, hamar rájövünk, hogy előbb unjuk halálra magunkat, mint hogy megtudjuk, milyen sablonos kis megoldást szánnak nekünk. Ha erősen meghúzták volna a szöveget, akkor talán lett volna benne szufla. Így viszont nem kifejezetten élvezetes. A sci-fi jellegből adódó kérdéseket fel se teszem (na jó, egy megállapítást leírok: itt a több milliárd fényév kb. olyan, mint hogy "nagyon-nagyon-nagyon messze van, higgyétek el" - azt ne kérdezze senki, hogy közelebb nincs-e valami bolygó, vagy hogy ha ilyen nagy teret bejártak, miért nem látszik meg mondjuk a társadalmon vagy a használati tárgyakon.) A katasztrófa elöli menekülés leírásához meg ajánlom a Sztrugackij testvérek ötvenéves kisregényét, a Távoli szivárványt. Szóval ezt még lehetett volna csiszolni, nagyon. Talán a következő regény helyett a szerző megpróbálhatna egyedi és rövidebb történeteket írni. Nem pedig egyből Éden-trilógiában gondolkodni, mert üres lufi lesz a következő írása is.

Unalmas kalózok

"Miután a kalózok áttelematolták a Duann Ékszerén talált konténerek egyharmadát, a Tortuga kifeszített napvitorlákkal ugrási sebességre gyorsult, és maga mögött hagyta ezt a szektort."

Daveth Ailill a Tortuga nevű kalózhajó kapitánya. Korábban a haditengerészetnél szolgált, ám származása miatt nem tudott előre lépni, így otthagyta a sereget és beállt csempésznek. Hamarosan saját hajójával járta a tengereket, kifosztotta a kereskedő hajókat. Legénysége a legrátermettebb emberekből áll, akik csak a hét tengeren hajóznak. Történetünk kezdetén egy kifosztott hajón egy nőt találnak, aki Ailill nevelőapjától hoz üzenetet, és megkéri őt, segítsen neki megtalálni amit keres. Hamarosan azonban kiderül, hogy a nő csaló, és valójában a Horizont Fénye nevű hajdani kalózhajót akarja megtalálni, ami tele van kinccsel. A szellemhajó azonban rengeteg titkot rejt, a tengerek legkegyetlenebb kalózkapitánya még mindig nem akarja átengedni kincsét az élőknek.

Na, ez lenne a történet, ha ez egy kosztümös kalóztörténet lenne. Itt azonban az a helyzet, hogy a szemfüles szerző kihúzta a tenger szót űrre, a szellemhajót űrhajóra, a zátonyokat aszteroidákra, a vitorla elé bebiggyesztette a "nap" szócskát, belekavart pár sci-fis alkotóelemet (ugrás, dimenziók, génmanipuláció), kitalált pár szót (hodarta, Badras, telemat), elferdítette a neveket, és voila! Kész is van az űrhajós kalózos kis sztori. A kapitány vélt "telepatikus képességét" (ami persze nem az) be lehet helyettesíteni varázslattal, ahogy minden egyéb "tudományos" fikciót is, ami itt megjelenik. Fazekas Beáta (alias Kyra Potter) kisregénye, a Fény a horizonton (ami az azonos című kötetben jelent meg) nem más, mint a legklasszikusabb kalózfilmes/regényes sablonok összepakolása minden egyediséget nélkülözve, annyi különbséggel, hogy sci-finek próbálja eladni azt. Ha attól lenne sci-fi, mert egy sci-fis kérdés (dimenziók közti utazás) áll a rejtély középpontjában, akkor kérdem én: miért nem fejti ki a szerző? Nem teszi, tehát nem az áll az írás középpontjában. Hanem mi? Mindjárt rátérünk.

"A behatolók vezetőjét megdöbbentette ez a fegyelem; egy kalózhajó legénységétől nem ezt várta."

A cselekmény középpontjában egy tipikus kalózkaland áll: megkeresni a nagy kincset. Így áttételesen a kalózok lesznek a fő alkotórészek a sztoriban. Nézzük hát, mit gondolunk a kalózokról? Mostanában úgy is nagy divatjuk van megint, így hát nyugodtan feltehetjük a kérdést. A kalózok menők. Keménykezűek, nem félnek semmitől, rettegi őket mindenki, dörzsöltek, készek bárkit kardélre hányni, kidobni a tengerbe/űrbe és így tovább. Mindegyik valamilyen gonosz dolgot vitt véghez, és mint tudjuk, majdhogynem csak és kizárólag a pénz érdekli őket.

Ehelyett mi mit kapunk itt? Természetesen jófiúkat. A főhős is jó, hiszen ő csak azért lett kalóz, mert nem tudott érvényesülni a számkivetettsége miatt. Nem gyilkos, erre jó példa, hogy a kirabolt hajó rakományának csak az egyharmadát (!) viszik el. Persze nem kapunk rá magyarázatot, miért nem ők viszik el a nagyobb részt, de sebaj. A legénység többi tagja is jó gyerek, akik nem holmi hidegvérű gyilkosok.Ráadásul, mint tudjuk, hisz ez alapelvárás a kalózhajóknál, itt szolgál a világegyetem legjobb navigátora, gépésze stb. Persze jó nagy kérdés, hogy akkor hogy a fenébe keveredett a tökéletes első tiszt mellé egy tökéletlen másodtiszt, aki viszont a tökéletes áruló ZS-sablon karaktere. És ha már ZS, meg sablon, hát a többi figura se kutya! Van itt kis markát dörzsölgető, abba nevető gonosz (aki ZS-halált idéz elő a ZS-árulónak "nem szeretem az árulókat" kijelentéssel), kegyetlen szellem-kalózkapitány (persze nem szellem, de ne törődjünk most ezzel) (megj.: a South Park óta tudjuk, nem mindegy, hogy kalóz szellemek, vagy szellemkalózok). És természetesen a hadsereg kötelékében is ott van a nagy-nagy sablonfigura, pontosabban apafigura, a hajdani mentor, akiről viszont hősünk hiszi, hogy kegyetlenül elárulta, de mint kiderült, egy félreértés az egész. Kis csacsi. Azt már meg sem említem, hogy hogyan végződik, természetesen mindenki elnyeri méltó jutalmát. És elindulnak, új kalandok felé!

"Mi lenne, ha egy kísértethajóba botlanánk, mondjuk éppen a Horizont Fényébe."

Természetesen a sablonok nem csak a karakterek, de minden szinten jellemzik az írást. A mondatok is sablonosak, a cselekmény is az. Unalmas az egész. A szereplők, a konfliktus, a történet. Semmi olyan eleme nincs a műnek, ami egy kicsit is egyedi lenne, és arra késztetne, hogy önszántamból tovább olvassam. Ha kalózos sztorit akarok olvasni, van jó pár könyv a témában, az ismeretterjesztő művekről nem is beszélve. (Amit nem hiszem, hogy fogott a kezében a szerző, különben nem ad olyan nevet a hajónak, hogy Tortuga: képzeljük el, hány ilyen nevű hajó lehet a világűrbe? Több tucat? Hisz olyan menő ez a név...) Szórakozásképpen meg ha űrkalózokra vágyom, akkor is találok valami jót, ott van pl. a Firefly című sorozat, ami sokkal egyedibben fogja meg a törvényen kívüliek témáját, de ha szigorúan űrkalózokról beszélünk, kukkantson bele a Captain Harlock című anime-sorozatba.

Talán egy fiatal olvasónak élvezhető lehet ez az írás. Talán. De higgyük azt (szeretném ezt hinni), hogy okosak, intelligensek ezek a fiatalok. Akkor ki fogja ezt igazán, őszintén élvezni? És az utolsó kérdés: volt akkor ennek így értelme?

Az emberi géniuszról

"Túlságosan hittem a tudomány mindenhatóságában. A saját programozottságom-ban."

Lőrinczy Judit írása, A Bach-gép az Avana Arcképcsarnok 2010/1-es számában jelent meg. A kiadványnak a szerkesztők a "mesterséges intelligencia és az ember viszonyai" alcímet adták, és ez a kisregény is ezt a témát helyezi az egyik középpontjába. Illetve ezt is. Vannak benne androidok, és bármennyire is csűrjük-csavarjuk, nem lehet kihúzni őket a történetből, viszont a történet középpontjában nem ők állnak. A történet az emberekről szól. De ne szaladjunk ennyire előre.

A XXII. század vége felé az androidok a mindennapok részeivé váltak, a gépemberek megszólalásig hasonlítanak emberi megalkotóikra, mind külsejükben, mind viselkedésükben. Csupán apró jelzések árulkodnak valódi gép voltukról. A főszereplő, Sue Flores apja, az idős és haldokló, valaha híres hegedűművész Aamos Flores tanácsára vizsgafilmjének egy érdekes és felkavaró eseményt választ témájául. Huszonöt évvel ezelőtt egy Aristes Henahha nevű férfi mozgalmat indított az androidok egyenjogúsításáért. Sue filmje elkészítése során felkeresi Henahha régi munkatársait, és lassan kiderül, hogy a tudós egy olyan android intelligencia létrehozását tűzte ki célul, ami képes nem csak lemásolni valakinek a személyiségjegyeit, vagy pl. zenei alkotásmódját, hanem pontosan olyan zeneművet képes alkotni, amit a korábban élt személy. Ez ugyanis bizonyítaná, hogy az androidok is képesek olyan fokú önállóságra, mint az emberek, így méltóvá válnának arra, hogy az emberrel egyenrangú félnek fogadják el őket. A kérdés csupán az, sikerült-e a Bach-gépet előállítani, és ha igen, mi történt, amikor bekapcsolták?

"A saját teremtményeinkként gondoltunk az androidokra. Erre jön egy férfi, aki megpróbálja lerombolni ezt az... »istentudatot.«"

A mesterséges intelligencia, illetve az andoridok/robotok/gépek és az ember egyenrangúságának témája majdnem egyidős a science fictionnel. Hiszen már Frankenstein szörnyetege is valami hasonlót testesített meg az 1800-as évek elején, és ez a vonal végig jelen volt az irodalomban Karel Capektől Rudy Ruckerig. Ezzel valószínűleg a szerző is tisztában volt, mert nem akarja újra elmondani, amit már annyian elmondtak. A történetbe egy olyan elemet kíván behozni, ami talán ritkán kerül elő, és ez a művészet és a gépek viszonya. A művészet, az alkotás, mind mind olyan dolog, amit próbálkozunk megérteni, szabályokat és elméleteket lefektetni ezzel kapcsolatban, de még a mai napig nem tudjuk, mi is ez pontosan. Az emberben működik egyfajta alkotási vágy, amit megpróbál minél jobban kielégíteni. Ennek rengeteg formája van a zenétől a makettezésig. A kisregény (mely inkább talán elbeszélés, a kisregényhez képest egyszerűbb a felépítése) alapfeltevése, hogy ha sikerül bebizonyítani, hogy egy mesterséges intelligencia képes olyat alkotni, amit az ember, akkor egyenrangú vele. De ez egy sokkal bonyolultabb kérdés, mint elsőre látszik, és ezt az írás is jól kifejti. Ugyanis nem elég lemásolni az emberi alkotást, nem elég matematikai jelekké lebontani Bach művészetét és betáplálni egy gépbe, ami majd generál egy, a meglévő elemekből valamit mást. Nem. Egyrészt szükséges az akarat, a vágy, másrészt újat kell létrehozni. Ugyanakkor benne van az is, hogy a fő kérdés mégsem az androidok egyenjogúsága, hanem az emberi egyediség kérdése. Valóban kitüntetett helyen áll az ember a művészete miatt, vagy ez is csak egy program kérdése? De nem megyek bele tovább, akit érdekel, olvassa el a kisregényt, ami szerintem jól megragadja a kérdést, és ha nem is fejti ki tökéletesen, gondolatébresztőnek kitűnő.

Ennyit az ötletről, nézzük mi van körülötte. Kezdjük a hibákkal. Egyrészt ott van a hiány, hogy ugyan az androidok egyenjogúsága a kérdés, mégis ők szerepelnek a legkevesebbet. Ez azt sugallja, hogy nincsenek is annyian, nincs akkora súlyuk, hogy felmerüljön ez a kérdés. Noha a szereplők utalnak rá, hogy fontos részei a társadalomnak, a gazdaságnak, mégis szinte alig kapnak teret. Talán ha többet szerepelnek, jobban rájuk kerül a fókusz, akkor erősebb lett volna a végkifejlet, jobban tudott volna érdekelni minket, mi lett a Bach-gép sorsa. Másodsorban pedig ott van a hiba, hogy két kérdésre keresik a választ, holott elvileg csak egyre kellene. A fő kérdés, hogy az andoridok egyenrangúak-e az emberrel. Azonban a gép nem erre ad választ: azt akarja bizonyítani, hogy ugyanolyanok, mint az ember. Henahha azt mondja, az androidok egy másik evolúció csúcsai - hisz minden tekintetben megfelelnek a biológiai evolúció útján létrejött embernek -, és ez által érdemlik meg az azonos jogokat. "Mechanikai alapokon fejlődtek" - mondja az egyik szereplő. - "A két út pedig egyenrangú, legalább is a tudomány érzelemmentes síkján nem tehető egyik a másik elé." Később ezt mondja: "Az androidok képesek emberként élni és reagálni, ez pedig arra kell, hogy vezessen, [...] hogy az androidokat velünk egyenrangú lényként ismerjük el. Ha nem is érző, de gondolkodó, és a világunkban nélkülözhetetlen szerepet betöltő lényekként [...]." Viszont ha az androidokat a gondolkodás miatt fogadjuk el, akkor mi szükség az érzelmi alapú művészetre ennek igazolásaként?

"Az nem mindegy, hogy már eleve előítélettel fogok hozzá valamihez."

Amitől viszont kifejezetten kellemes olvasmány az írás, még a fenti kis zavar ellenére is - és az elgondolkodtató ötlet mellett -, az maga a szöveg. Az élő szereplők, akik mind hordoznak valami egyediséget,  élővé teszik a szöveget. Sue alakja is jól föl van építve, bár rossz riporter, és ezt egyesek föl is róhatják neki, mindez azonban nem hat ki a cselekményre. Ott és akkor, ahol kell, azt mondja, amit kell. Az információk adagolása jó, a párbeszédek annyit mondanak, amennyi szükséges, nincs túlmagyarázva semmi. A jelenetek jól követik egymást, igazából ezt a részét az írásnak csak dicsérni tudom. Még a végkifejlet is, minden furcsasága ellenére kifejezetten jó, érthetőek Sue motivációi, ahogy az apjának a motivációi is.

"A zsenialitásról beszélek, Susan. Az emberi géniuszról, az emberi lélekről, a kreativitásról, az alkotásvágyról! Mikor használjuk e jelzőket egy androidra?"

Összességében noha korántsem tökéletes és megrázó erejű írásról van szó, és sajnos az oldschoolság nyoma is érződik, mégis a megírás és maga a felvetett ötlet érdekessé és olvasásra érdemessé teszi a művet.