A kauzalitás angyala

Tudjátok, milyen nehéz egy olyan könyvről objektíven beszélni, ami a legmélyebb gyermeki rajongást hozza elő az emberből? Mert lehetne lelkendezni, szuperlatívuszokban beszélni egy ilyen regényről, de az miben különbözne a neten fellelhető legegyszerűbb véleményektől? Aki a háta mögött tudhat több mint hét éves blogger-pályafutást, kritikák és komoly esszék tucatjait, az igazán összekaphatná magát, akármilyen könyvről is legyen szó.

Pedig elsősorban tényleg csak azt tudom elmondani Hannu Rajaniemi trilógiájának utolsó kötetéről (a Kvantumtolvaj és a Fraktálherceg folytatásáról), A kauzalitás angyala című könyvről, hogy valahol zseniális alkotás. Vagy én nem olvasok elég űroperába oltott hard SF-et, mindenesetre ilyen típusú könyvvel – az előzményeken kívül – még nem volt dolgom.

A korábbiakból megismert mestertolvaj, Jean le Flambeur az elpusztult Földről épp a külső bolygók felé tart, hogy megmentse az oorti harcost, Mielit, mielőtt a szobornoszt – a Belső-Naprendszert uraló, digitálisan tárolt személyiségekből álló civilizáció – vagy a zokuk – a szerepjátékos geek-kultúrából merítő poszthumánok a Szaturnuszról – elfognák őt. Azonban a lány minden igyekezete ellenére a zokukhoz kerül, Jean pedig kénytelen Matjek Csen, a szobornoszt alapítójának korai személyiségváltozatával ellopni régi űrhajóját, hogy segítségével még közelebb kerüljön saját múltjához, ezáltal pedig a világ megmentéséhez. Ugyanis a szobornoszt és a zokuk utolsó nagy háborújukra készülnek, de nem ők a legveszélyesebb szereplők ebben a játszmában.

Szívesen mondanám azt, hogy a regény nem ennyire kaotikus, mint ez a hevenyészett, az előzmények ismeretének hiányában érthetetlen zanza, de a helyzet pontosan ez. Rajaniemi univerzuma még mindig majd szétrobban, annyi mindent zsúfolt bele, amit elsőre az ember fel sem fog igazán. Amíg a korábbi kötetekben azt tudtam mondani, nagyjából mindent értettem, itt nem mernék mérget venni ugyanerre. Viszont ahogyan a Diaszpóránál sem zavart ez, úgy itt is hamar túl tudok lendülni a dolgon. Ennek valószínűleg több oka lehet. Egyrészt amikor érteni, mi történik, az egyszerűen lenyűgöző. A finn szerző annyira egyedi és magával ragadó világot teremtett, hogy egy magára valamit is adó science fiction olvasót oldalakon belül az örömtől sikongató kisgyerekké változtat, aki mint a karácsonyra kapott ajándékokat, úgy bontogatja a regény részleteit. Mindeközben pedig cselekményben sincsen hiány, az ember néha csak kapkodja a fejét, hogy kövesse, mi történik – ez egyrészt azért van, mert Rajaniemi továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy itt bizony mindenki bizarr technológiákat használ, másrészt sose tudni, éppen mi a valós, mi a szimulált, és mi a szimuláción belüli szimuláció. A szerző fantáziája szárnyal, és ahogyan a sorozatban megszokhattuk, a modern fizika segítségével varázsol elképesztő jeleneteket. Amikor pedig megállunk kicsit, akkor mélyebben meg tudjuk ismerni ennek a világnak az alapjait, megtudjuk, hogyan jött létre a szobornoszt és a zoku, és milyen szerepe volt mindebben magának Jeannak.

És ha már itt tartunk, a szereplők talán itt érnek meg igazán. A tolvaj, ahogy egyre többet megtud saját magáról – vagyis hogy egyre több részt szerez vissza önmagából –, egyre érettebbé és felelősségteljesebbé válik, nem csak Mieli, de Matjek felé is – aki egyébként kellemes színfoltja a regénynek, tökéletesen segíti a tolvaj útjának és jellemének alakulását. Mieli is érdekes változásokon megy keresztül, a Fraktálhercegben megismert motivációja árnyalódik, ő maga is átértékeli saját életét, és a regény végén megtalálja a saját útját.

Persze továbbra is a regény fő erőssége a világteremtése. Nem lesz annyira szép szöveg, mint a Fraktálherceg, és az ember néha tényleg nem érti, mi is történik pontosan a könyvben, ennek ellenére mégis magával ragadó ez a jövőbeli Naprendszer. Kissé tartottam a zokuk világától, a szerepjátékos közeg nem áll hozzám közel, de Rajaniemi szellemesen nyúl ehhez is, így a különféle zoku csoportok világa egyszerre szórakoztató és lenyűgöző. Ami viszont tovább zavarhatja a képet, hogy tényleg oda kell figyelni, mikor mi történik valóban és mi szimulációban. Ahogy a végét sem értettem teljesen, úgy az az érzésem, hogy a közbenső események során is elmulasztottam pár dolgot, de ez annyira nem zavart.

Szomorúan tettem le a könyvet, mert azt éreztem, most lezárult egy nagyszerű kaland, ami tényleg a science fiction iráni legmélyebb rajongásomból táplálkozott, egy remek könyvsorozat, ami egyesíti a kortárs hard sci-fi és a világra való rácsodálkozás legjobb elemeit. Az egész trilógia nagy teljesítmény, ami bármelyik öreg róka írónak becsületére válna, ugyanakkor fel is adja a leckét Rajanieminek, hiszen innentől mindenki ehhez az ötlet-kavalkádhoz, lenyűgözően sokszínű világhoz és az olvasót érett, gondolkodó embernek néző narrációjához fogja mérni. Talán nem sikerült most a legszikárabban beszélnem a trilógia záró kötetéről nekem sem, de nincs annál nagyobb élmény, amikor egy könyv a legmélyebb húrokat pendíti meg az emberben, nálam pedig ez a világegyetem csodáival való önfeledt szórakozás.