The Infinite Quest

A BBC 2007-ben legyártott egy animációs filmet The Infinite Quest címmel, amit 13 részletben, április 2-tól 3 és fél perces epizódokban vetítettek le (ezáltal hasonlóvá vált az élőszereplős sorozathoz, ami 13 részes). A háromnegyed órás filmet egyben 2007 július 30-án sugározták. A történet főhőse a Tizedik Doktor és útitársa, Martha Jones. Mindkét karakternek az eredeti színészek (David Tennant és Freema Agyeman) kölcsönözte a hangját.

A sztori szerint a 40. században járunk. A hatalmas kalózvezér, Baltazar éppen most pusztította el a Föld védelmét, és arra készül, hogy gyémánttá sajtolja össze a bolygót. Ám ekkor a TARDIS materializálódik űrhajója hídján. A kilépő Doktor és Martha feltett szándéka, hogy megakadályozzák "minden idők legnagyobb zsarnokát" hogy végrehajtsa a tervét. Ez egy, a Doktorhoz illő húzással sikerül is. Azonban amikor a TARDIS következő állomására érkezik, Károgó, Baltazar volt mechanikus madara - aki azóta megnőtt, szóval valószínűleg évek teltek el a két helyszín között - közli velük, hogy Baltazart kiengedték a Volag-Noc fagyos börtönbolygójáról. Baltazar feltett szándéka, hogy megtalálja a Végtelent, ezt a legendás, ősrégi űrhajót, mely még a Világegyetem kezdeti időszakából származik, és teljesíti az ember leghőbb vágyát. A Doktorék elindulnak, hogy megtalálják a Végtelenhez vezető négy adatkristályt, miközben nem sejtik, hogy Baltazar saját szájíze szerint mozgatja a szálakat.

Baltazar, a kissé inkompetens főgonosz

A történet innentől négy jól elkülönülő blokkban folytatódik, ezek mindegyike egy-egy önálló történet. Az elsőben olajvadász kalózokkal találkozunk, a másodikban egy gigászi háborúba csöppenünk a rovarszerű mantasquidek és az emberek között, ezután a Volag-Noc börtönvilágán teszünk látogatást, míg legutoljára eljutunk a Végtelenhez. A történetek önállóan nem lennének olyan rosszak, de az idő rövidsége miatt nem tudják eléggé kifejteni őket. Súlytalanok maradnak, hiányzik az a sziporkázó ötletesség (megint azok a fránya ötletek...) amit a Doktortól megszokhattunk (a rövidségre ellenpélda pl. a The Time Crash című epizód, ami mindössze 7 perces, de lenyűgözően jól eltalálták az egészet). Hiába old meg mindent szeretett Doktorunk, ez nem kapcsol minket össze a filmmel. A forgatókönyvet jegyző Alan Barnes nem vádolható pedig azzal, hogy nem ért a Doctor Who világához: több képregényt és audiojátékot írt a Doki világába, és itt is megjelenik ebből valamennyi a történet apró alkotóelemeiben. Ötletesek például a lények, Baltazar annyira nem, de pl. a gyíkszerű Mergrass, vagy a csontvázkalózok jól eltalált figurák (és náluk jó a rajz is). De összességében a kis epizódok fő konfliktusai sablonosak, könnyen rá lehet jönni, mi is a végkifejlete ezeknek. Aztán sajnos a főgonoszról is meg kell állapítanunk, hogy nem kifejezetten félelmetes alak (úgy is mondhatnánk, nem egy Mester, de még a Cybermeneket is nehezebb kijátszani). Ráadásul számomra a végkifejletben is voltak olyan dolgok, amelyeket nem magyaráztak el eléggé (vagy csak én nem értettem meg az utalásokat).

Egy jópofa (gyíkpofa) fegyvercsempész.

És végül ejtsünk pár szót magáról az animációról. Kell egy kis idő, amíg megszokja az ember, az tény. Nem viszik túlzásba a mozgást a szereplők, és ami mozgást is látunk, az is kissé papírmasé jellegű. Az alakok se hasonlítanak túlságosan élőszereplős eredetijükre, a Doktort pl. csak a hangja miatt ismeri fel az ember (meg a ruhája és a szónikus csavarhúzója miatt). A hangokra azonban nem lehet panaszunk. Akik szeretik a David Tennant által megformált Doktor gyors, néhol zavaros, össze-vissza katyvasz beszédét, csapongó stílusát, azok itt sem fognak csalódni. 

Végszónak talán azt érdemes elmondani, kinek ajánlom ezt a kisfilmet. Mindenképpen olyanoknak, akik Doctor Who fanok. Másoknak nem elég érdekes, nincs meg az a plusz, ami fenntartsa az ember figyelmét és ne unjon rá, vagy ne keressen jobb kikapcsolódást. Van benne ugyan pár poén, de sehol sincs az amiért az ember szereti a Doktor kalandjait. És bár animációs film, gyerekeknek csak akkor ajánlom, ha túl tudnak lendülni azon, hogy nem egy szereplőt ér csúnya vég. De ez persze a sorozatra is jellemző.

Doctor Who, a film

"Imádom az emberi lényeket. Mindent meg akarnak magyarázni."

Bizonyára azért a többség már hallott a Doctor Who (vagy Ki vagy, doki?) című brit sorozatról. Időutazó, bohókás idegen, fura lények, kék telefonfülke. Na, most akkor mindezt felejtsétek el, mert ami most jön, az sajnos nem válik éppen dicsőségére a leghosszabb ideje futó sorozatnak.

A történet szerint a Doktor, aki egy Idő Lord (egy nagy hatalmú civilizáció renitens, kicsit bohókás tagja) éppen szülőbolygójára, Gallifrey-re tart. A hajdani ellenségének, a Mesternek a hamvait kell eljuttatnia annak végakarata szerint a bolygóra. Azonban a Mester urnájából valami plazmaszerű lény mászik ki, eltéríti a TARDIS-t (a Doktor űrjáró időgépét), így az San Franciscóban köt ki, 1999-ben. Sajnos azonban pont egy lövöldözés kellős közepén, így a TARDIS-ból kilépő Doktort lelövik, és a kórházba szállítás közben meghal. Azonban a Doktor esetében itt szoktak kezdődni a történetek, ugyanis az Idő Lordok képesek újjászületni, regenerálódni. Miközben az új testet öltött Doktor amnéziásan próbál rájönni, ki is ő valójában, addig a Mester megszáll egy mentőst, és minden áron meg akarja szerezni a Doktor testét. Ehhez persze szüksége van a TARDIS-ra, aminek szívét felnyitva a Földet is elpusztíthatja.

A valóságban 1996-ot írunk. Angliában a BBC már hét éve levette a műsoráról a klasszikus sorozatot, rajongók ezreit szomorítva el ezzel. Egy ilyen rajongó az Egyesült Államokban valahogy rávette a Fox stúdiót, hogy készítsenek egy filmet a britek csodadokijáról, abban reménykedve, hogy ha siker lesz a film, talán a sorozatot is újraindítják. Így utólag belegondolva, alig tudom elhinni, hogy ezt ebben a formában, ezzel a produkcióval komolyan gondolták.

"Mindig szükség van egy Doktorra."

A filmmel a legnagyobb baj az, hogy semmilyen. Ott van ugyan a Doktor, a TARDIS, a Mester, Gallifrey, de különösképpen semmivel se kötődik rendesen a sorozathoz. Egy harminc-negyven perces epizódnak még elmenne, ahol a Mester és a Doktor, a két ősi ellenség újra egymásnak feszül, de filmnek ez kevés. Nagyon. Pláne úgy, hogy aki ismeri a sorozatot, annak ez semmi, de aki nem ismeri, annak is. Hiába áll ki a film nagyrészt abból, hogy a Doktor elmagyarázza, ki is ő, meg mi is ez az egész, ez kb. egy évadnyitó résznek a kerete lehetne, ahol azért a többség ismeri a dörgést. Ellenben a film nézőközönségével, mert ugye valószínűleg a szélesebb közönségnek szólna.

De ami ennél is nagyobb baj, az az egyszerűség. Úgy bizony, ez a film egyszerű, mint egy pár holland fapapucs. Sehol sincs az a lebilincselő történetszövés, az a sziporkázó ötletesség, ami a sorozatot jellemezte és egyébként jellemzi ma is. Az egész sztori A-ból egyenes úton halad B-be, és ezen semmi sem változtat. A történet unalmas. Nem tudunk izgulni a Doktorért, egyszerűen nem teremti meg velünk a film a kontaktot. A Mestert is csak azért nem szeretjük, mert bántani akarja az antagonistát, meg csúnyán néz és beszél. Meg hazudik, ugye. Sehol sincs az a sokrétű kapcsolat a két Idő Lord között, ami a sorozatban megvan, csak egy nüansznyi utalás esik rá, amit csak az ismer fel, aki tudja, mit keressen. Egyszerűen ez egy túlságosan amerikai film, ahol még a Mester segítője is egy jó szándékú, megvezetett srác (kisebbségi, csak hogy a film elég political correct legyen). Senki nem hal meg (vagy ha igen, a csodák világában ugye feltámadhat), senkit nem ér nagy kár. Minden csodás módon rendeződik. És még szerelem is van, ami mindenkinek bánthatja a szemét, aki végigkísérte a Doktor történetét a sorozatban (az új sorozatban elég sokszor előkerül ez a téma). A Doktor nem fog olyan könnyen smacizni egy amerikai doktornővel, akit pár órája ismer.

"Én... vagyok... a Mester!"

Hogy valami pozitívumot mondjak, az egyértelműen az új Doktor, Paul McGann, aki tökéletesen illeszkedik a Doktorok sorába. Ő Doktor, függetlenül attól, hogy körülötte semmi nem a Doktor világa. Ez így kicsit furcsa, nem? Ki is lóg az egész filmből, mintha csak kiruccant volna egy pár órácska erejéig a BBC-től. És bár elsőre elrettentően hathat, Eric Roberts játssza a Mestert, és bár nem ez élete legjobb alakítása, azért nem  alakít rosszabbul, mint bárki más tenné. De a többi szereplő sajnos egyrészt nem kap elég teret, másrészt kifejezetten haloványak maguk a karakterek is.

Összességében ez a film olyan, mintha egy szürke kis interpretációját néznénk a BBC sorozatnak: Doktor jön, kicsit kótyagos, kicsit bajban van, de végül győz. És aztán visszaül olvasni. Ahogy mi is inkább visszatérünk a sorozathoz, és igyekszünk elfelejteni, hogy láttuk ezt a filmet.

Videodrome

"Long live the new flesh!"

David Cronenberg, a klasszikus biohorror pápája, a sokak által csak "őrült kanadaiként" aposztrofált rendező sokadik filmje a Videodrome (1983), de talán az egyik első, amivel igazán felhívta magára a mozinézők figyelmét - vagy inkább a VHS korszak tagjait, hisz filmjei nem kimondottan mozibarátok. Egyesek szerint ez a film még a sokat próbált Cronenberg rajongók számára is "kifejezetten sokkoló", ami akár Cronenberg számára dicséret is lehet.

Max Renn egy kis kanadai kábelcsatorna vezetője. A Civic TV egy kifejezetten speciális műsort szolgáltat nézői számára: pornót és erőszakot. Persze mindez csak TV, nem valóság. Azonban Max bővíteni szeretné repertoárját, éppen ezért folyamatosan kalózkodás útján igyekszik újabb és újabb perverziókat találni a televíziós műsorból. Így bukkan rá egy nap a Videodrome nevű műsorra, melyből csak egy pillanatnyit sikerül elcsípnie. A műsor valami olyasmi, amivel előtte még nem találkozott: színtiszta erőszak, kínzás és szenvedés. Olyasmi, amire Max csatornája vevő. Ehatározza, hogy megszerzi az adást, és megpróbál utánajárni a dolognak. Azonban ezalatt furcsábbnál furcsább hallucinációk kezdik gyötörni, melyekről nem lehet tudni, csak az ő fejében léteznek, vagy a valóságra is kihatnak.

"A televízió a valóság, és a valóság kevesebb, mint a televízió."

Cronenberg mondhatni megtalálta a tökéletes formát arra, hogy elmesélje nekünk, mi is történik a világgal manapság. A televízió az álvalóságok, vagy inautentikus világok teremtésével teljesen megváltoztatja az életünket. Ahogy egy teoretikus megjegyezte, nem az a valóság, amit a BBC-n látsz, az csupán a BBC által közvetített kép, a megszűrt valóság. A dr. O'Blivion figurája köré építhető értelmezés pedig egyszerűen zseniális ötlet. A doktor csupán a televízió képernyőjén keresztül jelenik meg, ő maga már nem is él. De mégis létezik, hisz a videó archiválta, a rengeteg kazetta segítségével képes életben maradni, fennmaradni. Mondhatni elérte azt, amit a vallások egy jelentős része el kíván érni: az egyén halhatatlanságát.

Mindezek mellé pedig megkapjuk az új test ("the new flesh") vízióját, ahogy a Videodrome sugárzása átalakítja az emberi agyat, a test deformálódik - mert ahogy deformálódik az elme, úgy deformálódik az annak alávetett hús is -, átalakul, alárendelődik a képernyő valóságának. A film sokkoló lehet néhol, nem is kifejezetten a mindenhonnan a képünkbe tolt nyers naturalizmus miatt - mert mi tudjuk, hogy ez "csak" film, ahogy azt is tudjuk Maxszel ellentétben, hogy a Videodrome "valóság" - hanem a nyomasztó atmoszféra, a zene, a sötét képek miatt. Max átalakulása nem lenne olyan nyomasztó, ha nem társulna mellé Cronenberg atmoszférateremtő ereje. Gondoljunk csak a japán Tetsuóra, ami szintén hasonló témát helyez a középpontba, ám az éppen az atmoszféra elégtelensége - vagy a "nem megfelelően nyomasztó atmoszféra" - miatt nem lesz annyira húsba vágó (és valahol a Légy, Cronenberg másik agymenése ezért lesz annyira emlékezetes). Max látomásai sokkal veszélyesebbek, mert tudjuk, hogy mi okozza őket. A televízió - és itt most nem csak a mindenhonnan ránk zúduló erőszakra kell gondolni - élesen és közvetlenül a tudatba hatoló sugarai valahol mindannyiunkat átalakítanak.

Valahol mind a Videodrome-ot nézzük.

Itt egy ennél sokkal részletesebb és jobb írás.

Birkakergető nagy kaland

"Én szeretem a magam gyarlóságát. A kínjaimat, a kellemetlenségeimet is szeretem. A nyári fényeket, a szél szagát, a kabóca ciripelését."

Az, hogy ha az ember egy Murakami Haruki regényt vesz a kezébe, akkor nagyjából tudja, mire számíthat, mára már közhely. Igen, valóban, ha Murakami, akkor névtelen emberek, elhagyatott főhősök akik furcsán szemlélik a világot, ami egyébként teljesen normális lenne, ha nem történne benne valami megmagyarázhatatlan. Ami viszont úgy általában senkit sem zaklat föl, legyen szó bármiről. Általában jelentéktelen apróságról. Ami persze nem az, de ugye ne ítéljünk elsőre. Állítólag Murakami írásmódja Japánban túl nyugati. Nyugaton meg túl japán. Illetve éppen csak annyira, hogy más legyen. Meg aztán lassan már mi is úgy éljük az életünket, mint a főhősök. Tompák vagyunk, tompa a környezetünk, olyanok vagyunk, mintha még a fény sem tudna áthatolni a téren a bőrünkig. Csak lebegünk valami masszában, amit talán életnek neveznek némelyek, és ugyan kezdetben még próbálunk értelmet találni neki, később már egyáltalán nem törődünk ezzel. Mi csak kavicsok vagyunk egy hatalmas tengerparton, mit számít nekünk, ha a tengeren éppen vihar van vagy a parton rákok vonulnak át?

De akkor most mi is ez a könyv, a Birkakergető nagy kaland? Regény, az biztos. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy mágikus realista munka, bár ezzel a jelzővel vigyázni kell, nem mind arany ami huszonnégy karátos. Azt sem mondanám, hogy ez Murakami legjobb könyve. Tény, ez egy Murakami regény. Névtelen főhősünk, akit szokás szerint éppen elhagy egy nő - itt a felesége, de ez Murakaminál lehetne anya, húg, vagy akár egy macska is - harmincas évei tétlenségébe süpped. Van állása, nem is megy neki rosszul, saját reklámcége van. Minden a hétköznapiság és a közhelyesség sivárságában folyna, ha nem történne két, a valóságtól - bár ki tudja, mi a valóság, igaz? - teljesen idegen dolog. Az egyik, hogy megismerkedik egy lánnyal. A lány is teljesen átlagos lenne, ha nem lennének varázslatosan gyönyörű fülei, melyek valamilyen különös vonzerővel rendelkeznek. A másik dolog pedig egy fekete ruhás, kimért, vészjósló alak feltűnése. A fekete ruhás férfi egy egész Japán fölött álló ember megbízottja, és azt a feladatot adja hősünknek, hogy kerítse elő azt a birkát, amelyet régi barátja küldött neki fényképen. És amelynek mellesleg egy hatalmas vörös csillag látható a hátán.

Aki a fülszöveg enyhén hatásvadász szövege miatt akarja elolvasni ezt a könyvet az gondolja át még egyszer. Igen, bizonyos dolgokban igaza van a szövegnek, valóban egy birka után kutatunk. Ami már önmagában is különös, nemde? Viszont ez nem egy sodró lendületű thriller, ennél még a Világvége is jobb nyomozós kémszori, pedig az sem éppen a műfaj mintapéldája. Ez a regény sokkal inkább a főhős utazása önmagába, a múltjába és egy furcsa, Isten - akinek egyébként van telefonszáma -  háta mögötti városba, ahol találkozik múltjával és saját tehetetlenségével. Na meg Birkaemberrel. Egy szóval ez is olyan mű, melyben a szerző szépen elmeséli, milyennek is látja a világot és a benne mászkáló embereket. Feltöltött tengeröblök, bár a harmadik emeleten, birkatenyésztés - Japánban a birka egzotikum -, háború, a nevek szükségességének kérdése, és még rengeteg, egymással össze sem kapcsolható dolog kerül elő a regény lapjain, melyekről a szereplők, akik a legnagyobb természetességgel mondanak őrültségeket, el-elfilozofálgatnak. És, ha mindez nem lenne elég, Murakami a környezet és a hétköznapi tevékenységek leírására legalább annyi gondot fordít, mint a szereplőire. "Csukott szemmel tizenhat lépés, se több, se kevesebb" - akár azt is megtudhatjuk, milyen messze van a főhős lakásának ajtaja a lifttől, vagy hogy milyen cigarettát szív, mit reggelizik - éhesen nem ajánlatos belekezdeni az olvasásba, töménytelen mennyiségű finomságot elfogyasztanak a könyvben, de Murakami figurái amúgy is mind nagyevők -, milyen útvonalon jár a vonat, és még egyet s mást.

Nem lettetek okosabbak a fentieket elolvasva? Hát, a regényt elolvasva sem lesztek okosabbak. De olvasás közben legalább egy egészen másik világban járhattok, és talán ti it megéreztek egy-két dolgot önmagatokkal kapcsolatban. Nem biztos, de Murakami nem is vállal garanciát.

Képregényesdi

Hát, igazából nem vagyok nagy képregényes arc. Kölyökkoromban ugyan volt nálunk is pár képregény, Rejtők, ugye, meg szakadtan valahol még mindig a családi házban kallódik a Csillagok Háborúja klasszikus képregényfüzete. A Transformers kultikus füzeteiből is volt vagy 2-3. De ez így ennyi is volt, más képregénnyel nem nagyon foglalkoztam az évek során (ez alól maximum az újságokban fel-feltűnő zseniális Kázmér és Huba képkockák és a netes Elfújta a lökéshullám jelenthet kivételt). 

Az igazi fordulatot a 2009-es év hozta el. Na akkor sem lettem comic megszállott, de a Zack Snyder rendezte Watchmen mozifilm hatására a képregényt is elolvastam. Bárki bármit mondjon, a film is lenyűgöző, a képregény pedig fantasztikusan összetett. A "Times szerint a legjobb képregény" indított el azon az úton, hogy mikor megjelent a "minden idők legjobb képregénye" akkor azt is elolvastam. Természetesen a Sandmanről beszélek, aminek első kötete (ami korántsem tökéletes) elegendő volt ahhoz, hogy a második, A babaházt olvasva elfogadjam, hogy Gaiman mesterműve valóban a legjobb lehet a témában. Idén a harmadik kötetet is abszolváltam, ami szintén remek darab, igaz, még mindig a második gyűjtemény a legjobb.

Ezek mellett párhuzamosan megjelent még egy nagyon érdekes comic. A kicsit japán mangás füzet elsőre nem keltette fel az érdeklődésemet. Scott Pilgrim kalandjai érdekesek voltak, és kellően elborultak, de csupán kultstátusza miatt kezdtem el olvasni (nameg a belőle készült, azóta megnézett film trailere miatt). Ahhoz, hogy a léha, de szerethető Pilgrim belopja magát a szívembe, a negyedik kötetig kellett várnom. Akkor azonban megkaptam, amire vágytam, a kötetben volt minden, ami engem meg tud fogni a számítógépes játékoktól a humorig. Jelenleg az utolsó, hatodik kötetet várom, remélhetően hamarosan megtudhatom, miben tér el a film befejezése (ami egyébként "simply perfect").

És hogy még mindig ne fejezzük be a sort, egy magyar, Csordás Dániel képregénye is a kezem ügyébe került. A Nocturne elsőre nem tetszett, csupán - csúnya szóval - "kényszerből" olvastam el. Elsőre nem is tudtam hova tenni. furcsa volt, mert emellett a fickó remek kis blogot csinál, de ez a kötet valami sokkal furcsább. Aztán egy-két ötlet megmaradt, és végül kiegyeztem vele egy döntetlenben.

Utolsónak hagytam a legérdekesebb darabot. Enki Bilalról akkor hallottam először, amikor megnéztem a TV-ben az Immortel, ad vitam című filmet. Kisült, hogy ő eredetileg képregényes, és hogy a stílusa legalább olyan különc, mint a filmjének a világa. Sajnos a Nikopol-trilógia nem hozzáférhető, de a tavaly november óta a teljes Szörny-tetralógia (vagy Hatzfeld-tetralógia) igen. Bilal inkább a rajzstílussal kápráztatja el az embert, nem a történettel - persze arról sem állíthatnánk, hogy hétköznapi. Az őrült XXI. század, a délszláv háború nyomorúságos emléke, egy megalomán milliárdos, apokaliptikus szekták, széthulló világ jellemzik ezt a képregényt. Nem könnyű olvasmány, de mindenképpen megéri elolvasni.

Illetve még miután olvastam az erről készült kritikát, belevetettem magam a Random ingyenes netes képregénymagazinba. Egyetértek a kritikával.

Ugyan ez a lista nem tűnik nagynak, de higgyétek el, számomra igenis elég nagy. Korábban nem vonzódtam a képregényekhez, most már azonban örömmel veszek a kezemben bármilyen igényesebb munkát. És hogy mi lesz a következő? Azt nem lehet tudni. Majd csak összefutok valami érdekességgel.

ui. köszönettel tartozom a képregények nagy részéért locutusnak és makitrának.

1000 évnyi sci-fi

Illetve nem, a lényeg, hogy kikerült az sffportal-ra a Benkő Mariannal (korábban makitra néven blogolt) közösen írt ismertetőnk a Metagalaktika 11-es, magyar sci-fivel foglalkozó számáról angolul (a fordításért köszönet Hannának).

Korábban nem nagyon érdekelt a KFK-Galaktika előtti (úgy is mondhatnánk, Kuczka előtti) magyar sci-fi, de kedden az egyetemi SF előadássorozatunkban (ami idln indult először) a magyar sci-firől tartottam egy előadást. És ehhez jó pár munkát összeszedtem, ami a XX. század első felének és a korábbi évek sci-fijével foglalkozott. Érdekes, hogy ahány ház, annyi szokás, vagyis mindenki más-más művet emel ki. Mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet a téma iránt, remélem lesz majd alkalmam még foglalkozni ezzel.

Gondolatok a 2011-es Zsoldos-jelölések körül

Az apropó, hogy kikerült a nevezett művek listája az Avana honlapjára.

Az már ugye elsőre látszik, hogy szűkös év elé néz a díj, legalább is nevezések tekintetében. Ez szerintem mondjuk egyáltalán nem baj, mert legalább erősödhet az az illúzió - amiben nem tudom, kik ringathatják magukat -, hogy csak az arra érdemes műveket jelölték. Persze mint mondtam, ez csupán illúzió.

Az is látszik, hogy idén a kisregények lesznek azok, amik máskor a regények. Furcsa dolog ez, én személy szerint nem tartottam a legszerencsésebb ötletnek, hogy legyen külön kategória a kisregényeknek. Egyrészt mert most még arra is előteremteni a pénzt - jó, volt egy névtelen felajánló, meg ugye most a regényeknek nem kellene osztani, legalább is a józan ész azt diktálja, hogy három jelöltre ne osszanak díjat, majd a többivel jövőre, de persze három jelöltet már lehet versenyeztetni -, másrészt nem sokan írnak kisregényt - erre jött, hogy de írnának - ill. hogy magának a kisregény fogalmának a homályossága is ide tartozik. Ez alatt azt értem, hogy nem mindegy, hogy valami egy lefaragott regény, egy felduzzasztott elbeszélés, vagy egy ténylegesen kisregénynek szánt írás. Egészen más jellemzői vannak. És egyáltalán nem biztos, hogy minden zsűritag azért fog valamit jónak vagy rossznak tartani, mint a többi: vagyis semmi sem zárja ki, hogy egy írást valaki azért pontozzon le, mert nem felel meg a kisregény kritériumainak, és fordítva. Ezt persze nem kell kimondani, lehet ez tudat alatti dolog. És elismerem, ennek van a legkisebb esélye a döntési folyamat során. De azért ott van. Aztán térjünk csak vissza a mennyiségre. Írnának, igen, és idén több írás is született ebben a kategóriában, mint vártam. Kérdés, hogy most tényleg írtak-e volna ilyen műveket, vagy a díj tette ezt a hatást? És ha utóbbi, ez a hatás vajon jó vagy rossz? Egyébként gondoljunk bele, hol jelenhet meg ma egy kisregény: a Galaktikában folytatásokban, esetleg ÚG-ben és AACS-ben, vagy egy antológiában (van ugyan pár önállóan megjelent is, de nem ez az általános). Ezek eléggé beszűkült terek. Kisregényt - ha terjedelmi korlátok alapján definiálunk - valamivel könnyebb írni, mint regényt: egyszerűen csak ki kell futtatni egy novellát, elbeszélést (tudom, ez se könnyű, de könnyebb mint regényt összehozni, már amit megjelentetnek [nem pedig a szerző maga jelenteti meg]). Így feltételezhetően többen is írnának - potenciális arányokról beszélünk, nem arról, hogy többekben van meg a hajlam. Tehát több hely kéne, ahol megjelenhetnek. De ugye az nincs. Tudom, ez van regény fronton is, majdnem teljes egészében copypaste-elhetnénk a dolgot.

A novellák terén is szűkös az idei felhozatal. Mennyiségileg lényegesen kevesebb. Ez köszönhető annak, hogy tavaly a szokásos folyóiratok mellett volt két galaktikás antológia (Meta11 és Hiper3), ill egy GFK-s antológia (Kétszázadik). Emellett az is jelentős érvágás, hogy a legutóbbi, 17-es ÚG nem nevezhető, majd csak jövőre (optimista és reális becslés metszete). Persze ezt kiváltja az AACS, amiből sikerült 500 példányt kiadni (hogy mennyi kelt el azt nem tudni). Egyébként az is tény, hogy jövőre már nem lesz AACS-s jelölés (sőt, maga a kiadvány is megszűnt). Érdekes, hogy megint van pár "külsős" kiadvány (Hihetetlen, UFO-magazin, Cherubionos antológiák [utóbbiból tavaly egy novella volt jelölve, most pedig még kisregény kategóriában is van két jelölt]). Ez örvendetes, mert elvileg olyan írásokkal is megismerkedhet az egyszeri olvasó (nagy villódzó neonnyíl mutat a bloggerre), amivel egyébként nem. Ami a jelölt neveket illeti, érdemes megnézni, hogy a nagy nevekből idén novella kategóriában nincs senki (meg ugye Kánai András nem is akar jelölődni). Ez egyrészt jó, mert legalább hagyják a többieket is érvényesülni.

Végül nézzük, miért is jelölik az emberek a novellájukat? Azt ugye senki sem gondolja, hogy minden szerző azért indít írást, mert hiszi, hogy nyerni tud? Vannak ilyenek, persze, de nem ők a többség. A többség azért indítja az írását, hogy felfigyeljenek rá. Ez nem újdonság. Az olyan majmok is, mint én, mostanában csak akkor olvas magyar novellát, ha valami okot talál rá [fújoló tömeg "Vesszen!" felkiáltásokat skandál a magyar sf sírásója ellen - csak hogy megelőzzük ezeket a kommenteket]. Bekerül az ismeretlen szerzők neve a közbeszédbe, ami egy jó dolog, mert hátha születik valami meglepetés. A viszonylag ismertebbek számára az jobban közrejátszik, hogy a zsűri véleményt mond. Elvileg szakmait, de mindenképpen olyat, ami a szerző számára objektívnek tűnik. Vagyis nem apuka, testvér, kedves pályatárs, barát beszél róla. Meg ugye esetleg olyan szakbarbárok is, mint én, elolvassák és leírják, mit gondolnak. Ami ugye nem szakmai (én nem nézem, hogy milyen klasszikus irodalmi hagyományokat követ valaki), hanem olvasói visszajelzés, amire ugyanannyi - ha nem több, hisz lektűrről beszélünk, ahol ez a fontosabb - szüksége van a szerzőknek.

Ezért is érdekes kérdés, mi lesz jövőre, amikor már előfordulhat, hogy a következő (18-as) ÚG hasonló sorsra jut, mint a 17-es (ami viszont tolódik jövőre), és AACS sem lesz. Hova fognak menni az kezdők, félprofik, "szerencsétlenebb" profik? A "nehéz bejutni" típusú Galaktikához (ahol sok biztos szerző van)? A viszonylag zárt Cherubionhoz? Külsős helyekre? A KIMTÉ-hez? És mit hoz az e-hajnal?

2011 a Zsoldos-díj számára a kisregények éve. 2012 valószínűleg a regényeké lesz (mert lesz, biztos jönni fognak a nagyok, Szélesi, László, Markovics [remélem Kánai is], meg szurkolok, hogy minél több "kicsi" is, és akkor lesz izgalmas verseny). Kérdés, hogy a novellák sorsa hogy alakul.

Mindenesetre lassan kezdem beszerezni a jelölteket. Majd tavasszal indul a szezon.

Féljubileumi helyzetjelentés azoknak...

...akik nem látták/nem követik/nem érdekli őket a sci-fi borítós/képes blogom.

A minap a bejegyzések száma átlépte az ötvenet, így hát úgy döntöttem, egy kis bejegyzést rittyentek, reklám céljából, meg hogy megosszak pár érdekességet.

Kezdjük a statisztikával.

A legnépszerűbb a szovjet sci-fi képeslapok (ötlet véve innen), ami a retro miatt úgy látszik nagyon bejött.

A nyomában lohol (valószínűleg hamarosan lekörözi) blog második legnépszerűbb bejegyzése, a lengyel Jacek Yerkával foglalkozó poszt, és egyben ez a legnemzetközibb is. Nézték már (Mo-on kívül) Lengyelországból, az USA-ból, Oroszországból, Hollandiából, Litvániából, Olaszországból, Görögországból, Spanyolországból, Dániából, Brazíliából, Dél-Koreából, Új-Zélandról, sőt, még Vietnámból is, a teljesség igénye nélkül. Szóval vagy valami világ körüli kattingatós izével van dolgom, vagy valahova kikerült a link, vagy én nem tudom. Mindenesetre minden héten meglepődöm, mely országok kerülnek fel a blogstat listájára.

A harmadik a Gollancz minimalista borítói, ami nem egy új dolog, én már több helyen találkoztam vele a neten, de úgy látszik idehaza kevesen futottak bele. A negyedik a Csernus Tibor sci-fi munkásságát megmutató poszt, az ötödik pedig a Táncsics sorozat. Az egyébként érthető, hogy a magyar témájú ill. a különleges sorozatok vonzzák a látogatókat (Nabil Farouk sorozatának szűk egy hónap alatt több találata volt, mint a legtöbb tavalyi bejegyzésnek).

És hogy milyen tapasztalataim vannak?

Néha magyar sorozatokat nehezebb találni, mint külföldieket. Komolyan, van jó pár magyar sci-fi kiadvány, aminek nincs a neten (rendes méretű, bár ez még a jobbik eset) borítója. A magyar fanzinokról ne is beszéljünk... Szóval szívesen fogadok bármilyen segítséget, beszkennelt magazinfedőt, bármit. És a nehézség nem csak a képek fellelésében mutatkozik. Egy olyan embernek, mint nekem, aki viszonylag új még a hazai sci-fi közösségben, elég nehéz megértenie, mi miért úgy alakult, ahogy. Pl. ez a könyv, miért nem ebben a sorozatban jelent meg, vagy ki csinálta ezt a képet. A magyar illusztrátorokról egyébként alig van infó. Van olyan alkotó, akiről egy angol nyelvű honlapon és az ISFDB-n többet találtam, mint magyarul! Még Ámon Lászlóról se sokat lehet tudni az internet alapján, képei közül csak pár lelhető fel. Ez jellemző az egész magyar netes sci-fis jelenlétre: nincs egy átfogó adatbázis.

Elég sok angol nyelvű adatbázis létezik, és ha az ember kitartóan keres - és szerencsés -, a linkek közt más nyelvű adatbázisra is találhat (persze nem biztos, hogy értékelhető méretű képekre bukkan, de itt speciel most ez nem lényeg). És bármilyen meglepő, a gugli fordítója a főbb céloknak megfelel. Persze, nem mindig érthető, amit fordít, ráadásul az ember nem angol nyelvvel meg van lőve, még németül és spanyolul csak-csak megy (ciencia ficción revista, ezt megtanultam), de pl. ciril betűvel, neadj isten kínai írásjelekkel, vagy arabbal már nem olyan könnyű. Ehhez kapcsolódik az egyik legviccesebb és legidegesítőbb eset. Ugye írtam ezt a bejegyzést az arab könyvsorozatról. Az arab betűs szöveget bemásoltam a szerkesztőbe. Ami innentől csak jobbról balra volt hajlandó írni. Eltartott egy ideig, amíg mindent rendbe raktam.

És bár nehéz elhinni, de a bőség zavarában szenvedek. Még ha csak az angolszász oldalt nézzük, már akkor is. De a többi nemzet oldalán is. Ha találok mondjuk egy spanyol vagy olasz adatbázist, blogot, akármit, ott általában hatalmas mennyiségű infó van. És az ember ilyenkor mondja: igen, ide visszajövök, ezért meg ezért meg ezért. És máris megvan előre egy hónapra, mit kéne megmutatni. Persze mindig közbejön valami. Viszont ott van a ló másik oldala. Bizonyos nemzetek kiadványairól alig találni valamit. Egyik nagy nehézségem a szlovák. Itt van a szomszédban, mégis eddig csak annyit sikerült megtudnom (jellemzően az angol wikiről), hogy létezik ott egy magazin. De se borítóit nem találtam, se semmit. A nyelvvel az a baj, hogy hihetetlenül hasonlít a csehhez, azok a szavak legalábbis, amik alapján keresek. Már ha jól keres az ember, és nem csak áltatja magát.

Szóval az a lényeg, hogy én jól szórakozom. Rengeteg bemutatnivaló van. Egyébként mondtam már, hogy a saját szórakoztatásomra csinálom? De ha valaki segíteni akar, van egy jó tippje, vagy egyszerűen csak szeretné látni mondjuk a legnagyobb orosz sci-fi magazin borítóit, az szóljon bátran. Szívesen veszek minden hozzászólást.

Egy városról - Perdido

Gyakorlatilag erről szól ez a könyv. Egy városról. Új-Crobuzonról. Bas-Lag hatalmas és kaotikus világának egyik legnagyobb városáról.

China Miéville regénye, a Perdido pályaudvar, végállomás (Perdido Street Station) 2000-ben jelent meg. Ez volt a brit író második regénye, és bár az első is szép sikereket ért el, ez volt az, ami igazán ismertté tette a nevét. A többi már történelem. Nem is erről akarok beszélni.

Isaac Dan der Grimnebulin szabadúszó tudós, aki egy misztikus fizikai jelenséggel foglalkozik. Egy nap felkeresi egy sivatagi madárember, egy garuda, akinek levágták a szárnyait. Felfogadja Isaacet, és egy dolgot kér tőle: érje el, hogy újra repülni tudjon. A tudós lázas kutatásba kezd, és hamarosan kézzel fogható közelségbe kerül a cél. De valami mindent felborít: elszabadul egy kegyetlen bestia, mely nem csak ezen a létsíkon létezik, és éppen ezért megállíthatatlan. A sztori grandiózus, nem is nagyon van értelme írni róla, hisz az újabb és újabb komponensek hatalmasra duzzasztják a regény cselekményét.

Kritikusan szemlélve, a Perdido korántsem tökéletes regény. Néhol túlszalad az író tolla, és túl hosszan ír le dolgokat. Vagy olyan eseményeket, cselekményvonalakat hoz be, melyek nem viszik tovább a történetet. Vagy egyszerűen csak sokat időzik egy tárgy vagy szereplő leírásával.

De mindezt egyvalamiért teszi. A városért.

Ugyanis Miéville regénye azért válik a kétezres évek egyik mérföldkövévé a fantasztikum területén, mert ez az ember hihetetlen fantáziával épít fel egy elképzelhetetlen univerzumot. Elképzelhetetlen, ő mégis elképzeli és elénk tárja. Mintha Miéville nem akart volna mást, mint regény formába önteni a városról és annak világáról szóló fantáziáját. Kreált egy sztorit, ami egyébként nem rossz, ugyanis az ötletek itt is sokat segítenek, de elsődlegesen nem a sztori lehetett a lényeg.

Új-Crobuzon él. Lüktet, mint egy élőlény, hatalmas, gigászi, tele milliónyi lénnyel, más és más fajokkal. Itt nem lehet megkülönböztetni a fantasztikum al-ágait. Sci-fi? Fantasy? Urban fantasy? Steampunk?

Nem mindegy?

Persze ezeket sokan, sokfelé, sokféleképpen megírták már. Mégis. Mégis megéri újra írni róla, feltárni ennek a hatalmas világnak a kapuját. Modern regény, ízig-vérig egyedi, kegyetlen, amely beránt és nem ereszt. Lehet nem szeretni a gyenge karakterábrázolást, a túlírtságot, az önmaguk farkába harapó mellékszálakat. Én sem szerettem. De szeretem a Szövőt, a Konstruk Tanácsot, Mr. Motley-t, Yaghareket, Félfohászos Jacket, a khepriket, vogyanojokat, kaktuszembereket, újraformáltakat. Szeretem, hogy a garuda elbeszélésében egy bekezdésben annyi kalandot sűrít, amiből mások regényfolyamokat írnának. Szeretem, hogy annyi érdekes dolgot tudunk meg Bas-Lagról, és mégis oly keveset.

Én szeretem Új-Crobuzont.

És mások is szeretik.

a város (Edward Miller)

Szövő (Edward Miller)

a Konstrukt Tanács (Edward Miller)

a Bordák (Edward Miller)

khepri

Félfohászos Jack (Nicholas William Kole)

vogyanoj (Nicholas William Kole)

garuda, khepri, és a város

Akit más is érdekel az eszeveszett katyvaszomon kívül, az olvassa el, mit ír róla maga a fordító. Aki egyébként remek munkát végzett, örök hála neki a munkájáért.

Fiction becomes reality

Frank Kelly Freas: Animal Farm