Gortron's Christmas Wish

A kép forrása

Emellett régi szovjet rakétás képeslapok a képesalbumban.

Tron bizony

fanmade plakátok (katt a nagyobb képért)

Azoknak, akik nem követik figyelemmel az internet egészére kiterjedő tevékenységemet, íme egy lista a legutóbbi garázdaságaimról, köztük igen, a Tron: Legacyról. Ami szerintem fasza látványorgia qva ütős zenével. A többi részletkérdés.

Szóval, van aztán Geoff Ryman mundane sci-fijéről, a Levegőről.

Gaines kartárssal kanyarítottunk egy kisebb írást az újonnan kiadott Hyperionról, amit még mindig kötelező minden sci-fi fanatikusnak elolvasnia!

Aztán voltak ugye a Chesley-nyertesek.

És az év egyik legemlékezetesebb olvasmánya, a Hajszőnyegszövők.

Ja, és ha valakit érdekel, van itt egy kis kommentcsináló a Machetéről.

Egyéb dolgok: megjelent az új Sandman, amit mindenkinek ajánlok látatlanban; nézzétek meg a Social Networköt (mostmár egyszer tényleg írok róla, miért nézze meg az is, aki utálja a fácsét) és nézzétek a képesalbumot, mert sok-sok-sok érdekesség van rajta. Vagy lájkold a fácsén.

(ui. a fenti kép zse-ni-á-lis)

The Masters of Science Fiction

Az ABC televíziós csatorna 2007-ben tűzte műsorára a hatrészes The Masters of Science Fiction sorozatot, ami idehaza "A sci-fi mesterei" címen futott. A sorozat 6 sci-fi novellát mutatott be, ill. vitt színre. A történetek narrátora a világhírű fizikusprofesszor, Stephen Hawking volt. A 42 perces kisfilmeket jegyző Sam Egan a The Outer Limits (Végtelen határok) című sorozatból lehet ismerős

A sorozat első, The Clean Escape című része talán a legerősebb mind közül. John Kessel történetében egy halálos beteg, rákos pszichiáternő próbálja meg visszahozni a valóságba páciensét, aki élete egy 24 évvel korábbi időpontjában él, és nem hajlandó tudomást venni a jelenről. A történet lassan adagolja az újabb és újabb komponenseket, egyre mélyebbre lökve a nézőt a rejtélyben, míg végül egy katartikus végjátékban feszültségek közepette ad megoldást, ám ez, mint minden jó novellánál, nem hagyja nyugodni a nézőt. A Judy Davies játszotta doktornő és a Sam Waterston alakította páciens macska-egér játéka feledhetetlen művé teszi.

A második, a The Awakening inkább csak alapfelállása miatt érdekes, maga a végkicsengése eléggé ismert. Howard Fast történetében egy különös gubót találnak Irakban, amitől három ember katatón állapotba kerül. Hamarosan több ilyen gubó is feltűnik a világon, és egyértelművé válik, hogy nem földi eredetűek. Skynnerre (Terry O'Quinn), az egykori földönkívüli kutatóra vár a feladat, hogy megfejtse, mit is akarnak tőlünk az idegenek. A sztori egyetlen érdekesebb szála a nemzetek egymáshoz való viszonya, illetve színesíti még a képet a főszereplő személyes tragédiája is.

A Robert A. Heinlein novellából készült Jerry Was A Man egy könnyed kis darab. A Malcolm McDowell által megformált tudós gyárában mesterséges lények millióit állítják elő, köztük az ún. Jancsikat (Joe-k), melyek félig emberi, félig mesterséges lények. A humoros kis sztori középpontjában egy hóbortos milliomos áll, aki be akarja bizonyítani, hogy szeretett Jancsija, Jerry ember, és ezt végül bíróságon is sikerül keresztül vinne. Ami érdekessé teheti a sztorit, az az, emilyen magyarázatot adnak Jerry emberi voltára.

A negyedik történet a kedvencem. A The Discardedről már az első percekben lerí, hogy nem szokványos alkotó műve, és valóban, Harlan Ellison neve nem okoz meglepetést a stáblistán (Jonathan Frakes már annál inkább, aki rendezőként van jelen). A történet szerint a Földön kitört mutációs járvány miatt a torzszülötteket egy űrhajóba tuszkolták és kitoloncolták a bolygóról. Brian Dennehy és John Hurt által életre keltett szereplők azok, akik egyfajta vezetőként funkcionálnak, és kerülnek ellentétbe, amikor egy követ érkezik a Földről, az ő segítségüket kérve. A klausztrofóbikus környezet, a torz mutációk ötletesebbnél ötletesebb megjelenése, a noiros zene, illetve a színészi játék olyan tökéletes elegyet alkot, hogy ennél keresve sem lehetne jobbat találni. 

Walter Mosley sztorija, a Little Brother egy disztópikus jövőbe enged bepillantást, ahol az emberekről gépek döntik el, milyen élete lesz. A főhős (Clifton Collins Jr.) a föld alatt él, ún. "fehér zajként", ám egy nap sikerül megszöknie, viszont belekeveredik egy hármas gyilkosságba. A filmben a főhős logikájával és éles eszével igyekszik megvédeni ártatlanságát a kérlelhetetlen és kikezdhetetlen számítógépes bírák előtt. Ennek a kisfilmnek az erőssége, hogy csupán azzal, hogy a főhős szavakkal száll szembe, képes odaszögezni a nézőt a képernyőhöz, és gondolkodásra serkenti (hisz ahogy a film is mondja, amíg gondolkodunk, szabadok vagyunk).

Az utolsó, Watchbird című Sheckley történet hőse egy tudós (Sean Austin), aki kifejleszt egy robotmadarat, ami felismeri a gyilkos szándékot. A hadszíntéren tökéletesen be is válik, aminek következtében a politika és a nemzetbiztonság úgy dönt, hazai földön is be fogják vetni. A kisfilm lényegében arról szól, hogyan csúszhat ki a tudomány az ember kezéből, ha nem kellő körültekintéssel járnak el. Mert ahogy a filmből is kiderül, nem a gép a rossz, hanem az ember, aki használja. Egyébként ez sem kimondottan mérföldkő, de a felvetett kérdéseiben és karaktereiben nem marad el a sorozat többi tagjától.

Sajnos a sorozat csupán hat részt élt meg, mindazonáltal bátran ajánlható mindenkinek, legyen az sci-fi kedvelő vagy sem. Az epizódok olyan kérdésekkel foglalkoznak, melyek napjainkban is meghatározóak, és a jövőben is ugyanúgy jelen lesznek.

Hivatalos honlap.

Szaurusztánc

"Szeretsz idegen lenni? (Mondjuk, úgyis az vagy, csak hogy élvezed-e.) Soha senki nem fogja azt gondolni és érezni, amit te. A városról, az életröl, meg úgy mindenröl. Na, ilyen a szaurusztánc." (TCG)

"Alkonyszínű rókák a rókaszínű alkonyban."

Ariel von Ladik, a Hasemiták egykor szorgos hivatalnoka ötvenegyedik születésnapján hirtelen elhatározástól vezérelve elhagyja munkahelyét, a Pártot, és mindent, ami azelőtt jellemezte. Beleveti magát a Couleur Lokál sötét boxaiba és birodalmi alkonnyal teli poharaiba. Itt, ezen a furcsa helyen, amit csak azok találnak meg, akik nem keresik, próbálja összerakni a képet a világról, mert amit ő lát és ismer, talán nem az, amit mások látnak és ismernek. A fiatal Máray Lail, a baljós világfi, Nero de Sforza, a csavargó Galgagyörkből való Salaam, a vad életű Aila von Selmecz és a cserzett lelkű Menghisztu Akela elbeszéléséből egy furcsa világ rajzolódik ki, ami egyszerre Ariel világa is, egyszerre pedig nem. Szauruszok, Hasemiták, cigányok, a Legális Fasiszta Párt ifjai, tolvajok, nincstelenek, gazdagok, erkölcstelenek, a különös város ezernyi lakója lejt őrült és kegyetlen táncot az alkonyban.

"Mindegy, hogy ki hol áll: a szerkezet változatlan."

Trenka Csaba Gábor második, 1994-ben megjelent könyve - amellett, hogy ritkaságnak számít - olyan mű, amiről nem lehet egykönnyen nyilatkozni. Benyomások azok, amelyek főleg megmaradnak az olvasóban. Szerelem, szex, bűn, harag, tömeg, sivárság, halál, élet. Senki se próbálja felgöngyölíteni a történetet: nagyon nem tudjuk meg, miért mondják el a szereplők azt, amit, illetve hogy ki is az az Afranius, aki minden történetben felbukkan, néha utalva egy korábbi részre, néha viszont mintha teljesen más személyről lenne szó. Afranius talán az a tényező, ami a szereplőket a Couleur Lokálba vezette. A regény érdekes külsőségeiben is. Egyrészt a szerző - Trenka - a bevezetőben magát mint "a különös és idegen város kívülálló tudósítóját" vezeti fel, majd később viszont megemlítődik újra, mint "ellenzéki szerző, aki csúnya halált halt". Ez az ellentmondás már önmagában is bonyolulttá teszi az értelmezést, de ez csak a kezdet. A szöveg Ariel emlékezése, amit egy Hasemita hivatalnok ellenőriz, és lábjegyzetében mindig kijavítja ill. kommentálja a leírtakat, mint egy jó cenzor. De itt még a cenzort is cenzúrázzák, ugyanis valahol a könyv felénél megtudjuk, hogy még egy olvasó hozzáír a szöveghez. Diktatúra felsőfokon. És miért van az, hogy Ariel a mi Budapestünk helyneveit használja, szemben a cenzorral, aki mindig kijavítja, olyanokra, hogy Győzelmes Pelikánok útja, Alkonyrókák tere, Szaszanida park és Iszmail mecset? Lehetséges, hogy a világ összefolyt? És mi a Lény? Valami olyasmi, mint a titokzatos szauruszok, amikről nem tudni, valóban léteznek-e, és ha igen, mik is pontosan? Az ősgyíkok talán a visszatérő rend hírnökei, talán Trenka a rendszerváltásra kíván utalni, nem lehet tudni.

"Nem akarok semmit, csak felidézni a félelmet és a gyönyört."

És mindezek fölött, mellett, alatt, benne, rajta, a háta mögött, Möbius-szalaggá csavarodva, ott a Város. A Város, melynek nincsen neve, csak egy szent folyója, a Da Nang - melynek nevének megváltoztatása maga is bűn, hát még olyan névre, mint Duna -, s egyszerre keleti, nyugati, ódon, csillogó, koszos, falfirkákkal teli, freskókkal teli, ahol a pálmafák lengenek a szakadó hóesésben. Maga a világ vége és a világ kezdete, a Birodalom utolsó napjai, a szauruszok eljövetelének hajnalán. Vajon ez Budapest? Vagy csak egy lidérces álom, álompolgárokkal és irreális-szürreális alakokkal? Talán sose fog kiderülni. Még akkor se, ha elolvasod ezt a könyvet - de ez csöppet se zavarjon, engem se zavart. Olyan ez, mint a Galaktikus Pornográfiában: "a valóság nem az, ami körülöttünk van, hanem az, ami arról nekünk eszünkbe jut." Neked mi jut eszedbe a világról?

Ha érdekel, nézz bele.
Vagy olvasd el, más mit lát az alkonyatban.

Sokszoros reklám

Először is, amiről már lehetett hallani, sőt, lehet látni is.

Elindult az SFmag [like Locusmag] online, fantasztikummal foglalkozó magazin. A keletkezéséről, céljairól estébé sok helyen lehet olvasni. Hogy én hogy kerültem a képbe? Hát, az úgy volt, hogy mindig is szerettem volna egy modern, igényes SF honlapot látni, segíteni benne. Ne értsen senki félre, az FK is igényes, csak sajnos nem tud minden téren áttörni. Az SFmag létrejöttéig az FK-ban láttam az egyetlen lehetőségét annak, hogy az online magyar fantasztikus portálok hasonlóan színvonalassá váljanak, mint külföldi társaik. Most már nem csak az FK-ban látom.

És ha már reklám, ajánlom magamat, illetve egy SFmagos cikkem, életem első olyan írását, amihez külföldi alanyok segítségét kértem: a 2010-es Chesley Award nyertesekről szóló cikkről beszélek. Olvassátok és nézzetek el az alkotók honlapjaira, megéri!

És ha már képek. Szoktátok nézegetni a Sci-Fi-O-Ramát, vagy a skiffy-t? Mert én igen. És imádom őket. És hát hirtelen felindulásból úgy döntöttem, miért ne csinálhatnék én is hasonlót? Csak saját szórakoztatásomra. Meg is csináltam, szelíd-szolíd sci-fi képesalbumomat, ahol össze-vissza/tematikusan kerülnek majd fel képek, könyv- és magazinborítók, illusztrációk, a szem gyönyörködtetésére. (Van egyébként hasonló magyarul, a Tufabor, amit ajánlok mindenkinek.) Itt tényleg nem lesz semmi ideologizálás, se nyavalygás, elmélkedés stb. Csak képek. Meg persze néha zene, mert ugye az is alulreprezentált az SF kapcsán. Szóval ott a kis robot, aki olvas, őt kell követni ha el akartok jutni az albumba. Remélem mindenkinek annyira fognak tetszeni ezek a képek mint nekem.

Egyébként más téren is elég sok minden történt velem. Bedolgozom ide is, oda is, sőt, még a Galaktikában is fölfedezhetitek a nevemet. Persze ez nem nagy dolog, de azért na! Plusz a kis sci-fis csoportunk is új projekten dolgozik (még csak ötletelés stádiumban van a dolog), de ha összejön nagyobb lesz mint a kötetünk (amiről fogalmam sincs, mennyire [nem] lett sikeres). Szóval zajlik az élet. Ti meg olvassatok!

SF kurzus 2010/2.

Múlt hétvégén tartottuk a szokásos SF-es kurzusunkat az SZTE-BTK Vallástudományi Tanszékén, igencsak szép számú jelenlévővel. Ezt még októberben előzte meg egy előadássorozat, ahol hallhattak tőlünk, "oktatóktól" a prezentációtechnikáról, az adaptációkról, én elmondtam monstre 45 perces SF-es prezentációmat - amivel csak 25 perccel léptem túl a 20 perces keretet - ill. a virtuális/vurtuális terekről, valamit egy-két műről (mi Tamás barátommal sahárok voltunk). Ahogy lenni szokott, a hétvégi óra körülményei most is változtak, hisz míg tavaly hárman, idén négyen bíráltuk az elhangzó referátumokat, és sokkal több volt azoknak az előadóknak a száma, akik csak azért adtak elő, mert kedvük volt, egyébként nem kaptak érte jegyet. Rajtuk kívül is volt olyan, aki a korábbi kurzusokon részt vett és most csak nézőként volt jelen.

Az elmondható, hogy a legtöbb referátum nem egy konkrét művet (irodalom, film stb.) járt körül, hanem egy témát (posztapokaliptika, időutazás, disztópiák, eugenika, robotika stb.) és ezekhez vették "illusztrációnak" a különféle műveket. Persze volt olyan referátum is, ami konkrét műre koncentrált (pl. Enki Bilal Szörny-tetralógiája, ami meghozta a kedvem Bilal képregényeihez, vagy amin még én is meglepődtem, a Takeshi Kovacs-trilógia).

Összességében a kurzus jó hangulatban telt, mindenki hozott rágcsát, innivalót, amit bedobtunk a közösbe, így volt mit ropogtatni, ezzel is zavarva az előadókat - ezúton kérek tőlük elnézést. Érdekes volt figyelni, hogyan állnak hozzá teljesen különböző emberek bizonyos témákhoz, ill. hogy hogyan teljesítik a diasorral megtűzdelt prezentációt. Bár sokan voltak, akik első prezentációjukat tartották az egyetemen, mégis többen jól teljesítettek (ehhez hozzá tartozik, hogy mi is nagy figyelmet fordítottunk rá, hogy jó ppt-ket adjanak ki a kezükből). Ennek már csak azért is örülök, mert a kurzus célja az SF népszerűsítése mellett a prezentációtechnikák elsajátítása is. Én is innen tanultam meg rendesen prezentálni. Persze az is elmondható, hogy a hallgatók nagy része most foglalkozott először SF művekkel, de ez sajnos egy ilyen szakma, remélem a kurzus meghozta a kedvüket hozzá.

Két előadás volt, amit kiemelnék. Az egyik az udmurt (Oroszország) Vjacseszlav Ar Szergi Lepkelelkek című könyvével volt kapcsolatos. Se a könyv, se az előadás nem kapcsolódott az SF-hez - bár minden SF, ahogy ezt az előadó is megjegyezte -, mégis az egyik legérdekesebb prezentáció volt a világ végén élő udmurtokról. A másik előadás pedig az elektronikus zene és az SF viszonyáról, érdekességekkel, alkotókkal, klippekkel és sok-sok zenével. Íme két példa, előbbit a klipje miatt is érdemes megnézni, utóbbit pedig biztos mindenki ismeri:

Végeredményben ez a félév is érdekesen és kellemesen zajlott le, sok pozitív visszajelzéssel. Reméljük, jövőre is ilyen jó hangulatban fog telni a kurzus, és hogy sikerül továbbfejlesztenünk egy nagyobb létszámú előadássá.

The Age of Noise and Light

Nem szokásom ilyen bejegyzést írni, több okból sem. Egyrészt nem szoktam jövőben bemutatásra kerülő filmekről írni: ez a filmes honlapok, blogok dolga. Másrészt eddig egyszer írtam zenekarról (Tangerine Dream), akkor se sokat. Harmadrészt az ilyen katyvasz bejegyzések se illőek hozzám.

De a Tron: Legacy című film teljesen megfogott.

A Tron mindenkinek megvolt? 1982, a számítógépes kor hajnala (még Gibsonék is csak hologramrózsák szilánkjait szedegették), sehol sincs még a professzionális számítógépes grafika. És akkor a Disney - érzitek, remélem, a Disney, a családi matinék fő királya - összehozott egy filmet. Összességében nem lett volna nagy valami, de valami miatt mégis formabontó és korszakalkotó lett. A Tron volt az első film, amelyet teljesen - persze vannak kivételt képező jelenetek - számítógépes animációval készítettek, és itt kezdtek el igazán agyalni, milyen is lehet a cyberspace. A fénymotorok (vagy maradjunk a light cycle-nél?) talán mindenkinek az emlékezetébe beivódtak, és aki látta gyerekkorában az nosztalgiával tekint vissza rá (felnőtt fejjel, a mai high-tech univerzumunkban már nem annyira szemet gyönyörködtető, de ez az idő foga). [Akit érdekel, elolvashatja Brian Daley novellizációját, de akár le is töltheti.]

És hát mint minden fontosabb - és kevésbé fontosabb - filmtörténeti művet, ezt is elérte a reboot/prequel/etc. hullám. Első pontnak hála az égnek nem egy "felújítást" kapunk, ami általában nagyon rossz szokott lenni, hanem továbbviszik a történetet. A Tron: Legacy (magyar forgalomban Tron: Örökség) Flynn fiáról fog szólni, és arról, hogyan próbálja megtalálni apját a cybertérben.

Remélem nem követek el nagy bűnt, ha azt mondom, erre a filmre se a története miatt fogok emlékezni. De emlékezni fogok!

Először is ott a látvány. Ez a trailer ugyan nem enged sokat látni, de a neten fellelhető pár kép arról, hogyan is fog kinézni a film világa (vagy videó itt). Büntet. Nagyon futurisztikus, lélegzetelállító. Legalább is nekem.

De ez így önmagában kevés lenne ehhez a bejegyzéshez. A másik a zene.

A zene jó karcos, és nem más szolgáltatja, mint a Daft Punk. Mit mondjak, úgy összességében eddig is kedveltem a két francia zenéjét, bár nem voltam tőle hasra esve. Azok a számaik tetszettek eddig is, amelyekben nincs ének, csak zene. A Tron: Legacy zenéje viszont zúzós, karcos zene, amilyet mindig is szerettem. Egyébként annyira eggyé váltak a filmmel a fiúk, hogy benne is lesznek:

És ha valaki szereti az ínyencségeket, annak itt egy animált kép róluk:

Szóval nagyon várom a filmet, ami remélem megadja amire vágyom: jó kis képi és zenei orgiát, amolyan high-tech módra. Decemberig kell rá várni (Update, megnéztem, vélemény itt), addig tuti hogy rongyosra hallgatom a zenét. Ezzel már el is kezdtem:

Mi hiányzik a magyar SF-ből?

Most nem lebaszni akarok senkit. Általában nem is szokásom, remélem ezt a blog olvasói tudják.

Nem akarok most itt elméleti dolgokról írni, lándzsát törni az angol SF kérdésében, satöbbi.

Most arról szeretnék beszélni, mi hiányzik úgy an block a hazai fantasztikumból. Magyarul belőletek, belőlünk.

Egyesek fröcsögnek, flémelnek, szidnak, ostoroznak, stb. Akinek inge vegye magára. De egyvalamiről elfeledkezik a többség. Az SF nem önmagáért létezik. Hanem az olvasókért. Bezony. Én nem fogom most keresztes vitézként zászlómra tűzni az "Olvasó" címkét. Nem vagyok egyszerű olvasó, mert én már nem csak egyszerű olvasó vagyok. Visszajelzek, bele-belefolyogatok a hazai SF-be, legyen szó itt magáról az SF életről (és itt ne a hazai "mainstream" életet gondoljátok, ettől teljesen különböző dologról van szó) vagy a netes SF elméletekről (ismertető, esszé, kritika stb.) Az egyszerű olvasó nem ilyen. Ő olvas. Persze, visszajelezhet, hisz az internet, a web2 korában élünk, miért ne tehetné meg. Ha írók, szerkesztők, fordítók megtehetik, egy mezei olvasótól milyen alapon vennénk el ezt a jogot. De nem ez a fő kérdés, kanyarodjunk vissza. Szóval, a lényeg, hogy van az olvasó. Meg úgy mindenki. És van valami, amit jobb lenne gyakorolni. Az, hogy tiszteletben tartjuk a másikat, szépen beszélünk, nem kiabáljuk le a fejét, nem állítjuk be hülyének. Az apropó (az egyiket nem írom le, megfogadtam, hogy nem írok ide róla) a solarián Szenkel folytatott kis csevejünk. Neki nem jött be igazán a Lenni vagy nem lenni (sic!). Leírta, mit gondol róla. Namármost, mindenki tudja rólam, hogy imádom ezt a könyvet. És mit léptem erre? Nekiálltam vitatkozni? Elhajtottam? Negligáltam a véleményét? Nem. Két dolog miatt. Először is Szenk velem szemben - és ahogy figyelem egy ideje, soha senkivel szemben - nem követett el hasonlót. Másodszor: véleményekről nincs értelme vitázni. Nem azt mondom, hogy nekem van igazam. Különbözünk, így is kell fölfogni a világot. Most nem fogok senkivel se veszekedni azért, mert szereti a ketchupot, én pedig nem. Ez nonszensz lenne. És ez a baj a hazai fantasztikummal (nem a ketchup).

Egy kis megértés, türelem, odafigyelés kellene. Persze, én is tudom, hogy vannak, akikkel nem lehet értelmesen beszélni. Ez van, ilyenek is vannak. Ennek ellenére még lehet próbálkozni. Minden oldalnál. Ugyanis szerintetek egy átlagos olvasó ha véletlenül olyan blogra téved, ahol kedvenc írója épp a falkáról, a szekértáborokról, vélt vagy valós (?) összeesküvésekről ír, mit fog ebből levenni? Semmit. Maximum azt, hogy az illető sültbolond.

Szóval ez hiányzik: egy alapvető emberi jellemző. Kezeljük a másikat is úgy, ahogy elvárjuk, hogy minket kezelnek. Próbáljuk meghallgatni, megérteni, mit mond. Ne ragaszkodjunk mindenáron ahhoz, amit mi kitaláltunk. Csodálkoztok, hogy szarban van a hazai fantasztikum? Hogy megy a falkázás, meg ilyenek? Hogy a kutyát nem érdekli már az SF valójában? Hát éppen ezért. Nem mondom, hogy most szipogós nagy összeborulás kell. Az ugyanis lehetetlen. Nem is nagyon értem, mások miért szajkózzák ezt szüntelen. Ennek már vége. Le kell tarolni mindent. És azután kellene újra építkezni. Új alapokról, tiszta lappal.

Meghallgatni, meghallgatva lenni. Tisztelet, és az ártatlanság védelme. A kettős mércét pedig gyorsan felejtsük el, mert azt elég gyorsan ki lehet szúrni, és utána csak magunk alatt vágjuk a fát.

És még valami ide a végére. Ne felejtse el senki: én még fiatal vagyok, nagyon fiatal. És az internet korában élünk. Én is benne élek. És nem vagyok sültbolond. Előttem az élet. Szóval bármit is tesz a hazai SF krémje, és még akkor is itt leszek, amikor ők már azt is elfelejtik, miért tették azt, amit. Ez nem fenyegetés. Ez ténymegállapítás.

A barbárokra várva

"- Mi lesz velünk most a barbárok nélkül?
Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan
dolgainkra holmi megoldásfélét."
Konsztantinosz Káváfisz

Nem hiába kezdem ezzel az idézettel, hisz a Nobel-díjas dél-afrikai szerző, J. M. Coetzee (állítólag úgy kell ejteni, hogy "kütszié", de én úgy ejtem, hogy "kötzié") is ebből a versből merítette ötletét klasszikus 1980-as regényéhez.

A könyv maga érdekes műfajt képvisel, talán a történelmi fikció címkével illethetnénk, de persze mint oly sok műnél úgy ez itt sem számít. Történetünk a meg nem nevezett Birodalom egy határvidéki helyőrségében indul. A névtelen városka egy oázis mellé épült, és a Birodalom egyik "fontos bástyája" a titokzatos barbárokkal szemben. A helyi bíró irányítása alatt a helyőrség a maga békés életét éli. Azonban megjelenik a titokzatos Joll ezredes, akit a fővárosból azzal a céllal küldtek ide, hogy felmérje a határ menti barbárok erejét és előkészítse a terepet egy esetleges inváziónak. Bár a bírónak már a kezdet kezdetén erős ellenérzései vannak Jollal és feladatával szemben, mégis ellátja kötelességét. Még akkor sem emeli föl a hangját, amikor az ezredes szemmel láthatóan ártatlan embereket - szerinte a gonosz barbárok közül néhányat, bár több köztük az öreg és az asszony, mint a harcra kész férfi - "faggat ki", ami itt módszeres kínvallatást jelent. Miután az ezredes dolga végeztével hazatér, a bíró pártfogásába vesz egy megkínzott barbárlányt, és az események lassan beigazolják félelmét: a határ menti város élete teljesen megváltozik.

"A történelmen kívül akartam élni. Azon a történelmen kívül, amelyet a Birodalom minden alattvalójára, még az ilyen távolba szakadtakra is rákényszerít."

A könyvvel kapcsolatos egyik fontos tudnivaló, hogy az apartheid idején íródott, és egyértelmű (?) a párhuzam a barbárok és a feketék, a Birodalom és a rendszer között. Persze nem kell csak erre kihegyezni az értelmezést, és éppen ezért válik ez a könyv egy remek alkotássá. A tétel egyszerű: tartsd fenn a lakosság félelmét a külső ellenség iránt, borzold fel legbelsőbb állati ösztöneiket, a mástól való félelmüket, és akkor a tenyeredből fognak enni. Legyen egy állandó ellenségkép, ami összekovácsolja az egyébként teljesen különböző embereket. Hazudj a szemükbe, úgy sem veszik észre, mert félnek, mert az ember nagy tömegben birka, elfogadja, bármit is teszel arra hivatkozva, hogy te vagy a hatalom, és értük cselekszel. Dobd sutba az igazságot: hisz ugyan ki tudja, mi az igazság. A bíró? Joll? A barbárok? Könnyű csűrni-csavarni a dolgokat, aztán ha rosszra fordul a helyzet, még mindig sikeresen kihátrálhatsz.

Emellett érdekes leírásokat és gondolatokat tartalmaz arról, milyen egy elnyomó hatalom alatt élni. Mi a fontosabb, a kötelesség, vagy az egyén igazságérzete. Ahogy el is hangzik a bíró szájából: mi a törvény világában élünk, ami sajnos csak egy pótlék, hisz nem tudunk teljes mértékben igazságot tenni. De vajon mi az első, a jog, vagy az igazság? És mit tehet egy hivatalnok, amikor az állam teljes ereje nehezedik rá. Hogy maradhat valaki ember a hatalom álcája mögé bújt barbár lelkekkel szemben? Coetzee könyve nem a világirodalom legsodróbb regénye, sőt, egyes leírások igencsak vontatottak, de ezek a gondolatok és a bíró lelki vívódása emlékezetessé teszik A barbárokra várvát. Ez olyan könyv, ami a modern világunk - sajnos ma is éppen égetően aktuális - kérdéseivel foglalkozik, ami talán mindig aktuális marad. Bár ha jobb világban élnénk, Coetzee Birodalma is csak történelem lenne, mint számára az előző Birodalom. De ami a könyv egyik tanulsága: a hatalom talán sosem tanul elődei hibájából.

[Vérszegény ismertetőm itt.]

Savannah 2116 AD

Újabb cikk, újabb érdekességek. A bejegyzés címe Jenny Robson dél-afrikai író regényének nyomán fogant meg (a kép elég rossz minőségű, pedig az Amazonról szedtem le), annak apropóján, hogy a Dél-Afrikában lévő science fictionről került ki egy kis összefoglaló. Az eleje még számomra is érdekes, mármint magáról a sci-fi helyzetéről elmélkedő rész (amit egy dél-afrikai irodalmár és egy sci-fi író cikkeiből szedtem össze), a második rész, ami már kimondottan a művekről, ill. az ottani sci-fi történetéről szólt volna már inkább sűrű, mint kielégítő. Sajnos a cikkek, amikből dolgoztam nem tértek ki valami részletesen, és én is még zanzásítottam belőlük. Bár utánakereshettem volna a műveknek (majdnem mindent meg lehet találni az interneten, csak kitartónak kell lenni), de most kivételesen megelégedtem ezzel. A lényeg úgy is benne van a cikkben.

Ugye Dél-Afrikáról tavaly óta SF téren - és nem kimondottan SF téren is - mindenkinek a District 9 jut eszébe. Nos, ezzel kapcsolatban Nnedi Okorafo nigériai írónő írt egy igen alapos bejegyzést a blogján, ami új fénybe helyezi a filmet (bár egy európai néhol kicsit erőltetettnek látja Okorafo egy-két kifogását, de tény, hogy sok érdekes dolog van benne). A lényeg, hogy leveszi a keresztvizet a filmről.

További érdekesség, hogy még J. M. Coetzee, ma már Nobel-díjas író is adott közre science fictiont - leghíresebb, A barbárokra várva című könyve is egyfajta történelmi fantasztikum -, mert ebben a tematikában könnyebben tudta elmondani véleményét az apartheid rendszerről.

Ja, és ne feledkezzünk meg a Moxyland-ről sem, amiről Rorimack írt az endlessre egy nagyon érdekes cikket, amiből kitűnik, hogy egy nagyon ambiciózus könyvről van szó, Lauren Beukes amúgy is Dél-Afrika egyik legismertebb SF szerzője. A zenéjét hallgatva az embernek megjön a kedve a könyvhöz is. És ha már lehet kérni, ezt jelentessék meg magyarul, meg mondjuk a Spiral of Fire-t Micheal Cope-tól, ami érdekes SF/mainstream kísérletnek tűnik. Egyébként aki kíváncsi a dél-afrikai SF termésre, az elolvashatja a dél-afrikai SF/F társaság fanzinjának, a Probe-nak néhány számát.