2012. augusztus 28., kedd

Napok Háza

Az már közhelynek számít, hogy a kortárs űropera nagyágyúi a britek. Kezdődött az egész olyan szerzőkkel, mint Iain M. Banks, aztán a kétezres évek körül felbukkant például Peter F. Hamilton vagy Alastair Reynolds. Idehaza pedig közhely, hogy ezek közül a szerzők közül csak néhány ismert vagy jelent meg fordításban regénye. Banks ugyan az Agave zászlóshajója, a GFK-ban találkozhattunk Ken Macleod könyveivel, és a Tuannál is megjelent egy Hamilton regény két kötetben, de előbbin kívül ezek mind vagy érdektelenségbe fulladtak vagy egyszerűen elfelejtődtek. Az Alexandra kiadó most ambiciózus vállalkozásba fogott, ugyanis megjelentette a közönség és a kritikusok által brit űropera legjobb szerzőjének tartott Reynolds egyik regényét. Bár az író főleg a Revelation Space sorozata miatt ismert, a Napok Háza önálló regény, mely sokak szerint a szerző egyik legsikerültebb műve.

"Maga csak egy könyvmoly, aki átrágta magát a történelem lapjain."

Hatmillió év telt el azóta, hogy a harmadik millennium környékén egy fiatal lány, Abigail Gentian klónoztatta magát, és ezer klónját - melyek ugyan bizonyos jegyekben hasonlítanak rá, ám külsőleg sokban különböznek -, saját elméjének hasadványait szétküldi a Galaxisban, hogy fedezzék fel, járják be a hihetetlenül gazdag és érdekes világűrt. A Hasadványok minden körútjuk végén újra összegyűlnek, hogy megosszák egymással útjuk során szerezett emlékeiket, mely utaknak csupán a fénysebesség szab határt. Két Hasadvány, Campion és Purslane - akik egy szerelmes pár, kivívva ezzel társaik rosszallását - éppen több évtizedes késésüket próbálják ledolgozni az Egyesülésre tartva, amikor különös útitársat vesznek fel. Hesperus, a Gépnép tagja, egy poszthumán fogságából szabadul, ám amnéziája miatt nem tudja, milyen céllal indult el. A robot körüli rejtély azonban háttérbe szorul, amikor az Egyesülésre érve kiderül: valaki megtámadta a Klánt, és pár túlélő kivételével teljesen elpusztította azt. A néhány Hasadvány, aki megmenekült, igyekszik a végére járni a dolognak, és megtudni, mi köze van a hallatlan pusztításhoz a titokzatos Napok Házának, az Őrzőknek és a Gépnépnek.

A könyv elolvasása után az első dolog, ami megfogalmazódhat az emberben, hogy Reynolds nevét nem hiába emlegetik rajongással. Ha megengedhetek magamnak egy személyes közbeékelést, ez a regény eszembe juttatta, miért is szerettem bele a science fictionbe. A szerző egy kellően izgalmas és érdekes cselekményt eszelt ki, hogy felhasználhassa egy hallatlanul eredeti és magával ragadó világ bemutatásához. A könyvbeli jövőben nincsenek ugyan idegenek, de a különféle, a mai embertől már több millió éve eltávolodott "utódok" akár idegen lények is lehetnének, és csupán a fantázia szab határt számukra. Azonban egyik civilizáció sem létezhet örökké: a Múlás, egyfajta biológiai erózió dönti romba még a legnagyobb csillagbirodalmakat is ugyanúgy, ahogy az egyetlen bolygó apró kontinensére kiterjedő államokat. Hajdani kultúrák romjain kiemelkedő népek, posztcivilizációs maradványok, az emberiség kirajzásának kezdeteiből hátramaradt néhány túlélő, és a Klánok, melyek tudásszomjtól hajtott, Galaxis-szerte tiszteletnek örvendő és nagy hatalmú Hasadványokra szakadva röppennek át civilizációk felemelkedésén és bukásán. A távlatok hatalmasak, Reynolds évmilliókban beszél, de hősei sokszor még az éveket is csupán pillanatoknak veszik. Emlékeik, amelyeket több ezer éves életük során összegyűjtöttek, egy hatalmas óceán nyomásaként nehezedik rájuk, mégis mindannyian rettegnek a haláltól és a Múlástól. A szerző ötletei minden oldalon elkápráztatják az olvasót, ahogy haladunk előre ebben a lenyűgöző univerzumban, megismerve pár darabkát az emlékek óceánjából.

Mindezen ötletek mellett azonban ki kell emelni, hogy a hatszáz oldalas regény nem válik unalmassá, sőt, Reynolds van annyira jó író, hogy pár emlékezetes jelenettel ajándékozza meg az olvasót. A bujkálás a törmelékgyűrűben például félelmetesen hatásosra sikerült, az ember szinte maga előtt látja, ahogy kibontakozik a láthatár szélén a porfelhőből a pusztulást hozó, hatalmas Homunkulusz-fegyver. De az egyéni szinten is képes emlékezetes pillanatokat megidézni, még ha a regény hangsúlyai nem is ezen vannak. Mert be kell látni, ebben a könyvben nem a mély karakterábrázolás és az egyének közötti személyes konfliktus a leghangsúlyosabb. A figurák ugyan egyediek, de az író nem törekszik irodalmi magasságokra törni - mert nem ez a lényeg. Furcsán hangozhat, hogy az embert igazából ez nem zavarja. Ennek az az oka - legalább is az én esetemben -, hogy annyi ötlet sorjázik a könyvben, hogy egy magára valamit is adó sci-fi rajongó úgy érezheti magát, mint kisgyerek a cukorboltban. Szupernovákat felfogó csillaggátak? Fekete lyuk fegyverek? Ezek csak a legláthatóbbak, számtalan kisebb sziporka várja, hogy az olvasó felfedezze őket.

De érdemes szót ejteni róla, hogy Reynolds azért nem csak egy egyszerű kalandregényt írt. Van itt elég filozófiai mélység, ami elgondolkodtathatja az olvasót, sőt, a kis Abigail történetén keresztül nem csak a Hasadványok eredét ismerhetjük meg - egy fantasy betét mellett -, hanem még egy ügyes, bár véleményem szerint nem túl erős párhuzamot is felfedezhetünk az Aranyóra és a Hasadványok világa között.

A Napok Háza tehát nem egyszerűen egy űropera, lézerfegyverekkel és idegen bolygókkal. Ez a modern űropera egyik csúcsteljesítménye, egy irány, ami felé a sci-fi az első űrkalandoktól kezdve tart. Lenyűgözően ötletes és magával ragadó, az emberből gyermeki lelkesedést kiváltó mű (még ha a befejezés talán kicsit furcsára, már-már sutára sikerült). Remélhetően a kiadó ezt egy sorozat első darabjának szánta, és hamarosan újra olvashatjuk magyarul Alastair Reynolds munkáit.

Végezetül egy érdekesség. A 2005-ben megjelent, Thousandth Night című kisregénynek, ami a Napok Háza univerzumában játszódik, néhány azonos szereplővel - ez egyfajta előtanulmány is lehet a regényhez -, készült egy audiováltozata, ami ingyen meghallgatható a Subterranean Press oldalán.

2012. augusztus 14., kedd

Az ember könyve

Hosszú és izgalmas utat járt be a harmadik "újkori" Brandon Hackett (Markovics Botond) regény. Kidobott regénykezdemények és kiadócsere után Az ember könyve az Agave kiadónál jelent meg. A poszthumán döntés és az Isten gépei után sokan várták már ezt a könyvet, és azt kell mondanom elöljáróban, nem alaptalanul. Hacsak valami csoda nem történik - ami mint tudjuk, definíciójánál fogva igen ritka dolog - akkor ez az idei év magyar sci-fi könyvmegjelenése, sőt, ha engem kérdeztek, az elmúlt két évé biztosan.

A történet a nem túl izgalmas "idegenek embereket rabolnak" alaphelyzetből indul, hogy egy kis közösségszervezős játék után fejest ugorjunk az igazi rejtélybe, vagyis hogy miért is került a mintegy háromezer ember egy idegen bolygóra, és ami a legfontosabb, milyen is ez a világ. Két karakter, a tizenéves Attila és a családjával ide került Jurij történetén keresztül leszünk mi is részesei két faj találkozásának, ami az egyikük életét talán gyökerestül felforgatja, de mindenképpen megváltoztatja.

A hangzatos felvezető után le kell szögezni: igen, ez tényleg így van a regényben. Ugyan nem feltétlenül "egy világ omlik össze", de sok magyar sci-fivel ellentétben itt a szerző tényleg tisztességesen végigveszi a két faj kapcsolatának következményeit, mind globális szinten, mind pedig a szereplői életében. Itt aztán nem fogunk hollywoodi klisét találni, mindig félteni való kislánnyal és kiskutyával - ugyanis mindkettő van benne -, ha lehet ilyet mondani, pont az történik, aminek nagy valószínűséggel történnie kell. Noha a karakterek nem tolsztoji mélységűek, a két nézőponti karakter és a hozzájuk kapcsolódó 2-3 főbb szereplő ahhoz eléggé ki van dolgozva, hogy ne zavarják a regény élvezetét. Attila ugyan inkább csak sodródik az eseményekkel, ezt mégis el tudjuk fogadni. Jurij már problémásabb, néhány reakciója nem igazán érthető, de lánya iránti aggodalma legitimálja a legtöbbet. Ilyen tekintetben a regény vége felé képbe kerülő "adjunk motivációt a gonoszoknak" magyarázó része az, ami zavart (itt viszont sajnos előkerülnek az előbb emlegetett hollywoodi klisék, mintegy felmentve a rosszakat). A történet, mint már mondtam, jól átgondolt, és érdekfeszítő, ami mindenképpen dicséretes. Néhol már-már horrorba illő jeleneteket is belecsempész az amúgy itt-ott filozofálós, egyébként pörgős cselekménybe, ezek meghökkentőek és mutatják, hogy a szerző nem fél a szokatlantól és az újtól. Szerencsére nem veszik el a világ bemutatásában, mindvégig megfelelő arányban tartja a leírást/magyarázatot és a történéseket.

Stephan Martiniere alkotása
Holott a regény könnyen válhatott volna öncélú ötletorgiává, ugyanis a felépített világ és annak lakói, valamint az azt mozgató törvényszerűségek azok, amik a középpontban állnak és a regény legerősebb részei. Mikor meghallottam, hogy egy szaglás alapján működő civilizációt mutat be az író, szkeptikus voltam, de olvasás közben rá kellett jönnöm, hogy annyira realistán teszi ezt, amennyi egy jó sci-fitől elvárható. Noha ez nem olyan fajta hard science fiction, amiben a kvantumfizika és hasonló tudományterületek kerülnek elő, a sci-fi elem mégis jól végiggondolt, nem dísz vagy funkció nélküli háttér, sőt, itt az Ötlet áll a középpontban. Ez az ötlet nem az elrabolt emberek, hanem a génvágy, ami, mint az idegen civilizáció mozgatórugója, egy kifejezetten érdekes ötlet, amihez hasonlóval ritkán találkozik az ember. Ez az ötlet lehetőséget ad arra, hogy a legjobb science fiction hagyományokat követve a műfaj szerelmesei számára újabb és újabb idegen létformákat találjon ki az alkotó, ezzel csak tovább színesítve és élővé téve a könyvet. Ilyen tekintetben sokkal eredetibb és ötletesebb, mint a korábbi két regény, és nem csak emiatt mondom, hogy jobb azoknál. A szerző tudatosan törekszik arra, hogy több értelmezési réteget is elrejtsen, apró mazsolákat az ilyenek iránt fogékony olvasók számára. Itt a cselekmény is sokkal átélhetőbb, a kitalált világ pedig érdekesebb, minden oldalon újabb és újabb meglepetés várja az olvasót.

Sajnos azonban mégsem beszélhetünk tökéletes regényről. Fentebb már említettem a karaktereket, ez az egyik baj, illetve az itt-ott kissé klisés megoldások és mondatok, jelenetek - ilyenek főleg az emberi közösség életének bemutatásakor kerülnek elő. Ezek rontanak a könyv élvezetén. Itt-ott bakikat is fel lehet fedezni, egyes kijelentések súlyukat vesztik, szükségszerűen meghajolva a cselekmény előtt. Ezek nem tűnnek fel azonnal, sőt, lehet fel sem tűnnek, de ha rájuk találunk, kicsit visszavehet a könyv olvasás utáni értékéből.

Ennek ellenére, mindent összevetve ez egy jó és érdekes regény, egy remek ötlettel és logikusan felépített világgal, izgalmas cselekménnyel és több értelmezési lehetőséggel. Magyar viszonylatban mindenképpen kiemelkedő, érdemes elolvasni és várni az író által lebegtetett folytatást.

(Utóirat: véleményem szerint a borító elhibázott, mégpedig azért, mert rosszul pozicionálja a könyvet. Ha nem is gyökeres változtatással, de más színvilággal talán jobban passzolna az olvasóközönséghez. Sajnos azonban az utóbbi időszakban az Agave borítókoncepciója kezd az eddigiekhez képest más irányt venni.)

Hasonló, részletesebb írás a regényről (valamiért sokkal jobban leírja, amit én is gondolok a könyvről).

2012. augusztus 10., péntek

Kvantumtolvaj

A sci-fi kiadásban mindig rizikós, ha olyan névvel áll elő egy kiadó, aki idehaza nem ismert, és nincs körülötte óriási hisztéria. Könnyen bukás lehet belőle: nem jó a marketing, az embereket nem érdekli az ismeretlen név, kevés a pénzük és inkább a biztosra mennek. Ennek ellenére az új Ad Astra kiadó szépen fejest ugrott ebbe, és az eddigi öt kiadott regényéből (illetve a nemrég bejelentett hatodikkal együtt) csupán egy szerzője, Ian McDonald neve lehet ismerős néhány novellából. Ráadásul két könyv szerzőjének első regényei a megjelenések. De mégis bíznak bennük. Hogy miért? Mert külföldön mind pozitív visszhangot kapott.

A finn születésű, egyébként Nagy-Britanniábann húrelméletből doktorált Hannu Rajaniemi is ilyen szerző. Publikált már eddig novellákat, de a fáma szerint akkor keltett feltűnést, amikor 2008-ban regénye 24 oldalára egy trilógiára szóló szerződést kapott, ami igencsak ritka még külföldön is, éppen a fent leírtak miatt. A 2010-ben megjelent Kvantumtolvaj (The Quantum Thief), amit idén magyarul kihoztak, méltán került a figyelem középpontjába. Na de, mi is ez a könyv?

Jean la Flambeur mestertolvaj a Dilemmabörtönben küzd újra és újra a marshalltudatokkal. Menekülni esélye sincs, ám egyszer csak egy harcos nő és űrhajója egy oorti kotóból, kijátszva a Börtön arkhónjait, megszöktetik őt. Ennek azonban ára van, a nő, Mieli azt a feladatot kapta megbízójától, hogy lopjon el valamit a tolvaj segítségével. De a tolvaj már régen nem önmaga - szó szerint, ugyanis személyiségének jelentős részét még Börtönbe kerülése előtt elvesztette, pontosabban elrejtette. Hogy megszerezzék, el kell menniük a Labirintus mozgó marsi városába. Közben a Marson a cádikok ifjú segítője, Isidore Beautrelet, megbízást kap egy Időmilliomostól, akihez állítása szerint egy bizonyos Jean la Flambeur fog betörni. Isidore élete egyébként sem egyszerű, furcsa barátnője, a Szobornoszt elől a városba menekült zoku kolónia tagja önmagában elég rejtély, gogolkalózok után kell nyomoznia, és furcsa hobbija miatt mindennél szorosabb gevulot mögött kell élnie, de ez az ügy talán minden eddiginél nagyobb.

Hát, kb. ilyesmi a regény első része. Rajaniemi stílussá teszi, hogy minden oldalon legalább három ismeretlen kifejezést vág az olvasóhoz, akinek halvány fogalma sincs, mik lehetnek ezek. Mindazonáltal számomra pont ez adja a regény varázsát. Koncentrálni kell olvasás közben! Az író nem magyaráz, hagyja, hogy az olvasója rakja össze a darabkákat, és ez kifejezetten ritka a sci-fiben. Nem tudjuk, mik azok a vasziljevek? Tessék figyelni! Éppen emiatt éreztem kicsit fájdalmasnak, amikor a regény előrehaladtával ez a stílus eltűnt. A regény még mindig egy hallatlanul érdekes és egyedi világban játszódik, de kissé mégis csalódtam. Ha tovább viszi ezt a vonalat, most egy zseniális regényről beszélhetnék. Így viszont "csak" egy remekül megírt, ötletes és szórakoztató, ízig-vérig kortárs science fiction regényről beszélek.

Maga a történet, valljuk be, ha lehántjuk a rárakódott rétegeket - gevulot-szinteket, kis segítség a regényhez -, akkor egy klasszikus tolvaj-detektív macska-egér játék lesz belőle a végére. Persze ez durva leegyszerűsítése a cselekménynek, hiszen csöppet sem grandiózus a rejtély, ami a tolvaj múltkeresése mögött megbúvik, de egy ilyen sziporkázó ötletekkel operáló regénytől nem is várnánk mást. És bár igazából egy kellemes krimiről van szó, a "nyakon öntötték sci-fivel" kifejezés mégsem az igazi - talán a "sci-fi implantokkal átalakították" jobban leírja, miről is van szó. Mert hát itt igazán nagy kunszt ellopni valamit, pláne ha az a mesterségesen tárolt, többszörösen védett személyiségünk része. A francia mestertolvajok történetét idéző regény, ami még rá is játszik a XIX. század közepi-végi Franciaország miliőjére, képes a sci-fi résszel tökéletes keveréket alkotni. Rajaniemi tudja, mit csinál, amikor kvantumcsomókról és EPR-paradoxonról beszél. Természetesen nem kell PhD a regény élvezetéhez, ezek a dolgok a történetben annyira érthetőek, amennyire szükséges. Nem leszünk tőle a modern fizika tudorai, de a Kvantumtolvaj nem is törekszik erre, ahogy arra se, hogy minden ötletet megmagyarázzon. Mindössze egy lélegzetelállító utazásra akar vinni minket egy olyan Naprendszerbe, aminek egyetlen űrhajójától tátva marad a szánk, és akkor még nem is beszéltünk a csak utalások szintjén megjelenő számos helyről ahol különböző formájú emberek és mesterséges intelligenciák élik számunkra korántsem hétköznapi napjaikat.

A Kvantumtolvaj természetesen nem tökéletes könyv, olyan nincs is. Engem személy szerint - a stílus "ellustulása" mellett - talán még a regény lezárása zavart egy picit. Mindezt azonban a gyermeki, sci-fiért rajongó énem hajlandó elfeledni, hiszen egy hihetetlenül érdekes világba kaptam bepillantást, és régóta most először érzem azt, hogy sajnálom, amiért nem olvashatom tovább. Rajaniemi második regénye, a folytatás, a The Fractal Prince 2012. szeptemberében jelenik majd meg angolul, és remélhetően jövőre már magyarul is olvashatjuk majd. Mert azt kell mondanom, bár kissé kételkedtem, mielőtt belefogtam a regénybe, hogy Rajaniemi megérdemelte azt a háromkötetes bizalmat.

2012. augusztus 5., vasárnap

SFmag antológia 2011

Az SFmag nem csupán cikkeiben vállalta fel a modern fantasztikumot, de a honlapon novellákat is közölnek, magyarok és külföldiek tollából/billentyűzetéből egyaránt, majd ezeket ingyenes e-formátumban kiadták. Ennyi a sablon szöveg, igazából van itt minden a sci-fitől a fantasyn át a szürreálisig, sőt, megbújik itt még olyan novella is, amiben semmi fantasztikus sincs, de okosan csinálja, és ezt észre se vesszük. Mindre jellemző a jó stílus, az érdekes ötlet, és hogy már régen elhagyta az asimovi és tolkieni örökséget. Mert szépek a régi házak, de vagy tatarozzuk őket és saját ízlésünknek megfelelően rendezzük be, vagy csak szenvedünk benne - végül pedig ott hagyjuk a fenébe.

Juhász Viktor: A polidori 

Egy novella, amiben semmi fantasztikum nincsen. Lelki látlelet a Londonba szakad ifjúról, aki úgy érzi magát, mint egy elveszett kincs keresője egy idegen világon. A vámpírok díszes garmadája vonul fel ebben a többszörös narratív szinteket használó novellában, ami legnagyobb erőssége az a hangulat, amit a fiú élete és a vámpírokhoz kapcsolódó képzelgései adnak ki. Nagyon erős nyelvileg is, kifejezetten élvezetes olvasmány, a kötet legjobb magyarja.

Lavie Tidhar: A Pók holdja

Érdekes világképpel operáló sci-fi, a jövő minden kellékével – űrhajózás, mesterséges értelmek, robotok, inplantok -, megfűszerezve egy kis óceániai világszemlélettel és pár metaforával. Sajnos a történet túl gyenge, az ötlet bár érdekes, nem kap elég teret, a hangulati elemek pedig önmagukban nem képesek elvinni a novellát. Komoly hibáktól mentes mű, bár a címválasztás sehogy sem értem… 

Jakob Schmidt: Szüret

Kifejezetten bizsergető ötlet, minden morbiditása ellenére. Húsangyalok, rák, mordályok – a szerző nem fukarkodik az eszközökkel, és első ránézésre jól is csinálja a dolgot. De mégis, valami hiányzik, talán nem ment elég mélyre a haldoklók lelkében, talán nem eléggé erős az önfeláldozás? Nem könnyű rájönni, de valamiért ez a novella nem ért el katarzist, a rendhagyó ötlete ellenére sem.

Csupor Béla: Kontraszelekció 

Klasszikus sci-fi alaphelyzet, kellemes tálalásban. És bár nem lehet felelősségre vonni, mert nem ez a novella volt előbb, de sajnos már jó pár hasonló mű született, kellő olvasottsággal nem ráz meg sem az ötlet, sem a sztori végkifejlete. Ennek ellenére még mindig a jobb történetek közé tartozik. 

Cat Rambo: A szirének nékem már nem énekelnek 

Jó ötletek érdekes elegye, de hiányérzetem van. Vagy a sztorinak kellett volna erősebbnek lennie, vagy az érzelmi oldalnak. Hiába jelenik meg itt a főhős múltjának szelleme – a hajó – és egy múltbéli döntésének jelenlegi hatása, ez még sem elég erős. Ennek ellenére a felvillantott világot nem érheti szó. 

Horváth Norbert: Az elátkozott erdő

Remek hangulatú modern mese. Az amerikai álom, az a fajta kiábrándulás és elfeledettség, ami miatt ez Gaiman Amerikai istenekjét és a Félelem és reszketés Las Vegasban kifordult poros sivatagi világát juttatja eszembe. Nem katartikus, nem is veséig hatoló, de jól összerakott és komoly munka. Irodalom, fantasztikummal. 

Tobias S. Buckell: Tagadd meg Babilont 

Stílusa van, ötlet van, jó szerkesztés van, csupán azt hiányolom, mi is a novella fő célja. Valahogy nem áll össze minden, mintha valamit elfelejtettek volna közölni velem. Ettől függetlenül a partra vetett szellemhajó motívumának ötletes felhasználása képes egyfajta szinten tartani az írást. 

Steve Stanton: A tökéletes pár

Bizarr ötlet, jó megvalósítás, képes az érzelmekre hatni, szóval működik a novella. Egy baj van vele: hasonló hangvételű disztópiákkal könyvtárakat lehetne megtölteni. Így bármennyire is jó, számomra nem volt érdekes, hiába a működő csattanó. Hasonlót éreztem a Kontraszelekció olvasása közben is.

Péterfi András: A pálya

Hangulatra épülő novella, aminek komoly hátránya, hogy akik nem játszottak olyan játékokkal, mint a főhős, talán nehezebben tudják maguk elé képzelni, milyen is lehet a pálya. Maga a nyelvezet és a fő elem jól működik, és bár nem mindenkinél pendíthet meg érzelmi húrokat, számos emlékezetes mondat visszhangozhat a fülünkben olvasás után.

Fehér László: 8 óra

Olvasás közben a Harcosok klubjának, a Hivatali patkányoknak és minden, az öltönyös rabszolgákról szóló műnek a képei felrémlenek előttünk, szívből tudunk mosolyogni és együtt szenvedni a novella hőseivel, a stílus pedig beránt. De mintha a történet végére a szerző sem tudta volna, mit is akar, ezért az egész összezavarodik és végül otthagynak minket, mi pedig csak kérdően nézünk szét, hogy mit is olvastunk… 

Kij Johnson: Pónik

Vannak olyan írások, amiket tökéletesen értek, megértem a hatásmechanizmusát, felfogom, miért működik – és rajtam mégsem működik. Bár ez a novella megrázó, engem nem tudott megrázni. Nem tudnám megmondani, miért, ez már az egyéni személyiségjegyeimből következik. Ennek ellenére nem tartom rossz írásnak, érdekes és jól kivitelezett novella.

László Zoltán: Réges-rég

Talán a jópofa gondolatkísérlet a megfelelő kifejezés erre az írásra. Ahogy itt írták, egy gond lehet, mi van, ha valakinek nem esik le, melyik popkultúrális jelenségről van szó. De akkor kérdem én: ne is utaljanak a művek más művekre? Mert mi van, ha azt az illető nem ismeri? Igazából ez az írás nagyjából működik akkor is, ha az ember nem tudja, milyen jelenségre épít, persze úgy nehezebb megérteni – de nem lehetetlen.

Daniel Pearlman: Óriás a házban

Emlékezetes szürreális novella, ahol az ember életének egyik fontos momentumát egy ötlettel kézzelfogható valósággá teszi, az apa alakjának változása már nem csupán lelki folyamat az egyénben. Kifejezetten érdekes ötlet, elgondolkodtató, még ha nem is üti fejbe az olvasót.

Aliette de Bodard: A Jaguár Háza, árnyékban

Nagyon érdekes és egyedi világ egy unalmas és semmitmondó történettel. Az írónő ötlete, a párhuzamos világ közeljövője és a benne felvonuló elemek bőven elegendőek lennének egy nagyszabású kalandtörténet hátteréül, de nem képes izgalmas sztorit mellé rakni. A harcos becsülete körül bonyolódó történet egy idő után unalmassá válik, és igazán nagy konfliktust sem hordoz. Egy regény mellett kiegészítő történetnek megfelel, önállóan viszont nem ütős.

Frank Roger: A táncoló fények városa

Nem csak a novellában leírt műalkotás, de maga az írás is zseniális ötlet, amit a szerző nem rest ezüsttálcán az olvasónak felkínálni, ráadásul egy olyan elbeszélői szemszögből, mely nem a miénk, ezzel kényszerítve rá bennünket, hogy lássuk a dolog másik oldalát is. Ragyogó példája annak, hogy lehet a szürreálisból valami maradandót alkotni.

Ursula K. Le Guin: A segrik ügye

Haini történet, több kisebb elmondásból felépítve. Le Guin képes rá, amire kevesen: tökéletes logikával és mély emberséggel végiggondol egy szituációt, megmutatja, hogy nem minden úgy működik, ahogy mi elgondoljuk, és képes igazán éreztetni velünk az elszenvedők gondolatait és életét. A kötet egyik legjobb írása, stílusos, elgondolkodtató és egyedi.

C. C. Finlay: Lábjegyzetek

Csináld magad novella – egy ötlet, többször már nem megismételhető. Lábjegyzetekből rakjuk össze a sztorit, akik pedig járatosak a tudományos szakszövegekben, tudják, mennyi mindent meg lehet tudni egy-egy lábjegyzetből. Ötletes, ez az egy szó ugrik be róla.

---

Nem mind arany tehát, ami kortárs, de még is látszik, hogy a novellákat beválogató szerkesztőknek mik a preferenciáik. És bár itt-ott hiányérzetem is volt egyes novelláknál, mindenképpen fontos, hogy olyan stílust képvisel a legtöbb írás, ami a kortárs magyar művek jelentős részéből hiányzik. Természetesen mivel mindenki más, ezért bárkinek lehet más véleménye. De éppen az a szép ebben az antológiában, hogy ingyen és könnyen hozzáférhető. Nincs tehát semmi, ami visszatarthat minket az olvasástól!