Év végi filmezéshez

Itt van végre az év végi pihenés, nyakadba szakadt a nagy szabadidő, és nincs kedved ebben az időben az utcákat járni, rokonokat látogatni, vagy egyszerűen egy kis nyugodt filmezésre vágysz? Akkor íme három alkotás, amivel kitöltheted a csöndes estéidet, és nem fogod megbánni egyiket sem:

April és az ál-világ

Igazából Avril, csak ugye magyarra fordítjuk ezt a francia rajzfilmet, amiben minden van, amit egy igazi, családi kikapcsolódásnak tartalmaznia kell: kaland, izgalom, humor, és beszélő macska. Ebben az alternatív XX. században a talpraesett Avril egyszerre menekül a rendőrségtől, akik a Végső Szérumot keresik, amivel szuperkatonákat állíthatnának elő, és egy titokzatos hatalomtól, amelyik a Föld összes tudóság elrabolja, rejtélyes céljai érdekében. Pörgős és vicces kis mese ez, ami magával ragadó látványvilágot alkot meg, közben viszont biztos kézzel vezeti a nézőjét, legyen az kicsi vagy nagy.

Macbeth

Mit ad nekünk Shakespeare ma, 2015-ben? Nos, nem ebből az adaptációból fogjuk feltétlenül megtudni, de azt el kell ismerni, hogy a színészek, a látvány és a zene nagyon profin végzi a dolgát. Lehet-e jobb helyszíne az árulás és őrület eme fél évezredes történetének, mint a ködbe burkolózó hegyek határolta hideg skót táj? Fassbender kegyetlen Macbethként, kisujjból tudja hozni az ilyen figurákat, mellette Marion Cotillard talán kicsit már ripacs is (még ha nagyon is jól illik hozzá a fenti rajzfilm Avrilja, akinek a hangját kölcsönzi). Árulás, vér, kardcsörte, Shakespeare klasszikusok.

Sicario - A bérgyilkos

Szuggesztív egy film, amire az ember igazából be sem ülne, mert nem tűnik olyan nagyon érdekesnek: FBI ügynöknő küzdelme a drogháborúban. Láttunk már ilyet. Tényleg? Ilyet még biztos nem. Ez a komor és feszült film fél óra után a vászonra szögezi a tekinteted, nem ereszt el egy percig sem, a képedbe tolja a valóságot, hogy bizony ez nem egy hollywoodi blockbuster, ahol mindenre az erő a válasz, és majd mások takarítanak utánad. Nem, itt sötét zenére szállunk le a pokolba, ahol semmi heroikus nincs, ahol ahhoz, hogy győzz, neked is fel kell hagynod a jóval. Emlékezetes film, talán az egyik legjobb idén.

(És persze, hogy én is láttam az új Star Wars filmet, de komolyan, kit érdekel az ezerötszázhuszadik vélemény a témában? Jó, itt azért írtam pár mondatot.)

Olvasmányok rossz időre

Tudom, tudom, a legelcsépeltebb bejegyzéscím, ami csak létezhet, de mégis milyen címet adjon az ember az újabb cikkajánlónak?

Fehér Béla: Kossuthkifli

Ez az a regény, amiből Rudolf Péter irányítása alatt szép, de sikertelen történelmi sorozatot csinált a Magyar Televízió. Pedig az alapanyagban van potenciál, a szabadságharc idején játszódó utazás felvillantja a korszak jellegzetességeit, amibe Fehér belekeveri a mai magyar állapotokat, nem is nevesítve - különben is, nem szeretem, amikor aktuálpolitikai poénok jelennek meg egy történelmi könyvben, viszolygok az ilyen összekacsintásoktól -, hanem általánosítva, a kisemberek különféle fajtáinak és világlátásának megfelelő figurák képében. A kreált nyelv remek játékot kínál az olvasónak, és ami kifejezetten felüdíti az amúgy sem rossz regényt, az a varázsos elemek megjelenése, vannak itt óriások, boszorkányok, ami csak kell. Az irodalmi áthallásokról pedig ne is beszéljünk.

Andri Snaer Magnason: Időláda

A LoveStart jegyző izlandi szerző ezúttal egy meseregénybe szövi bele elképzeléseit és a fogyasztói társadalom kritikáját. Teszi mindezt kellemes stílusban, mesél és mesél, és lassan a realitás és a mese összeér. Ugyan valamit hiányoltam a könyvből, mégis úgy gondolom, érdemes kicsiknek és nagyoknak is a kezébe vennie a kötetet, már csak a nagyon szép belső illusztrációk miatt is.

William Gibson: Virtuálfény

Még nagyon régen, valamikor 10-12 éve olvastam a régi kiadásban a regényt, és bár alig emlékeztem belőle valamire, az megragadt, hogy nem volt vele komolyabb problémám. Szóval mikor kijött az újrafordított változat, akkor kíváncsian vettem a kezembe (sic!). És legnagyobb meglepetésemre tényleg tetszett, de nem azért, amit vártam. Gibson regénye ugyanis egyszerű cyberpunkból amolyan posztmodern jövővízió lett, a szövege és a világa megállja a helyét a kortárs szépirodalom mezőnyében is. Na ne a szépen megírt könyvekre gondoljunk, amik mély lélektani problémákat boncolgatnak: Gibsonnál a probléma a jövő, ami igazából már itt van. A főszereplői nem igazán karakteresek, a konfliktus nem valami erős, ellenben az atmoszféra remekül eltalált. Nem csodálkoznék, ha sok klasszikus cyberpunkon nevelkedett olvasó tenné le a könyvet, mert itt nincsenek hackerek és agyfagyasztó JÉG, ellenben "AIDS szent" és televízió vallás (szó szerint) van. Kellemes kiruccanás a komfortzónából.

Jacek Dukaj: Más dalok

Dukaj az Extensa óta nagy kedvencem, még az olyan gyengébb könyvei is, mint a Zuzanna és a világmindenség is remek szórakozást nyújtanak, nem utolsó sorban a remek stílus és a több regényre való ötlet miatt. Nos, a Más dalok mindent tud, amit az eddigi Dukaj regények, de még ennél is többet. Először is, az alap egy alternatív történelmi világ, ahol Nagy Sándor örökén a hellenisztikus világ élt tovább több ezer éven át. Ez nem a mi világunk, olyannyira nem, hogy semmi nincs benne, ami kapcsolódna a realitásunkhoz. És hogy ennek mi az elsődleges oka? Az, hogy Dukaj igazi fantasztikus szerző, aki komolyan veszi az invencióját, és nem csak, hogy aprólékosan kidolgozza a hátterét és a fantasztikum működését, de logikusan mindent ebből eredeztet. Dukaj a hellén világképet veszi alapul, és erre húzza fel a regényét, a konfliktusát is ehhez köti, de nem is kötheti máshoz, hiszen érezzük, hogy ennek a problémának elő kellett kerülnie. Mindehhez pedig a szöveg is igazodik, a latin-görög kifejezések, amik hol ismert, hol ismeretlen fogalmakat írnak le, az egyszer lírai/eposzi, máskor hétköznapian gördülékeny mondatok igazi dallamot adnak a szövegnek. Végül pedig a főbb szereplők mind igaziak, élők, a főhős, Hieronim Berbelek valóban hőssé válik, ember fölötti emberré, az ő útja valóban már-már mítikus, egyszersmind végtelenül emberi. A Más dalok maga a könyvvé lett zsenialitás, némelyik jelenete olyan erejű, hogy az ember nem tud szabadulni tőle, és végül bánja, hogy véget ér az utazása, még ha az egy több, mint 600 oldalas utazás is. Sok mindenhez lehetne hasonlítani a könyvet - akár a fantasztikum, akár másfajta irodalom területéről -, de véleményem szerint Dukaj eljutott oda, amikor már hozzá hasonlítanak másokat. Remélem, jövőre folytatódik a hazai kiadása a regényeinek.

Snow Crash

Íme egy újabb régi írás, egy korai zsenge (valamikor 2008 tájáról) az azóta megszűnt InterGalaktikáról (ott "Resetelt" cyberpunk címen jelent meg), Neal Stephenson Snow Crash-éről. Akkor még nem is sejtettem, hogy később úgy fogok hivatkozni a regényre, mint ami igazán megmutatta, hogy a klasszikus cyberpunk már nem működik - tette mindezt baromi szórakoztató formában.

A cyberpunk (CP) műfajához mindig egy nevet szokás társítani: William Gibsont. Való igaz, a science fiction „fősodra” Gibson Neuromancer c. regénye után ismerte el a CP-t, de nem Gibson körül forog a cyberspace! Több nagyszerű szerző – Bruce Sterling, Lewis Shiner, Rudy Rucker stb. – vallotta magáénak a CP-t, és vallja még ma is – amikor Gibson már elfordult tőle, elég csak a Trendvadászra és az Árnyvilágra gondolnunk. Azonban ennek ellenére is egyenlőségjelet tettek Gibson és a cyberpunk közé. És mikor Gibson kezdett kifújni, mindenki a CP végét jósolta.

Ebbe a közegbe robbant be az akkor még alig ismert szerző, Neal Stephenson regényével, a Snow Crash-sel, mellyel új lökést adott a cyberpunk vérkeringésének, és bebizonyította, hogy igenis van élet Gibson után.

A könyv 1992-ben jelent meg, és jelölések sorát gyűjtötte be. Története valamikor a közeljövőben játszódik, egy elég különös Amerikában. Az USA egy bürokratikus árnyék-országgá korcsosult és már csak kis területet irányít. Az igazi élet az olyan helyeken van, mint Mr. Lee Hongkong Diaszpórája, vagy a nyárspolgári bürgerparkok. A jövő kifordult önmagából: a Cosa Nostra pizza-szállításra szakosodott, a Kongresszusi Könyvtár pedig a CIA-vel karöltve egyfajta titkosszolgálattá vált. Ez a Franchise-Alapú Kvázi-Állami Jogalanyok, céges hadseregek és országúti vagányok kora. Ilyen figura a főhős is, Hiro Protagonist – neve csöppet sem feltűnő, annak mindkét alkotórésze azt jelenti, hogy ő a főhős. Hiro ex-hacker, a kor internetének, a Metaverzumnak az egyik legismertebb arca, emellett önjelölt szamuráj, aki mindig egy katanával mászkál. Jelenleg jobb híján a maffiának dolgozik, mint pizzafutár. Azonban egy balul sikerült kiszállítás során összeismerkedik Y.T.-vel, a high-tech kütyükkel teleaggatott fiatal kurírral. Hiro és a lány közös vállalkozásba kezdenek: információvadászok lesznek. Hiro ebben a minőségében, egy régi barátján, Da5id-en keresztül belekeveredik a titokzatos új netes vírus, a Snow Crash ügyébe (a kifejezés azt jelöli, amikor a számítógép annyira fertőzött egy vírustól, hogy még a monitort sem képes működtetni). Persze a dolgok tovább bonyolódnak, amikor feltűnik Raven, a hatalmas aleut, aki egy atombombával jár-kel a világban. Lassan kiderül, hogy mindezeknek az eseményeknek közük van a milliárdos L. Bob Rife-hoz, akinek óriási, szedett-vedett Flottája, tele mindenféle nyelvű menekültekkel, bármelyik pillanatban rászabadulhat Amerikára.

Stephenson fogta a cyberpunk jól ismert alkotóelemeit (mint a cyberspace, a szétforgácsolódott USA, a végletesen kettészakadt társadalom, a hackerek kultúrája, a high-tech szerkentyűk garmadája), összekeverte őket, és egy pikareszk, humoros kalandregényt alkotott. A fordítónak külön dicséret jár, amiért képes volt olyan vagánnyá tenni a szereplőket, amilyenné egy Gibson-szereplő sosem válna. A párbeszédek ütősek, az ötletek eredetiek, a helyzetek jól eltaláltak. A szerző jól adagolja a komoly, magyarázó részeket és a humoros, oldottabb jeleneteket. Maga az alapötlet, a sumérokig visszavezetett „nyelvi-hackerkedés” pedig elég új ahhoz, hogy elbódítsa az olvasót. Néha ugyan picit erőltetett a regény, de ezt feledteti a sok akció, az ütős dumák és a leleményes ötletek. Maga a Metaverzum mai szemmel kissé anakronisztikus, de mégis megfoghatóbb, mint Gibson mátrixa, ahol a JÉG és az MI-k az urak, ember be nem teheti oda a neuronjait. Itt a Metaverzum igazi „second life” módjára funkcionál, tehát sokkal közelebb áll az ezredforduló virtuális realitásához, mint a komor és sötét elődjei.

Ez már nem az a rideg, embertől idegen CP, melynek világáról Brian Aldiss azt nyilatkozta, hogy abban nem lehet felnevelni egy gyereket. A Snow Crash világában fel lehet nevelni – csak nem olyannak, amilyennek szeretnénk. Ez az individuumok kora; aki nem képes önállóan érvényesülni, azt befalják a bürgerparkok vagy a fedesek Amerikája. Mindemellett az individuumok nem csak ebben a formában jelennek meg. Ezeknek a szereplőknek világmegmentő céljuk van. Ők nem egy MI titokzatos megbízásából dolgoznak, egyszerűen először a saját bőrüket akarják menteni, aztán kénytelenek rájönni, hogy azt a világgal együtt kell megmenteniük. A regény megelőlegezi a cyberpunk újjáéledését, amikor a stílus fölhígul, a szöveg már nem durva metaforák és szimbólumok kusza halmaza. Itt a cyberspace nem valami megfoghatatlan „másik valóság” – itt igenis majdhogynem kézzel fogható, sőt, a vírus által a két „világ” össze is kapcsolódik.

Hogy miért különbözik ennyire a cyberpunk kétféle jövőképe? Talán a megírás ideje miatt: Gibson a számítástechnika hajnalán álmodta meg műveit, Stephenson viszont már akkor, amikor a személyi számítógép elterjedőben volt és látni lehetett, hogy az internet és a rohamosan fejlődő informatika teljesen átalakítja az életet. Mindkét szerző jól ráérzett a korszellemre, és bár más-más oldalról közelítette meg a cybergenerációt, mindketten megláttak belőle valamit.

Hogy végül mi vált valóra, Gibson nyomasztó, sötét álma, vagy ez a modern kori lovagregény: lehet, hogy erre nincs kielégítő válasz.

Stephan Martiniere borítója a regényhez

Forró napokra ajánlom

Ha már éppen leolvadna az emberről a bőr a nagy kánikulában, két igencsak hasznos dolgot tehet: beül a hűvös lakásba (vagy kádba, medencébe) egy jó könyvvel, vagy a moziba, megnézni egy remek filmet. Össze is szedtem három alkotást, amikről más helyeken írtam, és tökéletesnek tartok erre a célra.

Mad Max - A harag útja (Mad Max Fury Road)

Kezdjük talán az ausztrál sivataggal (ami amúgy igazából Afrikában van, a forgatás alatt a természet megtréfálta a stábot és Ausztrália hirtelen kizöldült), ahol is George Miller megcsinálta az igazi Mad Max epigont, ami sokkal jobb, mint az eredeti. Igen, mindenki jól hallotta: az autós posztapokaliptika mára már ZS-filmek klisétára lett, erre jön az eredeti író/rendező és megmutatja, hogyan is kell ezt csinálni. Ráadásul ennél tovább már nem lehet feszíteni a Mad Max élményt: a két órás játékidőben kb. húsz percig nem robognak a szereplők (azaz nincs akció vagy annak előkészítése), a többiben mind folyamatos a pörgés. Ráadásul a dizájn, a sminkek, az autók és az egész látványvilág hihetetlenül magával ragadó (pláne ha tudjuk, hogy még a lángoló gitár is igazi). És bármennyire is meglepő, de bizony ez egy feminista film - na jó, ez így durva, de komolyan és erőteljesen szól a női egyenjogúságról és a nők erejéről, elég csak megnézni Charlize Theron karakterét, aki lényegében a főhős, és kompetens, a nőkért tevőlegesen harcoló valaki (nem egy női testbe bújt férfi). És ezen kívül is nagyon sok rétege van a filmnek. Ami pedig az akciót illeti, nos, mindig is öröm ennyire jól megkoreografált üldözést és gyilkolást nézni a vásznon. Szóval ha csak egyetlen filmet néz meg az ember 2015-ben az az új Mad Max legyen (és utána úgy is napokig fogja hallgatni a zenéjét).

Vlagyimir Szorokin: Tellúria

Na most nem ez a legjobb Szorokin. Kicsit néha leül, itt-ott nem nagyon érteni, miért is jó nekünk egy-egy fejezet, de amikor jó, akkor nagyon jó. Szorokin elméje annyira furcsa, hogy az ötletei azonnal letaglózzák az olvasót. Nagyon nem is tudnék mit hozzátenni ahhoz, amit az ajánlóban írtam, veszteni nagyon nem veszíthet vele senki, aki szereti az ilyen furcsa könyveket és nem zavarja, hogy kicsit lassan haladnak a dolgok.

Moskát Anita: Horgonyhely

Amit mindenképpen érdemes tudni erről a regényről, az az, hogy ez az utóbbi évek legfontosabb és több szempontból is a legjobb magyar fantasztikus regénye. Nem csak mint fantasy, de még a sci-fiket is simán maga mögé utasítja. A témája, annak komplexitása, kidolgozottsága, a karakterek, a konfliktusaik, a világképe, mind azonnal klasszikussá teszik a regényt. A szerző nem mismásol, nem feledkezik el arról, hogy bizony itt nem lehet félvállról venni a dolgokat, bizony rendesen összerakta a könyvet. És mindenki meg tudja találni azt, amit neki mond, legyen az nő vagy férfi. Számomra a könyv érzelmi vonala volt a leginkább letaglózó, ha végiggondoljuk az egész helyzetet szűkölve tekintünk a körülöttünk lévő világra is. A Horgonyhely nem azért lesz nagyon durva könyv, mert csonkítás, erőszak és embertelen elnyomás van benne (és pár sokkoló jelenet), hanem mert a valóság legfontosabb kérdéséről beszél: a gyűlöletről és mások leigázásáról, aminek egyik formája, hogy a világ lakóinak felét alacsonyabb rendűnek tartják csak azért, mert egy bizonyos nemhez tartoznak. Mindenkinek el kell ezt a könyvet olvasnia, gondoljon akármit a nőkről és a feminizmusról. Ennél fontosabb könyv nem nagyon lesz egy darabig a magyar fantasztikumban.

Mindig kell egy Doktor

Pénteken jön az új Torchwood évad (Miracle Day, amit láttam belőle, elég érdekesnek tűnik, és ha olyan jó lesz, mint a The Children of Earth, már megérte), ennek apropóján - meg mert hatalmas nagy DW fanatikusok vagyunk néhányan - elindítottunk a héten egy Doctor Who hetet az SFmagon. Kezdetnek mindjárt neki is eshettem egy bevezetőnek. Nos, nem mondom, meggyűlt a bajom, mit hagyjak ki, mit írjak bele, mi az ami helyes (pl. most akkor hogy is van ez a regeneráció?) és miegymás. Annyi jó képet találtam, hogy csak ihaj, és még más is küldött nekem... De remélem sikerült megbirkóznom vele, és más is élvezi majd - talán még kedvet is kap a sorozathoz, bár természetesen nem tetszhet mindenkinek az angol sci-fi klasszikusa.

Az cikkemen kívül a héten még lesz szó a Torchwoodról, az új Doktorról, az előzőről, a DW popkult hatásáról és játék is lesz egy Torchwood könyvért. Szerintem jók a cikkek, én már olvastam őket.

Egyébként ami az új Doktort illeti, kezdetben nem igazán tudta felkelteni az érdeklődésemet. Nem Matt Smith-szel volt a bajom, sőt, azt se mondanám, hogy rossz részek voltak az 5. évadban. Volt egy-két kifejezetten jó (a The Eleventh Hour nagyon jó pl.), de nem volt az igazi. Még az évadzáró sem. Na de aztán jött a 6.évad... Igen, ez már valami, végre vártam az új részeket. És noha ott is volt 2-3 gyengébb epizód, az évadon átívelő szál olyan nagy rejtély, amekkorát még nem láttam a DW-ben. Most azonban szünet van (szemétség pont a legjobb résznél félbeszakítani a sorozatot), addig is a régi sorozattal ismerkedem. A harmadik Doktorral akartam kezdeni, de csak nem tudtam megállni, megnéztem a két jubileumi epizódot (The Three Doctors 1973, The Five Doctors 1975), és az első történetet, amiben felbukkan a nagy ellenség, a Mester. Nem mondom, mai szemmel nem az igazi a kép, de ha belegondolunk, hogy mikor készült, és ráadásul kis költségvetésből, akkor kalapot kell emelnünk. Ráadásul vannak benne elég ijesztő/félelmetes jelenetek. Nem csodálkozom, hogy az angol gyerekek a kanapé mögül merték csak nézni pl a Terror of the Autons című részt.

Néha elgondolkodom, hogy csinálok egy blogot a "Hogy volt.." mintájára a régi részekkel kapcsolatos benyomásaimmal...

És a bónusz: különleges Doctor Who poszterek.

1000 évnyi sci-fi

Illetve nem, a lényeg, hogy kikerült az sffportal-ra a Benkő Mariannal (korábban makitra néven blogolt) közösen írt ismertetőnk a Metagalaktika 11-es, magyar sci-fivel foglalkozó számáról angolul (a fordításért köszönet Hannának).

Korábban nem nagyon érdekelt a KFK-Galaktika előtti (úgy is mondhatnánk, Kuczka előtti) magyar sci-fi, de kedden az egyetemi SF előadássorozatunkban (ami idln indult először) a magyar sci-firől tartottam egy előadást. És ehhez jó pár munkát összeszedtem, ami a XX. század első felének és a korábbi évek sci-fijével foglalkozott. Érdekes, hogy ahány ház, annyi szokás, vagyis mindenki más-más művet emel ki. Mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet a téma iránt, remélem lesz majd alkalmam még foglalkozni ezzel.

Tron bizony

fanmade plakátok (katt a nagyobb képért)

Azoknak, akik nem követik figyelemmel az internet egészére kiterjedő tevékenységemet, íme egy lista a legutóbbi garázdaságaimról, köztük igen, a Tron: Legacyról. Ami szerintem fasza látványorgia qva ütős zenével. A többi részletkérdés.

Szóval, van aztán Geoff Ryman mundane sci-fijéről, a Levegőről.

Gaines kartárssal kanyarítottunk egy kisebb írást az újonnan kiadott Hyperionról, amit még mindig kötelező minden sci-fi fanatikusnak elolvasnia!

Aztán voltak ugye a Chesley-nyertesek.

És az év egyik legemlékezetesebb olvasmánya, a Hajszőnyegszövők.

Ja, és ha valakit érdekel, van itt egy kis kommentcsináló a Machetéről.

Egyéb dolgok: megjelent az új Sandman, amit mindenkinek ajánlok látatlanban; nézzétek meg a Social Networköt (mostmár egyszer tényleg írok róla, miért nézze meg az is, aki utálja a fácsét) és nézzétek a képesalbumot, mert sok-sok-sok érdekesség van rajta. Vagy lájkold a fácsén.

(ui. a fenti kép zse-ni-á-lis)

Sokszoros reklám

Először is, amiről már lehetett hallani, sőt, lehet látni is.

Elindult az SFmag [like Locusmag] online, fantasztikummal foglalkozó magazin. A keletkezéséről, céljairól estébé sok helyen lehet olvasni. Hogy én hogy kerültem a képbe? Hát, az úgy volt, hogy mindig is szerettem volna egy modern, igényes SF honlapot látni, segíteni benne. Ne értsen senki félre, az FK is igényes, csak sajnos nem tud minden téren áttörni. Az SFmag létrejöttéig az FK-ban láttam az egyetlen lehetőségét annak, hogy az online magyar fantasztikus portálok hasonlóan színvonalassá váljanak, mint külföldi társaik. Most már nem csak az FK-ban látom.

És ha már reklám, ajánlom magamat, illetve egy SFmagos cikkem, életem első olyan írását, amihez külföldi alanyok segítségét kértem: a 2010-es Chesley Award nyertesekről szóló cikkről beszélek. Olvassátok és nézzetek el az alkotók honlapjaira, megéri!

És ha már képek. Szoktátok nézegetni a Sci-Fi-O-Ramát, vagy a skiffy-t? Mert én igen. És imádom őket. És hát hirtelen felindulásból úgy döntöttem, miért ne csinálhatnék én is hasonlót? Csak saját szórakoztatásomra. Meg is csináltam, szelíd-szolíd sci-fi képesalbumomat, ahol össze-vissza/tematikusan kerülnek majd fel képek, könyv- és magazinborítók, illusztrációk, a szem gyönyörködtetésére. (Van egyébként hasonló magyarul, a Tufabor, amit ajánlok mindenkinek.) Itt tényleg nem lesz semmi ideologizálás, se nyavalygás, elmélkedés stb. Csak képek. Meg persze néha zene, mert ugye az is alulreprezentált az SF kapcsán. Szóval ott a kis robot, aki olvas, őt kell követni ha el akartok jutni az albumba. Remélem mindenkinek annyira fognak tetszeni ezek a képek mint nekem.

Egyébként más téren is elég sok minden történt velem. Bedolgozom ide is, oda is, sőt, még a Galaktikában is fölfedezhetitek a nevemet. Persze ez nem nagy dolog, de azért na! Plusz a kis sci-fis csoportunk is új projekten dolgozik (még csak ötletelés stádiumban van a dolog), de ha összejön nagyobb lesz mint a kötetünk (amiről fogalmam sincs, mennyire [nem] lett sikeres). Szóval zajlik az élet. Ti meg olvassatok!

Savannah 2116 AD

Újabb cikk, újabb érdekességek. A bejegyzés címe Jenny Robson dél-afrikai író regényének nyomán fogant meg (a kép elég rossz minőségű, pedig az Amazonról szedtem le), annak apropóján, hogy a Dél-Afrikában lévő science fictionről került ki egy kis összefoglaló. Az eleje még számomra is érdekes, mármint magáról a sci-fi helyzetéről elmélkedő rész (amit egy dél-afrikai irodalmár és egy sci-fi író cikkeiből szedtem össze), a második rész, ami már kimondottan a művekről, ill. az ottani sci-fi történetéről szólt volna már inkább sűrű, mint kielégítő. Sajnos a cikkek, amikből dolgoztam nem tértek ki valami részletesen, és én is még zanzásítottam belőlük. Bár utánakereshettem volna a műveknek (majdnem mindent meg lehet találni az interneten, csak kitartónak kell lenni), de most kivételesen megelégedtem ezzel. A lényeg úgy is benne van a cikkben.

Ugye Dél-Afrikáról tavaly óta SF téren - és nem kimondottan SF téren is - mindenkinek a District 9 jut eszébe. Nos, ezzel kapcsolatban Nnedi Okorafo nigériai írónő írt egy igen alapos bejegyzést a blogján, ami új fénybe helyezi a filmet (bár egy európai néhol kicsit erőltetettnek látja Okorafo egy-két kifogását, de tény, hogy sok érdekes dolog van benne). A lényeg, hogy leveszi a keresztvizet a filmről.

További érdekesség, hogy még J. M. Coetzee, ma már Nobel-díjas író is adott közre science fictiont - leghíresebb, A barbárokra várva című könyve is egyfajta történelmi fantasztikum -, mert ebben a tematikában könnyebben tudta elmondani véleményét az apartheid rendszerről.

Ja, és ne feledkezzünk meg a Moxyland-ről sem, amiről Rorimack írt az endlessre egy nagyon érdekes cikket, amiből kitűnik, hogy egy nagyon ambiciózus könyvről van szó, Lauren Beukes amúgy is Dél-Afrika egyik legismertebb SF szerzője. A zenéjét hallgatva az embernek megjön a kedve a könyvhöz is. És ha már lehet kérni, ezt jelentessék meg magyarul, meg mondjuk a Spiral of Fire-t Micheal Cope-tól, ami érdekes SF/mainstream kísérletnek tűnik. Egyébként aki kíváncsi a dél-afrikai SF termésre, az elolvashatja a dél-afrikai SF/F társaság fanzinjának, a Probe-nak néhány számát.

Astronomía se escribe con G

Sok furcsa címmel találkoztam már életemben, de ez bekerült a Top10-be: "Asztronómia G-vel írva", vagy ilyesmi. Ez egyébként egy kubai SF antológia címe, és nagyon fülbemászó.

Ennek az apropója pedig az, hogy kikerült még múlt héten egy kis áttekintő a kubai SF-ről az FK-ra. Nem nagy dolog, szerencsém volt, hogy az egyik író (magát csak Yoss-ként emlegeti, és elég keményen néz ki) egy komplett áttekintést (ederetileg spanyolul, de Daniel W. Koon lefordította, ő egébként elég sokat tesz a latin-amerikai SF népszerűsítéséért) tett közzé még 2002-ben  (és itt jön elő a szokásos gyermekbetegség: nincs angol nyelvű forrás 2002 utánról, ami ugye már elég régen volt).

Több dologról is akarok írni. Nézzük sorjában:

Egyrészt érdekes, hogy egy olyan országban, ahol egy rakás dolog akadályozná az SF létrejöttét (diktatúra, polgárháború, papírhiány!) még ott is megveti a lábát.

Másodszor: az ember csak akkor tud írni róla, ha tud angolul (vagy spanyolul, de szerintem idehaza ők vannak kevesebben). Folyamatosan folyik a vita, hogy akkor most kell-e egy SF fannak angolul tudnia, vagy sem. Hát, szerintem nem árt. Már csak azért sem, mert pl. a kubaiak egy rakás novellát tettek közzé angolul a neten, és létrehoztak egy szerteágazó linkgyűjteményt a kubai SF-ről. Ráadásul a fiatalabb írónemzedék - akik már a nyolcvanas évek végén kezdtek alkotni(!) - olvasnak angolul kortárs SF-et, mert ugye ehhez csak így férhetnek hozzá (és olyan kortársakra gondoljunk, mint Gibson vagy Card, akiknek azért idehaza elég sok könyvük megjelent). Mit is vonhatunk le ebből? Szerintem aki érti az érti: olvassunk angolul, ill. mutassuk meg magunkat angolul. Nem az angolszászok miatt, a lópikulát! Hanem mert a többi nemzet is így fog minket megérteni.

A honi SF-ben mindig előkerül, hogy "a hazai utat kell követni!" OK, kövessétek, SF írók, de találjátok előbb meg! Yoss szerint a kubai szerzők megtalálták, hisz az egész kubai társadalom a változás előtt áll, hisz mi lesz itt, ha a Castróknak és társaiknak leáldozik? Hogyan fog hatni az elzárt Kubára a globális világ? Ők erre keresik a választ. Mindenki a körülményeit vizsgálja. Nekünk mi van? Közép-európai, a kommunizmust nemrég levetkőzött országként? Ne a banális dolgokat nézzétek, hanem ami igazán lényeges. De ezt nektek, írók, jobban kell tudni. Ne ötven éves sztorikat írjatok - írjatok a mának!

Negyedszer pedig egy, a szívemnek nagyon melengető dolgot szeretnék közölni. A cikkhez hozzászólt Daina Chaviano, akit csak "a kubai SF nagyasszonyaként" szoktak emlegetni: az első kubai SF íróműhely és az első kubai SF magazin létrehozója, a kilencevenes évektől az USA-ban élő író, akit napjainkban az egyik legnagyobb latin-amerikai fantasztikummal foglalkozó írónőnek tartanak (nem csak SF-et, hanem minden mást is ír, és magyarul is jelent meg könyve). És hogy ebből is levonjuk a tanulságot: az internet jó dolog, mert összehozza az embereket. És itt is ugye angolul.

Végezetül pár borítókép:

Az SF él!

Az ausztrál SF irodalom - cikk

"Az ötvenes évek legfontosabb ausztrál science fiction regényírója egy Angliából érkező tengerésztiszt, A. Bertram Chandler volt. Chandler még a háború alatt találkozott John W. Campbell-lel, aki rávette az írásra, és meg is jelentette első novelláját az Astoundingban. Azonban Chandler otthagyta Amerikát, és 1956-ban Ausztráliába költözött, amit már korábbi útjai során megszeretett. Regényeivel és novelláival a korszak megkerülhetetlen alakjává nőtte ki magát. Leghíresebb Rim World című sorozata, amely az emberi űr peremének föltérképezésének kalandos története." [Az ausztrál SF irodalom, maga a kép az egyik leghíresebb ausztrál SF illusztrátor, Stanley Pitt munkája]

Érdekes dolog más nemzetek SF-jét nézegetni. Egyszerre ismerős - elvégre az SF alapjai majdnem mindenhol azonosak, pláne mondjuk olyan angolszász gyökerű országokban, mint Ausztrália - és furcsán ismeretlen.

És vicces is. Ausztráliában nagy múltja van a fanzinoknak, és ugye ezek gyakran nem a legexkluzívabb kiadványok. Néha már a címükben is érdekesek, mint a Scinece Fiction Bullsheet, máskor azonban kivitelükben is megmosolyogtatóak. Ilyen a Potato Monkey című kiadvány is.

De azért nem csak ilyen kiadványok léteznek. Az egyik legfontosabb SF magazin ott az Antipóduson az Aurealis, aminek alább látható pár borítója.

Egyébként tiszta szerencse, hogy vannak hozzám hasonló őrültek, akik odavannak az SF borítókért. Egy nagyon érdekes vállalkozás a Galactic Central, ami az SF/F magazinokon kívül rengeteg más angol-amerikai és egyébb nemzet magazinborítóit szedte össze (ha minden jól megy, információk is fölkerülnek a kiadványokról).

Ütköző világok

Nos, akikkel találkoztam a könyvhéten, azok tudják, hogy most egy irdatlan nagy önreklám következik.

Megjelent ugyanis az Ütköző világok (alcíme: Tanulmányok Philip K. Dick műveiről) című tanulmánykötet. És hogy ebben mi az önreklám? Hogy ezt mi csináltuk! Mi, a szegedi banda, plusz akik innen-onnan hozzánk csatlakoztak (a legtávolabbi szerző pl. jelenleg Finnországban leledzik). Mielőtt a kötetről kezdenék el beszélni, muszáj vagyok mesélni egy kicsit az eredettörténetéről.

Az egész 2007-ben kezdődött. A szegedi BTK-n indult egy szeminárium, amelyen a hallgatók Philip K. Dick írásaival és hatásával ismerkedhettek meg saját prezentációikon keresztül (ez volt az első tagja az azóta is töretlen népszerűségnek örvendő SF-es kurzusunknak). Akkor én is mint hallgató voltam jelen (ej a régi szép idők), és hát én is összehoztam valamit. A lényeg az, hogy miután lement a kurzus, a brancs egy része (akik közül sajnos a többség már másfelé keresi az érvényesülést) össze-összejárt, és itt vetült fel, mi lenne, ha ezeket az előadásokat kipofoznánk és kezdenénk velük valamit. Persze ez az ötlet ötlet is maradt, egészen a következő kurzus végéig, ahol sok új arc is becsatlakozott, és látszott, hogy van ebben potenciál. Így hát összedugtuk a fejünket, hogy ugyan mi is legyen. Így jutottunk el oda: írjunk kötetet Dick-ről. És akár hiszitek, akár nem, kb. másfél év volt, mire mindent össze tudtunk hozni. Az írások közül sok változott ezalatt, van ami gyökeresen, és van, ami sajnos be se került a mostani kötetbe. De szerencsére - és H. Nagy Péter közreműködésének köszönhetően - végül is a Könyvhéten a kezemben foghattam a Lilium Aurum kiadásában (a már korábban bemutatott Parazita Könyvek sorozatban) a mi kis drágaságunkat. Lássátok feleim, semmi sem lehetetlen.

És hogy mi van a kötetben?

Tartalma:

Kígyós Tamás: Író a fellegvárban - Tamás végzett pszichológus, és mint ilyen embert, nagyon érdekli a Dick-et körüllengő "légkör". Ebben az írásában arra próbál meg objektív választ adni, vajon tényleg őrült volt-e Dick, vagy esetleg túl sok trauma érte, ill. hogy mi is vezethetett az ő különös és számunkra borzongató látásmódjához.

Szilárdi Réka - Takács Gábor: A Mein Kampf, a Ji King és a telefonkönyv - Ebben az írásban Rékával, aki egyébként az egész projekt elindítója, Dick Az ember a Fellegvárban c. regényével foglalkozunk. Lényegében átnézzük, hogy a könyv két párhuzamos valósága és a jelen milyen viszonyban állnak egymással, és hogy ez milyen írói invenció eredménye lehet.

Kelemen Zsolt: Dr. Vérdíj, avagy az Apokalipszis posztfilozófiája - Zsolti amellett, hogy nagy Dick fan, számomra már értelmezhetetlen mélységekbe hatolt az irodalomelméletben és a szemiotikában. Itt egy élvezetes kis elemzést rakott össze a Dr. Vérdíj című regényről.

Makai Péter Kristóf: Álmodnak-e a sci-fi írók pirulákból előbújó istenekről? - Péter a hozzá illő módon egy átfogó tanulmányban járja körül, a drogok és tudatmódosító szerek hogyan jelennek meg Dick műveiben és milyen összefüggésekben is állnak ezek a valósággal.

Szilárdi Réka: Spontán légyott a valósággal? - Réka, aki a szegedi Vallástudományi Tanszék tanára, ezzel az írásával Dick három regényében (Ubik, Palmer Eldritch három stigmája, Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? ) járja körül mélyrehatóan az Isten vagy isteni lények problematikáját.

Klapcsik Sándor: "Mi leépítjük Önt": drog, média, skizofrénia - Sándor nem ismeretlen azoknak, akik követik a magyar nyelvű SF elméleti irodalmat. Színvonalas írásai mellé ez is odaférhet: ahogy a cím is mutatja, elsősorban a Dick regények narratív vizsgálata kerül előtérbe, de nem lehet természetesen elmenni az olyan kérdések mellett, mint a gépek, drogok, ill. a világ mediatizálódása.

Nagy Csilla: Trükkök által homályosan - Dick Kamera által homályosan című regényének és Richard Linklater filmadaptációjának vizsgálata mediális szempontból. Cyberpunk, posztmodern, drogok, film és irodalom problémái keringenek ebben az érdekes tanulmányban.

Sárközy Csongor: Újraírt jövő -  A Szárnyas fejvadásztól a Különvéleményig, a Videodrome-tól a Mátrixig, az Ubik filmtervtől a Szabad Albemuth Rádió adaptációjáig. Itt mindent megtudhatunk, ami Dick és film, adaptációktól kezdve a terveken át egészen az ihletett rendezőkig Terry Gilliamtől Darren Aronofsky-ig.

Szilárdi Réka: Ki nyer ma? - Avagy az eXistenZ, a legdickibb nem Dick adaptáció. Mi a játék, mi a valóság, és ezek hogyan fonódnak össze szinte érthetetlen eleggyé? Nos, ebből a tanulmányból megtudhatjuk ezeket a válaszokat, de vigyázat, a nyúl ürege nagyon mély!

Makai Péter Kristóf: Valami robot az államgépezetben - Dick, aki paranoiás volt vagy sem, de írásaiban mindig valami furcsa államot mutatott be. Elnyomó karhatalom, üldözés, zsarnokság. Mccarthysmus, kommunizmus, totalitariánizmus. Robotok, szimulákrumok, zsarnokok. Mindenki figyel, és mindenkit megfigyelnek. A fő kérdés: ébren vagyok, vagy valaki álmodik engem is?

Bene Adrián: Az ítélet felfüggesztve: Dick metalepszisei - Feltűnt már, hogy Dick írásaiban az emberek és a tárgyak úgy járkálnak a valóságok között, mintha az ember csak átlépne egy másik szobába? Hogy sose lehet tudni, melyik valóság az igazi? Nos, ez a tanulmány éppen erről, az irodalomtudományban csak metalepszisnek nevezett jelenségről szól, megvilágítva jó pár fehér foltot a Dick szövegek értelmezésében.

Takács Gábor: A káosz édes álma - Dick hatása sokrétű volt, és hol máshol lehetne ezt a legjobban megvizsgálni, mint a science fiction-ben? Ez a tanulmány három, Dicket példaképének tekintő író regényét elemezi mélyebben, emellett több kitekintést is tesz más írásokra és Dick saját szemléletére is.

A fenti felsorolásból is látszik, hogy a szövegek igen különbözőek. Van itt könnyed információáradat, mélyreható műelemzés vagy éppen átfogó esszé. Egyeseket bátran lehet olvasni egy pohár limonádé mellett a strandon, másoknál már kicsit nagyobb odafigyelés szükséges. De mint minden kincsért, ezekért is megéri (plusz ha az ember Dick-fan, annak ezek meg se kottyannak). Nekem elhihetitek, mindet olvastam, és részrehajlás nélkül (na jó, kicsit igen) állíthatom: hiánypótló és informatív kötet látott napvilágot.