2020. május 31., vasárnap

Legendás földek atlasza

Hic sunt leones.

Gyerekkorom óta térképrajongó vagyok. Nem tudnám megmondani, miért, talán az nyűgöz le, hogy a világ hatalmas térségeit egy sík lapra lehet rajzolni, hogy a valóságban nem létező vonalakkal országokat, népeket lehet teremteni. Kedvenceim a földrajzatlaszok voltak, amiket rongyosra lapozgattam, és máig jó szívvel gondolok vissza a szüleim egyik vastag könyvére, egy részletes világtérképre.

Judyth A. McLeod ugyancsak vaskos (és jó nehéz) könyve, a Legendás földek atlasza a térképimádatom mellett a fantasztikum iránti vonzódásomat is megszólítja: ebben a könyvben a szerző sok korabeli térképpel és illusztrációval veszi végig, milyen sosem volt földeket képzeltek el elődeink a világ különféle tájaira.


A könyvben többféle "legendás föld" kerül elő. Megismerjük, mit gondoltak az ókorban és a középkorban a "fel nem fedezett" területekről, kontinensekről, milyen térképeket készítettek, hol voltak a fehér foltok. Ahogy haladunk előre az időben úgy lesz egyre kevesebb az ilyen fehér folt, de még mindig találni szép számmal spekulációkat nem létező országokról, Lemúriáról, Atlantiszról. Előkerül az üreges Föld elmélete ugyanúgy, mint Eldorádó vagy a mesés Kelet. A szerző bemutatja, hová képzelték el az emberek a Paradicsomot, ahonnan Ádám és Éva kiűzetet, milyen mesebeli királyságokat álmodtak a térképeken nem szereplő helyekre. Mennyi különös népet képzeltek el, és milyen kreatúrákkal népesítették be ezeket a tájakat. Olvashatunk arról, mit gondoltak az európai felfedezők, amikor nekivágtak az ismeretlennek, miben reménykedtek és mitől féltek. De egy-két igazi füllentés is előkerül, olyan hazugságok, amik sokáig hihetőbbnek tűntek a valóságnál. Megannyi érdekes történet és fantasztikus ország, ami sosem volt, de talán még ma is élnek a kultúránk emlékezetében. Igazi kultúrtörténeti csemege, amiből az ember nem győzi kiválasztani a kedvenceit.









Így pusztult el Atlantisz...

Lemúria, a sosem volt, csodás civilizáció 

Bár a szöveg talán nem tökéletes, a könyv képanyaga mindenképpen magával ragadó. Az olvasó órákat el tud tölteni egy-egy térkép bogarászásával, de ugyanígy elgyönyörködhetünk a kódexképeken, sárkányok, emberfejű szörnyek és más lények ábrázolásain. Fantasyolvasóknak kifejezetten ajánlott darabról van szó, sőt, meg merem kockáztatni, hogy akár írók is találhatnak inspirációt ebben a kötetben. De élvezetes olvasmány lehet azoknak is, akiket a történelem érdekel, hogyan változott az emberek világképe. És persze akit hozzám hasonlóan csak a nagy térképek érdekelnek, és a színes furcsaságok és különös fantazmagóriái, az mindenképpen vessen rá egy pillantást.

Az üreges föld

2020. május 24., vasárnap

Halhatatlan holdlakók

Akik érdeklődnek a második világháború előtti magyar fantasztikum iránt, azoknak ismerős lehet Urbán László irodalomtörténész neve. A Galaktika 35. számának és a World SF négykötetes, a magyar sci-fi kezdeteit bemutató sorozatának összeállításával lett ismert az olvasók előtt még a nyolcvanas években. Urbán munkássága felbecsülhetetlen a hazai SF történetének szempontjából, egy leendő magyar sci-fi történeti munka sokat köszönhet majd neki.

Az viszont sajnos igaz, hogy ezek a sci-fi történetek sokszor ma már inkább csak kuriózumok. Ami engem illet, nem is rajongok értük túlzottan - kutatóként ugyan izgalmas a téma, érdekes megfigyelni, hogyan alakult ez a tematika itthon, kik és miről írtak, olvasmányként viszont kevés élvezetet nyújtanak, egy-két ötletet vagy ma már megmosolyogtató fordulatot leszámítva.

De mint jó gyűjtögető, ma is igyekszem a fellelhető forrásmunkákat összegyűjteni. Így akadtam rá még régebben Urbán 1988-as kötetére, a Halhatatlan holdlakókra.


Természetesen nem azt kaptam, amit vártam: ebben a könyvben az irodalomtörténész a XIX. század közepétől a XX. század közepéig gyűjtött össze különböző esszéket, újságcikkeket, amik a Földön kívüli világokkal és azok lehetséges lakóival foglalkoztak. Belegondolva a téma nagyon izgalmas, hiszen bepillantást nyújt a korabeli magyar gondolkodásba, illetve abba, milyen tudományos ismeretekkel rendelkeztek a Holdról, a Naprendszerről az emberek. Akad itt leírás a Merkúrról, spekuláció arról, hogyan hódítja majd meg az ember a távoli bolygókat, és milyen lesz a találkozás az idegen lényekkel.

Amiért kifejezetten tetszetős a kötet, azok a korabeli illusztrációk. Nincs belőlük nagyon sok, és a fekete-fehér képeken nem mindig lehet kivenni elsőre, mit is ábrázolnak (bár nyilván a Szaturnusz gyűrűi így is felismerhetőek), ennek ellenére egészen jól bemutatják, milyen fantáziával álmodtak meg új világokat elődeink.


Fényjelekkel kommunikálunk távoli világokkal.

Utazás más planétákra.

Két világ találkozása.



Mindenképpen megéri egy pillantást vetnie a kötetre annak, akit érdekel a kultúrtörténet vagy a magyar fantasztikum kialakulása, hiszen ezek a rövid írások arról is vallanak, milyen talajon sarjadt ki a korai magyar sci-fi, milyen cikkek, tanulmányok, ismeretterjesztő írások inspirálták a kor íróit és fantasztáit. Az olvasó aztán pedig belevetheti magát valamelyik régi magyar SF válogatásba a fent linkeltek közül.

Akit érdekel egy hasonló, de nemzetközi merítésű mű, az a MEK-en megtalálja Galántai Zoltán Marscsatornák, idegen világok, angyalok, földönkívüliek című kötetét.

Bónusz: Urbán László írása a magyar fantasztikum történetéről

2020. május 10., vasárnap

Barlowe's Guide to Extraterrestrials

Az egyik első dolog, ami az ember eszébe jut, ha meghallja, hogy sci-fi, az idegen lények. Kicsik, nagyok, emberszerűek, olyanok, mint a földi állatok, vagy éppen teljesen mások, idegenek. A science fiction már a kezdetektől vonzódott a nem emberihez, és hol kisebb, hol nagyobb fantáziával igyekeztek az írók ábrázolni ezeket a teremtményeket. Az illusztrátorok pedig az instrukciók alapján - vagy saját fejük után menve - próbáltak képet adni róluk a közönségnek.

Az egyik ilyen illusztrátor Wayne Douglas Barlowe, aki a hetvenes években kezdte a pályáját, majd 1979-ben Ian Summersszel és Beth Meachammel kollaborálva egy egészen különös könyvet készített: idegen lények képes kalauzát. Ez a Barlowe's Guide to Extraterrestrials.

Az 1987-es második kiadás borítója

Barlowe képlete egyszerű: végy egy rakás fura, eddig még nem ábrázolt idegent a sci-fi irodalmából, és az írók útmutatása, valamint a saját elképzeléseid alapján rajzold le őket! Ilyenkor szoktak a legnevetségesebb, legkevésbé hihető lények születni, olyanok, amire ránézve senki nem hiszi, hogy ilyenek létezhetnek valahol. És Barlowe könyve ezért is érdekes: ő ugyanis nagyon komolyan vette a dolgot, aprólékosan átgondolta, ha a valóságban léteznének az általa életre keltett idegenek, akkor hogy néznének ki? Mi kell ahhoz, hogy egy piszkafalábú lény meg tudjon állni? Egy hatalmas fej milyen testet feltételez? Természetesen volt honnan merítenie, a szülei ugyanis mindketten állatokról és növényekről szóló műveket illusztráltak.

A végeredmény ötven furcsa lény lett, élőhelyeik, biológiájuk, életmódjuk leírásával. Akadnak itt sokak által ismertek (mint a bábosok Larry Niven Gyűrűvilágából vagy a Főkormányzók Clarke regényéből, A gyermekkor végéből) és kevésbé ismerősek, sőt, olyan, elsőre furcsának hangzó választások is, mint a fekete felhő Fred Hoyle regényéből vagy a Solaris óceánlénye. (Arról se feledkezzünk meg, hogy Frank Herbert navigátora valójában egy eltorzult ember, nem idegen lény, bár ez igazából már csak részletkérdés.)

Idegen James White: Kórház a Galaktika szélén
(Hospital Station) c. regényéből

Liga-navigátor Frank Herbert Dűne univerzumából

Meszklin Hal Clement regényből, Az elveszett rakétából (Mission of Gravity)

Lovecraft egyik Nagy Öregje

A Dolog, John W. Campbell kisregényéből
(Ki van odakint? / Az izé / Who Goes There?)

Egy Főkormányzó A gyermekkor végéből

Harry Harrison idegenje a
Star Smashers of the Galaxy Rengers SF paródiájából

A könyvben akad egy méreteket összehasonlító ábra is
A kiadvány végén helyet kapott néhány oldal, amik a könyvben szereplő, illetve abból kimaradt idegenről készült vázlatokat tartalmazzák. Jól látszik, hogy az 1979-ben még csak 21 éves alkotó fejében sokkal több furcsa és néha bizarr lény ütött tanyát, mint amennyi ebbe a kiadványba bekerült. Valószínű nem én vagyok az egyetlen, aki szívesen látna egy hasonló könyvet az elmúlt negyven év sci-fi idegenjeiről...


Barlowe aztán elkészítette 1996-ban a kötet párját, a Barlowe's Guide to Fantasy-t; ebben a legszokványosabb fantasylények mellett szintén felvonultat néhány valóban különös fantasztikus kreatúrát. És ha valakinek ismerősek lennének Barlowe egyes képei, az nem véletlen: az ő Expedition című könyvéből készült aztán a Discovery Channel 1995-ös dokumentumfilmje, az Alien Planet, amiben egy idegen bolygót és annak különös lakóit mutatják be. 

A könyvben szereplő idegenek listáját itt találjátok.

2020. május 3., vasárnap

Az ember után

Szerintem gyerekként mindenkit lenyűgöznek az állatok. Fura lények, amik körülvesznek bennünket, mozognak, reagálnak, és saját akaratukból cselekszenek. De ami fontosabb, a legváltozatosabb és legkülönösebb formájúak. Mancsuk van, farkuk, nagy fülük vagy tollaik és csőrük, uszonyuk, tarkák vagy egyszínűek. A lehetséges variációk száma szinte végtelen. Különösen akkor, amikor szembesülünk vele, hogy régen is éltek állatok, sőt, egészen máshogy kinéző állatok. Egyesek hasonlítottak a mostaniakra, mások nagyon különböztek tőlük. A Földön valaha élt összes faj elképesztő sokaságot jelent, amit fel se vagyunk képesek igazán dolgozni. De ha léteztek állatok az ember előtt, akkor vajon létezni fognak az ember után is?

Ezzel a gondolattal játszott el Dougal Dixon etológus, amikor összehozta 1981-ben Az ember után című könyvét. (Magyarul 1991-ben jelent meg.) Vajon ötvenmillió év múlva, a jövőben, mikor az ember már eltűnt a színről, milyen állatok népesítenék be a Földet? Napjaink melyik faja élné túl a változásokat, sőt, alkalmazkodna ezekhez a változásokhoz? Hogy néznének ki? Hogy élnének, táplálkoznának, szaporodnának, vadásznának?


Dixon könyve azért is csodálatos a szememben, mert nemcsak ötletes fiktív állatokat teremt, hanem mindezt igyekszik úgy megtenni, hogy közben ügyel az evolúció és a fajok fejlődésének nagy törvényszerűségeire is. A könyv elején a szerző nagyon sok mindent elmagyaráz arról, hogyan is fejlődnek a fajok, mit jelent az evolúció, miért alakul ki különböző állatoknál ugyanaz a megoldás ugyanarra a problémára, vagy hogy a különféle környezeti tényezők milyen reakciókat kívánnak meg egy-egy állattól. Kissé száraz ugyan ez a bevezető, de amikor a könyv sorra bemutatja a jövő különféle lényeit, egyszerre elkezd élni ez a passzív tudásanyag, amit addig olvastunk.

A legcukibbtól a legbizarrabb lényekig mindenféle felvonul a könyvben, és az ismerős formák mellett egyedi és vicces evolúciós megoldásokat is láthatunk. Közben pedig megtanuljuk, milyen jellegzetességei vannak a különféle életmódhoz alkalmazkodott fajoknak, vagy hogy melyik forma lehet az, ami evolúciósan célravezető. Mindezt nagyon jó nyelvezettel vezeti elő a könyv, a képeket pedig órák hosszat lehet csodálni, tanulmányozni az egyes állatok jellegzetességeit, eltöprengeni, milyen lehet ez az élet 50 millió évvel a jövőben. Hogy lesz nagytestű növényevő a nyúlból? Kétlábú ragadozó a denevérből? Nagytestű tengeri állat a pingvinből? Ezeket az érdekes spekulációkat pedig remek illusztrátorok csodás rajzaival elegyíti.





Bár egy negyven éves könyvről van szó, ma is nagyon szívesen odaadnám bármelyik gyerek kezébe, hogy a képek nézegetése közben ragadjon rá valami a biológiából. De felnőttként is sok izgalmas dolgot találhatunk a könyvben. Napjainkban, amikor már valóban a bőrünkön érezzük, milyen drasztikusan és nem feltétlenül szerencsésen alakította át az ember a környezetet, egy ilyen könyv csak még izgalmasabb és elgondolkodtatóbb. Mert egyrészt amellett, hogy remekül rávilágít, hogy az ember kihalása után (amin mint faj jelenleg gőzerővel ügyködünk) is lesznek állatok a Földön, úgy arról is elgondolkodtat, mi milyen változásokat hoztunk a világra, mennyi faj sorsa fonódott össze a miénkkel. Szomorú azért, hogy a könyv narrátora úgy beszél az emberiség pályafutásáról, mint egy rossz emlékű természeti katasztrófáról – de nem tudunk nem egyetérteni vele. 


Dixonnak nem ez az egyetlen ilyen projektje. A Man After Man című könyvében az emberiség továbbfejlődési lehetőségeit dolgozza fel (már-már horrorisztikus illusztrációkkal), a The New Dinosaurs pedig azzal játszik el, milyenek lennének az őshüllők napjainkban, ha nem pusztultak volna ki 65 millió éve. Emellett Dixon közreműködött Az ember utánhoz hasonló A vad jövő című dokumentumfilm-sorozat könyvváltozatában is.