Kilgore Trout: Vénusz a kagylón

Tudjátok, ki az a Kilgore Trout? Biztosan tudjátok - ha nem, akkor sokkal több Vonnegutot kellene olvasnotok. Mr. Trout a XX. század legnagyobb science fiction írója, sőt, a legnagyobb írója, humanistája és gondolkodója volt. Nem mellesleg Kurt Vonnegut Jr. nem kevésbé érdemes író agyszüleménye.

Mr. Trout több száz sci-fi regény és több ezer novella szerzője, elég csak megnézni a Wikipedia oldalát. Legnagyobb tragédiája az volt, hogy az írásai főleg "pumás" magazinokban jelentek meg, így az emberek maximum szexshopokban találkozhattak velük. Kevés igazi rajongója volt (azok közül a legkiemelkedőbb persze Billy Pilgrim, akit elraboltak a tralfamadori idegenek, és Eliott Rosewater, a busás Rosewater vagyon örököse). Viszont, hála Mr. Vonnegutnak, Trout könyvei sokak szemében igazi kincsekké váltak.

Nos, ami a valóságot illeti - de ki mondaná meg, mi a valóság? - a The Magazine of Fantasy and Science Fictionben 1974/75-ben megjelent Trout Vénusz a kagylón (Venus on the Half-Shell) című regénye, majd 1975-ben önálló kötetként. Mutatom:

Ezt a regényt Vonnegut az Áldja meg az isten, Mr. Rosewater című könyvében említi, mutatom:

"Fred azt hitte, hogy Lila nem figyeli, letette a Szép Otthont, és kézbe vett valamit, ami pokolian szexi puhafedeles regénynek látszott. Vénusz a kagylón volt a címe, és Kilgore Trout írta. Hátsó borítóján egy izgi jelenet rövidített részlete volt olvasható. Így szólt:

Margaret, a Shaltoon bolygó királynője földre hullatta a palástját. Semmit nem viselt alatta. Kemény, fedetlen keblei büszkén, rózsásan meredtek előre. Csípője és combjai hívogatóak voltak, mint egy áttetsző alabástromlant, s oly fehéren ragyogtak, mintha belső fény izzott volna bennük.

– Bolyongásaidnak vége, Űrvándor – suttogta, a vágytól rekedten. – Ne keress tovább. Megtaláltad a választ: a karjaim közt.

– Istenemre, csodálatos válasz, Margaret királynő – felelte az Űrvándor, és megizzadt a tenyere. – Hálásan el is fogadom. De ha teljesen őszinte akarok lenni hozzád, meg kell neked mondanom, hogy már holnap újra útra kell kelnem.

De hiszen megtaláltad a választ, megtaláltad a választ – kiáltott fel a királynő, s erővel illatos ifjú keblei közé vonta a férfi fejét.

A férfi mondott valamit, amit a királynő nem hallott. Kartávolságra tolta magától az Űrvándort.

– Mit mondtál?

– Azt mondtam, Margaret királynő, hogy amit te kínálsz, az borzasztó jó válasz. Csak történetesen nem az a válasz, amit én keresek…

Fénykép is volt Troutról: Öreg volt, nagy fekete körszakállal. Rémült, öregedő Jézus, akinek életfogytiglani börtönre változtatták a keresztrefeszítési ítéletét."

Ennyi, nem több. És hogy akkor hogyan lett ebből egy megjelent könyv? Úgy, hogy Philip José Farmer, aki szintén sci-fi író volt, megírta a könyvet (és ahogy látszik, fiktív szerzőfotót is készítettek hozzá). A fáma szerint Vonnegut kezdetben vonakodott az ötlettől, de végül beleegyezett, sokáig pedig azt hitték, ő maga írta a könyvet. De ez persze szamárság: Vonnegut nem vetemedett volna ilyesmire. A könyvet aztán persze lefordították olaszra, németre és franciára is.

Végezetül pedig íme három másik borító, ezzel zárnám ezt a történetet:

Börleszk

Nincs többé magány!

Kurt Vonnegut regényeit nem lehet csak szimpla történetekként olvasni. Ő maga mondja, hogy könyveiben az életen, legfőképpen saját életén meditál. És eközben a legkülönösebb figurákkal és történetekkel népesíti be a könyveinek lapjait. Más írók is írtak terápiás céllal, a fantasztikum területéről Dick a legismertebb, de míg Dick őrülete már-már erőszakosan az arcunkba mászik, addig Vonnegut szatírája lassan kúszik be a tudatunkba. Az ő világai egyszerre nevetségesek és szomorúak, és olvasás közben a leghátborzongatóbb az, hogy bele kell gondolni: Vonnegut ezt saját lelkivilágáról írta.

És ez valahol nagyon szomorú, pláne, mert az 1976-ös Börleszk (Slapstick) című regénye a magányról szól.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az USA utolsó elnöke. Aki egyben az USA legmagasabb elnöke is volt. Az első elnök, aki maga oly' kevésbé azért akart elnök lenni, hogy hatalma legyen. Ő, aki most a Gyertyatartók Királya, aki százegyedik születésnapja előtt nekiáll lejegyezni történetét. Ebben ő és ikerhúga, Eliza különösen torz gyerekként élik életüket, akiket a szüleik eldugtak egy hatalmas uradalomba. A testvérek azonban együtt géniuszok, akik sokkal intelligensebbek, mint bárki körülöttük - épp ezért nem is fedik fel magukat tizenöt éves korukig. Akkor aztán szétválasztották őket, Elizát bolondok házába küldték, Wilbur pedig megpróbált átlagos ember lenni. Azonban két ilyen ember, mint Eliza és Wilbur sokkal többre hivatott, például arra, hogy megszüntessék a magányt.

A könyv nem annyira csapongóan vicces, mint a Bajnokok reggelije, sem pedig annyira elmélkedő, mint Az ötös számú vágóhíd, de mindkettőből magáénak tudhat valamit. Wilbur elbeszélésében abszurd elemek tömkelegével találkozhatunk, mint a gravitációval kísérletező, ici-pici kínaiak vagy a két géniusz-szörnyeteg (akik külön csak Swain, együtt viszont Swan, azaz hattyú, ez olvasás közben magyarul nem feltétlenül esik le), amelyek miatt a legkevésbé sem tudjuk komolyan venni az egész regényt. Pedig kellene, hiszen Wilbur talán a legmagányosabb lény mind között a Földön, miután meghal a testvére. Mert nincs más olyan, mint ő, szó szerint és képletesen is csak félember a húga nélkül. Próbál ezen a magányon segíteni, de utolsó napjáig mi mindannyian tudjuk, mennyire nehéz is így élni - hisz mindannyian éreztük már, hogy elveszítjük egy-egy részünket. Mert az ember nem csak maga a személy, hanem mindenki, aki fontos neki és akinek fontos. Filozófusok tucatjai mondták már, hogy azok vagyunk, aminek a környezetünk meghatároz minket. Wilbur így lesz mongoloid idióta, aztán középszerű orvos, aztán elnök, végül pedig egy bohókás vénember, a Gyertyatartók Királya. És ahogy próbáljuk magunkat megtalálni mások segítségével, gyakran nem is vesszük észre, mit teszünk másokkal. Önzőek vagyunk, mikor csak azt látjuk, mi nekünk mi kell, ahelyett, hogy egyszerűen csak jobban szétnéznénk, hogy kik vesznek körül, és mi mit adhatunk nekik. Elég talán csak egy jó szó. Vagy egy gyertyatartó.

Valahányszor Vonnegutot olvasok, mindig elszorul a szívem. Látom magam előtt az öreget, ahogyan a mi szerencsétlen, jobb sorsra érdemes Földünk lakóin mereng, közben pedig a saját életét neveti ki. És mindig rádöbbenek, hogy ez az ember rólam is beszél, mindnyájunkról, és kinevet minket. De ez nem vidám nevetés, legalább is nem teljesen.

Hehe.

Az ötös számú vágóhíd

Az egész úgy kezdődött, hogy Billy Pilgrim kiesett az időből.

A mikor kérdésnek ebben az esetben nincs értelme. A hol szintén nem érdekes, ahogyan a miért vagy a hogyan sem. Egyszerűen megtörtént, a múltban mindig, ahogyan a jelenben és a jövőben is mindig meg fog. Egyetlen fontos dolog volt, amiért érdemes ezt megemlíteni: mert Billy Pilgrim azon furcsa emberi lények közé tartozott/tartozik/fog tartozni, akik egyszerre jelentéktelenek és különlegesek, nevetségesek és tragikusan bölcsek. Billy Kurt Vonnegut Jr., az Amerikában élt/élő író Az ötös számú vágóhíd (Slaughterhouse Five) című regényének fő alakja, aki amellett, hogy átlagos életet élt a New York állambeli Iliumban, átélte Drezda második világháborúban történő lerombolását - amerikai bombák által, több mint százharmincezer ember életét követelve - és meg is kapva. Persze nem ő az egyetlen, aki ott volt. Ott volt Edgar Derby, a szerencsétlen középiskolai tanár, akit agyonlőttek a bombázások után, mert kihozott egy teáskannát a romok alól. De ott volt a kis Paul Lazzaro, egy piti autótolvaj, aki megesküdött, hogy megöleti Billyt, és ezt be is tartja. És ott volt Kurt Vonnegut Jr., aki a háború után hazatért, és amellett, hogy igyekezett tisztes ember látszatát kelteni, olyan kétes dolgokat művelt, mint éjszaka részegen telefonálgatott régi barátainak és könyveket írt tele mindenfélékkel. Az egyik ilyen furcsa könyv ez is, mármint Az ötös számú vágóhíd, 1969-ből.

Ezt a könyvet tartják Vonnegut főművének, igazi műremeknek, a kortárs amerikai regényirodalom megkerülhetetlen bástyájának, ami A gyermekek kereszteshadjáratáról, vagyis a második világháborúról és az azt átélt nemzedékről szól. Meg Amerikáról. Meg sok minden másról is. Persze felfoghatjuk a könyvet kudarcnak is, hisz kérem szépen, nem sokban különbözik egy Kilgore Trout regénytől, tralfamadori idegenekkel, akik a kezükben hordozzák a szemüket, és az idő mindenségét egyszerre látják, ahogyan a világegyetem pusztulását is, és mégsem tesznek ez ellen semmit. Így megy ez.

Szóval, itt van Billy, ez a már-már komikus figura, aki felnő, részt vesz a háborúban, túléli egy vágóhídon a háború legborzalmasabb bombázását, hazamegy, betegen kezelik, elvesz egy lányt amit a józan esze birtokában sose tenne, gazdag ember lesz két gyerekkel, majd élete végén nagy tiszteletnek örvendő figura. És közben elrabolják a Tralfamador bolygó lakói, kiállítják, mint egy egzotikus állatot, majd ott összemelegszik Montana Wildhackkel. És, függetlenül csészealjaktól, háborútól, feleségtől és optometrikusoktól, ugrál az időben oda-vissza. És közben megtanulja, hogy az élet az az élet, és semmi több, jó és rossz dolgokegyütt, de igazán csak a jó dolgokkal kell foglalkozni. A rosszakból úgy is van elég, nem kell még rontani a helyzeten azzal, hogy törődünk velük.

Vonnegut mindent nagyon jól lát - és mindenre így felel: így megy ez. Az emberek gyakran túl buták, túl önzők, túl kicsinyesek, vagy egyszerűen túl lusták ahhoz, hogy észrevegyék, mit is csinálnak éppen, és az miért is rossz, vagy jó, adott esetben. Vajon mi lehetett az, ami miatt odáig fajultak a dolgok, hogy Drezda holdbéli tájjá változtatásában csúcsosodjanak ki azok a dolgok? Választ nem kapunk, csak gondolkodjunk, mondja Vonnegut, ott van a válasz, próbáljunk rájönni. És közben csak figyeljük Billyt, amint átsodródik az életén, találkozik a legfurcsább alakokkal - mint Trout a maga már-már a baromság határát súroló, mégis igaz regényeivel - és mindössze végül csak ennyit tud mondani: így megy ez.

Mert van az a dolog a világon, amiről a legtöbb, amit el lehet mondani, az az, hogy "csip-csirip."

Miért mondja mindig, hogy Bajnokok reggelije?

"Ez a történet arról szól, hogy miként találkozott két magányos, ösztövér, nem éppen fiatal fehér férfi egy gyorsan haldokló bolygón."

Az egész azzal kezdődött, hogy volt egy Kilgore Trout nevű ismeretlen sci-fi író. Illetve nem is volt, csak Kurt Vonnegut fejében. Illetve a regényeiben. Illetve egy másik valóságban. Mindegy is az most. Szóval, volt ez a Kilgore Trout. Nem volt valami ismert, írásai általában pumás magazinokban jelentek meg ( persze a puma nem az az állat, de ez most nem lényeges ). Ám egy napon érkezett egy levél Mr. Elliot Rosewater-től, melyben meghívták a mi kis sci-fi írónkat a Midland City-ben megtartandó művészeti kiállításra. Mindezzel nem lenne semmi probléma. De ugyanebben az időben, Midland City-ben egy bizonyos Pontiac-kereskedő, Dwayne Hoover a testében lévő vegyszerek hathatós támogatásával épp megőrülni készül. És a végső katartikus őrülethullámot pont Trout egyik regénye fogja kiváltani.

És hogy mi köze van mindennek olyan dolgokhoz, mint a modern művészet, az afroamerikaiak helyzete, a természeti erőforrások kizsákmányolása, a homoszexulitás, a férfi pénisz és a női csípő mérete, a szegénység, a bűnözés, Amerika és a világ többi országának helyzete (és még sorolhatnánk)? Sok minden. Ahogy Vonnegut elmeséli nekünk a Bajnokok reggelije című regényének pofonegyszerűnek tűnő történetét, sorra kitér olyan apróságokra is, mint a művészet pártolására felszólító kitűző vagy egy fuvarozási vállalat nevének értelmetlensége ( ezeket egyébként saját kis skicceivel rendre illusztrálja is ). Az író úgy beszél nekünk a világról, mintha kívülállók lennénk, nem ismernénk se azt, milyen az alma, kik a négerek, vagy hogy miből is készül a hamburger.

"Az ötvenedik születésnapom felé közeledvén, egyre jobban dühítettek honfitársaim idióta döntései, és egyre értetlenebbül álltam előttük. Aztán hirtelen megesett rajtuk a szívem, amikor megértettem, hogy ártatlan és természetes okból viselkednek ilyen förtelmesen és ilyen förtelmes következményekkel. Csak megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy úgy éljenek, mint a költött mesealakok. Ezért lőtték le egymást olyan gyakran az amerikaiak: ez kényelmes írói fogás volt a novellák és regények befejezésére.

Miért bánt úgy sok amerikaival a kormány, mintha papírzsebkendőként eldobható volna az életük ? Mert a kitalált történetekben a szerzők rendszerint így bántak az epizódszereplőkkel.

És így tovább.

Mihelyt megértettem, mitől lett Amerika ilyen veszélyes, boldogtalan ország, melynek lakói teljesen elszakadtak a való élettől, elhatároztam, hogy fölhagyok a mesemondással. Inkább az életről írok. Minden emberfia pontosan ugyanolyan fontos lesz, mint a többi. Minden tény egyforma súlyt kap. Semmi sem marad ki. Teremtsenek mások rendet a káoszban! Én inkább káoszt teremtek a rendben. Azt hiszem, sikerült.

Ha minden író követné a példámat, akkor talán az irodalmi szakmán kívüli civilek megértenék, hogy a környező világban nincsen rend, hogy nem a rend, hanem a káosz követelményeihez kell alkalmazkodnunk."

Vonnegut ezt a regényt ajándéknak szánta - saját magának ötvenedik születésnapjára. A könyv rengeteg életrajzi utalást tartalmaz, mind Trout, mint Hoover rendelkezik olyan jegyekkel, amiket a szerző önmagáról kölcsönzött. És hogy mi is ez a könyv valójában? Jó kérdés! Éles szatíra az emberről, a világról, rólunk, meg mindenről? Talán. De lehet, hogy az öreg Vonnegut tényleg csak új ember szeretett volna lenni, és ezért írta le ezt a szöveget, amit mindenkinek a kezébe kellene nyomni és azt mondani neki: "Olvasd!" Mert bár belehelyezkedik egy nézői pozícióba, azért tökéletesen kisejlik, hogy nem mindig azt az álláspontot képviseli ( sőt, nagyon is ritkán! )  amit a szereplői. Vonnegut nekünk nem arról beszél, amit szeretnénk olvasni: arról beszél, amit olvasnunk kell. Van itt minden: őrület, erőszak, kihasználás, elhidegülés, elnyomás, megvetés, lelki terror. Mindenkinek van valami problémája - mint ahogy a valóságban. Mindenki áldozat - de egyszersmind felelős a saját sorsáért.

Ez jár nekünk. Ez a bajnokok reggelije.