Legendás földek atlasza

Hic sunt leones.

Gyerekkorom óta térképrajongó vagyok. Nem tudnám megmondani, miért, talán az nyűgöz le, hogy a világ hatalmas térségeit egy sík lapra lehet rajzolni, hogy a valóságban nem létező vonalakkal országokat, népeket lehet teremteni. Kedvenceim a földrajzatlaszok voltak, amiket rongyosra lapozgattam, és máig jó szívvel gondolok vissza a szüleim egyik vastag könyvére, egy részletes világtérképre.

Judyth A. McLeod ugyancsak vaskos (és jó nehéz) könyve, a Legendás földek atlasza a térképimádatom mellett a fantasztikum iránti vonzódásomat is megszólítja: ebben a könyvben a szerző sok korabeli térképpel és illusztrációval veszi végig, milyen sosem volt földeket képzeltek el elődeink a világ különféle tájaira.

A könyvben többféle "legendás föld" kerül elő. Megismerjük, mit gondoltak az ókorban és a középkorban a "fel nem fedezett" területekről, kontinensekről, milyen térképeket készítettek, hol voltak a fehér foltok. Ahogy haladunk előre az időben úgy lesz egyre kevesebb az ilyen fehér folt, de még mindig találni szép számmal spekulációkat nem létező országokról, Lemúriáról, Atlantiszról. Előkerül az üreges Föld elmélete ugyanúgy, mint Eldorádó vagy a mesés Kelet. A szerző bemutatja, hová képzelték el az emberek a Paradicsomot, ahonnan Ádám és Éva kiűzetet, milyen mesebeli királyságokat álmodtak a térképeken nem szereplő helyekre. Mennyi különös népet képzeltek el, és milyen kreatúrákkal népesítették be ezeket a tájakat. Olvashatunk arról, mit gondoltak az európai felfedezők, amikor nekivágtak az ismeretlennek, miben reménykedtek és mitől féltek. De egy-két igazi füllentés is előkerül, olyan hazugságok, amik sokáig hihetőbbnek tűntek a valóságnál. Megannyi érdekes történet és fantasztikus ország, ami sosem volt, de talán még ma is élnek a kultúránk emlékezetében. Igazi kultúrtörténeti csemege, amiből az ember nem győzi kiválasztani a kedvenceit.

Így pusztult el Atlantisz...

Lemúria, a sosem volt, csodás civilizáció 

Bár a szöveg talán nem tökéletes, a könyv képanyaga mindenképpen magával ragadó. Az olvasó órákat el tud tölteni egy-egy térkép bogarászásával, de ugyanígy elgyönyörködhetünk a kódexképeken, sárkányok, emberfejű szörnyek és más lények ábrázolásain. Fantasyolvasóknak kifejezetten ajánlott darabról van szó, sőt, meg merem kockáztatni, hogy akár írók is találhatnak inspirációt ebben a kötetben. De élvezetes olvasmány lehet azoknak is, akiket a történelem érdekel, hogyan változott az emberek világképe. És persze akit hozzám hasonlóan csak a nagy térképek érdekelnek, és a színes furcsaságok és különös fantazmagóriái, az mindenképpen vessen rá egy pillantást.

Az üreges föld

Érkező könyvszenzációk

Már bizonyára többekhez eljutott az a pár napja közzétett blogbejegyzés, amiben közölték, hogy idén több, kuriózumnak számító sci-fi és fantasy megjelenés is érkezik majd. Mivel ezek a könyvek engem is komolyan megmozgattak, ezért - bár elhatároztam, hogy nem írok ilyen posztokat - most magyarítottam a könyvek fülszövegeit, hogy minél többen értesüljenek ezekről a valóban nagyon izgalmas címekről.

Szóval, íme a négy könyv, ami várhatóan fel fogja borítani az angolszász zsánerpiacot:

Alastair Reynolds - Peter F. Hamilton: Unusual Questions

Fájóan üres a hely a brit sci-fiben, amit a néhány éve elhunyt Iain M. Banks hagyott maga után. Napjaink két legismertebb angol sci-fi írója végül úgy döntött, közösen róják le a tiszteletüket Banks emléke előtt, aki megannyi izgalmas és mélyen elgondolkodtató regénnyel járult hozzá a zsánerhez. Miközben a rajongók újra elmerülhetnek a Kultúra gigantikus és színes világában, élvezhetik a Reynolds és Hamilton műveire jellemző legjobb elemeket is.

Minish ko-Bagati a Kultúra titkosszolgálatának, a Rendkívüli Körülményeknek talán a legjobb ügynöke - ami nem is csoda, hiszen egy drónnál keresve sem lehetne jobb beszivárgót találni. Amikor azonban néhány titokzatos, és első látásra nem teljesen beszámítható Elme a távoli Parash Gyűrűre küldi a magának való Minish-t a Tűzd a füled mögé ÁKE fedélzetén, kénytelen maga mellé venni egy embert, a hajóról hajóra vándorló, bohém Karagi Zhát.

Hogy mi lehet az Elmék célja, azt csak sejteni lehet. De bizonyos, hogy köze van hozzá néhány különösen viselkedő szublimatának, egy mindenhol felbukkanó homomdának, és az idilli Zitira bolygónak, ahol éppen most jár le az ezer évre választott uralkodó dinasztia ideje. Minish és Zha hamarosan egy galaktikus léptékű rejtély közepébe csöppen, ahol nem biztos, hogy a Kultúra a legnagyobb játékos. De melyik lehet az a civilizáció, amelyik még a ravasz Kultúrát is képes az orránál fogva vezetni?

"Olvasás közben reménykedtem, hogy mégis Banks írta ezt a könyvet, és hogy a fiókban, ahonnan ez származik, találunk még ilyen lebilincselő regényeket..." - Jo Walton (Tor.com)

N. K. Jemisin - Nnedi Okorafor: Children of The Elephant King

A kortárs fantasztikum két ragyogó tehetsége már régóta tervezte, hogy közös regényt ír. Most, hogy mindketten befejezték trilógiáikat (A megtört föld ill. a Binti), elkészíthettek egy grandiózus történetet, amiben az olvasókat elviszik Afrika legmélyére, ahol a múlt és a jövő találkozik.

Egy mítosz szerint az ősidőkben az ember, a vihar és az elefánt békében éltek együtt. Ám a vihar, félve az ember hatalmától, elmenekült az égbe, a gyanútlan elefántot pedig megölték az ember nyílvesszői. Az ember addig vadászott az elefántra, míg az teljesen kipusztult a világon. Ám úgy tartják, a faj utolsó tagja, a hatalmas Elefántkirály, örökül hagyta erejét és bölcsességét egy embernek, akiben tovább élnek e nemes lények az idők végezetéig.

Afiya a Föld utolsó metropolisának szegénynegyedében él. A világ nagy része elpusztult, csupán Afrika egyes vidékein élnek még vad törzsek, akik néha ellátogatnak a Városba. A lány nem is sejti, milyen mérhetetlen kincset kap az egyik törzs vándorárus öregjétól. Az Umoja szarva hamarosan különös világot nyit meg Afiya és barátai előtt, akik egy titokzatos prófécia nyomában nekivágnak a halott szavannának, hogy felkutassák az egyetlen teremtményt, aki megmentheti a Várost és lakóit: az Elefántkirályt.

"Jemisin és Okorafor prózája egyesíti kettejük legjobb tulajdonságát... A disztópikus Afrika sosem volt még ennyire színes, varázslatos és veszélyes." - The New York Times

Arthur C. Clarke: The Seldon Evidence

1989-ben Arthur C. Clarke és Isaac Asimov bősz levelezésbe kezdett, aminek a témája egy új Alapítvány regény volt. Ezt a könyvet, a The Seldon Evidence-t (A Seldon bizonyíték) Clarke írta meg végül. Az írót mindig is izgatta a matematikus Hari Seldon karaktere, így szívesen megírta a történelem első Alapítvány spin-offját. Sajnos végül a könyv nem jelent meg, csupán néhány példányt nyomtak belőle Asimov, Clarke és a DAW Books munkatársai számára. Most, a két elhunyt szerző jogutódai megegyeztek, hogy a nagyközönség elé tárják ezt az izgalmas történetet.

Hari Seldon az Alapítvány megálmodója, aki a távoli Terminuson hunyt el. De mielőtt végleg a Peremvidékre költözött, hogy felépítse vízióját, állítólag Trantoron hagyott egy titkos dokumentumot, ami az egész Alapítvány tervet veszélyeztetheti. A Nagy Dúlás, Trantor eleste után a "Seldon bizonyítékot" ismeretlen helyre vitték, a hajdani Galaktikus Birodalom ezernyi világa közül az egyikre.

For Genero magától Terminus Polgármesterétől kapta a feladatot, hogy találja meg a Bizonyítékot és vigye az Alapítványba, mielőtt rossz kezekbe kerülne. De nem is sejti, hogy a titokzatos Második Alapítvány is útnak indítja saját ügynökét, Enina Frendet, egy irgalmat nem ismerő telepata nőt. Miközben a két ügynök bejárja a Galaxist, és egyre többet tud meg a legendás matematikus életéről és személyiségéről, egy harmadik erő is eltökéli, hogy megkaparintja a Bizonyítékot, hogy véget vessen Hari Seldon ezer éves Tervének, ami újra fényt hozhatna a pusztító Sötét Korba.

"Imádtam minden sorát. Aki szereti a sci-fit, annak kötelező a polcán tudnia a könyvet!" - Robert Silverberg

George R. R. Martin - Patrick Rothfuss (& Brandon Sanderson): Swords of Shadow

Mindenki felkapta a fejét, amikor a két fantasy íróóriás, Martin és Rothfuss bejelentette, hogy közös regényen dolgozik. Sajnos azonban a kegyetlen sors közbeszólt, így a szerzők nem élhették meg, hogy befejezhessék művüket. Végül Brandon Sandersonra esett a választás, hogy pontot tegyen ennek az epikus történetnek a végére, mellyel méltó módon zárulhatott le két csodás írói életút.

Amikor a Második Hold felkel, hétszáz évente egyszer, Kor Hegyeiből előjön az Árny, hogy csatlósaival végigdúlja Amanti kontinensét. Skel Hiffud minderről nem sokat tud. Hallotta ugyan gyerekként a falu vénjeinek történeteit, de számára mindez csak dajkamese. Ám egy napon az Árny csapatai eljönnek, és lemészárolják a falu lakóit, a fiú pedig csak a szerencsének köszönheti, hogy megmenekül. Hamarosan egy titokzatos vadász mellé csapódik, akiről sejteni kezdi, hogy többet tud az Árny inváziójáról, mint állítja.

Skel és a vadász útja során újra és újra a pusztítás nyomaira bukkan, az Árny útját kiégett városok és vérrel teli folyók kísérik. Amanti királyságai azonban összefognak, hogy szembeszálljanak az Árny csatlósaival, még akkor is, ha ez a történelem során soha senkinek nem sikerült. Skelnek is választania kell: vagy bízik a szerencséjében és tovább menekül a végzete elől, vagy csatlakozik az egyesült sereghez, és felveszi a harcot azokkal, akik tönkretették az életét. Viszont a döntése sokkal nagyobb következményekkel jár, ami Amanti egész jövőjét új irányba billenti.

"Hátborzongatóan epikus történet a zsáner két gigászától. Méltó zárlata az életművüknek." - Scott Lynch

Ja, és a végére: nézd meg a posztom publikálási dátumát!
---

Természetesen nem kívánom se Martin, se Rothfuss halálhírét, remélem még nagyon sok könyvvel örvendeztetik meg a fantasy szerelmeseit.
Ami a kenyai elefántos mítoszt illeti, annak első fele valóban létezik, itt olvashatjátok.
A borítóképek eredetijei pedig:
- remélem egyszer AndreasUneby képe tényleg felkerül egy könyvre;
- ezeket a csodás festményeket bárki szívesen kirakná otthon;
- ki másnak is választottam volna a képét egy retro borítóhoz, mint Frank Kelly Freasét?
- Richard Anderson többi képével pedig már mindenki találkozhatott.

A legjobb nem angolszász fantasztikum

A Mandiner.sci-fin indult egy remek sorozat, ami a közép-európai országok fantasztikus irodalmát hivatott bemutatni az adott ország alkotóinak szemén keresztül. Ennek kapcsán több helyen felmerült, hogy milyen jó lenne több, nem angolszász fantasztikumot olvasni. Sokat beszéltünk erről makitrával, és arra jutottunk, hogy az emberek talán nem is ismerik, milyen remek, modern, nem angolszász fantasztikus művek jelentek meg idehaza. Így most ketten összeszedtünk egy csokorra való olvasgatni valót azoknak, akik jobban el szeretnének mélyülni ebben a közegben. A rövid bemutatók után pedig linkek vezetnek a könyvekről, képregényekről készült írásainkhoz, ha netalán nem sikerült volna valakit meggyőznünk.

Andreas Erschbach: Hajszőnyegszövők (német)

Több helyen olvastam, hogy az olvasók annyira bizarrnak találták a címadó ötletet, hogy nem tudták teljesen élvezni a történetet. Szerintem ezzel veszítenek, mert a német szerző novella-ciklusa költőiséggel képes ábrázolni egy, a társadalom minden szintjén elnyomó diktatúrát. Ugyan a történetek egy végső csavarra vannak felfűzve, de hétköznapiságukban annyi eredetiség van, hogy soha nem válik unalmassá. A nyitó és záró epizód pedig olyan szívfacsaróan emberi, hogy nem lehet kivonni magunkat a hatása alól. (makitra)

Bővebben itt és itt is!

Jacek Dukaj: Extensa/Más dalok (lengyel)

Dukaj talán az egyik legzseniálisabb kortárs fantasztikus szerző, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egyből két könyvével is szerepel itt - pedig csak három jelent meg magyarul! Az Extensa egy furcsa, már-már szépirodalmi közegből lassan kiépülő poszthumán jövő képét tárja az ember elé, ahol az emberi és a galaktikus léptékek különös módon keverednek. A Más dalok pedig egyike a legjobb fantasztikus regényeknek: egy olyan alternatív világ, ahol a négy alapelem határozza meg a világot. Egy precízen kidolgozott fantasy, aminek szinte eposzi története van, ahogyan a hajdani hadvezér újra visszatér, hogy szembeszálljon… magával a Káosszal! Kötelező mindenkinek, aki szereti a fantasztikumot! (acélpatkány)

Bővebben az Extensáról itt, a Más dalokról pedig itt!

Félix J. Palma: Az idő térképe (és Az ég térképe) (spanyol)

Palma végtelenül pimasz: elhiteti velünk, hogy egy viktoriánus szerelmesregényt olvasunk, pedig… Az idő térképe nyíltan épít H. G. Wells klasszikusára, Az időgépre, de ezt olyan könnyedséggel és eleganciával teszi, hogy nem lehet nem szeretni még akkor sem, ha esetleg az agyunkra megy a tudálékos narrátor. Ráadásul a szerző jó párszor ejt át bennünket, az orrunknál fogva vezet, hogy aztán jót nevessen hiszékenységünkön. És szerencsére idén már a folytatást is kézbe vehetjük, Az ég térképében most a Világok harca elevenedik meg: szó szerint, ugyanis Wellsszel együtt szemtanúi lehetünk, ahogy a marsiak megtámadják a Földet! Igazán örömteli szórakozás Palmát olvasni. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei (és folytatásai) (ukrán)

Harry Potterként próbálták eladni az ifjú varázsnövendék karrierjének csúcsán, de persze mi sem állt távolabb az ukrán szerzőpárostól. Marina és Szergej Gyacsenko nem kevesebbet, mint az élet teljességét mutatta be a szavakon keresztül; egy egyszerű történettel rávilágított, hogyan találhatjuk meg a helyünket, a mi életünket. Egy remek, olvasmányos könyv finoman felvezetett rejtéllyel és csattanóval, nem kimondott, de felismerhető kelet-európai ízzel. (makitra)

Bővebben itt!

Andri Snaer Magnason: LoveStar (izlandi)

LoveStar, a zseniális feltaláló privatizálja a szerelmet! De mi történik akkor, ha a tökéletes szerelmes párt nem egymásnak rendelik a fizikai törvények? Ebben az abszurd szatírában a sci-fi elemek tobzódnak, hogy aztán egy őrült kavalkádban a szerző elmondhassa véleményét a világról, a médiáról, reklámról, kapitalizmusról, szerelemről és az emberi gyengeségekről. Nem szokványos sci-fi ez (már ha az egyáltalán), de éppen ezért nagyon érdekes és érdemes is elolvasni (a kisebbeknek pedig ajánljuk az Időládát vagy A kék bolygó történetét). (acélpatkány)

Bővebben itt és itt is!

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve (finn)

Ebben a klasszikus (young adult) disztópia alaphelyzetben a jövő Skandináviájában a víz már szűkös erőforrás, amit a kínai gyökerű elnyomó állam oszt be, a falusi embereknek pedig nagyon meg kell gondolniuk, hogyan osztják be, amilyük van. Ebben a világban a teamesterség tradíciója egy titokkal is párosul, amit a lassan felnőtté váló Noriának meg kell őriznie: egy bővízű forrás helyét. De képes a barátai szenvedését látva fenntartani a titkot, vagy mindent sutba dobva megpróbál segíteni az egyszerű embereknek? A felelősség és felnőtté válás mesélje ez, megfűszerezve jó adag ökotudatossággal. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Szakurazaka Hirosi: A holnap határa (japán)

Aki látta már az amerikai filmváltozatot, annak is érdemes elolvasnia ezt az amúgy rövid kis könyvet. Az hagyján, hogy a befejezése más, mint a filmé, de a regény akciódús és sokkal jobban bele tudunk helyezkedni a főszereplő helyzetébe. Remek kis akicóregény (military sci-fi a javából), ami nem annyira japán, hogy ne tudja élvezni egy európai olvasó. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Enki Bilal: A szörny-tetralógia (bosnyák/francia)

A bosnyák származású francia képregényrajzoló talán saját élményeit dolgozta fel a háborús árvák történetében - ezt nem tudom. De a Szörny-tetralógia ezzel együtt is sokat akar mondani az életről és abban betöltött szerepünkről, bár az adott válaszokkal nem mindig értek egyet. Ennek ellenére is egy fantasztikus munkát tarthat kezében, amit a legmagasabb szintű művészi tudással alkotott meg Bilal. Képei, hangulatai sokáig az olvasóval maradnak. (makitra)

Bővebben itt!

Alejandro Jodorowsky - Juan Gimenez: Metabárók kaszta (chilei-argentin)

Tesztoszteronnal dúsított Dűne-átirat - akár így is jellemezhetném Jodorowsky látomását, de ezzel igazságtalan lennék. Az argentin rendező meg nem valósult filmtervét használta fel nagyszabású képregényéhez, ami egy spirituális utazás emberségünk mélyére. Vajon mi teszi az embert emberré? - teszik fel a kérdést burkoltan a Metabárók. A válasz ugyan cseppet karcsúnak bizonyul, de az egyes generációk története olyan emlékezetes, hogy ezt a hiányosságot könnyű megbocsátani ennek a színpompás képregénynek. (makitra)

Bővebben itt és itt is!

Joun In-Van: Árnybíró (dél-koreai)

A közel 10 évvel ezelőtti hazai manga-bummnak volt az első fecskéje úgy, hogy nem is japán, hanem koreai képregényről van szó. Azonban nagy szerencsénk volt vele, hiszen minden tartalmazott, amit a távol-keleti képregényekben szeretni lehet: bolondosság és mélység egyaránt, mindez szemet gyönyörködtető képek mellett. Története a látszatokról és a mögötte lévő valóságról, valamint az ebből kiutat kereső emberről mindenkihez egyformán szól, éljen a földgolyó bármely távoli pontján. (makitra)

Bővebben itt!

+1: Cixin Liu: A háromtest-probléma (kínai)

Valamit tudhat a hamarosan magyarul is megjelenő Cixin Liu (Liu Küszin? Nem vagyunk túl jók kínaiból…) regénye, hiszen még Hugo-díjjal is jutalmazták. Sőt, hazájában még mozifilm is készül belőle, ami várhatóan nemzetközi forgalmazásba is be fog kerülni. Liut Kína legfontosabb hard SF szerzőjeként tartják számon, ebben a könyvében a kínai kulturális forradalom története kapcsolódik össze egy furcsa, jelenbeli tudományos problémával és kínai tudósok titokzatos halálával. Hogy mi áll mindennek a hátterében? Az már önmaga spoiler lenne, legyen elég annyi, hogy mi izgatottan várjuk, hogy elolvashassuk a trilógia nyitókötetét. (acélpatkány)

És amikről azt hallottuk, hogy szintén jók, csak mi még nem olvastuk:

Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek (lengyel)
Andrzej Sapkowski: Vaják-sorozat (lengyel)
Jerzy Sosnowski: Aglaja (lengyel)
Szergej Lukjanyenko: Őrség-sorozat (orosz)
Ondřej Neff: Sötétség (cseh)

Könyves visszatekintő 2015

Eredetileg nem akartam könyves évértékelőt írni, mert elég sok helyen olvasható, mik voltak a legjobb olvasmányaim tavaly, de végül több ok miatt is úgy döntöttem, legalább a legjobbakról kicsit bővebben megemlékezem. (Mert miért is lenne ugyanolyan ez az évösszegző, mint a korábbiak?)

Jacek Dukaj: Más dalok

Egy fantasy lett az első helyezett: most meglepődtetek, mi? Pedig ennél furcsább és érdekesebb könyvet nem olvastam tavaly. Imádom, amikor egy szerző intelligensen megalkotja a világát, és azt szépen mutatja meg az olvasónak. De emellett még a sztori is remek - nem is emlékszem, mikor izgultam így végkifejleten -, egyszerűen minden oldalon tartogat valami meglepetést a könyv. Persze ez nem egy strandkönyv (már csak mérete miatt sem), oda kell figyelni, de ha rendesen olvasod, meghálálja a könyv és fenomenális élményben lesz részed. Eddig is szerettem Dukajt, de ezután bármit elolvasok tőle!

Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Ez kicsit az sci-fiben, mint a Dukaj fantasyben: nagyon szeretem ezt a trilógiát, mert friss, szemtelen, és intelligens, ráadásul fogja a hard sci-fit és fogyaszthatóvá teszi. Rengeteg rétege van (akárcsak egy virtnek), és miközben bogarászunk, azt vesszük észre, hogy már a világegyetem sorsa a tét. Talán a pimasz a jó szó erre a könyvre is, mert nem nézi hülyének az olvasóját, felvállalja, hogy bizony ezt lehet nem mindenki fogja érteni, de kit érdekel, ugorjunk fejest a kvantumörvénybe, mert attól még jó szórakozás! Izgatottan várom (mint egy kis csitri, brrr), mit fog lépni Rajaniemi legközelebb.

Moskát Anita: Horgonyhely

Ha azt mondom, hogy a legfontosabb kortárs magyar fantasztikus szerző Moskát Anita, akkor sokan megsértődnek? Pedig így van: lehet nem szeretni a sötét, kegyetlen történeteit, a teljesen antipatikus szereplőit és a bizarr világait, de mint irodalom a legmagasabb szinten állnak a könyvei, a bennük foglalt kérdések pedig sokkal összetettebbek és fontosabbak, mint azt a mezei zsánerkönyvekben megszokhattuk. A Horgonyhely egyszerre szól a nemek közti viszonyról, a szeretetről, a megszállottságról és még vagy fél tucatnyi kisebb-nagyobb dologról, ami a mindennapokban is jelen van. Ezt a könyvet el kell olvasni, nincs mese.

Dan Simmons: Ílion

Simmons nálam az Endymionok miatt hátrányból indul, mert a legnagyobb kedvencemet, a Hyperiont tette tönkre velük. Itt is éreztem pár dolgot, ami zavart korábban, de ami az ötleteket, a humort és a lendületet illeti, na, az megint Simmonst idézi. Teljesen elvetemült módon homéroszi isteneket ruház fel nanotechnológiával, robotok vitáznak Shakespeare-ről, a Földön meg dinoszauruszok kergetik az embereket. Akkora joy ride az egész regény, hogy csak na, teli szájjal vigyorogsz a poénokon, izgulsz a cliffhangereknél, és folyamatosan kattog az agyad, mi van a háttérben.

Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga

Szóval, van ez a három regény hosszúságú cucc, ami szép lassan felépít egy komplex és bonyolult világot, hogy aztán szépen feltúrja az egészet. Meg nem tudnám ma már mondani, hogy tényleg túl van írva, vagy direkt ilyen, hogy elaltassa a figyelmed, közben teljesen beleéld magad a világába, aztán bumm, hirtelen az utolsó 100 oldalban minden rád szakad. És ennyire izgatottan nem konstatáltam, hogy a Nagy Rejtély bizony... De nem spoilerezek, tessék elolvasni, van még idő a folytatásig.

Jack Campbell: Rendíthetetlen

Szóval, nem is tudtam, hogy military sci-fi lehet ennyire okos. De ez bizony az, nem az a jópofizós, laza fajta, mint Scalzi, nem is az a merengő, mint Haldeman. Ez egy komolyan felépített és végigvitt, hihető katonai SF, egy árnyalt főhőssel, érdekesebbnél érdekesebb problémákkal, és izgalommal. Mert bizony izgulsz, hogy meg tudnak-e lépni, hogy le tudják-e győzni, rá tudnak-e jönni. És szinte azonnal le akarod venni a folytatást a polcodról, szóval ha más nem, ez jelzi, mennyire jó is ez a könyv.

Olvasmányok rossz időre

Tudom, tudom, a legelcsépeltebb bejegyzéscím, ami csak létezhet, de mégis milyen címet adjon az ember az újabb cikkajánlónak?

Fehér Béla: Kossuthkifli

Ez az a regény, amiből Rudolf Péter irányítása alatt szép, de sikertelen történelmi sorozatot csinált a Magyar Televízió. Pedig az alapanyagban van potenciál, a szabadságharc idején játszódó utazás felvillantja a korszak jellegzetességeit, amibe Fehér belekeveri a mai magyar állapotokat, nem is nevesítve - különben is, nem szeretem, amikor aktuálpolitikai poénok jelennek meg egy történelmi könyvben, viszolygok az ilyen összekacsintásoktól -, hanem általánosítva, a kisemberek különféle fajtáinak és világlátásának megfelelő figurák képében. A kreált nyelv remek játékot kínál az olvasónak, és ami kifejezetten felüdíti az amúgy sem rossz regényt, az a varázsos elemek megjelenése, vannak itt óriások, boszorkányok, ami csak kell. Az irodalmi áthallásokról pedig ne is beszéljünk.

Andri Snaer Magnason: Időláda

A LoveStart jegyző izlandi szerző ezúttal egy meseregénybe szövi bele elképzeléseit és a fogyasztói társadalom kritikáját. Teszi mindezt kellemes stílusban, mesél és mesél, és lassan a realitás és a mese összeér. Ugyan valamit hiányoltam a könyvből, mégis úgy gondolom, érdemes kicsiknek és nagyoknak is a kezébe vennie a kötetet, már csak a nagyon szép belső illusztrációk miatt is.

William Gibson: Virtuálfény

Még nagyon régen, valamikor 10-12 éve olvastam a régi kiadásban a regényt, és bár alig emlékeztem belőle valamire, az megragadt, hogy nem volt vele komolyabb problémám. Szóval mikor kijött az újrafordított változat, akkor kíváncsian vettem a kezembe (sic!). És legnagyobb meglepetésemre tényleg tetszett, de nem azért, amit vártam. Gibson regénye ugyanis egyszerű cyberpunkból amolyan posztmodern jövővízió lett, a szövege és a világa megállja a helyét a kortárs szépirodalom mezőnyében is. Na ne a szépen megírt könyvekre gondoljunk, amik mély lélektani problémákat boncolgatnak: Gibsonnál a probléma a jövő, ami igazából már itt van. A főszereplői nem igazán karakteresek, a konfliktus nem valami erős, ellenben az atmoszféra remekül eltalált. Nem csodálkoznék, ha sok klasszikus cyberpunkon nevelkedett olvasó tenné le a könyvet, mert itt nincsenek hackerek és agyfagyasztó JÉG, ellenben "AIDS szent" és televízió vallás (szó szerint) van. Kellemes kiruccanás a komfortzónából.

Jacek Dukaj: Más dalok

Dukaj az Extensa óta nagy kedvencem, még az olyan gyengébb könyvei is, mint a Zuzanna és a világmindenség is remek szórakozást nyújtanak, nem utolsó sorban a remek stílus és a több regényre való ötlet miatt. Nos, a Más dalok mindent tud, amit az eddigi Dukaj regények, de még ennél is többet. Először is, az alap egy alternatív történelmi világ, ahol Nagy Sándor örökén a hellenisztikus világ élt tovább több ezer éven át. Ez nem a mi világunk, olyannyira nem, hogy semmi nincs benne, ami kapcsolódna a realitásunkhoz. És hogy ennek mi az elsődleges oka? Az, hogy Dukaj igazi fantasztikus szerző, aki komolyan veszi az invencióját, és nem csak, hogy aprólékosan kidolgozza a hátterét és a fantasztikum működését, de logikusan mindent ebből eredeztet. Dukaj a hellén világképet veszi alapul, és erre húzza fel a regényét, a konfliktusát is ehhez köti, de nem is kötheti máshoz, hiszen érezzük, hogy ennek a problémának elő kellett kerülnie. Mindehhez pedig a szöveg is igazodik, a latin-görög kifejezések, amik hol ismert, hol ismeretlen fogalmakat írnak le, az egyszer lírai/eposzi, máskor hétköznapian gördülékeny mondatok igazi dallamot adnak a szövegnek. Végül pedig a főbb szereplők mind igaziak, élők, a főhős, Hieronim Berbelek valóban hőssé válik, ember fölötti emberré, az ő útja valóban már-már mítikus, egyszersmind végtelenül emberi. A Más dalok maga a könyvvé lett zsenialitás, némelyik jelenete olyan erejű, hogy az ember nem tud szabadulni tőle, és végül bánja, hogy véget ér az utazása, még ha az egy több, mint 600 oldalas utazás is. Sok mindenhez lehetne hasonlítani a könyvet - akár a fantasztikum, akár másfajta irodalom területéről -, de véleményem szerint Dukaj eljutott oda, amikor már hozzá hasonlítanak másokat. Remélem, jövőre folytatódik a hazai kiadása a regényeinek.

Stallo

Adva van egy könyvsorozat, amiben a kortárs világirodalom érdekes műveit szeretnék bemutatni, ez a József Attila Kör Világirodalmi Sorozata. Ezt idén felkarolta a Libri Kiadó, azzal a felkiáltással, hogy ebben olyan műveket kívánnak megjelentetni, amelyek a szépirodalom és a populáris irodalom határmezsgyéin mozognak, felhasználják a popkult irodalom elemeit és eszközeit, teszik mindezt szépirodalmi keretben. Ennek az irányvonalnak az egyik kötete volt Stefan Spjut svéd szerző 2012-es Stallo című vaskos könyve - én pedig megbizonyosodtam, hogy valaki itt nagyon nem ért valamit.

Bár mindenki ódzkodik kimondani a való tényt, ez a könyv egy fantasy. Kortárs környezetben játszódik, igen, napjaink (2004) Svédországában, és a címszereplő lényeken kívül semmi természetfeletti nincs benne, de ez akkor is fantasy. Adva vannak a skandináv népek mesés lényei, akiket sokféleképpen neveznek, de a legtöbben a trollt ismerik. A regény elején elrabolnak egy kisfiút az anyjától egy erdei viskóból, majd kiderül, hogy az anya szerint a rabló egy troll volt. Harminc évvel később Susso Mirén, a legendás természetfotós unokája megszállottan kutatja a trollokat és mindent, ami a hozzájuk hasonló legendás skandináv lényekhez kötődik. Mindezt pedig azért teszi, mert nagyapja egyszer lefotózott egy emberszerű, de nem ember lényt egy medve hátán. Susso és családja hamarosan belekeveredik egy gyermekrablásba, és a saját privát nyomozásuk során lassan egyre inkább megbizonyosodnak róla, hogy a trollok valóban léteznek - és emberi segítőik is vannak.

Adva van tehát egy klasszikus helyzet, a normális, reális valóság szembekerül az irreálissal. Ezzel a résszel rendben is volnánk, az író világában az emberek következetesen nem vesznek tudomást a természetfelettiről, egyrészt mert semmi igazán kézzelfogható bizonyíték nincsen, másrészt azért, mert akkor alapjaiban rendülne meg a valóságba vetett hitük. Ez benne van a könyvben, és amíg csak sejteti a szerző, hogy a gyerekrablók mágikus lények, addig minden jól is működik. A kezdő rész, ami a múltban játszódik, a rejtélyes jelenségekkel komor és már-már félelmetes atmoszférát teremt. De a regény egyik szála pont azokról szól, akik a trollokat őrzik (kiszolgálják?), és ez bizony csorbít a rejtélyen.

Ami azonban még ennél is sokkal nagyobb baj, az nem abból következik, hogy a regényben van-e fantasztikus elem, vagy sem. Először is túl hosszú a könyv. És most nem a szokásos túlírtságra gondolok. Nagyon sok olyan, pár oldalas rész van, amiben nem történik semmi. A cselekmény nem megy tőle előre, a szereplőről nem tudunk meg többet, ahogy másról sem. Egyszerűen annyi történik, hogy a karakter eszik, kifújja az orrát, pisil - nem tudom, ez valami északi jellegzetesség-e, de az írónak szemmel láthatóan különös vonzódása van a testnedvek iránt - vagy egyszerűen csak lébecol. Ezek az üresjáratok megjelennek a leírásoknál is, még a regény végén, az izgalmas leleplezést is olyan vontatottan képes megírni az író, hogy az embert már egyáltalán nem is érdekli, mi fog történni. Elhiszem, hogy fontos dolognak tűnt a realizmus, ezért ír le olyan jelentéktelen momentumokat is, mint hogy mit esznek már huszadjára is a szereplők vagy hogy pontosan milyen márkájú kocsival találkoznak, de ez ilyen mértékben már nevetséges. Nem attól lesz valami szépirodalmi, hogy ennyire görcsösen ragaszkodik a leírásokhoz. De még ha csak a leírásokkal lenne baj. A főhősök karakterei még úgy ahogy rendben is volnának, de a cselekedeteik és a párbeszédek borzalmasak. Tudom, ez nagyon rosszmájú kijelentés, de néha úgy viselkednek és beszélnek, mintha valamilyen szellemi sérüléssel élnének. A párbeszédekben védhetnénk azzal, hogy Csehov hősei is elbeszélnek egymás mellett, de ilyen szintű kommunikációs defektus, ami egyes jelenetekben megnyilvánul, már-már szürreális. És ez a mellékszereplők esetében csak hatványozódik, konkrétan több olyan figura is feltűnik, aki mintha teljesen elveszítette volna a kapcsolatát a valósággal. Nem tudom, ez szándékos írói fogás volt-e, vagy így sikerült, mindenesetre nagyon zavaró.

Már csak azért is, mert ez tényleg egy hatszáz oldalas könyv, amibe alig jutott izgulni való fordulat. A trollok és egyéb mágikus lények érdekesek lettek volna, és róluk többet is megtudtam volna - vagy csak többször láttam volna őket -, de a rejtélyesség miatt érthetően sokszor csak sejtetik, milyenek is valójában. Viszont így nem marad semmi, amiért érdemes lenne olvasni, ugyanis a fő csattanókat már a könyv elején ellövik, az állandó tényutak, lassú narráció, leírások, üresjáratok miatt pedig hamar elveszíti az ember a türelmét. Még a száraz tények átadása is izgalmas tud lenni a szövegben, mert akkor legalább úgy érezzük, valami lényegi információhoz jutunk - még ha a sok szövegből csak a töredékét is használja a történet. Az pedig, hogy miért volt szükség három nézőpontra a regényben, még mindig rejtély számomra, ahogyan az is, hogy mit adott hozzá az olvasáshoz a Mirén família kusza családi viszonya...

Tehát van egy túlírt, unalmas, fantasztikus elemeket használó könyv, amit úgy reklámoznak, mint a szépirodalmat, ami áthidalja a szakadékot a popkult és a magaskultúra között. Ezzel nekem csupán az a bajom - függetlenül attól, mennyire nem tartom jó regénynek a Stallót -, hogy nem látom, mi alapján mondják ezt. Azért, mert történelmi alakokat használ fel, ilyen kontextusba helyezi a fantasztikumot? Ez a fantasy sajátja, még én sem lepődöm meg, ha ilyesmivel találkozom, pedig nem sok fantasyt olvasok. Vagy a realizmusa miatt? Tessék több urban fantasyt olvasni. A túlcsorduló leírások miatt? Ilyenkor mindig azt érzem, ezzel csak megerősítik a zsánerolvasókban azt az előítéletet, hogy a szépirodalmi szövegek olvashatatlanok. Az egésznek olyan felhangja van, mintha a) a popkult nem termelhetne ki olyan műveket, amik semmivel sem maradnak el a szépirodalomtól, b) a szépirodalom képes egyedül megnemesíteni a fantasztikumot, c) azzal, hogy nem mondjuk ki, hogy fantasy, máris kevésbé vállalhatatlan egy mű. 

De valószínű túlságosan is félrevittem az értelmezést, ez az írás a regényről szólt, nem a sorozatról. És nyilván senki nem akar rosszat ezzel, csak mivel egy gyenge fantasyt olvastam egy "tematikákat és irodalmi szinteket áthidaló, rejtélyes regény" helyett, becsapva érzem magam, és sokkal jobban felerősítem magamban az ilyen és ehhez hasonló próbálkozások kapcsán jelentkező rossz érzéseket. Én továbbra is igyekszem nyitottan állni az ilyen koncepciókhoz (tisztában vagyok vele, hogy néha nehezen megy), bízva abban, hogy esetleg valami olyasmi is kisülhet belőlük, amit én is élvezni tudok. És ha ebben a PopArt sorozatban (az előzetes híreszteléseknek megfelelően) sci-fi közeli mű  is meg fog jelenni, azt is mindenképpen el fogom olvasni. Csak legfeljebb sokkal óvatosabb leszek vele.

Forró napokra ajánlom

Ha már éppen leolvadna az emberről a bőr a nagy kánikulában, két igencsak hasznos dolgot tehet: beül a hűvös lakásba (vagy kádba, medencébe) egy jó könyvvel, vagy a moziba, megnézni egy remek filmet. Össze is szedtem három alkotást, amikről más helyeken írtam, és tökéletesnek tartok erre a célra.

Mad Max - A harag útja (Mad Max Fury Road)

Kezdjük talán az ausztrál sivataggal (ami amúgy igazából Afrikában van, a forgatás alatt a természet megtréfálta a stábot és Ausztrália hirtelen kizöldült), ahol is George Miller megcsinálta az igazi Mad Max epigont, ami sokkal jobb, mint az eredeti. Igen, mindenki jól hallotta: az autós posztapokaliptika mára már ZS-filmek klisétára lett, erre jön az eredeti író/rendező és megmutatja, hogyan is kell ezt csinálni. Ráadásul ennél tovább már nem lehet feszíteni a Mad Max élményt: a két órás játékidőben kb. húsz percig nem robognak a szereplők (azaz nincs akció vagy annak előkészítése), a többiben mind folyamatos a pörgés. Ráadásul a dizájn, a sminkek, az autók és az egész látványvilág hihetetlenül magával ragadó (pláne ha tudjuk, hogy még a lángoló gitár is igazi). És bármennyire is meglepő, de bizony ez egy feminista film - na jó, ez így durva, de komolyan és erőteljesen szól a női egyenjogúságról és a nők erejéről, elég csak megnézni Charlize Theron karakterét, aki lényegében a főhős, és kompetens, a nőkért tevőlegesen harcoló valaki (nem egy női testbe bújt férfi). És ezen kívül is nagyon sok rétege van a filmnek. Ami pedig az akciót illeti, nos, mindig is öröm ennyire jól megkoreografált üldözést és gyilkolást nézni a vásznon. Szóval ha csak egyetlen filmet néz meg az ember 2015-ben az az új Mad Max legyen (és utána úgy is napokig fogja hallgatni a zenéjét).

Vlagyimir Szorokin: Tellúria

Na most nem ez a legjobb Szorokin. Kicsit néha leül, itt-ott nem nagyon érteni, miért is jó nekünk egy-egy fejezet, de amikor jó, akkor nagyon jó. Szorokin elméje annyira furcsa, hogy az ötletei azonnal letaglózzák az olvasót. Nagyon nem is tudnék mit hozzátenni ahhoz, amit az ajánlóban írtam, veszteni nagyon nem veszíthet vele senki, aki szereti az ilyen furcsa könyveket és nem zavarja, hogy kicsit lassan haladnak a dolgok.

Moskát Anita: Horgonyhely

Amit mindenképpen érdemes tudni erről a regényről, az az, hogy ez az utóbbi évek legfontosabb és több szempontból is a legjobb magyar fantasztikus regénye. Nem csak mint fantasy, de még a sci-fiket is simán maga mögé utasítja. A témája, annak komplexitása, kidolgozottsága, a karakterek, a konfliktusaik, a világképe, mind azonnal klasszikussá teszik a regényt. A szerző nem mismásol, nem feledkezik el arról, hogy bizony itt nem lehet félvállról venni a dolgokat, bizony rendesen összerakta a könyvet. És mindenki meg tudja találni azt, amit neki mond, legyen az nő vagy férfi. Számomra a könyv érzelmi vonala volt a leginkább letaglózó, ha végiggondoljuk az egész helyzetet szűkölve tekintünk a körülöttünk lévő világra is. A Horgonyhely nem azért lesz nagyon durva könyv, mert csonkítás, erőszak és embertelen elnyomás van benne (és pár sokkoló jelenet), hanem mert a valóság legfontosabb kérdéséről beszél: a gyűlöletről és mások leigázásáról, aminek egyik formája, hogy a világ lakóinak felét alacsonyabb rendűnek tartják csak azért, mert egy bizonyos nemhez tartoznak. Mindenkinek el kell ezt a könyvet olvasnia, gondoljon akármit a nőkről és a feminizmusról. Ennél fontosabb könyv nem nagyon lesz egy darabig a magyar fantasztikumban.

Bábel fiai

Vannak olyan történetek, amelyek évezredek óta együtt léteznek az emberekkel. Számunkra Európában ilyen például Bábel: a torony, amelyet az emberek azért építették, hogy elérjék a Mennyeket, ám ezzel kiváltották Isten haragját, aki megbüntette őket. Olyasmi ez, amiről szinte mindenki hallott. Képes-e egy könyv ma, a XXI. században új értelmezéssel megtölteni ezt a szimbólumot, vagy egyszerűen csak mint eszközt valami olyasmiről szólni, ami nem feltétlenül jut az ember eszébe Bábelről? Az elsőkötetes Moskát Anita ilyesmivel próbálkozott a Bábel fiai című fantasy regényében, és ha nem is a klasszikus Bábel-történetet írta újra, mégis érdekes és elgondolkodtató témákat felvető könyvet tett le az asztalra.

A nagy próféta, Léonard Château parancsára már évek óta épül Bábel tornya, amelyet még az ősök bűne miatt rombolt le az Úr. Most, Léonard vezetésével Isten dicsőségére építik a tornyot. De a próféta nem éli meg a mű befejezését, a hatalmat és a felelősséget fiára, Arzénra hagyja, aki azonban nem képes elviselni ezt a terhet és apja örökségét. Évek telnek el anélkül, hogy foglalkozna a munkálatokkal, az építkezés viszont az utolsó fázisba lépett, ami több problémát is felvet. Mindeközben korunk Budapestjén Dávid, a fiatal, csak önmagával törődő festő hirtelen, minden ok nélkül elveszíti látását. Senki nem tud magyarázatot adni, kivéve az álmai: egy férfi lopta el a látását, hogy Bábel tornya felépülhessen...

A Bábel fiai első regény, és mint ilyen, messze jobb, mint amit az ember várna. A cselekmény, a konfliktusok, a felépített világ, a párbeszédek, maga a szöveg, mind azt mutatják, hogy a szerző bizony nem most kezdett el foglalkozni az írással, és hogy minden igyekezetét és figyelmét arra fordította, hogy a könyvében ne legyen hiba. És nincs is, a könyv amellett, hogy érdekes és fantasyhez mérten kifejezetten sok szállal kötődik a mágikus realista hagyományhoz - nagyon sokáig semmilyen magyarázatot nem kapunk a fantasztikus elemekre, azokat a szereplők és az olvasó is adottnak veszi, nem kezd el a miérteken spekulálni, és ezt nagyon később sem teszi -, még mély mondanivalót is fel kíván dolgozni. Ez pedig nem más, mint a vallás, a vallási hatalom és a vallás által meghatározott társadalmi struktúrák egyik fajtája. Természetesen botorság lenne kijelenteni, hogy a könyv vallásellenes. Csupán arról van szó, hogy a bábeli új vallást, Léonard Château elnyomó, kizsigerelő, az embereket vakhitre és engedelmességre kényszerítő rendszerét állítja pellengérre.

A Bábel fiai esetében ebből a szempontból a leginkább becsülendő az, hogy több akar lenni, mint egyszerű fantasy. Nem spekulál, nem tesz sarkított kijelentéseket, nem ítélkezik anélkül, hogy be ne mutatná, miért illeti egyes szereplőket és rendszereket ítélet. A szereplők közt nincsenek makulátlan figurák - aki van, az hamar áldozattá válik -, mindenki igyekszik a saját céljait elérni, még akkor is, ha embereket, sőt, magát Bábel tornyát kell eszközként használnia. Csupán a két főszereplőben jelenik meg a szolidaritás, Arzénban, a próféta fiában leginkább. A két férfi közül egyértelműen ő az árnyaltabb: Dávid egy önfejű, a következményekkel nem foglalkozó, meg merem kockáztatni, buta alak, aki nem képes nagyobb léptékben gondolkodni (egészen a könyv legvégéig, de ekkor mi már nem sokat látunk belőle). Arzén dilemmája komplexebb. Ezt a komplexitást, számomra a regény két legfontosabb aspektusát az első mondat gyönyörűen prezentálja:

"Arzén a bábeli torony árnyékában az apjára gondolt."

Arzén, a fiú, az örökös, akinek tovább kell vinnie az ügyet, előre meghatározott utat kénytelen követni - már csak azért is, mert Isten küldötte beszél rajta keresztül. Bábel árnyéka itt az apa árnyéka is lehet, a fiúnak apja nyomdokában kell haladnia, akármit is tesz, nem tudja megtagadni azt, amit a bábelieknek Léonard jelent. De Arzén apja nem csupán egy autoriter, elnyomó apa. Ő egy próféta, vallási vezető, Szent, vallásalapító. Léonard maga a vallás, az a vallás, ami megnyomorítja az embereket. Arzén szabadulni akar apjától, az elnyomótól, és így hamarosan rá kell jönnie (még ha csak tudat alatt is), hogy a vallástól is szabadulnia kell. De az élet nem így működik, a fiúnak meg kell békülnie az apjával, hiszen önmagunkban hordozzuk - a regény egy pontján ez egy nagyon szép jelenetben ki is fejeződik - őt, a hatása alakított minket olyanná, amilyenek vagyunk. Így van ez a vallással is: szakíthatunk vele, de nem tagadhatjuk meg, hogy hatása van, még akkor sem, ha ateisták vagyunk. A vallás alapjában nem rossz, nem is a szükséges rossz. Minden attól függ, kinek a kezében összpontosul a vallási hatalom, a Bábel fiai pedig erről szól. Arzén lehetne jó vezető, ha képes lenne feldolgozni apjával való konfliktusát és megfelelően kezelni a bábeli helyzetet. Pszichológiai szemmel nézve a regény eseményei Arzén terápiájának részei. Nem éppen szép terápia, a fiú túl sokáig várt a sebek gyógyításával, így a helyzet elharapódzik - mind saját magában, mind Bábel tornyánál. Végül nagy nehezen eljutunk egy pontra, ahonnan Arzén már képes egyedül is boldogulni, megbékélni hagyatékával és a vallást is átformálni. Ebből a szempontból Dávid csak katalizátor, s mint ilyen, betölti funkcióját, de nagy jellemfejlődésre ne számítsunk nála.

Idősebb Pieter Bueghel: Bábel tornya építése

Mind ez szép és jó. De mint regény azért a könyv közel sem tökéletes. Valahogy nem volt képes bevonni. Ez olyan dolog, amit nem lehet könnyen megragadni: valami hiányzott, amire nekem, mint egy bizonyos fajtájú olvasónak szükségem lett volna. Ezért nem lett maradéktalanul pozitív az olvasásélmény. Leginkább ezt a szereplőkkel tudom megfogni: nem érdekelt az útjuk. Hiába vannak benne a regényben ezek a fent vázolt gondolatok, szöveg szintjén nem merülünk elég mélyre, sem a vallási konfliktus, sem az apa-fiú kérdéskör nem olyan erőteljes, amilyet elvártam volna. Sokan az erőszakosságra panaszkodnak, szerintem viszonyt csak egyetlen olyan jelenet volt, amit valóban zsigerinek éreztem (korábbi novellájából kiindulva), viszont ilyenekből jóval többet is el tudott volna viselni a könyv. A Bábel fiai nem kegyetlen, egyszerűen csak végiggondolja alapkoncepcióját és eszerint jár el. A szereplői is ilyenek, Dávid és Arzén nem szerethető figurák, de nem is kell szeretnünk őket. A probléma az, hogy nem is érdekeltek, túlságosan passzívak voltak, túlságosan szemellenzősek, sokszor úgy éreztem, a cselekmény a háttérben elrobog mellettük, míg ők csak lassan totyognak a cél felé, amit igazából az író festett fel nekik, nem pedig ők jelölték ki maguknak.

Mindezek ellenére továbbra is tartom magam ahhoz, hogy a Bábel fiai az év legérdekesebb magyar szerzőtől született fantasztikus regénye. Okos, intelligens, mer fontos kérdéseket feltenni, még ha nem is mártózik meg bennük nagyon mélyen - ezért írtam, hogy a regény csak akar több lenni egyszerű fantasynél -, karakterei élőek, még ha nem is mindegyikük szimpatikus, nyelvi szinten pedig Moskát Anita hozza azt a szintet, amivel a jövőben még remek műveket fog írni. Meggyőződésem, hogy fontos és érdekes könyvek kerülnek majd ki a kezei közül, a magyar fantasy örülhet, hogy vannak ilyen fiatal tehetségek a pályán.

Az utolsó egyszarvú - Két szív

Peter S. Beagle neve azoknak, akik olvasnak fantasyt, ismerős, sőt, le merem fogadni, hogy sokan kedvencüknek tudhatják egyik-másik írását is. Azonban még azok is találkozhattak Az utolsó egyszarvú történetével, akik nem vettek a kezükbe egy könyvet sem Beagle-től, ugyanis 1982-ben egy mára már klasszikus animációs filmet készítettek belőle.

A történet, ami lényegében egy hihetetlen erejű mese, egy erdőben kezdődik. Itt él az a csodás teremtmény, ami legendák és félig elhitt történetek szereplője: az egyszarvú. Ebben az erdőben a vadászok inkább nem merészkednek, és mintha mindig tavasz lenne. De eljut ide egy hír: ez az egyszarvú az utolsó a világon. Vajon igaz ez? Igaz lehet ez? Az unikornis nekivág a világnak, hogy megtalálja társait, útja közben pedig különös alakok szegődnek kéretlen társául: Smendrik, a varázst uralni képtelen varázsló és Zsémbes Marcsa, aki évtizedeken át egyszarvúakról álmodott. Útjuk Zordon király várába vezet, ahol a félelmetes Vörös Bika őrzi az egyszarvúakat. De képes lesz-e beteljesíteni ezt a mesét e csodás teremtmény, vagy a varázsnak és a Sorsnak más szándékai vannak vele és Lír herceggel, a király fogadott fiával?

Beagle regénye elsőre egy szimpla fantasynak tűnik, tényleg olyan, mint egy archetipikus mese. Azonban hamar kiderül, hogy Beagle-nek esze ágában sem volt klasszikus történetet írni, ahol a történetvezetés szabályai szerint haladnak a hősök előre. Kezdve ott, hogy az igazi hős itt nem az egyszarvú vagy társai, hanem Lír herceg, ahogyan a varászló sem olyan nagy hatalmú mágus, amilyet elvárnánk - és nem is amolyan vicces figura, mint a rajzfilmváltozat Smendrikje. A regény állandóan kiszól a narratívából, emlékezteti az olvasót, hogy itt most bizony akármit is tesznek a szereplők, előbb-utóbb a mese szabályai fognak érvényesülni (éppen ebben rejlik valahol a különbözősége a klasszikus mesék elbeszélésmódjától). Persze, a szokásos elemek itt is megvannak, a jó és rossz küzdelme, a szerelmi szál stb. Ugyanakkor észre kell venni, hogy az író ezeket nem feltétlenül úgy jeleníti meg, ahogyan várnánk. Zordon nem klasszikus értelemben vett gonosz: ő egy végtelenül megfáradt és magányos ember, aki önzőségében csak saját boldogságát keresi, és ezért nem képes csak egy ideig élvezni mindent. Még fiát is csak "kezdeti szórakozásnak" tekinti, az egyszarvúak az egyetlen dolgok a világon, amik még fényt tudnak vinni az életébe.

The Last Unicorn Comic Book (kattra megnő)

Ugyanígy a történet sem ott és úgy ér véget, ahogy várnánk. Igen, az egyszarvú beteljesíti a mesét, de ehhez az kell, hogy ellenszegüljön a hagyományos történeti világnak. Mindez pedig igazán Lír sorsán keresztül történik, aki a Két szív című történetben szintén visszatér, amikor Smendrik és Zsémbes Marcsa felkeresik az immár öreg királyt egy utolsó küldetés ügyében. A kisregény sokkal líraibb, sokkal emberközelibb, mint a regény; míg abban a nemes és nemtelen világ ütközik meg, addig utóbbi lényegében a régi, heroikus világ lírai elmúlását meséli el, amikor a varázslók, hősök és egyszarvúk már csak a mítoszok, de leginkább a feledés homályába vesztek.

Természetesen a regény számolatlan réteget, utalást, szimbólumot rejt magában, amit kár lenne kifejteni - és felesleges is, hiszen egy ilyen kvázi-ajánlónak ez nem is célja. Tragikus sorsok, melyeket emlékezetes alakok élnek meg - Smendrik és Lír emelkedik ki közülük, de még az útonállóknak is emberi a története -, egy, a miénktől különböző, varázslatos világ, aminek már csak nyomai vannak, mindez pedig egy saját magára reflektáló, az emberi értékekről szóló történet köré fonva. Ez Az utolsó egyszarvú, melynek szívszorító lezárását nyújtja a Két szív, végérvényesen lezárva a mesét a világ legcsodásabb teremtményéről.

Kraken

Kiállíthatsz egy istent egy múzeumban?

Kezdjük a közhelyekkel: China Miéville egyike a kortárs fantasztikum legkülönösebb alakjainak, regényei mind egyediek és bizarrok, ötletei lenyűgözőek, prózája szellemes, figurái felejthetetlenek. És most jöjjön a lényeg: nincs ez másként  a Kraken esetében sem (amúgy 2010-es és Locus Fantasy nyertes, ha ez érdekel valakit).

Az egész egy szokatlan bűnesettel kezdődött. Mit szokatlan, megmagyarázhatatlan, egyszerűen lehetetlen: eltűnt a londoni Természettudományi Múzeumból a hatalmas Architeuthis dux egy preparált, nyolc méteres példánya, üvegvitrinestől, egy olyan teremből, aminek ki sem fér az ajtaján. De mégis ki az ördögnek kell egy hatalmas, halott lábasfejű, a mitikus kraken valós formája? Billy Harrow, az állat preparátora is ezen töri a fejét, és hamarosan választ is kap kérdésére: akárkinek, aki az Apokalipszist akarja hozni a világra. Kezdetben minden egyszerűnek tűnik, vagy legalábbis kezelhetőnek: különféle kultuszok, kraken-hívő szekták, és a velük foglalkozó kultuszrendőrség. Tiszta sor, van pár furcsaság a világon, de ez még semmi szokatlan. De mire véljen egy tetoválást, ami beszél? Vagy embereket, akik London utcaköveiből jósolnak? Vagy egy anyagtalan szakszervezeti vezetőt? És Billynek rá kell jönnie, mindez csupán a kezdet, hisz hamarosan kulcsfigurája lesz ennek az őrült hajszának a kraken után, amiről kiderül, hogy nem csupán egy túlméretezett tintahal, hanem egy mélytengeri isten, és akinek a birtokában van, az lángtengerrel boríthatja be az egész világot.

Aki valaha kezébe vett már könyvet Miéville-től, az tudja, mire számítson. A városfétis itt is erős, London él - a maga módján szó szerint -, minden utcája eleven, és sokkal többet rejt, mint gondolnánk. Ugyanis nem csak az a London van, amit mi ismerünk - ki jobban, ki kevésbé -, hanem egy másik (és itt nem szégyen Gaimant említeni), egy varázslatos, pontosabban fortélyos, ahol nem csak a szokásos varázslók és nekromanták élnek, hanem különféle kultuszok vívják háborúikat, amelyekben a hit által valóban istenek manifesztálódnak, a gengszterek sem éppen hétköznapiak, és akkor még a várost benépesítő számolatlanul sokféle mágikus lényről nem is esett szó. A Kraken - újabb közhely! - tipikusan az a regény, amiről ha elkezd az ember beszélni, elveszi a felfedezés örömét. Mert annyi zseniális ötlet sorjázik a lapokon, hogy mindenki, aki nyitott egy kicsit is az ilyesmire, mind a tíz ujját megnyalja örömében. Arról nem is beszélve, hogy mindenki találhat személyes kedvenceket - bevallom, én a kultuszgyűjtőkről szóló résznél tiszta szívemből elmosolyodtam. Miéville okos, meghökkentő és gyakran vicces dolgokat talál ki, a legegyszerűbb elgondolást is képes véresen komolyra venni, és a legvérmesebb fantasylényt is eddig nem látott módon kifordítani. Mert itt még az angyalok sem olyanok, mint hinnénk, és az evolúciónak is lehet fortélyos oldala.

Anno a Perdido pályaudvar, végállomás olvasása után sokáig merengtem, mit is olvastam: fantasybe oltott sci-fit, vagy sci-fis fantasyt? Miéville-nek megvan az a zseniális képessége, hogy a fantasy alapvetően irracionális világát is racionálissá teszi, de legalább is logikussá. Egy sci-fi logikával megírt fantasy, még ha ez nem is olyan erős a Kraken esetében, mint anno a Perdidónál volt. Itt bizony nem egyszerűen arról van szó, hogy van egy párhuzamos, varázslatos világ - az a világ ennek a világnak is a szerves része, csápjai kiérnek idáig, még ha nem is teljes egészében látjuk azt.

Mert hát elég sok különlegesség van a regényben, de mind közül talán a kraken, a mélytengeri sötétségből kiemelkedő, csápos isten és az ő köré épülő misztika az, ami a legerőteljesebb a szövegben. Az elhappolipolás, a csáposság és maga az egész krakenológia mind erőteljesen jelen van - és szerencsére a fordítás remekül adja át a hangulatot, nem lehet elégszer hálálkodni Juhász Viktornak -, és hiába annyi ötlet, a polip hatása mégsem sikkad el. Érdekes, hogy Miéville elejtett kifejezésekkel és pár képpel éri el, hogy egy-egy építőelem hatásos legyen. A gyilkos duó is nem azért lesz félelmetes, amit a regény lapjain tesznek, hanem amit csak sejtet a szerző. Ugyanígy a kultuszok háborúja és a mini apokalipszisek is inkább elejtett szavakból és hangulatokból épülnek fel, nem pedig színes-szélesvásznú jelenetekben. És szerencsére Miéville van annyira jó író, hogy képes legyen mindezt véghezvinni és ne legyen érdektelen.

De mindennek ellenére sem lesz a Kraken tökéletes regény. Sajnos a történet nem valami erős, hiába érdekes és rejtélyes, és fordulat fordulatot követ, a cselekmény lassan hömpölyög, és ez egy ennyire hosszú könyvnél, ahol ráadásul tényleg számolatlan apró elemet vonultat fel a szerző, nem feltétlenül szerencsés. Ráadásul sajnos a szereplők sem lesznek eléggé közeliek, még Billy figurája is megmarad valami távoli alaknak, nem éljük bele magunkat a cselekedetekbe, hiába látjuk a mozgatórugókat, értjük a motivációkat, de a legtöbb karakter megmarad különlegesnek, semmint megfoghatónak. És talán még az is problémaként jelenhet meg, hogy Miéville tényleg rengeteg ötletet vonultat fel, és egyszerűen nincs idő mindennel foglalkozni, egy részük megmarad cukorkának az üvegvitrin mögött, amiről viszont így nem teljesen érthető, miért volt jó megmutatnia. Ez tehát egy olyan regény, ami néha túl sokat markol.

Mindent összevetve viszont ez egy nagyon-nagyon jó könyv, ami beszippant, a polipcsápok lerántanak a fortélyos London mélyére, és majd csak hatszáz oldal után engednek újra a felszínre. Miéville akármennyire is nem tökéletes művet írt, akármennyire is néha túlírt a kötet, van benne valami megfoghatatlan, valami bizsergető, valami egyedi, ami miatt az ember az utolsó oldal után úgy érzi, bizony most kell még egy írást olvasnia a szerzőtől. Mi ez, ha nem tehetség?

Coraline

Neil Gaimannek nem egy művét vitték már mozgóképre, a Csillagpor után a Coraline című kisregényének készült el a mozgóképes adaptációja 2009-ben. Az animációs film sikeresen visszaadta Gaiman történetének furcsa és borzongató világát, így többek között nekem is kedvet csinált az eredeti történethez, ami 2002-ben jelent meg, és Hugót, Nebulát, Bram Stoker-díjat is megkapta, a Locus magazin olvasói pedig a legjobb ifjúsági (young adult) történetnek választották.

Coraline Jones egy kicsit furcsa családban él, és ő maga is kicsit furcsa, de igazából nem lóg ki a világból, talán kicsit kisebb a korához képest. Mikor szüleivel új házba költözik, első dolga, hogy felfedezi magának. Így lel rá a nappalijuk egyik ajtajára, ami sehova sem vezet - legalább is nappal nem. Egy éjjel ugyanis Coraline nyitva találja az ajtót, ami egy másik házba vezet - a másik házukba, ahol Coraline másik anyja és másik apja él. Illetve csak a másik anyja él ott, ugyanis az egész másik világot Coraline-nak teremtette, hogy a lány minél jobban érezze magát. Minden tökéletesnek is tűnik, kivéve, hogy gombot kellene varrni a lány szeme helyére, és valami furcsa éhség bújik meg a másik anya szeretete mögött...

Ez egy nagyon jó stílusban megírt, aranyos, néhol hátborzongató mese a kislányról, aki megtanulja, mi a szeretet, a bátorság, és hogy mi mindent kell kiállni azért, ami igazán fontos nekünk. Coraline szerethető karakter, aki bár más perspektívából szemléli a világ dolgait, mégsem különc, akármelyik gyerek lehetne, persze ő szerencsére elég okos és bátor is ahhoz, hogy szembeszálljon a másik anyával és megbirkózzon a veszedelmekkel. Gaiman nem foglalkozik sokat a dolgok hátterével, mert igazából egy gyerektörténetnél nem is kell. Nem az a fontos, a sárkány miért rabolja el a hercegnőt, hanem hogy a hős hogyan menti meg. A legérdekesebb mégis a másik apa, aki bár a gonosz teremtménye és szolgája, mégsem gonosz, csupán egy bábu. Érdekes alak, továbbgondolásra érdemes. És természetesen mint minden valamire való történetben, itt is van egy macska, aki segíti hősnőnket, hogy aztán őt is megmentsék.

A Coraline tehát egy modern mese, amit bátran lehet a kissé már nagyobb gyerekek kezébe adni, de akár a felnőttek is jól szórakozhatnak rajta, sőt, talán tanulhatnak is belőle. Aki pedig inkább mást próbálna ki, annak ott a film vagy a képregény változat, bár Dave McKean illusztrációi kellően borzongató hangulatot teremtenek.

Kisistenek

Terry Pratchett eddig nálam szürke zóna volt, elvégre fantasyt nem olvasok, és bár biztos tényleg nagyon jók a modern írók művei, én megmaradok a science fiction kitaposott ösvényén, és csak néha-néha merészkedek át a rokon zsánerbe. Pratchettről is természetesen csak ódákat hallottam, illetve hogy a Korongvilág mekkora zsenialitás. Így hát csak idő kérdése volt, hogy én is szembetaláljam magam egy könyvvel. Ez volt a Kisistenek (Small Gods).

"Ne helyezd reményed az istenekbe! De a teknőcökben hihetsz."

A Nagy Isten Om - szent szarvak - Omnia hatalmas, omnipotens, transzcendens feljebbvalója, akit emberek milliói imádnak vagy félik a nevét, a Kvizíció pedig akárkit akármikor megkeres, hogy a nevében felvilágosítást adjon a haza és az isten megfelelő tiszteletéről. De mégis hogy lehetséges akkor az, hogy Tesveer, ez a jámbor, egyszerű lélek, egy napon egy kis teknősbékával kezd el beszélni, illetve az szólítja meg őt, és a páncélos teremtmény azt állítja, hogy ő Om. Persze egy teknős nem valami isteni forma, nem igaz? Inkább egy bika, vagy ilyesmi. Om sem szeretne tovább ebben a teknőben maradni, pláne mert azok az átkozott sasok előszeretettel kísérleteznek a teknősök repülési képességével. De mit tehet egy teknős és Tesveer, szemben egész Omniával és Vorbisszal, a hideg kvizítorral, aki állítólag Om nagyobb dicsőségére akár az egész világot felégetné?

Különös regény a Kisistenek. Alapvetően tele van abszurd és mulatságos ötletekkel, helyzetekkel és fordulatokkal, ugyanakkor mégis hihetetlenül okos, nagyon fontos kérdéseket taglal, igyekszik a legtöbb oldalról megvizsgálni, és sok okos kijelentést tenni. A könyv hangulata furcsa keveréke a humorosnak és az ijesztőnek, a könnyednek és a komornak. Mondhatnánk, Pratchettnek semmi se szent, és igen, amiből lehet, abból viccet csinál, legyen az filozófia, vallás, háború, istenek, próféták és így tovább. Ugyanakkor Pratchett egyvalamit többszörösen aláhúz a regényében: tisztelni kell az életet és a másik embert. Humanitása miatt lesz elborzasztó pár elejtett utalástól is az omniai Kvizíció, élén Vorbisszal, akinek a karaktere az egész könyvre sötét árnyékként vetül, egyes lapokon megfagy az emberben a vér, ha róla olvas.

"A hazugságokért meg kell halnia az embereknek. De az igazság túl becses ahhoz, hogy meghaljunk érte."

A regény nagyon sok dologról szól. Főként persze az igazságról, és hogy az embernek mégis hol a helye, mit kell tennie és mit tehet egy olyan világban, ahol nem igazán lehet egyértelműen eldönteni, mi az igazság. Azzal, hogy a nagy Igazság - vagyis az egész Korongvilág természetének - kérdését tette meg fő oknak, ami katalizátorként működik a szereplők számára, Pratchett könnyen adhat lehetőséget az olvasónak, hogy eltűnődjön a világ dolgain. Az igazság több forrásból fakadhat. fakadhat az istenektől, de éppen Omnia a példa rá, hogy az emberek milyen gyorsan képesek a legegyenesebb irányt is a felismerhetetlenségig megváltoztatni - még akkor is, ha léteznek istenek! És mi a helyzet a tudománnyal? Igazából az se sokkal jobb. Persze, az egzakt dolgok azok igazak maradnak, a Föld akár gömbölyű, akár egy korong ami egy teknősön utazik. De mi a helyzet az igazán fontos dolgokkal? Az élet, a világmindenség meg minden? Ha nem a vallás ad választ, a filozófia képes rá? Pratchettnél mindenki ember, aki addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér, és sokszor nem lát tovább a saját orránál. Korlátoltak vagyunk, és képmutatóak: a filozófusok csak addig szapulják az isteneket, amíg azok nincsenek a közelben, az omniaiak már nem Omban hisznek, ezért lesz ő csupán egy teknős, aki bármikor elveszítheti utolsó hívét. És még Om is korlátolt, aki csak a saját érdekeit látja. De Pratchett nem lenne igazán jó mesélő, ha nem nyújtana megoldást, nem villantaná fel, hogy igenis van módja az embernek, sőt, még egy istennek is, hogy változtasson a dolgokon.

"...ez lényegében muris egy világ."

A Kisistenek nem azért lesz mestermű, mert nagy dolgokról beszél, hanem ahogyan ezekről beszél. Hisz hogyan máshogy ragadna meg a legjobban egy gondolat az emberben, ha nem egy mulatságos fordulathoz, anekdotához, történethez kapcsolódóan? A Kisistenek pedig mulatságos kis regény, ami éppen azért, mert ezen az egyetemes nyelven szól az emberhez, képes olyan nehéz kérdésekről beszélni, mint a vallás vagy az emberi élet. Tesveer és Om története mindenkit elkísér, aki olvasta a könyvet, és szinte biztos, hogy később is vissza fog térni a Korongvilágra.