Murakami Haruki talán a legismertebb kortárs japán szerző. Könyvei milliós példányszámban kelnek el, minden új megjelenését hatalmas várakozás előzi meg. Művei két nagy csoportba sorolhatóak: az egyik a mágikus realista elemekkel teleszőtt könyvei, mint Világvége és a keményre főtt csodaország vagy a Kafka a tengerparton. A másik csoport pedig főleg a hatvanas évek diákjainak ill. a nyolcvanas-kilencvenes évek felnőttjeinek párkapcsolati, egzisztenciális kérdéseivel foglalkozik. Valójában minden műve ezek köré a kérdések köré épül, és bár hősei Japánban élnek, és gyakran esik meg velük valami teljesen szokatlan - például hogy átkerülnek egy másik világba vagy találkoznak a Birkaemberrel -, mégis olyan élethelyzeteket, figurákat teremt az író, amivel világszerte képes megszólítani az embereket.
Az 1992-es A határtól délre, a naptól nyugatra című könyv talán a legrövidebb regénye. Főhőse, Hadzsime a háború után született, a hatvanas évek végén volt egyetemista és a nyolcvanas években vált családapává. A külső szemlélő számára élete tökéletesnek tűnhet: két jól menő dzsessz bár tulajdonosa, szép felesége és két kislánya van, semmiért nem panaszkodhat. Hadzsime azonban nem boldog, és találkozása gyerekkori barátjával, Simamotóval felszínre hozza benne az érzést, hogy igazából tizenkét évesen volt utoljára boldog, amikor tudtán kívül szerelmes volt a lányba, és az viszont szerette őt. Több mint húsz évvel később a nő megjelenése teljesen felforgatja az életét, és kérdéses, hogyan fog végződni. A kérdés az, mi a fontosabb Hadzsime számára, a biztonság, vagy az az érzés, amit évtizedeken át hordozott magában...
Amennyire képes behatolni a könyv az ember lelkébe, olyannyira nehéz elmondani, miről is szól. Szerelemről? Talán. Boldogságról? Esetleg. Dolgokról, amiket meg kellett volna tennünk? Vagy amiket másképp kellett volna véghezvinni? Arról, hogyan élünk, mik a fontosak, tudunk-e őszinték lenni másokkal, mennyire könnyű valakit egy életre megsebeznünk? A regénybeli Hadzsime kissé kallódó figura, aki bár halad előre, lelke mégis mintha mit sem változna. Felfogja, ami körülötte történik, mégis egy kagyló marad, ami magába zárja belső énjét, ezzel kirekeszt mindenkit maga körül. Hogy ez tudatos döntés volt-e részéről? Nem valószínű. Vannak olyan emberek, akiket az élet tesz ilyenné. Ráadásul ő nem csak hogy nem nyílik meg, de mindvégig megragad a múltjában, ahhoz, hogy változzon, egy régóta magában hurcolt emléket kellett újraélnie, továbbélnie. De vajon mi mennyire élünk a saját múltunkban? Mi képesek vagyunk változni, igazából?
A könyv nem ad válaszokat. Csak kérdez. Sőt, még talán azt sem. Éppen ezért a lezárása hagyhat savanyú ízt az ember szájában: az élet nem áll meg, mi viszont egy ponton tovább már nem követhetjük Hadzsimét tovább. Ez már egy másik történet, remélhetően egy megváltozott férfiról. Nekünk kell rálelnünk, mit tudunk kihámozni ebből a regényből. De ha nem is akarunk feltétlenül mély igazságokat fellelni a lapokon, akkor is elmerülhetünk Murakami jellegzetes stílusában, világában, hagyhatjuk, hogy Nat King Cole és mások zenéje elringasson és emlékeztessen arra, hogy igazából mennyire fantasztikus dolog, hogy élünk, és hogy mi irányítjuk az életünket.