Az új időutasok - H. G. Wells továbbírói

A sci-fi egyik nagy írójától, H. G. Wellstől az utóbbi évekig semmit nem olvastam. Ennek a hiányomnak az orvoslására is azért került sor, mert annyi "továbbírása", "remake-je", "újragondolása" létezik a történeteinek, hogy kíváncsi lettem, milyen is az eredeti Wells. Legnagyobb meglepetésemre azt kellett felfedeznem, hogy az angol író több, mint száz évvel később is még mindig jó, nem csak ötleteiben - amik mára sci-fi klisék lettek -, hanem stílusában is. (Kedvencem ilyen szempontból a Dr. Moreau szigete.) Eredetileg a Moly.hu Merítésének 2017. márciusi számába készítettem ennek apropóján egy összeállítást a wellsi "örökösökről": azokról a művekről, amik a nagy előd írásaira építenek.

Egy évvel a rovat publikálása után, hogy minél több emberhez eljusson, kicsit átdolgozva, kibővítve újraközlöm itt a szöveget, remélve, hogy másokat is Wells és "utódai" olvasására ösztönözhetek.

Mi többet lehet elmondani Herbert George Wellsről, mint ami a fenti képen szerepel? Ő a modern sci-fi egyik atyja, számtalan SF ötlet kiagyalója és elterjesztője. Hatása ma már felfoghatatlan a science fiction egészére nézve, az időutazás, az idegen inváziók, a láthatatlanság, az emberi test újraszabása, a jövő társadalmainak feltérképezése, és ami talán a legfontosabb, a tudományos ötletek használata, hogy felvázolja a kor társadalmi problémáit – ezek mind az ő nevéhez köthetőek. Wells képzelete mellé pedig igazi írói véna társult, könyvei több, mint száz évvel megírásuk után sem hatnak nevetségesnek. A regények lapjain át érződik, hogy egy nagy elme bújik meg a könyvek mögött.

Nem csoda, ha maga Wells és művei is több epigont, folytatót, örököst szültek. A sci-fi nagyon sok olyan regényt és novellát termelt ki, amelyek így vagy úgy, de feldolgozták a wellsi életművet, vagy akár magát Wellst tették meg hősüknek. Ebbe a mérhetetlen óceánba kísérlek most meg elmerülni, hogy a teljesség igénye nélkül, kedvcsinálóként bemutassak pár alkotást, ami érdekelheti az olvasót.

Wells talán legismertebb, legtöbbet hivatkozott műve Az időgép, amivel felkeltette maga iránt az érdeklődést és sikert is elért. Magyarul is ennek az írásnak jelent meg a legtöbb „folytatása”. Itt van mindjárt az Utazások az időgéppel, ami Wells eredetije mellett két másik történetet is tartalmaz: Egon Friedell osztrák filozófus és történész 1946-os Az időgép visszatér, és K. W. Jeter 1979-es A morlockok éjszakája című írását. Míg az első az időutazó újabb útjait meséli el, addig a második a jövőből érkező morlockok inváziójáról szól, és még maga Merlin is megjelenik benne.

Ennél vélhetően ismertebb Stephen Baxter 1995-ös Campbell-, Dick- és BFSA-díjas regénye, az Időhajók. Baxter maga már-már „hivatásos” Wells-folytatónak számít (erre később visszatérünk), könyvében igyekszik összeolvasztani Wells időutazós történeteit (pl. Az időgép előtti The Chronic Argonauts című novellát) és a XX. század végi sci-fi toposzokat. Sőt, maga Wells is felbukkan mellékalakként. A kissé avittnak ható "viktoriánus" nyelvezet és lassú, leíró jellege miatt nem könnyű olvasmány, de egy Dyson-gömbtől kezdve az őskoron át egy alternatív XX. századi háborúig igen színes ötleteket vonultat fel.

Wellst magát egyébként sokszor tették (és teszik) meg sci-fi művek szereplőjének. Egy harmadik, magyar nyelven elérhető időgép-átiratban, a spanyol Félix J. Palma trilógiájában is ő lesz az egyik főszereplő. Az első kötetben, Az idő térképében mindenki Wells regényének lázában ég, és egy fiatalember a fejébe veszi, hogy az író saját időgépével fogja megváltoztatni a múltat. Viszont Palmánál semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Higgyetek nekem, a saját bőrömön tapasztaltam!

Az időgép és az időutas

Ha pedig átnyergelünk a magyarul meg nem jelent művekre, akkor bizony tényleg elveszünk a „folytatások”, „előzmények”, „igaz történetek” és hasonlók tengerében. A téma olyannyira népszerű, hogy nemrég mutatták be az egyik ilyen regény újramelegített TV-sorozat verzióját (amit azonnal el is kaszált az ABC csatorna). Karl Alexander Time After Time című regényének nem ez az első mozgóképes változata, az 1979-es filmváltozatban Malcolm McDowell játszotta a Hasfelmetsző Jack után a jövőbe utazó H. G. Wellst.

Nagyon hosszú lenne, ha minden ide vágó történetet fel akarnék sorolni, így csak pár ismertebbet említenék. Ott van az időutazó újabb útját elmesélő, Ditmar-díjas The Man Who Loved Morlocks David J. Lake-től (1981), ahol a főhős még messzebb utazik a jövőbe. Ronald Wright A Scientific Romance (1999) című könyvében egy jelenbeli múzeumi kurátor kerül az időgép új történetének középpontjába. De olvashatunk arról is, mi történt az eloi Weenával (The Truth About Weena, ez David J. Lake díjnyertes novellája), vagy hogy a háborúzás szempontjából milyen jól használható az időgép (az 1923-as francia Timeslip Troopers Théo Varlet és André Blandin tollából, vagy Hal Colebatch regénye, a Time Machine Troopers 2011-ből).

Tovább nem is kalandoznék az időben, akit érdekel a téma, böngésszen címeket az ISFDB-n és Az időgép saját wiki adatbázisában.

Kell nagyobb bizonyíték arra, hogy Wells regényei mennyire nagy hatásúak, mint hogy a marslakók inváziójáról szóló Világok harca megjelenése után nem sokkal az Egyesült Államokban, 26 részben napvilágot látott az Edison's Conquest of Mars című regény Garrett P. Serviss csillagász és újságíró tollából? Ez a történet Wells regényének folytatása, amiben a földiek a nagyszerű Edison vezényletével (és annak csodás találmányaival) visszavágnak a marsiaknak. Ezzel a tettével Serviss beírta magát a sci-fi történetébe, hiszen ez volt az első alkalom, amikor nem egy író maga készített folytatást művéhez, sőt, az ő tudta nélkül használta fel valaki az elképzeléseit saját munkájában. A spanyol Palma trilógiájának második része, Az ég térképe - ami a marslakók invázióját írja újra - például azzal indít, hogy Serviss és Wells találkoznak.

Ha lehet, az első továbbírást követően a Világok harca legalább annyi „követőt” termelt ki magából, mint Az időgép. Magát az inváziót számtalan formában feldolgozták. Egy egész antológiát (War of the Worlds: Global Dispatches) szenteltek annak, hogy bemutassák, mi történt a világgal (és híres emberekkel) a marslakók inváziója alatt. Walter Jon Williamsnél például Kínában, Howard Waldropnál pedig Texasban bukkannak fel a marslakók. Akit érdekel, hol játszódik a többi novella és ki a főszereplője, az ide kattinson!Egyébként a kötet szerkesztője, Kevin J. Anderson később külön regényt írt arról, Wells maga hogyan éli meg a háborút (The Martian War).

Illusztráció Palma trilógiájának első részéhez

Hayden Lee novellájában a marsiak szemszögéből írja újra a történetet, Christopher Priest pedig The Space Machine című könyve összekapcsolja Az időgép történetét a Világok harcával. Természetesen többször is megírták a marsiak második invázióját is, nem egyszer kölcsönvéve más híres irodalmi alakokat is, mint pl. Sherlock Holmest. Ilyen George H. Smith regénye, amiben a marsiak egy kevésbé fejlett párhuzamos Földet támadnak meg, de a derék Holmes legyőzi őket. Egyébként a Sherlock Holmes' War of the Worlds című könyvből azt is megtudjuk, mit csinált Sherlock és Watson az első támadás alatt. (Ezt a fajta all-star gálát talán Lavie Tidhar pörgette maximumra.) Aztán ide citálhatjuk Alan Moore klasszikus képregényét, a The League of Extraordinary Gentlemen második részét, amiben a XIX. századi „Bosszúállóknak” a marslakókkal kell megküzdeniük. 

Érdekes, hogy a szovjet-orosz irodalomban is mennyire közkedvelt téma a marslakók inváziója, viszont sajátságos politikai felhanggal. Mind Lazar Lagin 1962-es plamfetjében (Well Andyou őrnagy [Майор Велл Эндъю]), mind a Sztrugackij fivérek 1966-os A marslakók második inváziója című kisregényében a marsiakkal kollaboráló emberekről írnak. Utóbbi mű nagyon népszerű lett: "Eddig két folytatást írtak hozzá. Az elsőt 1998-ban adták ki az orosz – 1994-től izraeli – Daniel Kluger tolmácsolásában Новые времена (Új idők) címmel, ami Apollón szemszögéből folytatja a történetet. Aztán létezik A marslakók harmadik inváziója (Третье нашествие марсиан) c. történet is Szergej Szinyjakin jóvoltából, ami 2006-ban látott napvilágot. Ez viszont egy nyomozós sci-fi történet." (Forrás)

És természetesen az igazi „wellsiánusok” nem hagyhatják ki a „hivatalos” folytatást, amit Wells nagy szakértője, Stephen Baxter írt. Ez a The Massacre of Mankind, ami 2017-ben jelent meg. (További marslakós történetekért szintén a wikipedián érdemes kutakodni.)

Töredelmesen be kell vallanom, hogy valószínű nem végeztem megfelelő kutatómunkát. Úgy tűnik ugyanis, hogy ha eltávolodunk Wells két legismertebb regényétől, a többi mű parafrázisainak száma rohamosan csökkenni kezd. Ennek pedig az is oka lehet, hogy még ha születtek is érdekes újragondolások, azok nem lettek olyan híresek, így pedig ember legyen a talpán, aki megleli őket…

Még talán a két zseniális tudósnak, Doctor Moreau-nak és Griffinnek, a láthatatlan embernek akad a legtöbb követője az irodalomban. Egy gyors keresés azonnal kidobja például Megan Shepherd ifjúsági regényét, a The Madman's Daughtert, aminek főhőse, Juliet, az őrült Moreau lánya, segítőivel apja szigetére indul, hogy felszámolja a tudós istenkáromló kísérleteit. Brian Aldiss tollából is született egy újraírás 1980-ban Moreau's Other Island címen, ebben az eredeti regény cselekményét a közeljövőbe helyezi. És természetesen Moreau is szerepel Alan Moore már idézett képregényében, ahogyan Griffin, a láthataltan ember is, aki állandó szereplője a díszes kompániának. (Griffin feltűnik a már szintén említett Kevin J. Anderson regényben, a The Martian Warban is.)

Eszik Alajos illusztrációja

Magyarul inkább csak olyan műveket találunk, amik inspirációnak használták ezeket a wellsi ötleteket, de érdemes elolvasni Gene Wolfe 1980-as novelláját, a Doktor Halál szigete és más történetek címűt (Galaktika 65., a fenti kép onnan való), ami a Wells-regény érdekes átírása. Ha pedig valaki még kételkedett benne, hogy Baxter Wells-megszállott, annak elmondom, hogy a szerző írt még egy történetet Wells Cavorjához is, aki az Emberek a Holdban zseniális tudósa – Baxter története a The Ant-Men of Tibet.

Végére érve a hevenyészett körutazásunknak Wells utódjainak körében, csak azt mondhatom, hogy olvasgatva a fent felsorolt művek történetét és kritikáit, nem marad le sokról az ember ha nem kutatja fel mindet. Akadnak köztük zseniális darabok, de ugyanígy a téma nem garancia automatikusan a minőségre. Viszont azt újfent csak megerősíthetem, hogy magát az alapműveket, főleg Wells korai regényeit megéri olvasni. Nem hiába hatnak még a XXI. század sci-fi írói számára is ihletőül.

Ha pedig valaki belebotlik egy-egy izgalmas "Wells átiratba", ne habozzon megosztani kommentben a felfedezését!

A legjobb nem angolszász fantasztikum

A Mandiner.sci-fin indult egy remek sorozat, ami a közép-európai országok fantasztikus irodalmát hivatott bemutatni az adott ország alkotóinak szemén keresztül. Ennek kapcsán több helyen felmerült, hogy milyen jó lenne több, nem angolszász fantasztikumot olvasni. Sokat beszéltünk erről makitrával, és arra jutottunk, hogy az emberek talán nem is ismerik, milyen remek, modern, nem angolszász fantasztikus művek jelentek meg idehaza. Így most ketten összeszedtünk egy csokorra való olvasgatni valót azoknak, akik jobban el szeretnének mélyülni ebben a közegben. A rövid bemutatók után pedig linkek vezetnek a könyvekről, képregényekről készült írásainkhoz, ha netalán nem sikerült volna valakit meggyőznünk.

Andreas Erschbach: Hajszőnyegszövők (német)

Több helyen olvastam, hogy az olvasók annyira bizarrnak találták a címadó ötletet, hogy nem tudták teljesen élvezni a történetet. Szerintem ezzel veszítenek, mert a német szerző novella-ciklusa költőiséggel képes ábrázolni egy, a társadalom minden szintjén elnyomó diktatúrát. Ugyan a történetek egy végső csavarra vannak felfűzve, de hétköznapiságukban annyi eredetiség van, hogy soha nem válik unalmassá. A nyitó és záró epizód pedig olyan szívfacsaróan emberi, hogy nem lehet kivonni magunkat a hatása alól. (makitra)

Bővebben itt és itt is!

Jacek Dukaj: Extensa/Más dalok (lengyel)

Dukaj talán az egyik legzseniálisabb kortárs fantasztikus szerző, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egyből két könyvével is szerepel itt - pedig csak három jelent meg magyarul! Az Extensa egy furcsa, már-már szépirodalmi közegből lassan kiépülő poszthumán jövő képét tárja az ember elé, ahol az emberi és a galaktikus léptékek különös módon keverednek. A Más dalok pedig egyike a legjobb fantasztikus regényeknek: egy olyan alternatív világ, ahol a négy alapelem határozza meg a világot. Egy precízen kidolgozott fantasy, aminek szinte eposzi története van, ahogyan a hajdani hadvezér újra visszatér, hogy szembeszálljon… magával a Káosszal! Kötelező mindenkinek, aki szereti a fantasztikumot! (acélpatkány)

Bővebben az Extensáról itt, a Más dalokról pedig itt!

Félix J. Palma: Az idő térképe (és Az ég térképe) (spanyol)

Palma végtelenül pimasz: elhiteti velünk, hogy egy viktoriánus szerelmesregényt olvasunk, pedig… Az idő térképe nyíltan épít H. G. Wells klasszikusára, Az időgépre, de ezt olyan könnyedséggel és eleganciával teszi, hogy nem lehet nem szeretni még akkor sem, ha esetleg az agyunkra megy a tudálékos narrátor. Ráadásul a szerző jó párszor ejt át bennünket, az orrunknál fogva vezet, hogy aztán jót nevessen hiszékenységünkön. És szerencsére idén már a folytatást is kézbe vehetjük, Az ég térképében most a Világok harca elevenedik meg: szó szerint, ugyanis Wellsszel együtt szemtanúi lehetünk, ahogy a marsiak megtámadják a Földet! Igazán örömteli szórakozás Palmát olvasni. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei (és folytatásai) (ukrán)

Harry Potterként próbálták eladni az ifjú varázsnövendék karrierjének csúcsán, de persze mi sem állt távolabb az ukrán szerzőpárostól. Marina és Szergej Gyacsenko nem kevesebbet, mint az élet teljességét mutatta be a szavakon keresztül; egy egyszerű történettel rávilágított, hogyan találhatjuk meg a helyünket, a mi életünket. Egy remek, olvasmányos könyv finoman felvezetett rejtéllyel és csattanóval, nem kimondott, de felismerhető kelet-európai ízzel. (makitra)

Bővebben itt!

Andri Snaer Magnason: LoveStar (izlandi)

LoveStar, a zseniális feltaláló privatizálja a szerelmet! De mi történik akkor, ha a tökéletes szerelmes párt nem egymásnak rendelik a fizikai törvények? Ebben az abszurd szatírában a sci-fi elemek tobzódnak, hogy aztán egy őrült kavalkádban a szerző elmondhassa véleményét a világról, a médiáról, reklámról, kapitalizmusról, szerelemről és az emberi gyengeségekről. Nem szokványos sci-fi ez (már ha az egyáltalán), de éppen ezért nagyon érdekes és érdemes is elolvasni (a kisebbeknek pedig ajánljuk az Időládát vagy A kék bolygó történetét). (acélpatkány)

Bővebben itt és itt is!

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve (finn)

Ebben a klasszikus (young adult) disztópia alaphelyzetben a jövő Skandináviájában a víz már szűkös erőforrás, amit a kínai gyökerű elnyomó állam oszt be, a falusi embereknek pedig nagyon meg kell gondolniuk, hogyan osztják be, amilyük van. Ebben a világban a teamesterség tradíciója egy titokkal is párosul, amit a lassan felnőtté váló Noriának meg kell őriznie: egy bővízű forrás helyét. De képes a barátai szenvedését látva fenntartani a titkot, vagy mindent sutba dobva megpróbál segíteni az egyszerű embereknek? A felelősség és felnőtté válás mesélje ez, megfűszerezve jó adag ökotudatossággal. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Szakurazaka Hirosi: A holnap határa (japán)

Aki látta már az amerikai filmváltozatot, annak is érdemes elolvasnia ezt az amúgy rövid kis könyvet. Az hagyján, hogy a befejezése más, mint a filmé, de a regény akciódús és sokkal jobban bele tudunk helyezkedni a főszereplő helyzetébe. Remek kis akicóregény (military sci-fi a javából), ami nem annyira japán, hogy ne tudja élvezni egy európai olvasó. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Enki Bilal: A szörny-tetralógia (bosnyák/francia)

A bosnyák származású francia képregényrajzoló talán saját élményeit dolgozta fel a háborús árvák történetében - ezt nem tudom. De a Szörny-tetralógia ezzel együtt is sokat akar mondani az életről és abban betöltött szerepünkről, bár az adott válaszokkal nem mindig értek egyet. Ennek ellenére is egy fantasztikus munkát tarthat kezében, amit a legmagasabb szintű művészi tudással alkotott meg Bilal. Képei, hangulatai sokáig az olvasóval maradnak. (makitra)

Bővebben itt!

Alejandro Jodorowsky - Juan Gimenez: Metabárók kaszta (chilei-argentin)

Tesztoszteronnal dúsított Dűne-átirat - akár így is jellemezhetném Jodorowsky látomását, de ezzel igazságtalan lennék. Az argentin rendező meg nem valósult filmtervét használta fel nagyszabású képregényéhez, ami egy spirituális utazás emberségünk mélyére. Vajon mi teszi az embert emberré? - teszik fel a kérdést burkoltan a Metabárók. A válasz ugyan cseppet karcsúnak bizonyul, de az egyes generációk története olyan emlékezetes, hogy ezt a hiányosságot könnyű megbocsátani ennek a színpompás képregénynek. (makitra)

Bővebben itt és itt is!

Joun In-Van: Árnybíró (dél-koreai)

A közel 10 évvel ezelőtti hazai manga-bummnak volt az első fecskéje úgy, hogy nem is japán, hanem koreai képregényről van szó. Azonban nagy szerencsénk volt vele, hiszen minden tartalmazott, amit a távol-keleti képregényekben szeretni lehet: bolondosság és mélység egyaránt, mindez szemet gyönyörködtető képek mellett. Története a látszatokról és a mögötte lévő valóságról, valamint az ebből kiutat kereső emberről mindenkihez egyformán szól, éljen a földgolyó bármely távoli pontján. (makitra)

Bővebben itt!

+1: Cixin Liu: A háromtest-probléma (kínai)

Valamit tudhat a hamarosan magyarul is megjelenő Cixin Liu (Liu Küszin? Nem vagyunk túl jók kínaiból…) regénye, hiszen még Hugo-díjjal is jutalmazták. Sőt, hazájában még mozifilm is készül belőle, ami várhatóan nemzetközi forgalmazásba is be fog kerülni. Liut Kína legfontosabb hard SF szerzőjeként tartják számon, ebben a könyvében a kínai kulturális forradalom története kapcsolódik össze egy furcsa, jelenbeli tudományos problémával és kínai tudósok titokzatos halálával. Hogy mi áll mindennek a hátterében? Az már önmaga spoiler lenne, legyen elég annyi, hogy mi izgatottan várjuk, hogy elolvashassuk a trilógia nyitókötetét. (acélpatkány)

És amikről azt hallottuk, hogy szintén jók, csak mi még nem olvastuk:

Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek (lengyel)
Andrzej Sapkowski: Vaják-sorozat (lengyel)
Jerzy Sosnowski: Aglaja (lengyel)
Szergej Lukjanyenko: Őrség-sorozat (orosz)
Ondřej Neff: Sötétség (cseh)

The Incal

Alejandro Jodorowsky legendás képregény-univerzuma, a Jodowerse 1981-ben, az első The Incal történettel jött létre, amit aztán később olyan művekkel duzzasztott tovább, mint A Metabárók kasztja vagy a Technopriests. Jodorowsky a francia Moebiusszal (Jean Giraud) még a hetvenes években ismerkedett össze, amikor a korábban színházzal és filmezéssel foglalkozó "Jodo" Frank Herbert Dűnéjéből akart egy elemi erejű látomást készíteni. Ez a film végül nem készült el - erről szól a 2013-as Jodorowsky's Dune -, de az alkotók több ötletet felhasználtak később, amikor Jodorowsky úgy döntött, a képregények világában alkotja meg az emberi létezéssel, az univerzummal és a lét egészével foglalkozó látomásait. Ez lenne a The Incal, ami harminc évvel később is fontos hivatkozási pont a képregények közt, és ma is élvezetes alkotás.

Az Incal hat kötete

A történet főhőse John Difool, egy R osztályú magándetektív, egy egyszerű kis senki, akinek a napjait a drogok, az alkohol és a homeo-kurvák töltik ki. Egészen addig, amíg egy megbízása során véletlenül egy bergtől - az emberiség ősi ellenségének számító faj képviselőjétől - a birtokába nem kerül az Incal nevű különös "entitás". Hamarosan kiderül, hogy az Incalt nagyon sokan meg akarják kaparintani. A bergeken és a város urain kívül még a föld alatti világ titokzatos királynője is az Incalt keresi a farkasfejű Kill Wolfheaddel az oldalán, zsarolással ráveszi a legendás harcost, a Metabárót, hogy eredjen Difool nyomába. Ugyancsak őt keresik a Technók, akik valamilyen sötét tervet készülnek véghezvinni, amiben csak az Incal akadályozhatja meg őket. Mindezek mögött azonban sokkal nagyobb hatalmak küzdelme rejlik, amin az egész ismert világegyetem sorsa múlik.

Akik azt mondják, ez egy nagyon komplex és szerteágazó képregény, azok egyáltalán nem túloznak. A fent vázolt alapfelállás csupán a történet kiindulópontja, hamarosan a lokális konfliktus kiszélesedik, mi pedig ennek mentén ismerünk meg újabb és újabb elemeket ebből a hatalmas képregényes világból. Ami azt illeti, számomra ez a része volt a képregény legerősebb alkotórésze. Jodorowsky olyan hihetetlenül különös, érdekes és egyedi módon hozta létre a saját space fantasyjét, amit a legfurább idegen lények, különös planéták és futurisztikus dizájnú űrhajók, ruhák, gépek ezreivel tölt meg. És ami a legfontosabb: érezni, hogy itt igenis mindennek van háttere. Hiába kapunk csak villanásokat például a Birodalom planétáiból, rögtön tudjuk, hogy ezek legalább olyan komplexek, mint amikről többet beszél a történet. A sok felbukkanó szereplő is a maga nemében mind illeszkedik a világba, még akkor is, ha nem sokat tudunk meg róluk. 

Hajók és idegenek: balra a War Star nevű űrállomás, jobbra egy idegen medúzalény

Mert azért be kell vallani, a szereplők nem feltétlenül szépirodalmi mélységűek, és ez talán azokat, akik Miller Batmanjéhez hasonló mélységeket várnak, elkedvetlenítheti. Viszont itt tényleg nem azon van a hangsúly, kik ezek a karakterek, hanem hogy mi a szerepük. Nem hiába egy-egy archetípust vagy feladatkört testesítenek meg - az ősanya, a harcos, a vadállat, de elég csak Difoolra gondolni, aki a Tarot bolond figurája ("The Fool"). Jodorowsky történetében sokkal fontosabb a világot mozgató erők és azok viszonya. A fény és a sötétség, ugyanakkor ezek egysége, a férfi és a nő, a teremtés aktusa, szerves és szervetlen összefonódása, a természettel való harmónia, érzelmek és logika. Az Incalban minden komplex, mindennek több alkotóeleme van, ettől lesz nem csak egy történet, hanem egy különös, spirituális utazás is. Ugyanakkor pont emiatt a spirituális vonal miatt a történet a végére eléggé szétesik, egyre több az ezotériába hajló ötlet és mondat, míg végül a képregény áttöri a fizikai valóságot, és egyfajta pszichedelikus látomássá - teszem hozzá, hatásos látomássá - válik. Ez szintén olyasmi, ami sok olvasót eltántoríthat, vagy legalább is rossz szájízt hagyhat benne. Nyilván látni kell, hogy Jodo célja nem elsősorban a szórakoztatás volt - sose volt az, semelyik médium esetében, amiben dolgozott -, hanem hogy rajta keresztül elmondja a véleményét. Mert van itt minden, gyakorlatilag az emberi önzés, butaság és egyéb rossz tulajdonságok pellengérre állítása. Jodorowsky világában emberi hibák vannak, és ő épp ezeket akarja az Incal segítségével megváltoztatni. Napjainkban, ha valaki egy ehhez fogható történethez nyúlt volna, akkor legalább kétszer ilyen hosszan írja meg, jobban belemélyedve a szereplők lelkébe és a különféle konfliktusokba, de a nyolcvanas években ez teljesen elegendő volt - és ha nem ragadunk le a megszokott sémáknál, nekünk is elég lesz, hiszen annyi ötlet sorjázik benne - mindezek Moebius remek rajzaival, bár itt-ott a karakterek arcvonásai néha a felismerhetetlenségig megváltoznak, amit nem tudok mire vélni -, hogy nem is nagyon tűnhetnek fel ezek a dolgok.

Felül Moebius storyboardja a Dűnéhez, lent jelenet az Incalból

A The Incal egy roppantul érdekes képregény, összetett és számos rétege van. A Jodorowsky Dűnéjéből és számos egyéb forrásból építkező látványvilága - ezek kilistázása külön posztot érdemelne, kezdve a Harkonnen báróra hajazó figurától egészen a Technók jeléig, ami sardaukat jelkép lett volna a Dűnében - a későbbiekben több alkotóra is hatott. Érdekesség, hogy Luc Besson Ötödik elem című filmje miatt Jodorowsky perelt is, de mivel Moebius Bessonnal dolgozott, a bíróság nem találta megalapozottnak plágiumot. Mindenesetre ez az egyetlen mozgókép, ami a legközelebb került a The Incal átadásához. A nyolcvanas évek végén Pascal Blais animációs rendező elkészített egy trailert tervezett Incal adaptációjához, amit később digitálisan fel is újított (lásd lent), de ebből a mai napig nem lett semmi. Legutóbb Nicholas Winding Refn (Drive, Only God Forgives) rendező - aki egyébként megszólal a Jodorowsky's Dune-ben - vetette fel egy élőszereplős sorozat lehetőségét, erre azonban egyelőre még várni kell. Addig ajánlom mindenkinek a képregényt, mert egy emlékezetes élménnyel lesz gazdagabb, és a maga sajátos világlátása, képei és humora kifejezetten izgalmassá teszi ezt a transzcendens kalandtörténetet.

A Metabárók kasztja - La Caste des Méta-Barons

Sok helyütt lelkendeztem már Alejandro Jodorowsky Dűne-látomásáért, és amikor megtudtam, hogy elvetélt ötleteit képregényekben teljesítette ki, azonnal érdekelni kezdtek a művek. A Jodoverse néven emlegetett képregényes univerzum első tagja az Incal, amiből már a nyolcvanas években is akartak animációs filmet készíteni, aztán felröppent az a hír is, hogy majd Nicolas Winding Refn (Drive, Only God Forgives) készít belőle filmet. Magyarul az egész Jodoverse-ből a Metabárók kasztjának története, pontosabban annak kb. az első harmada látott napvilágot A Metabárók kasztja - első rész címen. (Update: azóta az Incal is olvasható magyarul.) Ezt a képregényt Jodorowsky az argentin Juan Giménezzel közösen alkotta meg, elmesélve az Incalban feltűnő utolsó Metabáró családfájának történetét.

Az egész a Metabunkerben, az utolsó, név nélküli Metabáró erődítményében kezdődik, ahol két robot, Tonto és Lothar várja mesterüket. Unalmukban Tonto, aki már több száz éve szolgálja a családot, elkezdi mesélni a kaszt történetét. Az ős, Othon von Salza, egy kalandor, aki beházasodott a nagy múltú bárói családba, alapítja meg a Metabárók kasztját, miután egyedüliként menekül meg a bolygójának legendás erőforrásáért vívott küzdelemből. A történetben végigkövethetjük az ő, majd fia, Aghnar útját, láthatjuk Steelhead, a szívtelen hadúr kutatását a szerelem és az érzelmek után, Aghora, a női testbe zárt férfi harcát és végül az utolsó Metabáró küzdelmét az egész Univerzum pusztulását hozó idegenek ellen, és saját kasztjának elátkozását.

Az egész Metabáró sorozat lényegében egy hatalmas, vérrel, intrikával és erősebbnél erősebb ellenfelekkel tarkított "űr szappanopera". Az öt generációnak mindig szembe kell néznie a kívülről jövő idegen fenyegetéssel - egy szomszédos Galaxis lakói, lélekszívó vámpírok egy másik dimenzióból, vagy az életet magát felfaló lények hordái -, ugyanakkor az emberiség más frakcióival is fel kell venniük a harcot, legyen szó akár a technopapokról, a technológiai fejlődést istenítő népről; a Shabda-Oud mentális erővel bíró boszorkányrendjéről; vagy a Birodalmat irányító elitről, kalózokról, rablókról. Végezetül pedig minden Metabárónak le kell győznie saját apját, hogy bizonyítsa, ő a leghatalmasabb harcos az ismert Világegyetemben, és senki nem képes megállítani. A Metabárók élete állandó harc és szenvedés, a ritkán adódó nyugodt és békés pillanatoknak valamilyen ármány vagy külső veszély vet véget. Az embernek ezért a vége felé kissé már az az érzése, hogy az újabb és újabb, nagyobb és erősebb ellenfelek mellett elsikkad valami, amiért igazán érdemes lenne olvasni a történetet. Szerencsére azonban Jodorowsky, még ha meg is marad a space fantasyk vad és főleg intrikákra-harcra összpontosító nyomvonalán, képes egy-két érdekes fordulatot belecsempészni a történetbe. Mind az öt Metabáró története izgalmas, bár személy szerint Steelhead alakja maradt meg bennem leginkább, kutatása egyfajta spirituális utazássá válik, ráadásul az ősatya mellett neki van talán a legnagyobb hatása az egész sorozatban. Magyarul Aghnar történeténél fejeződik be a kötet, de már ez a rész tartogat izgalmakat és érdekességeket.

Jodorowsky maga mesélt arról, hogy a Metabárókban több, a Dűnéhez kitalált ötletét használta fel. Így lesz a Jodorowsky-féle Dűne Letójából, aki a forgatókönyv szerint egy balesetben kasztrálódik, a képregényben Othon von Slaza, akitől egy Shadba-Oud  boszorkány valamilyen rejtélyes, már-már varázslat szintjén mozgó eljárás segítségével esik teherbe. Ahogyan a Dűnében Jessica, úgy itt Honorata is egy nagyobb hatalom, az egyértelműen a Bene Gesseritről mintázott Shadba-Oudok ügynöke, majd később árulója. Ez a történetszál le sem tagadhatná, honnan merít, de például a Birodalom felépítése is hasonlóságot mutat Herbert univerzumával, a technopapok akár a Frank Herbert fejéből is kipattanhattak volna. Jodorowsky univerzumát egyértelműen a lenyűgöző ötletek emelték ki a tucatképregények közül. Lényei, idegenjei, karakterei, mindez Giménez rajzstílusában tálalva szuggesztívek és magával ragadóak. Hatalmas űrcetek, egzotikus bolygók, robotok és gyilkos szörnyek népesítik be ezt az univerzumot. Noha az űrcsaták néhol már olyan aprólékosak, hogy az ember hajlamos elveszni a részletekben, az alakok és űrhajók mind szemet gyönyörködtetőek, némelyik jelenet megvalósítása (pl. a párhuzamos dimenzióba való átlépés) pedig bámulatosan ötletes. Persze az egész látványban - ahogyan a történetben is - túlteng a maszkulinitás, a férfiak mint erőtől duzzadó izomkolosszusok, a nők pedig harcias amazonok és/vagy termékenység-istennők archetípusai, ami talán zavaró lehet, de ne feledjük, hogy ez egy harcos klán története egy kegyetlen és barbár űr-sci-fiben, Howard Conanjának nyomdokain haladva.

Mivel nagyon nehéz úgy beszélni a képregényről, hogy az ember ne lője le a váratlan fordulatokat, pláne úgy, hogy sokan csak a magyarul megjelent kötetet olvasták/férnek hozzá, ezért csak címszavakban próbálok beszélni ezekről. Jodorowsky mindig is hangoztatta - mind szóban, mind pedig a műveiben -, hogy alapvetően spirituális lélek. Az elvetélt Dűnéje is erről szólt volna, és ez a Metabárók történetében is felfedezhető. A lelki/pszichikai erő itt legalább akkora, ha nem nagyobb hatalom, mint a fizikai. Bár a főbb szereplők elviekben mind fölötte állnak a történetben felbukkanó kétszínű elitnek (a technopapoknak, a birodalmi vezetőknek), ugyanakkor amikor a kaszt túlélése a cél, képesek a legaljasabb dolgokra is, hazudnak, akár szeretteiket is becsapják. Kérdés, hogy mi a fontosabb, megőrizni a hagyományt, vagy az egyén boldogsága? És hogy mi értelme van egyáltalán magának a Metabárók létezésének? Steelhead kutatása talán a legérdekesebb. Ugyan ő a leghatalmasabb harcos, mégis híján van az emberi érzelmeknek, ami nélkül nem válhat igazi Metabáróvá - ez az utolsó Metabáró kissé talán szentimentálissá sikerült történetében is visszaköszön. Ugyanakkor Steelhead sem képes mindig szakítani saját lényének előbbre valóságával, ahogyan ez szinte mindegyik Metabárónál megjelenik - a nyugalom csábítása, az állandó harccal teli élet feladása -, és sokszor ez okozza a karakterek vesztét. A történet többször is felteszi a kérdést, mi célja egy ilyen életnek? A szereplők, főleg a nagy veszteségek után, sokszor érzik üresnek, céltalannak az életüket. Ekkor vagy a féktelen öldöklésbe menekülnek - így válnak az Univerzum leggazdagabb zsoldosaivá -, vagy az apátiába, elvonulva a világ elől. Jodorowsky végül megadja a választ, ami ha végigtekintünk a történetfolyamon, érthető, bár talán kissé hirtelen érkezik; a sok harc és vér elfedi a motívumokat, amelyek előkészítik a megvilágosodást.

A Metabárók története nem könnyed kikapcsolódás, és sokaknak túlságosan erőszakos, maszkulin, a sok harc könnyen elveheti az ember kedvét attól, hogy megpróbálja kihámozni a sztorit és a mondanivalót. Ugyanakkor a rajz, az ötletek - ami közül sajnos ma már nem mindegyik működik, a feszültségoldásnak bedobott két robot kifejezetten bosszantó tud lenni -, és a világ kárpótolhat sokakat ezért. Remélhetően a sorozat egyszer folytatódik magyarul, de angolul is könnyen követhetőek és érthetőek a szövegek, még a nagy metafizikai okfejtések és a költemények is. Mert bizony ebben költemények is vannak.