2021. május 16., vasárnap

A magyar sci-fi film jelene (és jövője)

A magyar film napja (április 30.) kapcsán szedtem össze egy kétrészes cikkben, hogyan is alakult a sci-fi tematika helyzete a hazai filmgyártásban a kezdetektől a kétezertízes évek közepéig. (A két bejegyzés: az első és a második.) Jelen bejegyzésben az elmúlt évek termését kívánom bemutatni, a nagyjátékfilmek mellett néhány kisfilmet is. (És csak szegről-végről ide kapcsolódó alkotásokról is szó lesz.) Ugyanakkor a kisfilmes közeg nagysága miatt továbbra sem törekszem teljességre. Amennyiben akad olyan film, ami érdemtelenül maradt ki, kérek minden olvasót, hogy kommentben jelezze ezt.

"A legolcsóbb lehetőség"

Bár a korábbi bejegyzésekből kiderült, hogy a sci-fi nem idegen a magyar filmgyártástól, mégsem lehetne azt mondani, hogy mindennapos része a hazai filmkultúrának. Ennek több oka is van, de az egyik biztosan a tematika vizualitásával kapcsolatos elvárásokban keresendő. Mind a nézők, mind pedig a filmesek futurisztikus díszleteket, maszkokat, speciális effekteket várnak el, hogy a jövőbeli, netán űrben játszódó történetet meg tudják alkotni. Ez viszont kifejezetten drága mulatság. Ezzel tisztában volt Pálfi György is, amikor nekifogott Stanisław Lem regényének, Az Úr hangja filmváltozatának. Bár a 2018-ban bemutatott film költségvetése egymilliárd forint körül volt (ezzel alighanem ez minden idők legdrágább magyar science fictionje), mindez egy valóban nagyszabású alkotáshoz elég szűk összeg. "Nem éreztem, hogy sok pénzem van", nyilatkozta a rendező, "inkább azt, hogy ha Stanisław Lem-filmet akarok csinálni, akkor Az Úr hangja a legolcsóbb lehetőség. Szívem szerint egy bolygón vagy végig egy űrhajón játszódó sci-fit készítettem volna. A Földre le sem jöttünk volna. De erre ez a költségvetés nem volt elég. Tudtam, hogy ennél drágább sci-fit Magyarországon nincs lehetőségem készíteni."

Az űrhajó és legénysége - középen Polgár Csaba (Az Úr hangja)

2021. május 7., péntek

Bepillantás a magyar sci-fi film történetébe 2.

A magyar film napját április 30-án tartják - 1901-ben ezen a napon mutatták be az első magyar filmet, A tánczot. A 120. évforduló alkalmából kétrészes sorozatban szeretnék bepillantást nyújtani a hazai sci-fi filmek világába. Az első bejegyzés, ami a kezdetektől a rendszerváltásig igyekezett röviden felvázolni a tematika történetét, itt található. A második részben - szintén csupán nagyvonalakban - a kilencvenes és kétezres évek alkotásait vesszük végig, a teljesség igénye nélkül. (Az utóbbi évek termését pedig egy külön posztban szemlézem majd, ahogy a tervek szerint külön fogok bemutatni néhány izgalmas, a témába illő animációs filmet is az utóbbi évtizedekből.)

Amikor eljött a jövő

William Gibson mondta egyszer, hogy a jövő itt van, csak nem egyenletesen oszlik el a világban. Magyarországon a kommunista rendszer vége hozott el valamit ebből a jövőből. A változás és az ezzel együtt érkező különös újdonság légköre már korábban is érezhető volt, a nyolcvanas években mindenki feszegette a határokat, így ez az időszak egy sor izgalmas alkotást is eredményezett. Ezek közül az egyik Monory Mész András 1990-es (valószínű okkal mondhatjuk, kultikus) filmje, a Meteo, amit szokás "a magyar Szárnyas fejvadászként" emlegetni. 

Verő, Eckerman és Berlioz

2021. április 30., péntek

Bepillantás a magyar sci-fi film történetébe 1.

2018 óta április 30-án ünneplik a magyar film napját, ugyanis 1901. április 30-án mutatták be az első magyar filmet, A táncz című alkotást. Ennek alkalmából két blogbejegyzésben szeretnék rövid bepillantást nyújtani a hazai filmgyártás hozzám nyilvánvalóan közelebb álló szegletébe, a magyar sci-fi film történetébe. Természetesen ez csak egy rövid áttekintés lehet, nem teljességre törekvő gyűjtés - a célom az, hogy érdekességeket mutassak be, árnyalva azt az itthon bevett vélekedést, hogy a science fiction (avagy a tudományos-fantasztikum) idegen a magyar filmes hagyományoktól, és nincs olyan alkotás, ami érdemes lenne a nézők figyelmére. 

A kétrészes blogbejegyzés első darabja ez az írás, ami a kezdetektől a rendszerváltásig tekinti át a filmeket.

Az első fecskék

Ahogyan a Filmtett is kezdi a témánkhoz kapcsolódó cikkét, a filmművészetben elég korán megjelent a történetmesélés, sőt, a fantasztikum is, elég csak Georges Méliès Utazás a Holdba című, 1902-es (!) alkotására gondolnunk. Itthon is akadnak a fantasztikummal kísérletező, ilyen történeteket feldolgozó filmek, bár nem sok tiszta sci-firől beszélhetünk. (Már csak azért sem, mert maga a tematika is még épp elkezdett kiforrni.) Az első, sci-fiként aposztrofált film például - amit egy arisztokrata társaság készített - még nem is kimondottan tudományos alapokra épül. Az 1914-es A háromszázéves ember főhőse a XVII. századból kerül át egy álom segítségével a XX. század elejére, ahol elnyerheti szerelme csodaszép leszármazottjának kegyeit. A némafilm - mint a korszak legtöbb filmje - sajnos egészében elveszett, csupán forgatási képekből, fotókból tudták rekonstruálni (ezt egyébként a linken meg lehet nézni).

Táncjelenet a filmből, balra a háromszáz éves ember

2021. április 1., csütörtök

A Legjobb Díjnak Járó Díj

 

Kevésbé ismert irodalmi díjak
Tom Gauld kevésbé ismert irodalmi díjakat bemutató sorozata

Az utóbbi időszakban komoly mozgolódás figyelhető meg a magyar fantasztikus irodalmi díjak terén. Megalakult a Monolit-díj, az SFF Vektor Év Könyve elismerése, átszervezik a Zsoldos Péter-díjat, mindeközben pedig számos egyéb szakmai elismerés is virágzik, mint a Hexa-díj, a Preyer Hugo-díj, a Trethon-gyűrű és a Dugonics András Irodalmi Díj. Csak 2021-ben több elismerés is létrejött: a Döglött ufó Díj (amit az Odaértett Olvasó adományoz), az Arany Varázsbot-díj (a legjobb, 50 fölötti fehér férfi által írt fantasy műveknek), vagy a Legrégebbóta Várt Folytatások Díja (köznapi nevén: Rothfuss-díj).

A hazai szakmai közösség és az olvasók úgy érezték, illő lenne a díjak mögött munkálkodó embereket is valamilyen kiemelésben részesíteni, ezért 2021. április 1-én megalapítják a Legjobb Díjnak Járó Díjat, amit egy felkért zsűri oszt ki minden évben az aktuálisan legérdekesebbnek és legszexibbnek ítélt magyar díjak között.

A szakmai zsűri tagjai:

Tropauer Hümér, Arany Buzogányos költő

Elon Musk, üzletember, feltaláló, technoking

Prostatikus Vogon Jeltz, költő, esztéta, filantróp

A Legjobb Díjnak Járó Díj elnyerője egy csomag Mogyi sósmogyoróban részesül, illetve az adott évben nem kell átadnia a saját díját, ezzel mentesül minden, a díjátadással kapcsolatos kritikától, nehézségtől, értetlenkedő és okoskodó kommentek olvasásától ill. egy kiadós fejfájástól. 

Sajnos az idei Legjobb Díjnak Járó Díj nyertesének kihírdetése bizonytalan időre tolódott, ugyanis Prostatikus Vogon Jeltznek épp kiújult a szezonális depressziója, és szeretné azt teljesen kiélvezni. 

A szervezők minden, a díjukhoz kapcsolódó javaslatot mogorván és ellenszenvesen várnak, a beérkező emaileket egyenesen a spam mappába irányítják. 

2020. május 31., vasárnap

Legendás földek atlasza

Hic sunt leones.

Gyerekkorom óta térképrajongó vagyok. Nem tudnám megmondani, miért, talán az nyűgöz le, hogy a világ hatalmas térségeit egy sík lapra lehet rajzolni, hogy a valóságban nem létező vonalakkal országokat, népeket lehet teremteni. Kedvenceim a földrajzatlaszok voltak, amiket rongyosra lapozgattam, és máig jó szívvel gondolok vissza a szüleim egyik vastag könyvére, egy részletes világtérképre.

Judyth A. McLeod ugyancsak vaskos (és jó nehéz) könyve, a Legendás földek atlasza a térképimádatom mellett a fantasztikum iránti vonzódásomat is megszólítja: ebben a könyvben a szerző sok korabeli térképpel és illusztrációval veszi végig, milyen sosem volt földeket képzeltek el elődeink a világ különféle tájaira.


A könyvben többféle "legendás föld" kerül elő. Megismerjük, mit gondoltak az ókorban és a középkorban a "fel nem fedezett" területekről, kontinensekről, milyen térképeket készítettek, hol voltak a fehér foltok. Ahogy haladunk előre az időben úgy lesz egyre kevesebb az ilyen fehér folt, de még mindig találni szép számmal spekulációkat nem létező országokról, Lemúriáról, Atlantiszról. Előkerül az üreges Föld elmélete ugyanúgy, mint Eldorádó vagy a mesés Kelet. A szerző bemutatja, hová képzelték el az emberek a Paradicsomot, ahonnan Ádám és Éva kiűzetet, milyen mesebeli királyságokat álmodtak a térképeken nem szereplő helyekre. Mennyi különös népet képzeltek el, és milyen kreatúrákkal népesítették be ezeket a tájakat. Olvashatunk arról, mit gondoltak az európai felfedezők, amikor nekivágtak az ismeretlennek, miben reménykedtek és mitől féltek. De egy-két igazi füllentés is előkerül, olyan hazugságok, amik sokáig hihetőbbnek tűntek a valóságnál. Megannyi érdekes történet és fantasztikus ország, ami sosem volt, de talán még ma is élnek a kultúránk emlékezetében. Igazi kultúrtörténeti csemege, amiből az ember nem győzi kiválasztani a kedvenceit.









Így pusztult el Atlantisz...

Lemúria, a sosem volt, csodás civilizáció 

Bár a szöveg talán nem tökéletes, a könyv képanyaga mindenképpen magával ragadó. Az olvasó órákat el tud tölteni egy-egy térkép bogarászásával, de ugyanígy elgyönyörködhetünk a kódexképeken, sárkányok, emberfejű szörnyek és más lények ábrázolásain. Fantasyolvasóknak kifejezetten ajánlott darabról van szó, sőt, meg merem kockáztatni, hogy akár írók is találhatnak inspirációt ebben a kötetben. De élvezetes olvasmány lehet azoknak is, akiket a történelem érdekel, hogyan változott az emberek világképe. És persze akit hozzám hasonlóan csak a nagy térképek érdekelnek, és a színes furcsaságok és különös fantazmagóriái, az mindenképpen vessen rá egy pillantást.

Az üreges föld

2020. május 24., vasárnap

Halhatatlan holdlakók

Akik érdeklődnek a második világháború előtti magyar fantasztikum iránt, azoknak ismerős lehet Urbán László irodalomtörténész neve. A Galaktika 35. számának és a World SF négykötetes, a magyar sci-fi kezdeteit bemutató sorozatának összeállításával lett ismert az olvasók előtt még a nyolcvanas években. Urbán munkássága felbecsülhetetlen a hazai SF történetének szempontjából, egy leendő magyar sci-fi történeti munka sokat köszönhet majd neki.

Az viszont sajnos igaz, hogy ezek a sci-fi történetek sokszor ma már inkább csak kuriózumok. Ami engem illet, nem is rajongok értük túlzottan - kutatóként ugyan izgalmas a téma, érdekes megfigyelni, hogyan alakult ez a tematika itthon, kik és miről írtak, olvasmányként viszont kevés élvezetet nyújtanak, egy-két ötletet vagy ma már megmosolyogtató fordulatot leszámítva.

De mint jó gyűjtögető, ma is igyekszem a fellelhető forrásmunkákat összegyűjteni. Így akadtam rá még régebben Urbán 1988-as kötetére, a Halhatatlan holdlakókra.


Természetesen nem azt kaptam, amit vártam: ebben a könyvben az irodalomtörténész a XIX. század közepétől a XX. század közepéig gyűjtött össze különböző esszéket, újságcikkeket, amik a Földön kívüli világokkal és azok lehetséges lakóival foglalkoztak. Belegondolva a téma nagyon izgalmas, hiszen bepillantást nyújt a korabeli magyar gondolkodásba, illetve abba, milyen tudományos ismeretekkel rendelkeztek a Holdról, a Naprendszerről az emberek. Akad itt leírás a Merkúrról, spekuláció arról, hogyan hódítja majd meg az ember a távoli bolygókat, és milyen lesz a találkozás az idegen lényekkel.

Amiért kifejezetten tetszetős a kötet, azok a korabeli illusztrációk. Nincs belőlük nagyon sok, és a fekete-fehér képeken nem mindig lehet kivenni elsőre, mit is ábrázolnak (bár nyilván a Szaturnusz gyűrűi így is felismerhetőek), ennek ellenére egészen jól bemutatják, milyen fantáziával álmodtak meg új világokat elődeink.


Fényjelekkel kommunikálunk távoli világokkal.

Utazás más planétákra.

Két világ találkozása.



Mindenképpen megéri egy pillantást vetnie a kötetre annak, akit érdekel a kultúrtörténet vagy a magyar fantasztikum kialakulása, hiszen ezek a rövid írások arról is vallanak, milyen talajon sarjadt ki a korai magyar sci-fi, milyen cikkek, tanulmányok, ismeretterjesztő írások inspirálták a kor íróit és fantasztáit. Az olvasó aztán pedig belevetheti magát valamelyik régi magyar SF válogatásba a fent linkeltek közül.

Akit érdekel egy hasonló, de nemzetközi merítésű mű, az a MEK-en megtalálja Galántai Zoltán Marscsatornák, idegen világok, angyalok, földönkívüliek című kötetét.

Bónusz: Urbán László írása a magyar fantasztikum történetéről

2020. május 10., vasárnap

Barlowe's Guide to Extraterrestrials

Az egyik első dolog, ami az ember eszébe jut, ha meghallja, hogy sci-fi, az idegen lények. Kicsik, nagyok, emberszerűek, olyanok, mint a földi állatok, vagy éppen teljesen mások, idegenek. A science fiction már a kezdetektől vonzódott a nem emberihez, és hol kisebb, hol nagyobb fantáziával igyekeztek az írók ábrázolni ezeket a teremtményeket. Az illusztrátorok pedig az instrukciók alapján - vagy saját fejük után menve - próbáltak képet adni róluk a közönségnek.

Az egyik ilyen illusztrátor Wayne Douglas Barlowe, aki a hetvenes években kezdte a pályáját, majd 1979-ben Ian Summersszel és Beth Meachammel kollaborálva egy egészen különös könyvet készített: idegen lények képes kalauzát. Ez a Barlowe's Guide to Extraterrestrials.

Az 1987-es második kiadás borítója

Barlowe képlete egyszerű: végy egy rakás fura, eddig még nem ábrázolt idegent a sci-fi irodalmából, és az írók útmutatása, valamint a saját elképzeléseid alapján rajzold le őket! Ilyenkor szoktak a legnevetségesebb, legkevésbé hihető lények születni, olyanok, amire ránézve senki nem hiszi, hogy ilyenek létezhetnek valahol. És Barlowe könyve ezért is érdekes: ő ugyanis nagyon komolyan vette a dolgot, aprólékosan átgondolta, ha a valóságban léteznének az általa életre keltett idegenek, akkor hogy néznének ki? Mi kell ahhoz, hogy egy piszkafalábú lény meg tudjon állni? Egy hatalmas fej milyen testet feltételez? Természetesen volt honnan merítenie, a szülei ugyanis mindketten állatokról és növényekről szóló műveket illusztráltak.

A végeredmény ötven furcsa lény lett, élőhelyeik, biológiájuk, életmódjuk leírásával. Akadnak itt sokak által ismertek (mint a bábosok Larry Niven Gyűrűvilágából vagy a Főkormányzók Clarke regényéből, A gyermekkor végéből) és kevésbé ismerősek, sőt, olyan, elsőre furcsának hangzó választások is, mint a fekete felhő Fred Hoyle regényéből vagy a Solaris óceánlénye. (Arról se feledkezzünk meg, hogy Frank Herbert navigátora valójában egy eltorzult ember, nem idegen lény, bár ez igazából már csak részletkérdés.)

Idegen James White: Kórház a Galaktika szélén
(Hospital Station) c. regényéből

Liga-navigátor Frank Herbert Dűne univerzumából

Meszklin Hal Clement regényből, Az elveszett rakétából (Mission of Gravity)

Lovecraft egyik Nagy Öregje

A Dolog, John W. Campbell kisregényéből
(Ki van odakint? / Az izé / Who Goes There?)

Egy Főkormányzó A gyermekkor végéből

Harry Harrison idegenje a
Star Smashers of the Galaxy Rengers SF paródiájából

A könyvben akad egy méreteket összehasonlító ábra is
A kiadvány végén helyet kapott néhány oldal, amik a könyvben szereplő, illetve abból kimaradt idegenről készült vázlatokat tartalmazzák. Jól látszik, hogy az 1979-ben még csak 21 éves alkotó fejében sokkal több furcsa és néha bizarr lény ütött tanyát, mint amennyi ebbe a kiadványba bekerült. Valószínű nem én vagyok az egyetlen, aki szívesen látna egy hasonló könyvet az elmúlt negyven év sci-fi idegenjeiről...


Barlowe aztán elkészítette 1996-ban a kötet párját, a Barlowe's Guide to Fantasy-t; ebben a legszokványosabb fantasylények mellett szintén felvonultat néhány valóban különös fantasztikus kreatúrát. És ha valakinek ismerősek lennének Barlowe egyes képei, az nem véletlen: az ő Expedition című könyvéből készült aztán a Discovery Channel 1995-ös dokumentumfilmje, az Alien Planet, amiben egy idegen bolygót és annak különös lakóit mutatják be. 

A könyvben szereplő idegenek listáját itt találjátok.

2020. május 3., vasárnap

Az ember után

Szerintem gyerekként mindenkit lenyűgöznek az állatok. Fura lények, amik körülvesznek bennünket, mozognak, reagálnak, és saját akaratukból cselekszenek. De ami fontosabb, a legváltozatosabb és legkülönösebb formájúak. Mancsuk van, farkuk, nagy fülük vagy tollaik és csőrük, uszonyuk, tarkák vagy egyszínűek. A lehetséges variációk száma szinte végtelen. Különösen akkor, amikor szembesülünk vele, hogy régen is éltek állatok, sőt, egészen máshogy kinéző állatok. Egyesek hasonlítottak a mostaniakra, mások nagyon különböztek tőlük. A Földön valaha élt összes faj elképesztő sokaságot jelent, amit fel se vagyunk képesek igazán dolgozni. De ha léteztek állatok az ember előtt, akkor vajon létezni fognak az ember után is?

Ezzel a gondolattal játszott el Dougal Dixon etológus, amikor összehozta 1981-ben Az ember után című könyvét. (Magyarul 1991-ben jelent meg.) Vajon ötvenmillió év múlva, a jövőben, mikor az ember már eltűnt a színről, milyen állatok népesítenék be a Földet? Napjaink melyik faja élné túl a változásokat, sőt, alkalmazkodna ezekhez a változásokhoz? Hogy néznének ki? Hogy élnének, táplálkoznának, szaporodnának, vadásznának?


Dixon könyve azért is csodálatos a szememben, mert nemcsak ötletes fiktív állatokat teremt, hanem mindezt igyekszik úgy megtenni, hogy közben ügyel az evolúció és a fajok fejlődésének nagy törvényszerűségeire is. A könyv elején a szerző nagyon sok mindent elmagyaráz arról, hogyan is fejlődnek a fajok, mit jelent az evolúció, miért alakul ki különböző állatoknál ugyanaz a megoldás ugyanarra a problémára, vagy hogy a különféle környezeti tényezők milyen reakciókat kívánnak meg egy-egy állattól. Kissé száraz ugyan ez a bevezető, de amikor a könyv sorra bemutatja a jövő különféle lényeit, egyszerre elkezd élni ez a passzív tudásanyag, amit addig olvastunk.

A legcukibbtól a legbizarrabb lényekig mindenféle felvonul a könyvben, és az ismerős formák mellett egyedi és vicces evolúciós megoldásokat is láthatunk. Közben pedig megtanuljuk, milyen jellegzetességei vannak a különféle életmódhoz alkalmazkodott fajoknak, vagy hogy melyik forma lehet az, ami evolúciósan célravezető. Mindezt nagyon jó nyelvezettel vezeti elő a könyv, a képeket pedig órák hosszat lehet csodálni, tanulmányozni az egyes állatok jellegzetességeit, eltöprengeni, milyen lehet ez az élet 50 millió évvel a jövőben. Hogy lesz nagytestű növényevő a nyúlból? Kétlábú ragadozó a denevérből? Nagytestű tengeri állat a pingvinből? Ezeket az érdekes spekulációkat pedig remek illusztrátorok csodás rajzaival elegyíti.





Bár egy negyven éves könyvről van szó, ma is nagyon szívesen odaadnám bármelyik gyerek kezébe, hogy a képek nézegetése közben ragadjon rá valami a biológiából. De felnőttként is sok izgalmas dolgot találhatunk a könyvben. Napjainkban, amikor már valóban a bőrünkön érezzük, milyen drasztikusan és nem feltétlenül szerencsésen alakította át az ember a környezetet, egy ilyen könyv csak még izgalmasabb és elgondolkodtatóbb. Mert egyrészt amellett, hogy remekül rávilágít, hogy az ember kihalása után (amin mint faj jelenleg gőzerővel ügyködünk) is lesznek állatok a Földön, úgy arról is elgondolkodtat, mi milyen változásokat hoztunk a világra, mennyi faj sorsa fonódott össze a miénkkel. Szomorú azért, hogy a könyv narrátora úgy beszél az emberiség pályafutásáról, mint egy rossz emlékű természeti katasztrófáról – de nem tudunk nem egyetérteni vele. 


Dixonnak nem ez az egyetlen ilyen projektje. A Man After Man című könyvében az emberiség továbbfejlődési lehetőségeit dolgozza fel (már-már horrorisztikus illusztrációkkal), a The New Dinosaurs pedig azzal játszik el, milyenek lennének az őshüllők napjainkban, ha nem pusztultak volna ki 65 millió éve. Emellett Dixon közreműködött Az ember utánhoz hasonló A vad jövő című dokumentumfilm-sorozat könyvváltozatában is.

2020. április 26., vasárnap

Terran Trade Authority

Menthetetlenül rajongok a hetvenes évek sci-fijének képi világáért. Talán mert a gyerekkoromban sokat forgatott Galaktikákban is főleg ezekből a képekből válogattak. Pedig mai fejjel már látom, hogy ezek a képek sokszor rikítóak, furcsák, szürreálisak vagy éppen ellenkezőleg, sterilek és néha már-már nevetségesen egysíkúak. Mindennek ellenére nem tudok betelni velük, és éppen ezért zseniális a Terran Trade Authority sorozat.

(Ajánlott zene: Lazerhawk: Space Is The Place)

1978 és 1980 között egy bizonyos Stewart Cowley összegyűjtött egy adag sci-fi illusztrációt, és négy nagyalakú albumban kerekített köréjük egy fiktív univerzumot. Ez a Terran Trade Authority világa, ahol az emberiség a XX. század végén már nekilátott a környező űr feltérképezésének, a XXI. század elején megvetette a lábát a Holdon és a Marson, majd hamarosan kapcsolatba lépett az Alfa Centauri népével, és megvívta háborúját a Proxima Centauri civilizációjával.

A sorozat négy kötetet élt meg:
  • Spacecraft 2000-2100 AD
  • Great Space Battles
  • SpaceWreck: Ghost Ships and Derelicts of Space 
  • Starliners: Commercial Travel in 2200 AD
A négy könyv közül az első és a negyedik amolyan fiktív katalógus az emberiség által használt űrhajókról, amit a Terran Trade Authority nevű szervezet állított össze, míg a másik két kötet sokkal leíróbb jellegű, háborúk, felfedezések és katasztrófák ismertetései, érdekes történetekkel megtűzdelve. Az első két részt 1984-ben összefűzve is kiadták, nekem ezt sikerült megszereznem: Spacebase 2000.


Az előszóban megtudjuk az alapokat, kapunk egy kronológiát, majd sorban végigvesszük a hajókat, a második részben pedig a már említett háborúk (a Proxima és a Laguna háború) történetét követhetjük, illetve bepillantást nyerhetünk az emberiség felfedezéseibe, köztük találkozhatunk különös idegen űrhajókkal is. Néhol ugyan a képek nem tökéletesen passzolnak a leírásokhoz, de ez annyira nem zavaró, hiszen a könyv és az egész sorozat lényege nem a szöveg. A korszak legnagyobb nevű sci-fi illusztrátorainak munkái bukkannak fel, Jim Burns, Fred Gambino, Angus McKie, Chris Moore, Bob Layzell, és még sorolhatnám az itthon annyira nem ismert neveket. Igazi nyálcsorgató élmény belemerülni ebbe a kiadványba, és bár nagy ritkaság, az interneten itt-ott bele lehet kukkantani a sorozat köteteibe.






A sorozathoz később Cowley készített néhány kiegészítő kötetet, nagyrészt a TTA projekthez nem használt képekből. Ezek minőségéről megoszlanak a rajongók véleménye, mindenesetre nem ismerik el "kanonikusnak". Pedig akad köztük néhány egészen izgalmas darab...

A TTA további sorsa felemás módon alakult. Cowley mindig is kapható volt új könyvek összeállítására, erre végül a kétezres években került sok. Az RPG-kkel foglalkozó Morrigan Press az eredeti könyvek mellett egy TTA RPG-hez kapcsolódóan is elindított volna egy könyvsorozatot, amiben Cowley is részt vett. Mivel a képek jogait nem mindig volt egyszerű beszerezni, ezért az új kiadványok részben modern művészek munkáit is felhasználták volna, ill. reprodukálták a korábbi képeket digitális technikával. végül két könyv készült el 2006-ban, valamint az RPG szabálykönyv is megjelent. 

Hogy lesz-e valaha folytatás, azt nem tudni. Vagy hogy valamikor nem kap-e kedvet egy lelkes rajongó, hogy a TTA mintájára, kortárs alkotásokkal állítson össze egy hasonló kiadványt. Én mindenesetre vevő lennék rá.



2018. április 13., péntek

Szubjektív vélemény egy gumicsontról

Üdv itt! Ha ide jutottál, akkor talán látod, hogy ez egy blog. Alapvetően itt mindenféléről írok, elsősorban fantasztikumról, de ezen belül voltak már itt könyvismertetők, kritikák, filmes írások, esszék, de személyesebb jellegű dolgok is. Úgyhogy előre is elnézést kérek, ha most kicsit túlságosan is belelovalom magam ebbe a bejegyzésbe, de olyasmiről lesz szó, ami már több, mint tíz éve, mint egy rossz kísértet, vissza-visszatér.

Szélesi Sándor (aki nem ismeri, guglizzon rá a nevére) a saját blogján írt egy bejegyzést, amit itt olvashattok. Szeretném, hogy olvassátok el, mielőtt a bejegyzésemben tovább léptek. Köszönöm! Szóval, itt valami olyasmiről van szó, hogy hol és hogyan írnak a hazai fantasztikumról, és ez így miért nem jó, miért problémás, sőt, miért káros. Végigolvasva a szöveget az első gondolatom az alábbi volt:

Hogy engem ez mennyire végtelenül fáraszt már...

Nagyon fontos, hogy foglalkozzanak komoly, akadémiai szinten is a hazai SF-fel, hogy szülessenek átfogó munkák magyar nyelven, hogy elemző kritikákat írjanak egy-egy műről. Rengeteg előremutató dolog történt az elmúlt pár évben ezen a téren, az MA Popkult vagy a Pázmányon megalakult populáris kutatócsoport létrejöttétől a Magyar Narancs, Prae, Tiszatáj, Műút etc. egyre szaporodó fantasztikus témájú írásaiig. Az SFF rendezvények reneszánszukat élik, ezt nem győzöm hangsúlyozni. Lett egy díj, ami pont azokat hivatott díjazni, akik nem (vagy nem csak) íróként tesznek sokat a fantasztikumért, ez a Hexa. (És nem, ez nem nekem jutott eszembe.) Egyre több, a szűk "gettón" kívüli szerző és olvasó foglalkozik a zsánerrel, OTDK dolgozatok, szakdolgozatok, disszertációk születnek ezekben a témákban, tanulmánykötetek is fel-felbukkannak. Közben pedig a zsáneren belül is egyre komolyabb a szerveződés. Nem leszek szerénytelen, én is ahol tudok, hozzájárulok ehhez a pezsgéshez.

Szóval annyi remek dolog van, annyi előremutató, izgalmas és érdekes projekt és kérdés. Annyi mindenről lehetne beszélni. És mégis mi történik? Újra és újra előcibálják ezt a témát. Nyilván önmagában nincs azzal probléma, ha arról beszélünk, hogy milyen a blogszféra, milyen honlapok vannak stb. Sőt, még azzal sincs gond, ha vita alakul ki egy-egy mű különféle megítélése kapcsán. (Én örülnék a legjobban, ha a szcéna különféle platformjai reflektálnának egymásra!) 

De nem, itt nekem nem úgy tűnik, hogy erről van szó. Itt most arról beszélnek, hogy kiegyensúlyozatlanság van. Hogy itt "érdekek" miatt bizonyos dolgokról írnak, bizonyos dolgokról meg nem. Ami, már bocsánat, de nettó vicc. És akkor még finom voltam. Ez a fajta elgondolás már tényleg egy évtizednél is régebbi, szerintem már azelőtt megvoltak az alapjai, hogy én belecsöppentem a helyzetbe. Ez egy már-már fóliasisakos összeesküvés-elmélet, aminek az a lényege, hogy pénzügyi és személyes érdekek miatt a bloggerek, kritikusok saját maguktól (vagy szerzők, kiadók machinációi nyomán) bizonyos dolgokról írnak, másról nem, és hogy a rossz kritikának is ez az egyik fő háttere.

Mint könyvekkel foglalkozó ember, blogger, cikk- és kritikaíró, az egész blogger és kritikusi szféra nevében kikérem magamnak, hogy azt feltételezze bárki, hogy én vagy bárki valamiről valamilyen kiadói vagy pénzügyi érdekből írjon! Teljesen nonszensz feltételezés, nem is értem, hogy ezt most tényleg komolyan gondolja valaki? Most nem akarom elütni az egészet azzal, hogy azokon az oldalakon és blogokon sem írnak mindenről ugyanolyan mértékben, amiket az ilyen hozzászólásokban sose hoznak fel negatív példának. (Az senkit sem zavar mondjuk, hogy az SFportalon miről nem írnak, bezzeg az SFmag esetében!)

Tényleg rengeteg könyves blog létezik. Tessék felmenni a molyra, ott látszik, millió van. El nem hiszitek, mennyi megkeresést kap a GABO, ahol dolgozom, hogy ilyen-olyan könyves blogoknak adjon recenziós kötetet. Persze, nyilván egy romantikus regényekkel foglalkozó blog nem fog SF-ről írni, de azt sem lehet mondani, hogy a hazai SFF regények között van, ami kiszorul a netről. Aki nem hiszi, lépjen be a F.I.O.K. csoportba, ott annyi ilyet osztanak meg, hogy győzze az ember követni. Egyébként meg mindenkinek szíve joga azt írni és arról, amiről akar. Ja, hogy egyes olvasott és mérvadónak tartott helyeken nem írnak bizonyos könyvekről, vagy nem szeretik? Akkor megmondom, miről van szó: az a cikkíró, akit sokan olvasnak és sokan adnak a véleményére, nem akar vagy nem tud foglalkozni azzal a könyvvel, mert csak. Ennyi. Nincs összeesküvés, nincs háttérhatalom, nincsenek zsidók meg spekulánsok mögötte. Ennyire egyszerű.

Minden egyes alkalommal, amikor előkerül ez a téma, azt érzem, hogy fölöslegesen elpazaroljuk az energiáinkat. Nem írnak a YA fantasykről egy fantasy blogon, skandalum! Szeresse és olvassa az az ember is a YA-t, aki amúgy nem szereti! Nem írnak a logós űrháborús könyvemről ott, ahol nem is szoktak ilyenről írni! Még ilyet! Komolyan, most meg akarja valaki változtatni egyes emberek ízlését? Kötelezővé tesszük, hogy mindenhol írjanak mindenről? Elvárjuk a szabadidőben, két pusziért (se) dolgozó kritikusoktól, hogy minden idejüket áldozzák fel arra, ami nem is érdekli őket? Túl sokat rugózik mindenki ezen. Én is.

Vannak olyan emberek, akik mindig fognak találni kifogást, miért nem fogadják el a kritikát kritikának, miért nem fognak tudni együtt élni azzal, ha valahol nem írnak erről vagy arról. Mindig bele lehet kötni mindenbe, lehet gonosz üzleti érdekeket sejteni a háttérben, ahogyan azt Szélesi bejegyzése is sugallja. Fel lehet használni az írói, szerkesztői tekintélyünket arra, hogy elhintsük az ellenségeskedés magvát, hogy hiteltelenítsünk embereket, hogy terjesszük az elméleteinket és ne foglalkozzunk az ellenérvekkel. Végtelenül káros az egész közegre nézve, lerombolja annak a nagyon sok embernek a munkáját, akik a hazai fantasztikum jobbításán dolgoznak (még ha nem is mindenki mindig ugyanarra akar menni). Mindenki azon sír, hogy nem temetik be az árkokat. Én elég sok embert látok, aki pont ezen dolgozik. Én is, hiába nem szíveljük egymást Szélesivel, az utóbbi időben igyekeztem nyitott lenni (őszintén örültem például, hogy ott volt a ViTán). De minden egyes ehhez hasonló ködszurkálás, üres vádaskodás után szomorú leszek. Élni és élni hagyni. Mindenki azt csinálja, amihez ért. Én igyekszem megváltozni és árkokat betemetni. Rengeteg dolog van, ami pozitív, és teljes mellszélességgel beállok mögé, mert jónak tartom.

Jónak tartom például, hogy napvilágra került a Galaktika lopása, és igaza van Pintér Bencének, ki kellene állni az igazság és jogosság mellett. Nem lehet mentegetni, nem lehet azt mondani, hogy nem tetszik a "támadás stílusa" (milyen támadás különben? teljesen jogos számonkérésről beszélünk). Lehet azt mondani, hogy a Galaktika kártalanította a szerzőket, ez oké, de attól még felénk, a közösség felé és az olvasói felé továbbra se történt meg az elszámolása. Ez pedig fontos lenne nekik is, hogy visszaszerezzék a bizalmunkat.

Jónak tartom, hogy mennyi remek könyvről lehet írni, és hogy mennyien írnak. Blogbejegyzéseket, ajánlókat, és elemző kritikákat is. Nem mondom, hogy én mindig kritikát írok, de szoktam azt is. Jó látni, hogy új hangok tűnnek fel (és mennyi nő!) a blogokon, portálokon, akik beszélnek a fantasztikumról. Kritikákban szerintem jól állunk, esszékben és hasonlókban még fejlődhetünk, de bízom benne, hogy ami késik, nem múlik.

Jónak tartom, hogy megalakult a Pázmányon a populáris kultúra kutatócsoport (nem tudom a pontos nevet, elnézést). Ott voltam én is a bemutatkozó estjükön, és örülök, hogy végre feltűnt az igény másokban is, hogy elkezdődjön a kommunikáció az idehaza dolgozó szakemberek között, ez ugyanis nagyon fontos. Úgy gondolom, hogy itthon egyénileg már minden adott, most már csak összedolgozni kell.

Jónak tartom, hogy megrendeztük a Világok Találkozását. Nem lett tökéletes, de szerintem elindulhat vele valami, ami összefoghatja a fantasztikum közösségét, ami ösztönözhet másokat is, ami segíthet, hogy még jobb legyen idehaza SFF olvasónak lenni.

Lehet újra és újra ősrégi témákat felmelegíteni, amiknek nincs sok értelmük, lehet a másikat cseszegetni, neveket nem mondva szurkálódni, de jobb lesz ettől? Annyi minden jobbra lehetne ezt az energiát fordítani. Lehetne akár arról is írni, hogy máshol hogyan csinálják. Vagy, Szélesi bejegyzésében, hogy mint író, mit gondol, mire lenne szükség, hogy több embert elérjünk a kritikákkal, vagy ledöntsük a "gettó" falait. És igen, vitázzunk! Ütköztessük a véleményeinket. De ne úgy, hogy ködösítünk, aztán meg sejtelmesen közöljük, hogy "félreértettél", vagy "beszéljük meg egy sör mellett", "nem akarok neveket mondani" etc. 

Ami pedig engem illet, mint mondtam, végtelenül untat ez a kritika-blog téma. Nem akarok és nem is fogok többet erre szót és energiát fecsérelni. Szerintem ebben a formában nagyon nincs rajta mit beszélni, hacsak azt nem, hogy totális félreértésben leledzik mindenki, aki azt hiszi, egy "akadémiai elemző kritika" objektív. Ahogy az is félreértés, hogy baj, ha valaki rajongó. Ha nem lennék rajongó, nem foglalkoznék sci-fivel. Miért, ti igen?

ui. itt egy remek kis gyűjtés az elfogult, árnyékhatalmi portálokról, akik kiegyensúlyozatlanok