A következő címkéjű bejegyzések mutatása: regény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: regény. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. április 1., vasárnap

Érkező könyvszenzációk

Már bizonyára többekhez eljutott az a pár napja közzétett blogbejegyzés, amiben közölték, hogy idén több, kuriózumnak számító sci-fi és fantasy megjelenés is érkezik majd. Mivel ezek a könyvek engem is komolyan megmozgattak, ezért - bár elhatároztam, hogy nem írok ilyen posztokat - most magyarítottam a könyvek fülszövegeit, hogy minél többen értesüljenek ezekről a valóban nagyon izgalmas címekről.

Szóval, íme a négy könyv, ami várhatóan fel fogja borítani az angolszász zsánerpiacot:


Alastair Reynolds - Peter F. Hamilton: Unusual Questions

Fájóan üres a hely a brit sci-fiben, amit a néhány éve elhunyt Iain M. Banks hagyott maga után. Napjaink két legismertebb angol sci-fi írója végül úgy döntött, közösen róják le a tiszteletüket Banks emléke előtt, aki megannyi izgalmas és mélyen elgondolkodtató regénnyel járult hozzá a zsánerhez. Miközben a rajongók újra elmerülhetnek a Kultúra gigantikus és színes világában, élvezhetik a Reynolds és Hamilton műveire jellemző legjobb elemeket is.

Minish ko-Bagati a Kultúra titkosszolgálatának, a Rendkívüli Körülményeknek talán a legjobb ügynöke - ami nem is csoda, hiszen egy drónnál keresve sem lehetne jobb beszivárgót találni. Amikor azonban néhány titokzatos, és első látásra nem teljesen beszámítható Elme a távoli Parash Gyűrűre küldi a magának való Minish-t a Tűzd a füled mögé ÁKE fedélzetén, kénytelen maga mellé venni egy embert, a hajóról hajóra vándorló, bohém Karagi Zhát.

Hogy mi lehet az Elmék célja, azt csak sejteni lehet. De bizonyos, hogy köze van hozzá néhány különösen viselkedő szublimatának, egy mindenhol felbukkanó homomdának, és az idilli Zitira bolygónak, ahol éppen most jár le az ezer évre választott uralkodó dinasztia ideje. Minish és Zha hamarosan egy galaktikus léptékű rejtély közepébe csöppen, ahol nem biztos, hogy a Kultúra a legnagyobb játékos. De melyik lehet az a civilizáció, amelyik még a ravasz Kultúrát is képes az orránál fogva vezetni?

"Olvasás közben reménykedtem, hogy mégis Banks írta ezt a könyvet, és hogy a fiókban, ahonnan ez származik, találunk még ilyen lebilincselő regényeket..." - Jo Walton (Tor.com)


N. K. Jemisin - Nnedi Okorafor: Children of The Elephant King

A kortárs fantasztikum két ragyogó tehetsége már régóta tervezte, hogy közös regényt ír. Most, hogy mindketten befejezték trilógiáikat (A megtört föld ill. a Binti), elkészíthettek egy grandiózus történetet, amiben az olvasókat elviszik Afrika legmélyére, ahol a múlt és a jövő találkozik.

Egy mítosz szerint az ősidőkben az ember, a vihar és az elefánt békében éltek együtt. Ám a vihar, félve az ember hatalmától, elmenekült az égbe, a gyanútlan elefántot pedig megölték az ember nyílvesszői. Az ember addig vadászott az elefántra, míg az teljesen kipusztult a világon. Ám úgy tartják, a faj utolsó tagja, a hatalmas Elefántkirály, örökül hagyta erejét és bölcsességét egy embernek, akiben tovább élnek e nemes lények az idők végezetéig.

Afiya a Föld utolsó metropolisának szegénynegyedében él. A világ nagy része elpusztult, csupán Afrika egyes vidékein élnek még vad törzsek, akik néha ellátogatnak a Városba. A lány nem is sejti, milyen mérhetetlen kincset kap az egyik törzs vándorárus öregjétól. Az Umoja szarva hamarosan különös világot nyit meg Afiya és barátai előtt, akik egy titokzatos prófécia nyomában nekivágnak a halott szavannának, hogy felkutassák az egyetlen teremtményt, aki megmentheti a Várost és lakóit: az Elefántkirályt.

"Jemisin és Okorafor prózája egyesíti kettejük legjobb tulajdonságát... A disztópikus Afrika sosem volt még ennyire színes, varázslatos és veszélyes." - The New York Times


Arthur C. Clarke: The Seldon Evidence

1989-ben Arthur C. Clarke és Isaac Asimov bősz levelezésbe kezdett, aminek a témája egy új Alapítvány regény volt. Ezt a könyvet, a The Seldon Evidence-t (A Seldon bizonyíték) Clarke írta meg végül. Az írót mindig is izgatta a matematikus Hari Seldon karaktere, így szívesen megírta a történelem első Alapítvány spin-offját. Sajnos végül a könyv nem jelent meg, csupán néhány példányt nyomtak belőle Asimov, Clarke és a DAW Books munkatársai számára. Most, a két elhunyt szerző jogutódai megegyeztek, hogy a nagyközönség elé tárják ezt az izgalmas történetet.

Hari Seldon az Alapítvány megálmodója, aki a távoli Terminuson hunyt el. De mielőtt végleg a Peremvidékre költözött, hogy felépítse vízióját, állítólag Trantoron hagyott egy titkos dokumentumot, ami az egész Alapítvány tervet veszélyeztetheti. A Nagy Dúlás, Trantor eleste után a "Seldon bizonyítékot" ismeretlen helyre vitték, a hajdani Galaktikus Birodalom ezernyi világa közül az egyikre.

For Genero magától Terminus Polgármesterétől kapta a feladatot, hogy találja meg a Bizonyítékot és vigye az Alapítványba, mielőtt rossz kezekbe kerülne. De nem is sejti, hogy a titokzatos Második Alapítvány is útnak indítja saját ügynökét, Enina Frendet, egy irgalmat nem ismerő telepata nőt. Miközben a két ügynök bejárja a Galaxist, és egyre többet tud meg a legendás matematikus életéről és személyiségéről, egy harmadik erő is eltökéli, hogy megkaparintja a Bizonyítékot, hogy véget vessen Hari Seldon ezer éves Tervének, ami újra fényt hozhatna a pusztító Sötét Korba.

"Imádtam minden sorát. Aki szereti a sci-fit, annak kötelező a polcán tudnia a könyvet!" - Robert Silverberg


George R. R. Martin - Patrick Rothfuss (& Brandon Sanderson): Swords of Shadow

Mindenki felkapta a fejét, amikor a két fantasy íróóriás, Martin és Rothfuss bejelentette, hogy közös regényen dolgozik. Sajnos azonban a kegyetlen sors közbeszólt, így a szerzők nem élhették meg, hogy befejezhessék művüket. Végül Brandon Sandersonra esett a választás, hogy pontot tegyen ennek az epikus történetnek a végére, mellyel méltó módon zárulhatott le két csodás írói életút.

Amikor a Második Hold felkel, hétszáz évente egyszer, Kor Hegyeiből előjön az Árny, hogy csatlósaival végigdúlja Amanti kontinensét. Skel Hiffud minderről nem sokat tud. Hallotta ugyan gyerekként a falu vénjeinek történeteit, de számára mindez csak dajkamese. Ám egy napon az Árny csapatai eljönnek, és lemészárolják a falu lakóit, a fiú pedig csak a szerencsének köszönheti, hogy megmenekül. Hamarosan egy titokzatos vadász mellé csapódik, akiről sejteni kezdi, hogy többet tud az Árny inváziójáról, mint állítja.

Skel és a vadász útja során újra és újra a pusztítás nyomaira bukkan, az Árny útját kiégett városok és vérrel teli folyók kísérik. Amanti királyságai azonban összefognak, hogy szembeszálljanak az Árny csatlósaival, még akkor is, ha ez a történelem során soha senkinek nem sikerült. Skelnek is választania kell: vagy bízik a szerencséjében és tovább menekül a végzete elől, vagy csatlakozik az egyesült sereghez, és felveszi a harcot azokkal, akik tönkretették az életét. Viszont a döntése sokkal nagyobb következményekkel jár, ami Amanti egész jövőjét új irányba billenti.

"Hátborzongatóan epikus történet a zsáner két gigászától. Méltó zárlata az életművüknek." - Scott Lynch


Ja, és a végére: nézd meg a posztom publikálási dátumát!
---

Természetesen nem kívánom se Martin, se Rothfuss halálhírét, remélem még nagyon sok könyvvel örvendeztetik meg a fantasy szerelmeseit.
Ami a kenyai elefántos mítoszt illeti, annak első fele valóban létezik, itt olvashatjátok.
A borítóképek eredetijei pedig:
- remélem egyszer AndreasUneby képe tényleg felkerül egy könyvre;
- ezeket a csodás festményeket bárki szívesen kirakná otthon;
- ki másnak is választottam volna a képét egy retro borítóhoz, mint Frank Kelly Freasét?
- Richard Anderson többi képével pedig már mindenki találkozhatott.

2018. március 22., csütörtök

Az új időutasok - H. G. Wells továbbírói

A sci-fi egyik nagy írójától, H. G. Wellstől az utóbbi évekig semmit nem olvastam. Ennek a hiányomnak az orvoslására is azért került sor, mert annyi "továbbírása", "remake-je", "újragondolása" létezik a történeteinek, hogy kíváncsi lettem, milyen is az eredeti Wells. Legnagyobb meglepetésemre azt kellett felfedeznem, hogy az angol író több, mint száz évvel később is még mindig jó, nem csak ötleteiben - amik mára sci-fi klisék lettek -, hanem stílusában is. (Kedvencem ilyen szempontból a Dr. Moreau szigete.) Eredetileg a Moly.hu Merítésének 2017. márciusi számába készítettem ennek apropóján egy összeállítást a wellsi "örökösökről": azokról a művekről, amik a nagy előd írásaira építenek.

Egy évvel a rovat publikálása után, hogy minél több emberhez eljusson, kicsit átdolgozva, kibővítve újraközlöm itt a szöveget, remélve, hogy másokat is Wells és "utódai" olvasására ösztönözhetek.


Mi többet lehet elmondani Herbert George Wellsről, mint ami a fenti képen szerepel? Ő a modern sci-fi egyik atyja, számtalan SF ötlet kiagyalója és elterjesztője. Hatása ma már felfoghatatlan a science fiction egészére nézve, az időutazás, az idegen inváziók, a láthatatlanság, az emberi test újraszabása, a jövő társadalmainak feltérképezése, és ami talán a legfontosabb, a tudományos ötletek használata, hogy felvázolja a kor társadalmi problémáit – ezek mind az ő nevéhez köthetőek. Wells képzelete mellé pedig igazi írói véna társult, könyvei több, mint száz évvel megírásuk után sem hatnak nevetségesnek. A regények lapjain át érződik, hogy egy nagy elme bújik meg a könyvek mögött.

Nem csoda, ha maga Wells és művei is több epigont, folytatót, örököst szültek. A sci-fi nagyon sok olyan regényt és novellát termelt ki, amelyek így vagy úgy, de feldolgozták a wellsi életművet, vagy akár magát Wellst tették meg hősüknek. Ebbe a mérhetetlen óceánba kísérlek most meg elmerülni, hogy a teljesség igénye nélkül, kedvcsinálóként bemutassak pár alkotást, ami érdekelheti az olvasót.

Wells talán legismertebb, legtöbbet hivatkozott műve Az időgép, amivel felkeltette maga iránt az érdeklődést és sikert is elért. Magyarul is ennek az írásnak jelent meg a legtöbb „folytatása”. Itt van mindjárt az Utazások az időgéppel, ami Wells eredetije mellett két másik történetet is tartalmaz: Egon Friedell osztrák filozófus és történész 1946-os Az időgép visszatér, és K. W. Jeter 1979-es A morlockok éjszakája című írását. Míg az első az időutazó újabb útjait meséli el, addig a második a jövőből érkező morlockok inváziójáról szól, és még maga Merlin is megjelenik benne.

Ennél vélhetően ismertebb Stephen Baxter 1995-ös Campbell-, Dick- és BFSA-díjas regénye, az Időhajók. Baxter maga már-már „hivatásos” Wells-folytatónak számít (erre később visszatérünk), könyvében igyekszik összeolvasztani Wells időutazós történeteit (pl. Az időgép előtti The Chronic Argonauts című novellát) és a XX. század végi sci-fi toposzokat. Sőt, maga Wells is felbukkan mellékalakként. A kissé avittnak ható "viktoriánus" nyelvezet és lassú, leíró jellege miatt nem könnyű olvasmány, de egy Dyson-gömbtől kezdve az őskoron át egy alternatív XX. századi háborúig igen színes ötleteket vonultat fel.

Wellst magát egyébként sokszor tették (és teszik) meg sci-fi művek szereplőjének. Egy harmadik, magyar nyelven elérhető időgép-átiratban, a spanyol Félix J. Palma trilógiájában is ő lesz az egyik főszereplő. Az első kötetben, Az idő térképében mindenki Wells regényének lázában ég, és egy fiatalember a fejébe veszi, hogy az író saját időgépével fogja megváltoztatni a múltat. Viszont Palmánál semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Higgyetek nekem, a saját bőrömön tapasztaltam!

Az időgép és az időutas

Ha pedig átnyergelünk a magyarul meg nem jelent művekre, akkor bizony tényleg elveszünk a „folytatások”, „előzmények”, „igaz történetek” és hasonlók tengerében. A téma olyannyira népszerű, hogy nemrég mutatták be az egyik ilyen regény újramelegített TV-sorozat verzióját (amit azonnal el is kaszált az ABC csatorna). Karl Alexander Time After Time című regényének nem ez az első mozgóképes változata, az 1979-es filmváltozatban Malcolm McDowell játszotta a Hasfelmetsző Jack után a jövőbe utazó H. G. Wellst.

Nagyon hosszú lenne, ha minden ide vágó történetet fel akarnék sorolni, így csak pár ismertebbet említenék. Ott van az időutazó újabb útját elmesélő, Ditmar-díjas The Man Who Loved Morlocks David J. Lake-től (1981), ahol a főhős még messzebb utazik a jövőbe. Ronald Wright A Scientific Romance (1999) című könyvében egy jelenbeli múzeumi kurátor kerül az időgép új történetének középpontjába. De olvashatunk arról is, mi történt az eloi Weenával (The Truth About Weena, ez David J. Lake díjnyertes novellája), vagy hogy a háborúzás szempontjából milyen jól használható az időgép (az 1923-as francia Timeslip Troopers Théo Varlet és André Blandin tollából, vagy Hal Colebatch regénye, a Time Machine Troopers 2011-ből).

Tovább nem is kalandoznék az időben, akit érdekel a téma, böngésszen címeket az ISFDB-n és Az időgép saját wiki adatbázisában.

Kell nagyobb bizonyíték arra, hogy Wells regényei mennyire nagy hatásúak, mint hogy a marslakók inváziójáról szóló Világok harca megjelenése után nem sokkal az Egyesült Államokban, 26 részben napvilágot látott az Edison's Conquest of Mars című regény Garrett P. Serviss csillagász és újságíró tollából? Ez a történet Wells regényének folytatása, amiben a földiek a nagyszerű Edison vezényletével (és annak csodás találmányaival) visszavágnak a marsiaknak. Ezzel a tettével Serviss beírta magát a sci-fi történetébe, hiszen ez volt az első alkalom, amikor nem egy író maga készített folytatást művéhez, sőt, az ő tudta nélkül használta fel valaki az elképzeléseit saját munkájában. A spanyol Palma trilógiájának második része, Az ég térképe - ami a marslakók invázióját írja újra - például azzal indít, hogy Serviss és Wells találkoznak.

Ha lehet, az első továbbírást követően a Világok harca legalább annyi „követőt” termelt ki magából, mint Az időgép. Magát az inváziót számtalan formában feldolgozták. Egy egész antológiát (War of the Worlds: Global Dispatches) szenteltek annak, hogy bemutassák, mi történt a világgal (és híres emberekkel) a marslakók inváziója alatt. Walter Jon Williamsnél például Kínában, Howard Waldropnál pedig Texasban bukkannak fel a marslakók. Akit érdekel, hol játszódik a többi novella és ki a főszereplője, az ide kattinson!Egyébként a kötet szerkesztője, Kevin J. Anderson később külön regényt írt arról, Wells maga hogyan éli meg a háborút (The Martian War).

Illusztráció Palma trilógiájának első részéhez

Hayden Lee novellájában a marsiak szemszögéből írja újra a történetet, Christopher Priest pedig The Space Machine című könyve összekapcsolja Az időgép történetét a Világok harcával. Természetesen többször is megírták a marsiak második invázióját is, nem egyszer kölcsönvéve más híres irodalmi alakokat is, mint pl. Sherlock Holmest. Ilyen George H. Smith regénye, amiben a marsiak egy kevésbé fejlett párhuzamos Földet támadnak meg, de a derék Holmes legyőzi őket. Egyébként a Sherlock Holmes' War of the Worlds című könyvből azt is megtudjuk, mit csinált Sherlock és Watson az első támadás alatt. (Ezt a fajta all-star gálát talán Lavie Tidhar pörgette maximumra.) Aztán ide citálhatjuk Alan Moore klasszikus képregényét, a The League of Extraordinary Gentlemen második részét, amiben a XIX. századi „Bosszúállóknak” a marslakókkal kell megküzdeniük. 

Érdekes, hogy a szovjet-orosz irodalomban is mennyire közkedvelt téma a marslakók inváziója, viszont sajátságos politikai felhanggal. Mind Lazar Lagin 1962-es plamfetjében (Well Andyou őrnagy [Майор Велл Эндъю]), mind a Sztrugackij fivérek 1966-os A marslakók második inváziója című kisregényében a marsiakkal kollaboráló emberekről írnak. Utóbbi mű nagyon népszerű lett: "Eddig két folytatást írtak hozzá. Az elsőt 1998-ban adták ki az orosz – 1994-től izraeli – Daniel Kluger tolmácsolásában Новые времена (Új idők) címmel, ami Apollón szemszögéből folytatja a történetet. Aztán létezik A marslakók harmadik inváziója (Третье нашествие марсиан) c. történet is Szergej Szinyjakin jóvoltából, ami 2006-ban látott napvilágot. Ez viszont egy nyomozós sci-fi történet." (Forrás)

És természetesen az igazi „wellsiánusok” nem hagyhatják ki a „hivatalos” folytatást, amit Wells nagy szakértője, Stephen Baxter írt. Ez a The Massacre of Mankind, ami 2017-ben jelent meg. (További marslakós történetekért szintén a wikipedián érdemes kutakodni.)

Töredelmesen be kell vallanom, hogy valószínű nem végeztem megfelelő kutatómunkát. Úgy tűnik ugyanis, hogy ha eltávolodunk Wells két legismertebb regényétől, a többi mű parafrázisainak száma rohamosan csökkenni kezd. Ennek pedig az is oka lehet, hogy még ha születtek is érdekes újragondolások, azok nem lettek olyan híresek, így pedig ember legyen a talpán, aki megleli őket…

Még talán a két zseniális tudósnak, Doctor Moreau-nak és Griffinnek, a láthatatlan embernek akad a legtöbb követője az irodalomban. Egy gyors keresés azonnal kidobja például Megan Shepherd ifjúsági regényét, a The Madman's Daughtert, aminek főhőse, Juliet, az őrült Moreau lánya, segítőivel apja szigetére indul, hogy felszámolja a tudós istenkáromló kísérleteit. Brian Aldiss tollából is született egy újraírás 1980-ban Moreau's Other Island címen, ebben az eredeti regény cselekményét a közeljövőbe helyezi. És természetesen Moreau is szerepel Alan Moore már idézett képregényében, ahogyan Griffin, a láthataltan ember is, aki állandó szereplője a díszes kompániának. (Griffin feltűnik a már szintén említett Kevin J. Anderson regényben, a The Martian Warban is.)

Eszik Alajos illusztrációja

Magyarul inkább csak olyan műveket találunk, amik inspirációnak használták ezeket a wellsi ötleteket, de érdemes elolvasni Gene Wolfe 1980-as novelláját, a Doktor Halál szigete és más történetek címűt (Galaktika 65., a fenti kép onnan való), ami a Wells-regény érdekes átírása. Ha pedig valaki még kételkedett benne, hogy Baxter Wells-megszállott, annak elmondom, hogy a szerző írt még egy történetet Wells Cavorjához is, aki az Emberek a Holdban zseniális tudósa – Baxter története a The Ant-Men of Tibet.

Végére érve a hevenyészett körutazásunknak Wells utódjainak körében, csak azt mondhatom, hogy olvasgatva a fent felsorolt művek történetét és kritikáit, nem marad le sokról az ember ha nem kutatja fel mindet. Akadnak köztük zseniális darabok, de ugyanígy a téma nem garancia automatikusan a minőségre. Viszont azt újfent csak megerősíthetem, hogy magát az alapműveket, főleg Wells korai regényeit megéri olvasni. Nem hiába hatnak még a XXI. század sci-fi írói számára is ihletőül.

Ha pedig valaki belebotlik egy-egy izgalmas "Wells átiratba", ne habozzon megosztani kommentben a felfedezését!

2018. február 20., kedd

5+5 újrakiadás

A minap egy kérdés kapcsán töprengtem el azon, hogy lassan idehaza ötven éve adnak ki rendszeresen sci-fit a könyvkiadók. Ez, mondjuk az Egyesült Államokhoz képest, nem nagy idő, de egy-egy könyv életében igenis az. Azon túl, hogy nem minden könyv bír ki három-négy évtizedet fizikai formájában (értsd: széthullik), mára már hiánycikké válhatott, esetleg az akkori kiadás minősége (gondolok itt elsősorban a fordításra, de a kilencvenes évek legendás volt a csapnivaló kiadványairól) miatt egy-egy könyv nem a neki kijáró formában került az olvasók elé.

Azonban ahogy azon töprengtem, melyik könyveket kellene újra kiadni, rájöttem, hogy ami a fontosabb sci-fi szövegeket illeti (már amik megjelentek magyarul, és egyébként ebben teljesen jól áll a hazai piac), azok az utóbbi tíz évben mind megkapták a maguk ráncfelvarrott formáját. Az Alapítvány, Arthur C. Clarke könyvei, a Dűne sorozat, vagy az olyan klasszikusok, mint a Szép új világ, A majmok bolygója vagy Stapledon Szíriusza, mind elérhető ma is azoknak az olvasóknak, akik nem csak a legjobb kortárs művekkel akarnak megismerkedni. De természetesen még mindig tudok mondani olyan könyvet, ami megérdemelne egy újrakiadást, már csak azért is, hogy élvezetesebb legyen őket elolvasni.

A következőkben öt ilyen könyvről olvashattok, utána pedig öt olyanról, ami meg is kapta az új verzióját, és érdemes beszerezni őket a sci-fi iránt érdeklődőknek.

Clifford D. Simak: A város


Kezdjük mindjárt az egyik személyes kedvencemmel, amiről áradoztam már a blogon. Kicsit csalok, mert az eredetileg 1971-es "kiskozmoszos" kiadást 1990-ben követte egy újabb, azonban mindkettő állapotát elnézve igazán elbírna majd' három évtizeddel később még egy megjelenést. Az ötvenes években íródott könyv az emberiség fejlődését kíséri végig, ahogyan megpróbál egyre jobb lenni, közben pedig megteremti az értelmes robotokat, az intelligens kutyákat, és eljut más világokba is. Egyszerre szórakoztató és filozófikus kis történet ez, még ennyi idő múltán is örökzöld.

Ursula K. Le Guin: A kisemmizettek


Az első a listán, amit nem olvastam, de ennek éppen az állítólag csapnivaló fordítás és szöveggondozás az oka. Mert Le Guin könyveiben a szöveg legaább annyira fontos, mint a történet, így aztán mindenképpen megérdemelne egy alapos ráncfelvarrást. A kisemmizettek egy komoly, filozófiai és társadalmi kérdéseket boncolgató utazás a anarchista Annaresen és a kapitalista-kommunista megosztottságba fulladt Urrason. Akit behatóbban érdekel a könyv, az itt olvashat róla, addig is gyönyörködjünk a fenti, a valóban szürreális magyar borítóban.

Frank Herbert: A dosadi kísérlet


A Dűnékkel jól ellátott magyar könyvkiadás Herbert maréknyi, nem ehhez az univerzumhoz tartozó művét is egész szép számmal kiadta, és bár az elmúlt években is jelentek meg ilyenek (pl. a Heisenberg szeme vagy az Úti cél: ismeretlen), az egyik legerősebb címe mégis ide kívánkozik. Ebben a regényben Herbert több olyan témát is felhasznál, amik jellemzik a Dűne ciklust (nem mintha ez nem jellemezné az egész életművet), és egy idegen lényekkel benépesített kísérleti bolygóról szól, ahová a Szabotázs Iroda különleges ügynököt küld, hogy derítse fel, mégis mi ez az egész és ki áll egy ekkora projekt mögött. (Érdekesség, hogy az "előzmény", a szervesen nem kapcsolódó Csillagkorbács 2009-ben jött ki magyarul, míg A dosadi kísérlet 1994-ben.)

David Brin: Csillagdagály


A Felemelés örök! David Brin Uplift-sorozata mára már kultikus űropera, amiben a különféle idegen lények fajok újabb és újabb "generációit" emelik fel, teszik intelligenssé, ezzel szolgálójukká - amíg le nem telik a szolgaság, és aztán a szolgákból lesznek az urak újabb felemelteken. De megjelennek az emberek, akiknek látszólag nincsenek gazdáik. Nem hiába utalt rá még 2016-ban is Az idő gyermekei, ez a sorozat meghatározó a nyolcvanas-kilencvenes években. Az hagyján, hogy a két Uplift trilógia közül csak egy középső regény jött ki, de mára már erősen ráférne a felújítás, már csak azért is, mert napjaink sci-fi olvasói is izgalmas ötletekkel találkozhatnak benne.

John Wyndham: Újjászületés


Még egy könyv, amihez még nem volt szerencsém. Az SFmagon áradoznak róla, meg hát Wyndhamről nagyon sok helyen olyanokat lehet olvasni, hogy Wells és Stapledon örököse, aki érzékenyen, az angol vidékiségből építve mondja el emberi történeteit. A könyve (ami a címadó regény mellett több novellát is tartalmazott) magyarul 1977-ben jelent meg, szóval akár kuriozitása miatt bele is férne egy újrakiadási hullámba.

És akkor most jöjjön öt könyv, ami új kiadást kapott a kétezres években, és érdemes beszerezni őket:

Theodore Sturgeon: Több mint emberi


Nevezték már hippi-bibliának és az új emberről szóló mesének is. Egy biztos: Theodore Sturgeon mindig az ember lelkének legfájóbb pontjait vette szemügyre, és ez nincs másként ebben a regényében sem, ami nagyon szép szöveggel ringatja el az olvasóját, és közben érdekes kérdéseket tesz fel, amikren megéri töprengeni.

Ki adta ki újra: Maecenas, 2007

Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked, Leibowitz!


Valószínű az egyik legismertebb atomháborúval (pontosabban annak hatásával) foglalkozó regény, amiben a kataklizmát követő kegyetlen világban szerzetesek őrzik a régmúlt tudását - hogy aztán az emberiség beleessen újra és újra azokba a hibákba, amik ide juttatták. Okos, vicces, elgondolkodtató, játékos, Miller története 1960-as megírása óta nem sokat veszített erejéből.

Ki adta ki újra: Maecenas, 2008

Ursula K. Le Guin: A sötétség balkeze


Mert Le Guinből sosem elég! A nemrég elhunyt írónő legismertebb sci-fi regénye, a fagyos Tél bolygón játszódó történet arra keresi a választ, vajon van-e különbség a nemek között, és ha igen, akkor a férfiak okolhatóak-e minden nyomorúságért - és ha nem, akkor miért nem? A maga idejében igencsak provokatívnak számító szöveg a feminista sci-fi egyik alapműve, és bátran ajánlom mindenkinek, akik a társadalmunkról, az emberi viselkedésről és kapcsolatokról akarnak olvasni, mert Le Guin itt sem hazudtolja meg önmagát.

Ki adta ki újra: Európa: 2015

Alfred Bester: Tigris! Tigris!


Lehet, hogy bizonyos aspektusai fölött már eljárt az idő, de még most is süt a lapokból az az erő és ötletesség, ami miatt az egyik legnagyobb hatású regény lett a sci-fi történetében. Ez az űrbe helyezett Monte Cristo történet egy pillanatra sem áll meg, a vad, tigrismaszkos Gully Foyle-lal bejárjuk a Naprendszert, és végignézzük, hogyan hajtja végre ördögi, állatias bosszúját. Ez tényleg a sci-fi egyik alapműve, amivel az is tehet egy próbát, aki nem igazán olvasott még sokat a zsánerben. (A szerző Az arcnélküli ember című másik híres regénye is megjelent új kiadásban, legnagyobb sajnálatomra nem Ámon László remek grafikáival, amik az első megjelenést kísérték.)

Ki adta ki újra: Delta Vision, 2012


Isaac Asimov - Martin H. Greenberg (szerk.): Szívélyes Fahrenheit



Asimov és veterán szerkesztőtársa, Greenberg egy több kötetes sorozatban vették végig 1939-től a hatvanas évekig az adott év legjobb angolszász sci-fi novelláit. A Szívélyes Fahrenheit az 1954-es évet vette végig, és az eredmény magért beszél, nem hiába áradoznak róla blogokon, fórumokon a hazai SF kedvelők. Itthon ismert és kevésbé ismert alkotók novellái még ma is remek olvasmányok, könnyedén találhat kedvencet magának a hardcore sci-fi olvasó és az is, aki csak belekapna a zsánerbe. Aztán, ha végzett az új kiadással (vagy a két antikvár verzióval), akkor nekiállhat felkutatni az 1953-as válogatást, a Gyilkos időt!

Ki adta ki újra: Könyvmolyképző, 2008

Természetesen még sorolhatnánk azokat a műveket, amik megérdemelnének egy új megjelenést (vagy újrakiadásukat érdemes bárki kezébe nyomni). Ez a két ötös lista az én véleményemet tükrözi, de ha gondoljátok, osszátok meg kommentben, ti mit látnátok szívesen modernizált köntösben, szebb vagy más borítóval!

2017. április 3., hétfő

Az ég térképe

Erre, erre, Hölgyeim és Uraim! Mondják, tekintettek-e már fel a csillagos égre, és gondolkodtak-e már azon, vajh’ az a sok égitest mivégre tölti ki a Kozmoszt? Eljátszadoztak-e a gondolattal, hogy talán mindegyik különös lények otthona, olyanoknak, melyeket szegényes képzeletük még álmodni sem mer? Ha igen, Hölgyek és Urak, most figyelmezzék szavaimat! Amikor átlépnek eme kapun, a Teremtő végtelen hatalmának bizonyítékaiként ezen távoli világok kreatúráival szembesülhetnek! Láthatnak szárnyas embereket a Holdról, melyekről már bizonyára Önök is hallottak! Csodás vénuszi sziréneket, kiknek dalai messze szállnak otthonuk narancsszín felhői alatt! Szaturnuszi rákokat, marsi sárkányok fogait, a gigászi jupiteri leviatán farkának egy darabját! És mindezen csodák között, de csak a szemet védő kormozott üvegen keresztül, még egy eleven Nap-lakót is szemügyre vehetnek!

Hogyan, drága Madame? Hogy Mars-lakók? Nem, ilyenek nincsenek a mi szerény bemutatónkon. Hogy hol? H. G. Wells? Világok harca? Félix J. Palma?

Ó, drága Hölgyem, hát nem szabad mindent elhinni, amit olvas! Tudom, hogy ez a spanyol férfiú mily’ nagyszerűen ír, én magam is gyermeki rajongással veszem kezembe kis füzetecskéit. Hogy Önöknél egy vaskos könyvbe fűzve adták ki a történetet? Annál jobb!

Señor Palma nem csinált mást eme új könyvében, Az ég térképében, mint az ember örök vágyát lovagolta meg. Még az olyan nagyra becsült tudós fők is, mint Kepler vagy Voltaire, arról ábrándoztak, hogy megismerjük más világok lakóit, még ha azok több ezer láb magasak is! Így hát Palma fogta magát, és szemérmetlenül összefércel mindent, ami csak az eszébe jutott. Mert hát mi köze lenne az egésznek Wellshez, aki éppen lehordani készül a regény elején egy szemtelen amerikait, aki azt a pökhendi Edisont tette meg a Marslakók elleni háború hősének? Vagy egy déli-sarki expedíciónak, ami a Föld közepébe vezető átjárót keresi? Egy habókos amerikai úri hölgyről már nem is beszélve? És mégis, drága Hölgyeim és Uraim, én, aki oly’ csodákat láttam, amit nemes szívük el sem hinne, azt mondom, nem lehet nem rajongani ezért a műremekért!

Hogy már az előző regény is teljesen abszurd módon lopta – pardon, emelte át – más művek elemeit? Drága Uram, gentlemanek közt szólva, itt különbözik a zseni a tolvajtól: mert Palma úr olyan, mint egy mesterszakács, aki az elé rakott alapanyagokból – bármilyenekből! – tökéletes lakomát csinál! Ugyanez a helyzet itt is, egy csodás történetet kapunk a pénzünkért, melyet a fantázia és a valóság ezer ismerős darabjából illesztett össze. Szerelem, önfeláldozás, izgalom, humor, az Univerzum csodái! Való igaz, a kissé kotnyeles narrátor mintha itt-ott már túlzásba esne, és teljesen meg tudom érteni, ha a tisztelt nagyérdeműnek megfekszi a gyomrát ez a nyakatekert fogalmazvány, de ezért ne hagyják cserben a regényt! Mert nem csupán önfeledten szórakoztató, ahogy követhetjük Mr. Wellst, amint saját bőrén tapasztalja a marslakók invázióját, de roppant módon intelligens is! Igazi pezsdítő szellemi játék, a régi és a modern megkapó keveréke.

Nos, igen, Monsieur, valóban, itt nincsen annyi sziporkázó meglepetés, nem vezeti úgy az olvasót az orránál fogva, mint az előző művében. Viszont ettől nem lett rosszabb, sőt, az író stílusa még jobb is! Igen, ahogy az Úr mondja, így legalább nem tűnik az egész holmi ócska bazári mutatványnak… Minden bizonnyal még így is elkápráztatja azokat, akik szeretik, ha itt-ott azért még meglepetések érik őket. Persze kissé engem is elszomorított, hogy aki figyelt, az könnyedén kitalálhatja a regény feloldását. Na nem a legvégét, azt azért nem, de azt igen, amikor… 

De kérem! Dehogy árulnám el a megoldást! Csak annyit említettem, hogy aki ismerte az előzményt, az könnyedén rájöhetett, rejtély és meglepetések ide vagy oda. Félix. J. Palma még mindig igazi szélhámos, egy igazi bűvész, aki bármit elhitet az olvasójával, hogy aztán huss, egy csapásra tegyen minket nevetségessé! De ne higgyék, hogy ezért mi haragszunk rá, ó nem! Hiszen mindez csak látszat! Nem lehet haragudni arra, aki ily’ mesteri módon viszi véghez eme grandiózus mutatványát! Ráadásul a lélek mélységeit is feltárja, oly’ megkapó, oly’ bájos, amikor az emberi szellemről ír, hogy azt is megbocsátjuk neki, amikor kissé túlszalad a tolla.

Ezért hát, Hölgyeim és Uraim, bátran vegyék kézbe eme nemes férfiú könyvét, különösen, ha már ismerik az előzményeket. Nem fogják megbánni, sőt, biztos vagyok benne, hogy remegő szívvel fogják kívánni, bárcsak a kezükbe vehetnék már a folytatást!

Nem, nem azért beszélek szép szavakkal erről a könyvről, mert én is hasonló ablakot nyitok a Világmindenség csodáira! Kérem, én csak egy szerény öregember vagyok, aki fel kívánja lebbenteni az emberek szeméről a fátylat, hogy bekukkantsanak a távoli planéták csodás világaiba! Az, hogy ezért elfogadok néhány szerény centávót, csak természetes. 

Jöjjenek, jöjjenek! Tekintsék meg a Vénusz madarait, a Hold denevéreit! Erre, erre!

2016. november 26., szombat

A legjobb nem angolszász fantasztikum

A Mandiner.sci-fin indult egy remek sorozat, ami a közép-európai országok fantasztikus irodalmát hivatott bemutatni az adott ország alkotóinak szemén keresztül. Ennek kapcsán több helyen felmerült, hogy milyen jó lenne több, nem angolszász fantasztikumot olvasni. Sokat beszéltünk erről makitrával, és arra jutottunk, hogy az emberek talán nem is ismerik, milyen remek, modern, nem angolszász fantasztikus művek jelentek meg idehaza. Így most ketten összeszedtünk egy csokorra való olvasgatni valót azoknak, akik jobban el szeretnének mélyülni ebben a közegben. A rövid bemutatók után pedig linkek vezetnek a könyvekről, képregényekről készült írásainkhoz, ha netalán nem sikerült volna valakit meggyőznünk.

Andreas Erschbach: Hajszőnyegszövők (német)


Több helyen olvastam, hogy az olvasók annyira bizarrnak találták a címadó ötletet, hogy nem tudták teljesen élvezni a történetet. Szerintem ezzel veszítenek, mert a német szerző novella-ciklusa költőiséggel képes ábrázolni egy, a társadalom minden szintjén elnyomó diktatúrát. Ugyan a történetek egy végső csavarra vannak felfűzve, de hétköznapiságukban annyi eredetiség van, hogy soha nem válik unalmassá. A nyitó és záró epizód pedig olyan szívfacsaróan emberi, hogy nem lehet kivonni magunkat a hatása alól. (makitra)

Bővebben itt és itt is!

Jacek Dukaj: Extensa/Más dalok (lengyel)


Dukaj talán az egyik legzseniálisabb kortárs fantasztikus szerző, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egyből két könyvével is szerepel itt - pedig csak három jelent meg magyarul! Az Extensa egy furcsa, már-már szépirodalmi közegből lassan kiépülő poszthumán jövő képét tárja az ember elé, ahol az emberi és a galaktikus léptékek különös módon keverednek. A Más dalok pedig egyike a legjobb fantasztikus regényeknek: egy olyan alternatív világ, ahol a négy alapelem határozza meg a világot. Egy precízen kidolgozott fantasy, aminek szinte eposzi története van, ahogyan a hajdani hadvezér újra visszatér, hogy szembeszálljon… magával a Káosszal! Kötelező mindenkinek, aki szereti a fantasztikumot! (acélpatkány)

Bővebben az Extensáról itt, a Más dalokról pedig itt!

Félix J. Palma: Az idő térképe (és Az ég térképe) (spanyol)


Palma végtelenül pimasz: elhiteti velünk, hogy egy viktoriánus szerelmesregényt olvasunk, pedig… Az idő térképe nyíltan épít H. G. Wells klasszikusára, Az időgépre, de ezt olyan könnyedséggel és eleganciával teszi, hogy nem lehet nem szeretni még akkor sem, ha esetleg az agyunkra megy a tudálékos narrátor. Ráadásul a szerző jó párszor ejt át bennünket, az orrunknál fogva vezet, hogy aztán jót nevessen hiszékenységünkön. És szerencsére idén már a folytatást is kézbe vehetjük, Az ég térképében most a Világok harca elevenedik meg: szó szerint, ugyanis Wellsszel együtt szemtanúi lehetünk, ahogy a marsiak megtámadják a Földet! Igazán örömteli szórakozás Palmát olvasni. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei (és folytatásai) (ukrán)


Harry Potterként próbálták eladni az ifjú varázsnövendék karrierjének csúcsán, de persze mi sem állt távolabb az ukrán szerzőpárostól. Marina és Szergej Gyacsenko nem kevesebbet, mint az élet teljességét mutatta be a szavakon keresztül; egy egyszerű történettel rávilágított, hogyan találhatjuk meg a helyünket, a mi életünket. Egy remek, olvasmányos könyv finoman felvezetett rejtéllyel és csattanóval, nem kimondott, de felismerhető kelet-európai ízzel. (makitra)

Bővebben itt!

Andri Snaer Magnason: LoveStar (izlandi)


LoveStar, a zseniális feltaláló privatizálja a szerelmet! De mi történik akkor, ha a tökéletes szerelmes párt nem egymásnak rendelik a fizikai törvények? Ebben az abszurd szatírában a sci-fi elemek tobzódnak, hogy aztán egy őrült kavalkádban a szerző elmondhassa véleményét a világról, a médiáról, reklámról, kapitalizmusról, szerelemről és az emberi gyengeségekről. Nem szokványos sci-fi ez (már ha az egyáltalán), de éppen ezért nagyon érdekes és érdemes is elolvasni (a kisebbeknek pedig ajánljuk az Időládát vagy A kék bolygó történetét). (acélpatkány)

Bővebben itt és itt is!

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve (finn)


Ebben a klasszikus (young adult) disztópia alaphelyzetben a jövő Skandináviájában a víz már szűkös erőforrás, amit a kínai gyökerű elnyomó állam oszt be, a falusi embereknek pedig nagyon meg kell gondolniuk, hogyan osztják be, amilyük van. Ebben a világban a teamesterség tradíciója egy titokkal is párosul, amit a lassan felnőtté váló Noriának meg kell őriznie: egy bővízű forrás helyét. De képes a barátai szenvedését látva fenntartani a titkot, vagy mindent sutba dobva megpróbál segíteni az egyszerű embereknek? A felelősség és felnőtté válás mesélje ez, megfűszerezve jó adag ökotudatossággal. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Szakurazaka Hirosi: A holnap határa (japán)


Aki látta már az amerikai filmváltozatot, annak is érdemes elolvasnia ezt az amúgy rövid kis könyvet. Az hagyján, hogy a befejezése más, mint a filmé, de a regény akciódús és sokkal jobban bele tudunk helyezkedni a főszereplő helyzetébe. Remek kis akicóregény (military sci-fi a javából), ami nem annyira japán, hogy ne tudja élvezni egy európai olvasó. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Enki Bilal: A szörny-tetralógia (bosnyák/francia)


A bosnyák származású francia képregényrajzoló talán saját élményeit dolgozta fel a háborús árvák történetében - ezt nem tudom. De a Szörny-tetralógia ezzel együtt is sokat akar mondani az életről és abban betöltött szerepünkről, bár az adott válaszokkal nem mindig értek egyet. Ennek ellenére is egy fantasztikus munkát tarthat kezében, amit a legmagasabb szintű művészi tudással alkotott meg Bilal. Képei, hangulatai sokáig az olvasóval maradnak. (makitra)

Bővebben itt!

Alejandro Jodorowsky - Juan Gimenez: Metabárók kaszta (chilei-argentin)


Tesztoszteronnal dúsított Dűne-átirat - akár így is jellemezhetném Jodorowsky látomását, de ezzel igazságtalan lennék. Az argentin rendező meg nem valósult filmtervét használta fel nagyszabású képregényéhez, ami egy spirituális utazás emberségünk mélyére. Vajon mi teszi az embert emberré? - teszik fel a kérdést burkoltan a Metabárók. A válasz ugyan cseppet karcsúnak bizonyul, de az egyes generációk története olyan emlékezetes, hogy ezt a hiányosságot könnyű megbocsátani ennek a színpompás képregénynek. (makitra)

Bővebben itt és itt is!

Joun In-Van: Árnybíró (dél-koreai)


A közel 10 évvel ezelőtti hazai manga-bummnak volt az első fecskéje úgy, hogy nem is japán, hanem koreai képregényről van szó. Azonban nagy szerencsénk volt vele, hiszen minden tartalmazott, amit a távol-keleti képregényekben szeretni lehet: bolondosság és mélység egyaránt, mindez szemet gyönyörködtető képek mellett. Története a látszatokról és a mögötte lévő valóságról, valamint az ebből kiutat kereső emberről mindenkihez egyformán szól, éljen a földgolyó bármely távoli pontján. (makitra)

Bővebben itt!

+1: Cixin Liu: A háromtest-probléma (kínai)


Valamit tudhat a hamarosan magyarul is megjelenő Cixin Liu (Liu Küszin? Nem vagyunk túl jók kínaiból…) regénye, hiszen még Hugo-díjjal is jutalmazták. Sőt, hazájában még mozifilm is készül belőle, ami várhatóan nemzetközi forgalmazásba is be fog kerülni. Liut Kína legfontosabb hard SF szerzőjeként tartják számon, ebben a könyvében a kínai kulturális forradalom története kapcsolódik össze egy furcsa, jelenbeli tudományos problémával és kínai tudósok titokzatos halálával. Hogy mi áll mindennek a hátterében? Az már önmaga spoiler lenne, legyen elég annyi, hogy mi izgatottan várjuk, hogy elolvashassuk a trilógia nyitókötetét. (acélpatkány)

És amikről azt hallottuk, hogy szintén jók, csak mi még nem olvastuk:

Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek (lengyel)
Andrzej Sapkowski: Vaják-sorozat (lengyel)
Jerzy Sosnowski: Aglaja (lengyel)
Szergej Lukjanyenko: Őrség-sorozat (orosz)
Ondřej Neff: Sötétség (cseh)

2016. november 24., csütörtök

Kilgore Trout: Vénusz a kagylón

Tudjátok, ki az a Kilgore Trout? Biztosan tudjátok - ha nem, akkor sokkal több Vonnegutot kellene olvasnotok. Mr. Trout a XX. század legnagyobb science fiction írója, sőt, a legnagyobb írója, humanistája és gondolkodója volt. Nem mellesleg Kurt Vonnegut Jr. nem kevésbé érdemes író agyszüleménye.

Mr. Trout több száz sci-fi regény és több ezer novella szerzője, elég csak megnézni a Wikipedia oldalát. Legnagyobb tragédiája az volt, hogy az írásai főleg "pumás" magazinokban jelentek meg, így az emberek maximum szexshopokban találkozhattak velük. Kevés igazi rajongója volt (azok közül a legkiemelkedőbb persze Billy Pilgrim, akit elraboltak a tralfamadori idegenek, és Eliott Rosewater, a busás Rosewater vagyon örököse). Viszont, hála Mr. Vonnegutnak, Trout könyvei sokak szemében igazi kincsekké váltak.

Nos, ami a valóságot illeti - de ki mondaná meg, mi a valóság? - a The Magazine of Fantasy and Science Fictionben 1974/75-ben megjelent Trout Vénusz a kagylón (Venus on the Half-Shell) című regénye, majd 1975-ben önálló kötetként. Mutatom:


Ezt a regényt Vonnegut az Áldja meg az isten, Mr. Rosewater című könyvében említi, mutatom:

"Fred azt hitte, hogy Lila nem figyeli, letette a Szép Otthont, és kézbe vett valamit, ami pokolian szexi puhafedeles regénynek látszott. Vénusz a kagylón volt a címe, és Kilgore Trout írta. Hátsó borítóján egy izgi jelenet rövidített részlete volt olvasható. Így szólt:

Margaret, a Shaltoon bolygó királynője földre hullatta a palástját. Semmit nem viselt alatta. Kemény, fedetlen keblei büszkén, rózsásan meredtek előre. Csípője és combjai hívogatóak voltak, mint egy áttetsző alabástromlant, s oly fehéren ragyogtak, mintha belső fény izzott volna bennük.
– Bolyongásaidnak vége, Űrvándor – suttogta, a vágytól rekedten. – Ne keress tovább. Megtaláltad a választ: a karjaim közt.
– Istenemre, csodálatos válasz, Margaret királynő – felelte az Űrvándor, és megizzadt a tenyere. – Hálásan el is fogadom. De ha teljesen őszinte akarok lenni hozzád, meg kell neked mondanom, hogy már holnap újra útra kell kelnem.
De hiszen megtaláltad a választ, megtaláltad a választ – kiáltott fel a királynő, s erővel illatos ifjú keblei közé vonta a férfi fejét.
A férfi mondott valamit, amit a királynő nem hallott. Kartávolságra tolta magától az Űrvándort.
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, Margaret királynő, hogy amit te kínálsz, az borzasztó jó válasz. Csak történetesen nem az a válasz, amit én keresek…

Fénykép is volt Troutról: Öreg volt, nagy fekete körszakállal. Rémült, öregedő Jézus, akinek életfogytiglani börtönre változtatták a keresztrefeszítési ítéletét."

Ennyi, nem több. És hogy akkor hogyan lett ebből egy megjelent könyv? Úgy, hogy Philip José Farmer, aki szintén sci-fi író volt, megírta a könyvet (és ahogy látszik, fiktív szerzőfotót is készítettek hozzá). A fáma szerint Vonnegut kezdetben vonakodott az ötlettől, de végül beleegyezett, sokáig pedig azt hitték, ő maga írta a könyvet. De ez persze szamárság: Vonnegut nem vetemedett volna ilyesmire. A könyvet aztán persze lefordították olaszra, németre és franciára is.

Végezetül pedig íme három másik borító, ezzel zárnám ezt a történetet:

2016. október 6., csütörtök

A vízvadász

Felkelsz. Iszol egy kortyot az ágy mellett lévő pohárból. Elmész a mosdóba, könnyítesz magadon, kezet, arcot és fogat mosol. Reggelihez iszol egy pohár vizet. Elmész otthonról. A munkahelyeden vár egy csésze kávé, egy flakon ásványvíz. Este beülsz egy barátoddal valahová, iszol valamit. Hazaérsz, lezuhanyozol, fogat mosol, aztán lefekszel aludni. Napi rutin. És most képzeld el mindezt víz nélkül!

Paolo Bacigalupi le sem tagadhatná, mennyire érdeklik a jelenünk ökológiai folyamatai. Első regényében, A felhúzhatós lányban, amivel berobbant a sci-fi világába, az emberi tevékenység a Föld ökoszisztémájának teljes átalakulásához vezetett, a jövőben az emberek a géntechnológiával küzdenek az ellen, amit szintén az ő géntechnológiájuk okozott. Olyan lehetséges jövő ez, aminek a körvonalait már ma is látjuk. Új regényében, A vízvadászban (The Water Knife) szintén egy közelebbi lehetséges jövőbe enged bepillantást, ami azonban sokkal ijesztőbb, mert a mindennapos hírek egyre inkább rámutatnak, mennyire reális ez a vízió: amikor az ivóvíz már nem annyira mindennapi, mint ma hisszük.

„A tévés időjósok aszályról beszéltek, de az aszály szóban az is benne volt, hogy egyszer véget ér. Egy múló esemény volt csupán, és nem status quo.”

Amerika délnyugati részén, pár percnyire a jövőben a víz az életnél is drágább. Az aszályok, a folyók szabályozása, az elsivatagosodás, az egyre kiszámíthatatlanabb és embert próbálóbb időjárás miatt egyre több város, sőt, egész államok vízellátása kerül veszélybe. Ahol pedig egy dominó felborul, ott minden vele bukik: egy város elnéptelenedése menekültek százezreit szórja szét, akik az új városaikban szintén megnehezítik a vízellátást, és ez így halad egészen addig, amíg a városok és államok gyakorlatilag önállósodnak. Az USA még létezik, de amíg nem robban ki nyílt háború Kalifornia, Nevada és más államok között, amíg a városok és cégek a saját módszereikkel, minél kevesebb halálos áldozattal intézik az ügyeiket, addig a szövetségiek nem szólnak egy szót sem. Így aztán az olyanok, mint Catherine Case, szinte tejhatalommal rendelkeznek. Case egyetlen célja, hogy biztosítsa Las Vegas vízellátását, ehhez pedig bármit megtesz. Az ő legjobb ügynöke Angel, akit a nő a pokolból emelt maga mellé. Amikor felröppen a hír, hogy a pusztulás szélén álló Phoenixben valami furcsa dolog készül, ami veszélyezteti Case terveit, a férfi azonnal odautazik. Mindeközben Lucy Monroe, a válságban szenvedő újságíró nyomozni kezd, amikor egy barátját brutálisan megcsonkítva találják, a texasi menekült Maria pedig akaratán kívül sodródik bele az egészbe, miközben kétségbeesetten igyekszik elmenekülni a phoenixi nyomornegyedek kilátástalanságából.

A három szálon futó történet nem tartogat hatalmas invenciókat: csavarok vannak, és a nyomozás is kifejezetten érdekesre sikerült, de aki valami hatalmas bravúrt vár, az csalódni fog. Bacigalupi regényének a legnagyobb erénye az, hogy brutális kegyetlenséggel mutatja meg ezt a pusztulás szélén egyensúlyozó világot. Nem csupán Maria, de a másik két szereplő szemén keresztül is láthatjuk, a vízhiány hogyan tette pokollá milliók életét, és hogyan válik egyre reménytelenebbé a helyzet. Megannyi ötlet sorjázik a lapokon, megannyi apróság, amitől teljes lesz a kép, amitől aztán nem tudunk szabadulni. Ne tévesszen meg senkit a borító, a sivatagban álló, önellátó hipermodern toronyházakon kívül nem sok futurisztikus ötlet szerepel a könyvben, éppen annyi, amennyit elvárhatunk pár évvel, évtizeddel a jövőben. Nem, ez a sztori akár napjainkban is játszódhatna, csak legfeljebb nem Amerikában: hiszen a Közel-Keleten és Afrikában mindennapos probléma az ivóvíz biztosítása. Csak az ilyesmi sokkal sokkolóbb, ha nem több ezer kilométerre történik, hanem a mi házunk táján.

Cam Floyd illusztrációja a Hamuvároshoz,
ami ebben a világban játszódik

A három szereplő sorsa is ezért lesz számunkra átélhető: hiszen ők is a normális világukból kerültek majdnem egyik napról a másikra ebbe az apokaliptikus környezetbe. Mindegyikük élő, lélegző figura, célokkal és elképzelésekkel, hibákkal és reményekkel. Közülük talán csak Lucy lóg ki a sorból: ő az, aki nem képes alkalmazkodni, bármennyire is próbál. Változik a könyv során ő is, de – ahogyan azt Maria is elmondja –, nem képes megérteni a megváltozott világot. Ezzel szemben Angel és Maria is már az új világ embere, elfogadják, hogy nem fog visszatérni az az idő, amikor a víz csak úgy a csapból folyt. Éppen ezért lesz húsba vágó és a regényhez tökéletesen illő a befejezés. Szerencsére Bacigalupi nem engedett a csábításnak, hogy azt a véget hozza el, amit elvárna az olvasó, hanem ami egy ilyen világban logikus.

A vízvadász mint történet nem kiemelkedő, azonban a benne fogalt jövőkép erőteljes és sötét. Igen, hallottuk már, mi fog történni a jövőben, ha ilyen mértékben pusztítjuk a bolygót, de az egész világ lelketlensége és az érzés, hogy egy új rend kialakulásának vagyunk a szemtanúi, egészen leköti a figyelmünket. Nem annyira sziporkázó, mint A felhúzhatós lány (és nem is annyira futurisztikus), de talán pont ezért emberközelibb és átélhetőbb.

2016. október 2., vasárnap

Aurora

Az embernek a Föld a bölcsője. De a gyereknek egyszer el kell hagynia a bölcsőjét. Ez a Ciolkovszkijhoz köthető mondás már egy évszázada az alapját képezi minden sci-finek, ami az űr meghódításával foglalkozik. És az embernek, mint fajnak, az evolúciós kényszer miatt valóban érdemes azon ügyködnie, hogy a Földön kívül is meghonosodjon, így téve még biztosabbá a fennmaradását. De fel kell készülnünk rá, hogy a bölcsőn kívül bizony nagyon nehéz az élet – ha nem egyenesen lehetetlen. Kim Stanley Robinson épp erről írt regényt: az Aurorát.

A nem nevesített űrhajón már másfél évszázada utazik egy csoport ember, hogy letelepedjen az Aurora nevű bolygón (pontosabban holdon). A komplex hajó két gyűrűből, azok pedig több egységből állnak, különböző biomokból, más és más tulajdonságú életterekből a trópusitól a sarkköriig. Emberek, állatok, növények, baktériumok és vírusok utaznak az űrben, kényes egyensúlyt fenntartva. Azonban az eltelt évek alatt a hajóban és a biomokban egyre több a probléma. Ezeket a problémákat az utazás utolsó szakaszán általában Devi oldja meg: őt hívják, ha valami meghibásodás történik, különös, új kór ti fel a fejét, vagy más rejtélyes dolog történik, amire elsőre senki nem találja a megoldást. Mivel a hajó hamarosan eléri úti célját, Devi egyre feszültebb, és ami a legfontosabb, egyre kevésbé alakul jól a kapcsolata lányával, Freyával. Freya végül inkább úgy dönt, otthagyja családját, és bejárja az egész űrhajót, így amikor a telepesek megérkeznek az Aurorára, ő válik az egész csoport „képviselőjévé”. Viszont mikor célba érnek, anyja már nem él, és Freyának kell helyt állnia az új problémákban, amik az új naprendszerben várja az embereket.

Az Aurorát az ember akaratlanul is úgy olvassa, hogy közben a szerző korábbi regényével, a 2312-vel hasonlítja össze. Mindkét regény hard sci-fi, hiszen Robinson gyakorlatilag végigveszi a regényben, milyen veszélyek és nem várt hatások jelentkezhetnek a hosszú űrutazás alatt, mind fizikai, biológiai és társadalmi, pszichés szempontból. Ez a része a könyvnek roppant érdekes és izgalmas, az új világ felfedezése, a felmerülő kérdések megoldása – vagy azok megoldására tett kísérletek –, mind-mind jól átgondoltak és a tudományos szemléletet kedvelő olvasók számára lehengerlőek lesznek. De mi van a többi olvasóval?

A többi olvasót Robinson mintha minden erejével el akarná idegeníteni könyvétől. A hosszas leírások önmagukban is nehezítik az olvasást, de a főhősnek megtett Freya karaktere egyenesen lehetetlenné teszi, hogy az ember bevonódjon. És, ha mindez nem lenne elég, az író rátesz még egy lapáttal, ami egyszerre zseniális húzás és igazi olvasóriogató: a narrátornak az űrhajó mesterséges intelligenciáját teszi meg. Ez néhol kifejezetten mulatságos jeleneteket eredményez, ugyanakkor szenvtelen, sokszor száraz és tényszerű elbeszélést von maga után. Bármennyire is hatalmas teljesítmény a 2312-höz képest a karakterekben nem túl erős Robinsontól, hogy az ember megszereti a hajót – a leghatásosabb jelenetek éppen hozzá kapcsolódnak –, ez a megoldás egy ennyire tömör tényanyaggal feltöltött könyvnél kész „öngyilkosság”.

Ennek ellenére mégis jobb könyvnek tartom, mint a 2312-t. A világa nem annyira ötletes – korábbi regényét ilyen szempontból az egyik legegyedibb jövővíziónak tartom –, de a történet nem vesz fel olyan érdektelen mellékvágányokat, mint ott, nem érezni, hogy a sztori csak alibi, és a szerző igazából nem is tudja, mit akar vele kezdeni. Nem kapunk nagy drámákat, nem történnek nagy fordulatok, de legalább eljutunk A-ból B-be, és már ez is valami. Ugyan a könyv lezárása túl hosszú, és éppen ezért nem igazán hatásos, azt kell mondanom, csak itt éreztem, hogy le tudnám tenni szívfájdalom nélkül a regényt, ami 500 oldalnál nem olyan rossz (pláne ha szembeállítom a 2312-vel).

Meglátjuk, az új regénye, a 2017-ben megjelenő New York 2140 melyik irányt fogja képviselni: a nevetséges történettel megtöltött egyedi világépítést, vagy az érdekes narratív megoldásokkal operáló, tudományos történetmesélést. Addig itt van az Aurora, ez az űrbéli élethez elengedhetetlen kézikönyv – a Sevenevesszel együtt mindenképp érdekes olvasmány.

2016. július 4., hétfő

Az idő térképe

Erre, erre, tisztelt Hölgyek és Urak, Mesdames, Messieurs, Damen und Herren, jöjjenek közelebb! Vessenek egy pillantást a spanyol Félix J. Palma történetének csodájára, melyben nem kisebb tettre vállalkozik eme lángemléjű férfijú, mint hogy feltárja Az idő térképét! El mapa del tiempo, ahogyan e zseniális író mondaná, tessék csak tessék! Szerelem, hazugság, gyilkosság, ármány, hősök és gonosztevők, feltalálók, írók, nyomozók, automaták és maga az időgép! Jöjjenek, csak jöjjenek, nem fogják megbánni!

Csodálatos szellemi játékra invitálom az Olvasót, vissza Londonba, az 1896-os évbe. Az évbe, amikor a londoniakat lázban tartó legismertebb könyvecske a sokak által már ekkor zseninek titulált író, H. G. Wellsnek a regénye, Az időgép, melyben a bátor feltaláló, az időutas eljut az emberi faj távoli jövőjébe, majd még tovább, egészen a Föld haláláig. De hogy mi köze van eme vékonyka kötetnek egy megtört szívű ifjúhoz, akinek szerelmét, egy whitechapeli szajhát Hasfelmetsző Jack gyilkolta meg évekkel ezelőtt? Hölgyeim és Uraim, sose feledjék, az idő útjai kifürkészhetetlenek, és bizony a szép reményű Andrew Harrington előtt is valami egészen csodálatos áll, ami örökké megváltoztatja az életét.

De ne dőljenek be, Hölgyek és Urak, Mesdames, Messieurs, a furfangos spanyol úrnak, de ne ám! Ez a pernahajder még a legfurfangosabb doveri zsiványokat is megszégyenítő módon képes rögvest bolondot csinálni az olvasóból! Nem átall egy szempillantás alatt olyan ötletesen és csibészesen csavarni a történeten, kedves Olvasó, hogy tátva marad a száj és kihagy a szív! A három füzetecske, melyeket egybe fűzött Senor Palma, újra és újra átverik a gyanútlan szemlélőt, aki ennek, csodák csodája, a leginkább örül! Sziporkázóan ötletes viktoriánus kaland ez, kedves Hölgyeim és Uraim, ahol nem csak az idő, de maga az ember, a lélek minden világos és sötét oldala is feltárul a szemünk előtt, bejárjuk a jövő háborúit, London kikötőit, a sötét whitechapeli sikátorokat, sőt, de ezt talán már mégsem illenék az Önök orrára kötnöm, hiszen akkor hol maradna a játék?

Aki esetleg azt hinné, bizony valami olcsó bazári mutatványt fog kapni a pénzéért, az most rögtön álljon a szemem elé, hadd vegyek elégtételt az író helyett eme sértő feltételezésért! Itt kérem egy igazi fantasztikus remekmű áll, egy olyan hatalmas irodalmi regényépítmény, amit még maga a nagy Wells is elismerne! Persze aki nem bírja a viktoriánus stílust, az vajmi keveset fog élvezni ebből, de ne féljen senki, Senor Palma nálam sokkal szebben használja ezeket a szavakat, cikornyás mondataitól az ember hamar ott találja magát, ahol a szereplői haladnak megfellebbezhetetlen sorsuk felé! Sőt, kedves Olvasók, drága felebarátaim! A köny utolsó tíz oldalán Senor Palma oly' csodásan ír, oly' mérhetetlen precízséggel, mégis hihetetlenül kecsesen kanyarítja a mondatait, hogy a szívnek meg kell szakadnia, a tüdőben bennakad a lélegzet! Csodálatos mestermunka ez, Hölgyeim és Uraim!

Mégis, nem átallok rámutatni, hogy bizony nem mindenkinek nyeri el a tetszését. Mi tagadás, néhol szerény személyem is úgy érezte, hogy hiába szép ez a történet és a mondatok, valami hiányzik. Tán túl lassú lett volna a könyv? Tán sokkal sziporkázóbb történetre számítottam? Esetleg engem is átvert - no most éppen nem a könyv és az író, hanem a könyvet körüllengő lelkesedés. Bármi is lett légyen az oka, minden zsenialitása ellenére Az idő térképe nem tudott maradéktalanul beférkőzni a szívem azon zugába, ahol a számomra oly' kedves olvasmányélményeket őrzöm, melyeket egy csendes téli éjszakán, kabócákkal teli nyári alkonyon, vagy éppen álmos őszi reggelen vennék a kezembe.

Lássák hát, drága Olvasó barátaim, hogy ez a könyv egy pimasz játék, fifikás lelemény, melynek szerzője mesteri módon gyúrta össze az irodalom és a történelem nagyjait, csodásan, biztos tollal felépítve a szavaknak eme Mennyekig érő katedrálisát! Lóvá teszi nem csak azt, aki tudományos fantasztikumot keres, de azt is, aki erre nem is számítana, lóvá tesz mindenkit, aki csak kezébe veszi eme könyvet, és nem is egyszer! De mi, mint említettem volt, kedves Hölgyeim és Uraim, Mesdames, Messieurs, Damen und Herren, mi ezért egy cseppet se haragudjunk a derék Palma úrra, sőt, faljuk mohón az oldalakat, csillogó szemmel kövessük a szereplőket, és izgatottan várjuk, vajon mivel fog meglepni bennünket az író úr, miközben pompázatos részletességgel és színpompával kirajzolódik a szemünk előtt maga Az idő térképe! Csak pár font, és ím, Önöké lehet a jövő! Tessék, csak tessék!


2016. június 11., szombat

A Hosszú Föld

Mi történne az emberiséggel, ha hirtelen végtelen számú új világ nyílna meg előtte – Földek, amelyek elsőre csupán kevéssel térnek el a mi világunktól? Milyen reakciókat adnának az emberek, ha kiderülne, hogy bárki képes ezekre a Földekre – és még tovább – átlépni, és ott teljesen új életet kezdeni? Mi történne a világunkkal, ha milliók kezdenének átszivárogni az új Földekre? És mi történne ezekkel a Földekkel?

Az elsősorban a Korongvilág regényekről ismert Terry Pratchett és az idehaza nem túl nagy renoméval – angol nyelvterületen viszont annál komolyabb hírnévvel – rendelkező Stephen Baxter ezeket a kérdéseket tartották szem előtt, amikor kiötlötték A Hosszú Föld világát. Az alapötlet persze Pratchetté, ő írt először erről az „univerzumról” a The High Meggas című novellájában, amit eredetileg az első Korongvilág regény alapjának szánt. Végül aztán Baxterrel közösen írt regénye 2012-ben jelent meg, mára pedig egy öt kötetes sorozattá nőtte ki magát.

Az alappremissza roppant egyszerű: végtelen számú párhuzamos világ létezik, a legtöbb ember pedig egy házilag is összebarkácsolható szerkentyű segítségével könnyedén eljuthat oda. Az Átlépés Napja után szép lassan a Föld egésze megváltozik: nyomorgók milliói hagyják ott eredeti világukat – amit lassan Irányjel Földnek kezdenek nevezni –, amerikai pionírok indulnak neki a vadonnak, hogy mint a XIX. században, úgy most is betörjék a szűz földeket. Az Irányjel gazdasága és kormányai megroppannak, súlyos kérdések kerülnek elő, miközben a szomszédos Földek egyre több embernek adnak otthont – mások pedig akár több ezer „lépésre” lévő világokat is meglátogatnak. És ami még ennél is fontosabb, az emberiség először találkozik más, egyesek szemében intelligens lényekkel, akiket csak trolloknak neveznek el.

Ezekkel és sok más momentummal foglalkozik a regény, éppen ezért ne is várja senki, hogy sodró, akcióval bővelkedő könyvet fog olvasni. Persze akad itt is akció, de az inkább csak színesítő elem, a középpontban inkább ennek a különös világegyetemnek – a Hosszú Földnek – a bemutatása áll. Amikor a főszereplő, Joshua Valienté – egy született átlépő, aki mindenféle eszköz nélkül képes egyik Földről a másikra ugrani – egy visszautasíthatatlan ajánlatot kap egy Lobszang nevű illetőtől – aki egyesek szerint a világ legfejlettebb mesterséges intelligenciája, saját maga szerint viszont egy gépi agyban reinkarnálódott nepáli motorkerékpár-szerelő –, az írók szinte fejest ugranak a két karakter utazása nyújtotta lehetőségekbe. Hatalmas tablót kapunk a Hosszú Földről, amihez még a be-beékelődő múltbéli és más jelenbeli szálak – mint a telepesek vándorlása és letelepedése – csak még több elemet adnak hozzá.

De éppen ez az, ami a legnagyobb baja a könyvnek: túl nagy ez a tabló. Túl sok a részlet, túl sok az érdekesség, Baxter és Pratchett pedig hol csak felvillantanak részleteket, hol belevesznek valamibe, miközben egyre inkább azt érezni, hogy a cselekmény megáll, ha volt is tét, az lassan jelentéktelenné válik – persze a végén felgyorsulnak az események –, és hiába a sok izgalmas kérdés, mindenen érződik, hogy majd a folytatásban lesz szerepe. Emellett viszont nem tud mást nyújtani: a karakterek korrektek, de Lobszangon kívül senkinek nincs igazi egyénisége - az ő egyénisége meg néha kifejezetten tenyérbe mászó -, a szöveg stílusára is inkább a korrekt jelző illik, ahogyan a jelenetek megírására és az információk adagolására is. Kellemes könyv, érdekes könyv, igazi klasszikus science fiction, ahol egy tudományos/fantasztikus elem hatását fejti ki és vizsgálja a társadalom egészére, és ebből a szempontból jelesre is vizsgázott a könyv, maga a Hosszú Föld koncepciója zseniális. Viszont ez még így is csak egy bevezető, annál többet nem is szabad várni tőle.