2013. február 17., vasárnap

Coraline

Neil Gaimannek nem egy művét vitték már mozgóképre, a Csillagpor után a Coraline című kisregényének készült el a mozgóképes adaptációja 2009-ben. Az animációs film sikeresen visszaadta Gaiman történetének furcsa és borzongató világát, így többek között nekem is kedvet csinált az eredeti történethez, ami 2002-ben jelent meg, és Hugót, Nebulát, Bram Stoker-díjat is megkapta, a Locus magazin olvasói pedig a legjobb ifjúsági (young adult) történetnek választották.

Coraline Jones egy kicsit furcsa családban él, és ő maga is kicsit furcsa, de igazából nem lóg ki a világból, talán kicsit kisebb a korához képest. Mikor szüleivel új házba költözik, első dolga, hogy felfedezi magának. Így lel rá a nappalijuk egyik ajtajára, ami sehova sem vezet - legalább is nappal nem. Egy éjjel ugyanis Coraline nyitva találja az ajtót, ami egy másik házba vezet - a másik házukba, ahol Coraline másik anyja és másik apja él. Illetve csak a másik anyja él ott, ugyanis az egész másik világot Coraline-nak teremtette, hogy a lány minél jobban érezze magát. Minden tökéletesnek is tűnik, kivéve, hogy gombot kellene varrni a lány szeme helyére, és valami furcsa éhség bújik meg a másik anya szeretete mögött...

Ez egy nagyon jó stílusban megírt, aranyos, néhol hátborzongató mese a kislányról, aki megtanulja, mi a szeretet, a bátorság, és hogy mi mindent kell kiállni azért, ami igazán fontos nekünk. Coraline szerethető karakter, aki bár más perspektívából szemléli a világ dolgait, mégsem különc, akármelyik gyerek lehetne, persze ő szerencsére elég okos és bátor is ahhoz, hogy szembeszálljon a másik anyával és megbirkózzon a veszedelmekkel. Gaiman nem foglalkozik sokat a dolgok hátterével, mert igazából egy gyerektörténetnél nem is kell. Nem az a fontos, a sárkány miért rabolja el a hercegnőt, hanem hogy a hős hogyan menti meg. A legérdekesebb mégis a másik apa, aki bár a gonosz teremtménye és szolgája, mégsem gonosz, csupán egy bábu. Érdekes alak, továbbgondolásra érdemes. És természetesen mint minden valamire való történetben, itt is van egy macska, aki segíti hősnőnket, hogy aztán őt is megmentsék.

A Coraline tehát egy modern mese, amit bátran lehet a kissé már nagyobb gyerekek kezébe adni, de akár a felnőttek is jól szórakozhatnak rajta, sőt, talán tanulhatnak is belőle. Aki pedig inkább mást próbálna ki, annak ott a film vagy a képregény változat, bár Dave McKean illusztrációi kellően borzongató hangulatot teremtenek.

2013. február 2., szombat

Kisistenek

Terry Pratchett eddig nálam szürke zóna volt, elvégre fantasyt nem olvasok, és bár biztos tényleg nagyon jók a modern írók művei, én megmaradok a science fiction kitaposott ösvényén, és csak néha-néha merészkedek át a rokon zsánerbe. Pratchettről is természetesen csak ódákat hallottam, illetve hogy a Korongvilág mekkora zsenialitás. Így hát csak idő kérdése volt, hogy én is szembetaláljam magam egy könyvvel. Ez volt a Kisistenek (Small Gods).

"Ne helyezd reményed az istenekbe! De a teknőcökben hihetsz."

A Nagy Isten Om - szent szarvak - Omnia hatalmas, omnipotens, transzcendens feljebbvalója, akit emberek milliói imádnak vagy félik a nevét, a Kvizíció pedig akárkit akármikor megkeres, hogy a nevében felvilágosítást adjon a haza és az isten megfelelő tiszteletéről. De mégis hogy lehetséges akkor az, hogy Tesveer, ez a jámbor, egyszerű lélek, egy napon egy kis teknősbékával kezd el beszélni, illetve az szólítja meg őt, és a páncélos teremtmény azt állítja, hogy ő Om. Persze egy teknős nem valami isteni forma, nem igaz? Inkább egy bika, vagy ilyesmi. Om sem szeretne tovább ebben a teknőben maradni, pláne mert azok az átkozott sasok előszeretettel kísérleteznek a teknősök repülési képességével. De mit tehet egy teknős és Tesveer, szemben egész Omniával és Vorbisszal, a hideg kvizítorral, aki állítólag Om nagyobb dicsőségére akár az egész világot felégetné?

Különös regény a Kisistenek. Alapvetően tele van abszurd és mulatságos ötletekkel, helyzetekkel és fordulatokkal, ugyanakkor mégis hihetetlenül okos, nagyon fontos kérdéseket taglal, igyekszik a legtöbb oldalról megvizsgálni, és sok okos kijelentést tenni. A könyv hangulata furcsa keveréke a humorosnak és az ijesztőnek, a könnyednek és a komornak. Mondhatnánk, Pratchettnek semmi se szent, és igen, amiből lehet, abból viccet csinál, legyen az filozófia, vallás, háború, istenek, próféták és így tovább. Ugyanakkor Pratchett egyvalamit többszörösen aláhúz a regényében: tisztelni kell az életet és a másik embert. Humanitása miatt lesz elborzasztó pár elejtett utalástól is az omniai Kvizíció, élén Vorbisszal, akinek a karaktere az egész könyvre sötét árnyékként vetül, egyes lapokon megfagy az emberben a vér, ha róla olvas.

"A hazugságokért meg kell halnia az embereknek. De az igazság túl becses ahhoz, hogy meghaljunk érte."

A regény nagyon sok dologról szól. Főként persze az igazságról, és hogy az embernek mégis hol a helye, mit kell tennie és mit tehet egy olyan világban, ahol nem igazán lehet egyértelműen eldönteni, mi az igazság. Azzal, hogy a nagy Igazság - vagyis az egész Korongvilág természetének - kérdését tette meg fő oknak, ami katalizátorként működik a szereplők számára, Pratchett könnyen adhat lehetőséget az olvasónak, hogy eltűnődjön a világ dolgain. Az igazság több forrásból fakadhat. fakadhat az istenektől, de éppen Omnia a példa rá, hogy az emberek milyen gyorsan képesek a legegyenesebb irányt is a felismerhetetlenségig megváltoztatni - még akkor is, ha léteznek istenek! És mi a helyzet a tudománnyal? Igazából az se sokkal jobb. Persze, az egzakt dolgok azok igazak maradnak, a Föld akár gömbölyű, akár egy korong ami egy teknősön utazik. De mi a helyzet az igazán fontos dolgokkal? Az élet, a világmindenség meg minden? Ha nem a vallás ad választ, a filozófia képes rá? Pratchettnél mindenki ember, aki addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér, és sokszor nem lát tovább a saját orránál. Korlátoltak vagyunk, és képmutatóak: a filozófusok csak addig szapulják az isteneket, amíg azok nincsenek a közelben, az omniaiak már nem Omban hisznek, ezért lesz ő csupán egy teknős, aki bármikor elveszítheti utolsó hívét. És még Om is korlátolt, aki csak a saját érdekeit látja. De Pratchett nem lenne igazán jó mesélő, ha nem nyújtana megoldást, nem villantaná fel, hogy igenis van módja az embernek, sőt, még egy istennek is, hogy változtasson a dolgokon.

"...ez lényegében muris egy világ."

A Kisistenek nem azért lesz mestermű, mert nagy dolgokról beszél, hanem ahogyan ezekről beszél. Hisz hogyan máshogy ragadna meg a legjobban egy gondolat az emberben, ha nem egy mulatságos fordulathoz, anekdotához, történethez kapcsolódóan? A Kisistenek pedig mulatságos kis regény, ami éppen azért, mert ezen az egyetemes nyelven szól az emberhez, képes olyan nehéz kérdésekről beszélni, mint a vallás vagy az emberi élet. Tesveer és Om története mindenkit elkísér, aki olvasta a könyvet, és szinte biztos, hogy később is vissza fog térni a Korongvilágra.