A következő címkéjű bejegyzések mutatása: trenka csaba gábor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: trenka csaba gábor. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. november 6., csütörtök

Ajánlás

Nagyon régóta a blog mellett különféle honlapokon is jelennek meg írásaim (ezekről folyamatosan frissül az oldalt látható Írások fül linkekkel). Ezek is általában science fiction témájúak, mint ennek a blognak a legtöbb bejegyzése, de az elmúlt időszakban megszaporodtak azok az írások is, amelyek szépirodalommal vagy filmekkel foglalkoznak. Sajnos, ha az ember elaprózza az idejét - amiből néha meglepően kevés van - és az energiáit - amiből sose lehet elég -, ráadásul arról nem is beszélve, hogy a múzsa se mindig akkor csókolja az embert homlokon, amikor kellene, könnyen azon veheti észre magát, hogy a személyes terepet háttérbe szorítja más elvárások mellett. Így van sajnos ezzel a bloggal is, sokszor vagy nincs miről írnom, vagy ha lenne, azt nem ide szánom - sokszor azon egyszerű oknál fogva, hogy recenzióra kapott könyvről van szó. Az utóbbi időben pedig azon is elgondolkodtam, vajon a blogom olvasói tudják-e, hogy máshol is megjelennek írásaim? Nem tartozom ugyan az önmagukat promózó emberek közé, de be kell látnom, nem árthat, ha néha felhívom a figyelmet más írásaimra is. Így aztán összeszedtem egy csokorra valót az elmúlt hónapok legjobb, legérdekesebb kritikáiból, ajánlóiból, amit az Ekultúrán és a Próza Nosztrán jelentek meg.


Kőrösi nevével a Milyen egy női mell? című "generációs regény" hangoskönyv változatának kapcsán találkoztam, ami egy kifejezetten szórakoztató mű volt. A 303 magyar regény, amit el kell olvasnod listáján szerepel ez a rövidke könyv, amit egyébként legálisan le is lehet tölteni. Mivel igyekszem magamat felhozni (magyar) szépirodalomból, ezért neki is álltam, és egyáltalán nem csalódtam. Egy nagyon különös kis regényt kaptam, aminek a nyelvezete és a különös atmoszférája azonnal magával ragadott. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki nem fél kísérletet tenni egy igazi posztmodern regénnyel.


Pálfi talán korunk legjobb magyar rendezője, ezt már bizonyította mind a Taxidermiával - ami az a film, ami talán a legmélyebb hatást tette rám egész életemben - és a zseniális Final Cuttal. Szomorú aktualitás, hogy végül úgy néz ki, semmi nem lesz a monumentális Toldi filmjéből, de ez a "zsebpénzből" készült szürreális, egyszerre vicces és nyomasztó, allegorikus jelentekkel és hihetetlen eseményekkel teli szkeccsfilm az idei legjobb filmélményem. Aki szereti az ötletes és vizuálisan magával ragadó filmeket, annak a Szabadesés kötelező darab.


Kedvenc szerzőm végül csak megjelentette szegedi "ifjúsági" regényét, ami a hetvenes évek világába kalauzolja el az olvasót. Aki olvasott már Trenkát az tudja, mire számíthat: különös világ, ami a hétköznapi mögött létezik, vad és felfoghatatlan életet élő fiatalok, szerelem, halál, alkohol, látomások, a legkülönfélébb alakok, mindez nyakon öntve egy olyasfajta stílussal, ami sokaknak dagályos lehet, másoknak művészieskedő, de aki szereti, az el fog merülni benne. Igazi Trenka könyv, na.


Ez a könyv mintha az arcomba nevetne így novemberben, visszagondolva a nyárra, amit magam mögött tudhatok. Ez a könyv a címével ellentétben egyáltalán nem könnyed szórakozás, épp ellenkezőleg, egy nagyon különös és tragikus sorsú fiú története, aki mást sem akart, csak hogy szeressék és szerethessen, de ehhez olyasmit tett, amit épeszű ember nem csinálna. Nagyon jó könyv, ami az embernek váratlanul tárja fel a szomorú gondolatokat a nyárról és a szerelemről. "Szervusztok, szép lányok, szervusztok."


Ha az előző könyv az arcomba nevet, akkor ez intellektuális sétára invitál. Saját megítélésem szerint az utóbbi idők legjobb cikke, amit írtam, de ehhez jó alapanyag is kellett. Mint regény Ann Leckie első kötete nem váltja meg a világot - még csak a sci-fit sem -, lehetett volna bátrabb és különösebb, de még így is olyan ötleteket dob fel és próbál meg felvázolni, amelyeken az ember sokáig gondolkodhat. Nagy volt a szkepszis az emberekben, hiszen sokak szerint a gender kérdés manapság már túl van lihegve - ez elég árnyalt kérdés, de tény, minden fél hajlamos átesni a ló túlsó oldalára -, ennek ellenére meg tudom érteni, miért tekintenek a kritikusok úgy erre a könyvre, mint a nemiség kérdésének érdekes vizsgálójára. Persze ne ijedjen meg senki, nem ez a lényeg a könyvben, sőt, ami igazán fontos az nagyon is jó, érdekes és izgalmas kérdés. Okos könyv, az írónő ügyesen rakja össze az elemeket. A többiről meg a cikkben írok.


"Valami mocorog a sötétben" - énekli a KFT, és kicsit ilyen a kortárs magyar irodalom is. Mintha most jutott volna el oda pár szerző, hogy nekiálljon és összegyúrja amit az irodalomtanszékeken tanult és amivel a tévében és képregényekben találkozott. Krimi, fantasy, sci-fi elemekkel operáló művek jelennek meg sorra, és mintha lenne egy írói réteg, amelyik valami újat keres, valamit próbál, talán elszakadni a korábbi, megtokosodott formáktól, talán a kortárs kérdésekre reflektálni, talán csak közelebb hozni az irodalmat azokhoz, akik Stephen Kingen és Frank Herberten szocializálódtak, nem tudom. Mindenesetre én dicséretesnek tartom ezt a tendenciát, még ha nem is nagyon találkoztam olyan művel, ami képes lett volna az én szememben megütni a mértéket. Ilyen kísérlet volt ez a könyv is, amiről nem tudtam eldönteni, hogy társadalmi kérdéseket akar megközelíteni pszichothriller irányból, vagy az elidegenedést kívánja bemutatni kóros elmezavar leírásával. Kicsit úgy éreztem, hogy a könyv nem tudta, mit akar és mindezt hogy lenne célszerű elmondani ahhoz, hogy azok is megértsék - vagy legalább elgondolkodjanak -, akik elsősorban inkább szórakozni akarnak és nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy egy regény csak halmozza a szavakat és képeket, de nem mutat sokat...


Hát ki lehet hagyni egy könyvet, aminek ilyen címe van? Hát persze, hogy nem! Az előző bekezdésben tárgyalt hullám egyik tagja ez is, a harsányabb fajtából. Van itt minden: drogok, űrgombák, David Bowie, őrültek háza, idegenek, nyomozás, Huxley, húszas évek Moszkvája és a hetvenes évek Magyarországa, nyakon öntve egy kis sanyarú magyar lélekkel. A legkülönösebb az egész könyvvel kapcsolatban, hogy egy idő múlva azt vettem észre, hogy drukkolok, hogy jó legyen. Drukkoltam, hogy ne zavarodjon össze, ne babráljon ki velem, mint olvasóval azzal, hogy ott hagy megválaszolatlan kérdésekkel az út szélén, hogy ne legyenek üres és fellengzős lufik azok a nagy rejtélyek, amiket elém dob, és hogy ne érezzem azt a végén, hogy a rengeteg tudásanyag és alkotóelem csak ócska kartonpapír a fenyőfán, ami csak távolról tűnik értékesnek. Nem mondom azt, hogy csalódtam, talán csak egy kicsit, mert mindenképpen azt kell mondanom, hogy nagyon különös és érdekes könyv, és bízom benne, hogy a szerző legközelebb kevésbé lesz elvetemült velem, olvasóval szemben, viszont megőrzi ezt a nagy underground feelinget, amitől egy darabig nem fogom elfelejteni a könyvet.

Születtek még ezeken kívül írások tőlem, de talán ezek voltak a legérdekesebbek, ezek voltak a legjobban sikerült kritikáim és ajánlóim. A lista elég eklektikus, és igyekszem is minél szélesebbre tárni a kaput az irodalom és film mindenféle szeglete felé, úgyhogy a jövőben - reményeim szerint és ha a múzsa is úgy akarja - további érdekességekről fogok hírt adni itt, a blogban az újabb és újabb, itt megjelenő kritikák között.

2013. június 16., vasárnap

Place Rimbaud

Érzed a szelet, valami nagynak az előszelét, egy viharét, ami tombolni fog, elmossa az izzadságot, a koszt és a nyomasztó hőséget. Vársz, vársz rá türelemmel, hiszen már itt van, tudod, érzed. De nem történik semmi, csak a bensődben érzed, a genetikus emlékezet millió éves tudása miatt érzed, hogy valami történt valahol. Látod a viharfelhőket a távolban, a felvillanó fényeket is, érzed az ionok vibrálását. De itt nem történik semmi.

Ilyesmit éreztem Trenka Csaba Gábor új regénye, a Place Rimbaud olvasása közben. Egy vihar lehetőségét.

Askoni Gaabor, az ottfelejtett világjáró újságíró Djibuti forró nappalainak és talán még forróbb éjszakáinak világában bolyong, betölti a harminchatot, ám egyetlen társasága egy üveg abszint. De hamarosan kap valami célt az élete, amibe ő is úgy kapaszkodik, mint a fuldokló egy deszkába: véletlenül fültanúja lesz egy összeesküvésnek, majd pedig megpróbálják megölni. Szerencsésen sikerül azonban elmenekülnie, és hamarosan újdonsült budapesti barátai, Lajtai Orsi és Rókusi Zordon segítségével elindul, hogy a fél világon át Goa szigetén ráleljen a rejtélyre.

Mit mondhatnék erről a könyvről? Valahol, valahol ott van a mélyén az, amitől Trenka különbözik a kortársaitól, amiért képes a galaxisok csillagködeiben megbúvó életérzést megfogni, a nők, a zene és az egzotikum elegyét. A szereplőiben is ott van, Zordon és Gaabor tökéletes Trenka-figurák - lehetnének. Érezni a feelinget, de nem tud eluralkodni. A furcsa mondatok itt üresen konganak, valami hiányzik. Csak arra tudok gondolni, hogy a történet nyomja el ezt a regényt. Hiába van egy-két érdekes sors, egy-egy furcsa helyszín, egy-egy velőig hatoló mondat, a szél nem támad fel, bármit is mondjon a könyv. A vihar elmarad, nem kapunk felfrissülést.

Persze, működhetne a regény, de a "trenkás" elemek ugyanígy zavarják az összképet. A történet nem elég erős, maga a befejezés pedig igencsak kurta-furcsa - de lesz folytatás, talán abban.

De mégis, mégis ez a könyv megéri az olvasást, hisz a vihar ott van benne, csak nem tör ki, ott van benne a goa, a lüktető ritmusok, a lányok halált hozóan szép tekintete, a szépség egy koszos utcaképben, a sivatagban, a tengerben. Nem olyan erősen, mint az Egyenlítői Magyar Afrikában, de ott van. Csak el kell merülni, hagyni, hogy átáramoljon az agyadon, kinyitni a szemed és meglátni magad körül a világot - az igazi világot, nem ami számlákból, politikusokból, mindennapi bosszúságokból áll.

Merülj el!


2010. november 28., vasárnap

Szaurusztánc

"Szeretsz idegen lenni? (Mondjuk, úgyis az vagy, csak hogy élvezed-e.) Soha senki nem fogja azt gondolni és érezni, amit te. A városról, az életröl, meg úgy mindenröl. Na, ilyen a szaurusztánc." (TCG)

"Alkonyszínű rókák a rókaszínű alkonyban."

Ariel von Ladik, a Hasemiták egykor szorgos hivatalnoka ötvenegyedik születésnapján hirtelen elhatározástól vezérelve elhagyja munkahelyét, a Pártot, és mindent, ami azelőtt jellemezte. Beleveti magát a Couleur Lokál sötét boxaiba és birodalmi alkonnyal teli poharaiba. Itt, ezen a furcsa helyen, amit csak azok találnak meg, akik nem keresik, próbálja összerakni a képet a világról, mert amit ő lát és ismer, talán nem az, amit mások látnak és ismernek. A fiatal Máray Lail, a baljós világfi, Nero de Sforza, a csavargó Galgagyörkből való Salaam, a vad életű Aila von Selmecz és a cserzett lelkű Menghisztu Akela elbeszéléséből egy furcsa világ rajzolódik ki, ami egyszerre Ariel világa is, egyszerre pedig nem. Szauruszok, Hasemiták, cigányok, a Legális Fasiszta Párt ifjai, tolvajok, nincstelenek, gazdagok, erkölcstelenek, a különös város ezernyi lakója lejt őrült és kegyetlen táncot az alkonyban.

"Mindegy, hogy ki hol áll: a szerkezet változatlan."

Trenka Csaba Gábor második, 1994-ben megjelent könyve - amellett, hogy ritkaságnak számít - olyan mű, amiről nem lehet egykönnyen nyilatkozni. Benyomások azok, amelyek főleg megmaradnak az olvasóban. Szerelem, szex, bűn, harag, tömeg, sivárság, halál, élet. Senki se próbálja felgöngyölíteni a történetet: nagyon nem tudjuk meg, miért mondják el a szereplők azt, amit, illetve hogy ki is az az Afranius, aki minden történetben felbukkan, néha utalva egy korábbi részre, néha viszont mintha teljesen más személyről lenne szó. Afranius talán az a tényező, ami a szereplőket a Couleur Lokálba vezette. A regény érdekes külsőségeiben is. Egyrészt a szerző - Trenka - a bevezetőben magát mint "a különös és idegen város kívülálló tudósítóját" vezeti fel, majd később viszont megemlítődik újra, mint "ellenzéki szerző, aki csúnya halált halt". Ez az ellentmondás már önmagában is bonyolulttá teszi az értelmezést, de ez csak a kezdet. A szöveg Ariel emlékezése, amit egy Hasemita hivatalnok ellenőriz, és lábjegyzetében mindig kijavítja ill. kommentálja a leírtakat, mint egy jó cenzor. De itt még a cenzort is cenzúrázzák, ugyanis valahol a könyv felénél megtudjuk, hogy még egy olvasó hozzáír a szöveghez. Diktatúra felsőfokon. És miért van az, hogy Ariel a mi Budapestünk helyneveit használja, szemben a cenzorral, aki mindig kijavítja, olyanokra, hogy Győzelmes Pelikánok útja, Alkonyrókák tere, Szaszanida park és Iszmail mecset? Lehetséges, hogy a világ összefolyt? És mi a Lény? Valami olyasmi, mint a titokzatos szauruszok, amikről nem tudni, valóban léteznek-e, és ha igen, mik is pontosan? Az ősgyíkok talán a visszatérő rend hírnökei, talán Trenka a rendszerváltásra kíván utalni, nem lehet tudni.

"Nem akarok semmit, csak felidézni a félelmet és a gyönyört."

És mindezek fölött, mellett, alatt, benne, rajta, a háta mögött, Möbius-szalaggá csavarodva, ott a Város. A Város, melynek nincsen neve, csak egy szent folyója, a Da Nang - melynek nevének megváltoztatása maga is bűn, hát még olyan névre, mint Duna -, s egyszerre keleti, nyugati, ódon, csillogó, koszos, falfirkákkal teli, freskókkal teli, ahol a pálmafák lengenek a szakadó hóesésben. Maga a világ vége és a világ kezdete, a Birodalom utolsó napjai, a szauruszok eljövetelének hajnalán. Vajon ez Budapest? Vagy csak egy lidérces álom, álompolgárokkal és irreális-szürreális alakokkal? Talán sose fog kiderülni. Még akkor se, ha elolvasod ezt a könyvet - de ez csöppet se zavarjon, engem se zavart. Olyan ez, mint a Galaktikus Pornográfiában: "a valóság nem az, ami körülöttünk van, hanem az, ami arról nekünk eszünkbe jut." Neked mi jut eszedbe a világról?

Ha érdekel, nézz bele.
Vagy olvasd el, más mit lát az alkonyatban.

2010. augusztus 1., vasárnap

Trenka Csaba Gábor: Galaktikus pornográfia

Ajánlott zene: Harold Budd & Hector Zazou: Pandas In Tandem


"- Ez a jellemzés, amit a városról adtak, ellentmond minden szociológiai törvénynek - jegyeztem meg.
- Nem is lehet másképp - válaszolta Zora. - A valóság nem az, ami körülöttünk van, hanem az, ami arról nekünk eszünkbe jut."


Egy Birodalom végvidéki városa, egy lepusztult tartomány. Egy kor, az idők kezdete előtt és az idők végezetén, ahol a monszun az egyetlen, ami az idő múlását méri. A II. Ramszesz sugárút és a Győzelmes Pelikánok útja, a Függőkertek, hatalmas zikkuratok, betonpiramisok, szitáló eső, perzselő hőség, kambriumi óceánmaradványok. Kallódó emberek, álompolgárok, arabok, németek, oroszok, magyarok, olyan nevekkel, mint Abu Konrád Ibn Miskolci vagy Kovács Lilian. Egy sose volt város, egy sose volt jövő, egy sose volt múlton pöffeszkedve.

Trenka Csaba Gábor írásai ebben a különös és hátborzongatóan idegen városban, egy paralel Budapesten játszódnak. A háttérben amolyan súlytalan szellemként megjelenő Birodalom névtelen metropolisza. Különös víziók ezek, látomások, melyek mintha csak egymásután fűzött mondatok lennének, történet nélkül. Olvashatjuk a zsákmányállat nő történetét, egy fiúét, aki a városban bolyong, egy széthulló családét, egy a Jupiter felé tartó űrhajós lázálmait, sosemvolt uralkodók tragédiáit. Minden történet valahogy a szerelem köré épül, ám ez az érzelem nem mindig az, aminek mi ismerjük. Azonban mindezek mellett hangsúlyosan jelenik meg ennek a furcsa világnak a képe: struccneveldék az elsivatagosodott alföldeken, sátorvárosok, végeláthatatlan labirintusszerű utcák, egész világokat rejtő sikátorok, nyomasztó trópusi idő. A Birodalom értelmetlen háborúi, szingaléz bevándorlók, nyomor alatt tengődők, egyik napról a másikra létező hobók, egy birodalmi kor előtt létezett világ elkopott maradványai és az azokat kutató tudósok, az őket figyelő kormányügynökök és a lappangó maffia. Egyes írások amolyan cyberpunk világot tárnak elénk, de többségükről nem lehet egyértelmű műfaji jellemzést adni.


"Szal ez egy novellafüzér. Első mondatai még matekórákon születtek a gimiben, az utolsók húsz évvel később. De azért igyekeztem ám, hogy nagyjából egységes legyen.
A legtöbb történet valamiféle lányokhoz kapcsolódik. Meg fiúkhoz is azért. Persze nem róluk szól, inkább a feelingről, amit magukkal sodornak, mint éjjeli manók a csillagköpenyt.
Hosszú, kihalt folyosók, halkan sercegnek a neoncsövek. És a zene, ami a neonfényből éled."


Ezt írja a szerző. Ó igen, a zene! Minden írás előtt szerepelnek ajánlott zenék. Ezek többnyire különös hangzásúak, Tangerine Dream, Brian Eno, Pink Floyd, Mike Oldfield. Ezeket hallgatva az ember kicsit közelebb kerül, egyfajta meditatív állapotba jut (először nem éreztem, de tényleg így van!) és lelki szemei előtt megjelennek ezek a monszuntól terhes levegőjű terek, cserzett bőrű emberekkel, akik sajátos életüket élik.

Még egyszer, csak azt tudom mondani: különös írások ezek. Valahogy megragadnak az emberben, csak aztán ki tudjunk szállni belőle. Mély levegő, és bele a közepébe. Nem állítom, hogy mindenkinek tetszeni fog, Vannak írások, amiket még most sem értek igazán. Én azonban vonzódom az ilyen furcsaságokhoz. Úgyhogy olvasok is tovább...

Trenka Csaba Gábor: Egyenlítői Magyar Afrika

"Die Welt ist schlecht."

Lajtai Gábor élettörténete különös és misztikus. Nem azért, mert Hungarovillben, az Egyenlítői Magyar Afrika fővárosában, egy olyan világban született és élt, ahol a Tengely győzedelmeskedett a világháborúban, és a csatlós országok, így Magyarország is kapott egy szeletkét az imperializmus gyönyöreiből. Gábor ebben az idegen és félig-meddig ismerős környezetben a belső lelki világ kaotikus zavarával sodródik az éveken át. Barátok, ellenségek, szerelmek, csalódások, hazugságok és a legmélyebb igazságok hagyják ott nyomukat a lelkében. Szerelme Afrika és Hunyadi Ági iránt csaknem annyira felfoghatatlan, mint a bennszülöttek rituális, lüktető táncai a trópusi, fülledt, forró kontinensen. Emberek élete úszik el a világ ködében, a tűző napfényben, miközben Gábor egyre mélyebbre süllyed abban, ami a legszörnyűbb a világegyetemben - az emberi létben.


"- Alapítsunk egy új Magyarországot - mondtam, még mielőtt végiggondoltam volna a dolgot. Egy hosszú pillanatra csönd lett, azután elszabadult a pokol.

- Foglaljunk el suttyomban egy csendes-óceáni szigetet, és csináljunk egy alternatív Magyarországot. Gyarmatokról többé szó sem lehet.
- Kicsi ország lenne, jóformán mindannyian ismernénk egymást.
- És állandóan vitatkoznánk.
- Persze nagyon okosak lennénk. Gépeket, meg olyan kis... izéket találnánk fel, és gazdagok lennénk mindannyian.
- Viccből hadat üzennénk minden nagyhatalomnak, hogy jókedvük legyen a diplomatáknak. Tudnák, hogy nincs egyetlen katonánk sem.
- Űrhajókat küldenénk a Marsra, és a Jupiter mellé. És ott is városokat építenénk.
- Ha még sem értenénk meg egymást, hát alapítanánk egy harmadik alternatív Magyarországot, valahol a Jupiter körül."


Trenka Csaba Gábor ebben a mesterművében olyasmire vállalkozik, amitől a legtöbb író visszaretten: egyszerre mutatja be mélyen az emberi lélek sötét bugyrait és teremt egy számunkra idegen perspektívát. Hőse számára idegen a hó és Magyarország, de otthonosan mozog a négerek bádogviskói között és Afrika misztikus világában. A sosem volt történelem, mely azonban mégis olyan, mint a miénk, sokkal több megfontolni valót tartogat, mint azt elsőre gondolnánk. A szerző élesen megmondja a véleményét a világról és az emberről, nem riad vissza megmutatni, milyen kegyetlen és gonosz is a világ valójában, és hogy mégis mitől tud szép lenni az élet.

"És most ki védene meg bennünket a románoktól, ha nem a Harmadik Birodalom? Már megint elfoglaltak a Niger mellett néhány ültetvényt tőlünk, azon az alapon, hogy az a Dáciából érkezett római légionáriusoké volt Vespasianus császár idején."

Humor, egzotikum, dráma, romantika, testiség, bujaság, nyíltság és vadság örvénylik a regény lapjain, míg a kis Lajtai fiú a Mária-öböl partjaitól a rommá lőtt Kabulig eljut, mindössze három évtized alatt megjárva a Mennyet és a Poklot. Már nem is számolja veszteségeit, olyan hosszú a lista. Megalkuszik, hogy életben maradjon,  közben azonban mégis hű marad egyfajta értékrendhez, ami miatt szimpatikussá válik az olvasó szemében.

"Az a hangzavar, ami nem megismételhetetlen, ami nem különleges és felkavaróan idegen, az nem zene. A lányok a szerelemben mutatják meg, hogy kik is ők valójában. Akik elzárkóznak a szerelem elől, és ne feledjük, hogy mindig úgy kell szeretkeznünk, ahogyan igazi zenéket játszik az ember, azok ettől még lehet, hogy emberek. Megengedem. De nem igazi lányok."

És valóban. A könyvben felbukkanó zenék - Brian Eno, Patti Smith, Kraftwerk, Mozart, egyenlítői soul, rock, kakofonikus hangzavar és bennszülött ritmusok - még álomszerűbbé teszik ezt az amúgy is álomszerű világot. És ha mindez nem lenne elég, a regény 1991-es megjelenését követően a Napoleon Boulevard zenekar készített egy lemezt Egyenlítő Magyar Afrika címmel. A lemez számai igen szépen illeszkednek a könyvhöz, dallamosak, egyszerre európaiak és afrikaiak, varázslatosan ismerősek és idegenek, akárcsak a könyv maga.

"Neandervölgyiek vagyunk, akik megpróbálkoznak az űrhajókkal. Ami eddig történt, az csak zavaros, alaktalan előjáték. Évezredes, süket másnaposság. A szánk sarkában még ott piroslik a vérrel kevert, üdítő méreg. Becsuktam a szemem. Spirálködök, galaxisok fénylettek át a szemhéjam mögött. A történelem holnap kezdődik. Azt hiszem."

Azt hiszem, ezt hívom én bölcsességnek.