2014. március 23., vasárnap

A város

Azokat a műveket szokás klasszikusnak nevezni, amelyek évtizedekkel megírásuk után is képesek frissnek hatni, képesek valamit adni olvasóiknak, olyan értékeket és érdemeket vonultatnak fel, amelyek kortalanok és kiemelik az adott regényt kortársai közül. Clifford D. Simak kötete, A város (City, 1952), ami 1944 és 1951 között megjelent novelláit fűzi össze egy regénnyé, egyike a science fiction klasszikusainak.

A kötet története a címadó városban kezdődik, és nagyon érdekes, hogy igazából a városoknak ezt leszámítva nem sok szerepük van a könyvben. A technikai fejlődés lehetővé teszi, hogy az emberek elhagyhassák a városokat, hatalmas területekre kiterjedő birtokok urai lehessenek. Ennek következtében nem csak a metropoliszok kora ért véget, de a bürokrácia, a háborúk és az állami felügyelet is eltűnik a Földről. Az emberiség ezt követően egyfajta pangást él meg, amit azonban valami megzavar: létezik egy filozófia, egy felfogás, egy szemléletmód, ha úgy tetszik, ami az emberi szellemet több ezer évvel tenné fejlettebbé hihetetlenül rövid idő alatt. Az emberek ezután folyamatosan azon fáradoznak, hogy ráleljenek erre, és ennek egyik lehetséges módját abban látják, ha találnak egy másik, az emberétől különböző perspektívát. Ezért próbálják meg intelligenssé tenni a kutyákat, feltárni a Jupiteren élő csellengérek világát vagy kapcsolatba kerülni a mutánsokkal, ezekkel az individualista zsenikkel.

A város történeteinek állandó szereplője a Webster família, amelynek férfitagjai folyamatosan szerepet játszanak az emberiség történelmében a városok megszűnésétől az emberiség végéig. Még amikor nem is bukkannak fel, ők akkor is ott vannak, a szereplők utalnak rájuk, vagy a tetteik következményére. Így végül a Websterek azonosulnak az emberiség képével, ők válnak a tipikus emberekké. Olyan emberekké, akik törekednek a fejlődésre, igyekeznek minél több jót tenni, de gyakran kerülnek nehéz helyzetbe, amikor választaniuk kell, és ez a választás nagyon nehéz. Velük például remek kontrasztban áll Joe és mutáns társaik, akik nem arra törekednek, hogy jót tegyenek, egyszerűen csak léteznek és saját szórakoztatásukra beavatkoznak az emberiség életébe. Van, aki pont Joe alakjában látja meg a történetek legfontosabb alakját, olyasvalakit, akinek tükrében jól láthatóak az emberi jellemzők. Én úgy gondolom, a kötetben nincs szükség ilyen tükörre, a Websterek és segítőjük, Jenkins, aki lényegében funkcióját és jellemzőit tekintve maga is Websterré válik, tökéletesen tisztában vannak saját magukkal, erősségeikkel és gyengéikkel. Több írásban a szereplők képesek áldozatokat hozni, hogy valami jobb szülessen, még ha az nem is feltétlenül az emberiség.

Számomra a regény legfontosabb eleme éppen ez, az emberiség mellett megjelenő szereplők és a kutatás, ami arra irányul, hogy egy másik intelligencia segítsen az emberen. Ha jobban belegondolunk, ez egy hihetetlenül pozitív gondolat. Szükségünk van másra, egy tőlünk különböző segítőre, hogy együtt képesek legyünk legyűrni az akadályokat. Sőt, ezt a másikat nem csak keressük, mi magunk törekszünk rá, hogy létrehozzuk, és igyekezzünk őt minél különbözővé tenni tőlünk. Ezt a vezérelvet ismeri fel Jenkins, a több ezer éves robot, és ezért teszi meg azokat a lépéseket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a kutyák civilizációja önállóvá és naggyá váljon. Gyakran rá kell jönnünk arra, hogy nem tudnak rajtunk segíteni, vagy hogy éppenséggel nekünk kell teret engednünk a másiknak, visszahúzódnunk, hogy az térhez, lehetőségekhez jusson. Lehet, hogy elkövetik a saját hibájukat, és lehet, hogy szükségük lesz ránk egy ponton, de a választás az övék, milyen utat kívánnak járni. A regény lezárása szerintem éppen ezért nagyon jó, mert Jenkins a saját és a kutyák útját választja az emberével szemben. A könyv morálisan nagyon sokat tartalmaz, központjában az ember törekvése, hogy jobb legyen, hogy többé váljon, az pedig némi irónia, hogy ehhez végül el kell jutnia oda, hogy a háttérbe húzódik, megtagadja  múltját és felhagy a nagy eszmék kergetésével.

A város egy vékonyka kis könyv, mély tartalommal. Nem is igazán leírni lehet ezt, hanem inkább érezni. Mint könyv olyan nyelvet használ, amitől hol mese, hol filozófiai tézisregénynek hat. A szereplők folyamatos töprengései és a nyíl egyenes tézis, mire felfűzte a szerző a könyvet (vagyis a novellákat) könnyen befogadhatóvá teszik a művet, de az ettől függetlenül, sőt, éppen ezért képes valami mély érzést kiváltani az olvasóból. Több szempontból is lehetne elemezni a könyvet, de a lényegi gondolatát úgy érzem föntebb megragadtam, és számomra nincs értelme többet mondani a regényről (különben is, egy mélyrehatóbb elemzés elvenné az írás élvezetét, hiszen a főbb fordulatokban megannyi érdekes probléma kerül megfogalmazásra). Simak műve iskolapéldája annak, mit is jelent igazából a science fiction klasszikus, és mitől válik időtállóvá egy irodalmi mű, aminek mondatait olvasva elmerenghetünk azon, nekünk mit jelentenek ezek a kérdések és mi vajon milyen válaszokat adnánk rájuk.

(Simak később írt egy epilógust a könyvhöz, de az, véleményem szerint, nem sokat ad hozzá az eredeti történethez.)

2014. március 17., hétfő

Börleszk

Nincs többé magány!

Kurt Vonnegut regényeit nem lehet csak szimpla történetekként olvasni. Ő maga mondja, hogy könyveiben az életen, legfőképpen saját életén meditál. És eközben a legkülönösebb figurákkal és történetekkel népesíti be a könyveinek lapjait. Más írók is írtak terápiás céllal, a fantasztikum területéről Dick a legismertebb, de míg Dick őrülete már-már erőszakosan az arcunkba mászik, addig Vonnegut szatírája lassan kúszik be a tudatunkba. Az ő világai egyszerre nevetségesek és szomorúak, és olvasás közben a leghátborzongatóbb az, hogy bele kell gondolni: Vonnegut ezt saját lelkivilágáról írta.

És ez valahol nagyon szomorú, pláne, mert az 1976-ös Börleszk (Slapstick) című regénye a magányról szól.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az USA utolsó elnöke. Aki egyben az USA legmagasabb elnöke is volt. Az első elnök, aki maga oly' kevésbé azért akart elnök lenni, hogy hatalma legyen. Ő, aki most a Gyertyatartók Királya, aki százegyedik születésnapja előtt nekiáll lejegyezni történetét. Ebben ő és ikerhúga, Eliza különösen torz gyerekként élik életüket, akiket a szüleik eldugtak egy hatalmas uradalomba. A testvérek azonban együtt géniuszok, akik sokkal intelligensebbek, mint bárki körülöttük - épp ezért nem is fedik fel magukat tizenöt éves korukig. Akkor aztán szétválasztották őket, Elizát bolondok házába küldték, Wilbur pedig megpróbált átlagos ember lenni. Azonban két ilyen ember, mint Eliza és Wilbur sokkal többre hivatott, például arra, hogy megszüntessék a magányt.

A könyv nem annyira csapongóan vicces, mint a Bajnokok reggelije, sem pedig annyira elmélkedő, mint Az ötös számú vágóhíd, de mindkettőből magáénak tudhat valamit. Wilbur elbeszélésében abszurd elemek tömkelegével találkozhatunk, mint a gravitációval kísérletező, ici-pici kínaiak vagy a két géniusz-szörnyeteg (akik külön csak Swain, együtt viszont Swan, azaz hattyú, ez olvasás közben magyarul nem feltétlenül esik le), amelyek miatt a legkevésbé sem tudjuk komolyan venni az egész regényt. Pedig kellene, hiszen Wilbur talán a legmagányosabb lény mind között a Földön, miután meghal a testvére. Mert nincs más olyan, mint ő, szó szerint és képletesen is csak félember a húga nélkül. Próbál ezen a magányon segíteni, de utolsó napjáig mi mindannyian tudjuk, mennyire nehéz is így élni - hisz mindannyian éreztük már, hogy elveszítjük egy-egy részünket. Mert az ember nem csak maga a személy, hanem mindenki, aki fontos neki és akinek fontos. Filozófusok tucatjai mondták már, hogy azok vagyunk, aminek a környezetünk meghatároz minket. Wilbur így lesz mongoloid idióta, aztán középszerű orvos, aztán elnök, végül pedig egy bohókás vénember, a Gyertyatartók Királya. És ahogy próbáljuk magunkat megtalálni mások segítségével, gyakran nem is vesszük észre, mit teszünk másokkal. Önzőek vagyunk, mikor csak azt látjuk, mi nekünk mi kell, ahelyett, hogy egyszerűen csak jobban szétnéznénk, hogy kik vesznek körül, és mi mit adhatunk nekik. Elég talán csak egy jó szó. Vagy egy gyertyatartó.

Valahányszor Vonnegutot olvasok, mindig elszorul a szívem. Látom magam előtt az öreget, ahogyan a mi szerencsétlen, jobb sorsra érdemes Földünk lakóin mereng, közben pedig a saját életét neveti ki. És mindig rádöbbenek, hogy ez az ember rólam is beszél, mindnyájunkról, és kinevet minket. De ez nem vidám nevetés, legalább is nem teljesen.

Hehe.

2014. március 1., szombat

Nézd, ki van itt

Vannak olyan személyek, események, jelenségek, amik tabunak számítanak, amelyekkel nem szabad viccelni. Az irodalom ezekkel komoly hangon foglalkozik, igyekszik mélyen ábrázolni ezeket a témákat, és a maga módján segíteni a társadalmi diskurzust. De a humor ugyanolyan része a társadalmi diskurzusnak, a különféle traumák feldolgozásában sokszor a nevetés lehet leginkább segítségünkre, saját hibáinkat egy görbe tükörben sokkal jobban meglátjuk, mint ha egyenesen próbálnánk szembe nézni velük. És a humor sokszor a legszörnyűbb dolgokat sem kíméli. És mi lehet borzalmasabb a XX. század emberének, mint az egész Európát vérbe borító második világháború, ahol ráadásul módszeresen igyekeztek kiirtani bizonyos népcsoportokat? És bár a kép eléggé árnyalt, azért elmondható, hogy mindaz a szörnyűség, ami akkor történt, egyetlen emberben manifesztálódik az utókor számára: Adolf Hitlerben. Azt hinnénk, Hitler olyan figura, akivel nem lehet komoly keretek között viccelni - hangozzon ez bármilyen nyakatekerten is. Timur Vermes 2012-es Nézd, ki van itt (Er ist wieder da) című regényében azonban pont erre tesz kísérletet.

2011-ben, Berlinben egy férfi tér magához. Nem tudja, hogy került oda, sőt, elsőre azt sem igazán tudja megállapítani biztosan, hol is van valójában. Aztán lassan ráeszmél, hogy ötvenhat év kiesett az életéből, és a második világháború sújtotta Németországból a XXI. század elejének metropoliszába csöppent. Sok minden homályos számára, de egyvalami bizonyos: Adolf Hitler nem az a fajta ember, aki elveszne egy első látásra teljesen idegen világban. A véletlenek összjátékának köszönhetően a korunkban felbukkanó német vezér belecsöppen a showbizniszbe, és sajátságos humoristaként egyrészt felfedezi, hogy bizony a dolgok nem sokat változtak, legalább is az ő módszerei tökéletesen működnek itt is, és hogy ugyanolyan gyorsan képes sikert elérni, mintha pártot alapítana.

Mielőtt bárki bedőlne a reklámoknak, a könyv olvasásakor nem fogja az ember a hasát a nevetéstől. Ha gonosz akarnék lenni, mondhatnám, hogy a német humor önmagában oximoron, de ez ennél a regénynél nem állná meg a helyét. A Nézd, ki van itt egy társadalmi szatíra, amin néha bizony elmosolyodik az ember. A legfőbb humorforrás természetesen adott: a XX. század Gonosza tevékenykedik sajátos álruhában, hiszen hiába néz ki és viselkedik úgy, int Hitler, a főszereplő az emberek szemében egy - igencsak különös - humorista. Így aztán a hozzá való viszonyuk is kettős: sokak számára nem több egy habókos showmannél, másokból viszont előhozza a zsigeri utálatot a történelmi Hitlerrel szemben, így zavarva össze bizonyos szereplőket. A komikum másik forrása pedig az, ahogyan a világháborús Führer tekint a modern korra, ahogyan saját logikája mentén igyekszik értelmezni az információkat, és hogy ez gyakran hogyan is viszonyul az olvasó ismereteihez.

A könyv persze elsősorban azt kívánja elérni, hogy megmutassa korunk - de főleg korunk Németországának - néhány furcsaságát, problémáját. A gazdasági válság, a média kritikája, a bevándorlók, a demokrácia problémái, ezek mind-mind előkerülnek a regény lapjain, még ha nem is kapunk rájuk választ. Vermes szemmel láthatóan nem arra vállalkozott, hogy felvázoljon néhány lehetséges gondolati sémát ezen visszásságok és problémák kezelésére, hanem mindössze röviden felvillantja azokat. Éppen ezért a könyv nem válik túl méllyé, megmarad felszínesnek, és azzal, hogy szokatlan főszereplőt kreál és ezzel együtt szokatlan nézőpontot is vesz fel, olyanná válik, mint a hatásvadász újságcikkek. Félreértés ne essék, minden bizonnyal sokaknak fog érdekes dolgokat mutatni a könyv, és meg merem kockáztatni, hogy egy német számára ez a regény sokkal jobban fog hatni, mint más nemzet fiának-lányának. Mindenesetre érdemes olvasás során eltöprengenünk, mégis hogyan láthatja Vermes honfitársait, ha ilyennek festi le hazáját és az emberek reakcióit.

A Nézd, ki van itt tehát egy érdekes ötlet köré felhúzott kicsit erőtlen társadalomkritika. Tény, hogy a saját maga által támasztott korlátot jól vette az író, vagyis főhőséről tényleg elhisszük, hogy ez az a Hitler, és hogy valami ilyesmit gondolna a mi világunkról. Sőt, az ember néha még rokonszenvez is vele, ami valljuk be, igencsak sokat elárul a társadalmunkról. Mindezek ellenére azonban ez korántsem egy korszakalkotó könyv, ha nem lenne az elsőre meghökkentő alapfelállás hamar eltűnne az érdektelenség homályában. Persze kérdés, hogy így mennyire fog fennmaradni, de valószínűleg fontos lépésként kell számon tartanunk abban a folyamatban, hogy a (populárisabb) irodalom hogyan próbálja a különféle traumákat és a jelen problémáit feldolgozni. Ez egy sok kérdést felvető könyv, még akkor is, ha ezeket a kérdéseket nem maga a szerző teszi fel regényében.