Zanzibár

Avagy hogyan válik egy sci-fi könyv posztmodern nagyregénnyé?

Mielőtt elkezded bújni ezt az írást, húzd ki a fejed a monitorból, és nézz körül! Látod magad körül a javaidat? A lakást, amiben élsz, a tévét, a mobilod, a hűtőt, tele étellel, a fürdőszobád, a világítást, a könyveket a polcon, a képeket a falon? Gondolkodj el egy kicsit azon, hogy ezekkel együtt, legyél bármilyen kicsi lakásban, bármennyire is kopottas ruhában, még mindig az emberiség szerencsésebb feléhez tartozol. Bizony, milliárdok élnek rosszabbul nálad. Van, akinek nem jut tiszta ivóvíz, fel tudod ezt fogni? Te pedig itt ülsz, és egy képernyőn - esetleg egy okostelefonon - olvasod ezeket, amiket én is egy laptop billentyűjével gépelek be. Hát nem tiszta science fiction?

Valami ilyesmi ez a regény, John Brunnertől, egyenesen 1968-ból. Igen, a hippikorszak vége ez, barátom, egy év múlva az emberiség eljut a legmesszebb, amennyire képes - mármint a Holdról beszélek, nyilván nem az erkölcsi-társadalmi fejlődésére gondolok, jaj dehogy! -, a sci-fiben is már több, mint fél évtizede tart az Új Hullám. Tudod, az, amikor az írók és az olvasók megelégelték, hogy a kedvenc könyveik nem reflektál a korra, amelyben élnek. Na, Brunner ennek a reflexiónak írta meg a non plus ultráját a Zanzibárral (Stand On Zanzibar, hadd ne magyarázzam a címet).

Szóval, van ez a könyv. Már a formája is furcsa, mármint nem megszokott a sci-fi olvasók között. Brunner úgy látszik magáévá tette a kísérletező regény formavilágát, beleélte magát a posztmodernbe. A fő cselekmény mellett - ami két szálon fut, ezek néha-néha találkoznak, de nem kapcsolódnak úgy össze, mint ahogyan azt az olvasó elvárná - számos apró betoldás, kis mellékszál fut. Ezek szintén nagyon ritkán érintkeznek a egymással vagy akár a főszálakkal. Az egész olyan lesz, mintha kapcsolgatnánk a tévécsatornák között, hol ezt látjuk, hol azt, hol Londonban vagyunk, hol Párizsban, aztán Beniniában, ebben a fiktív nyugat-afrikai országban, hol New Yorkban, aztán a szintén kitalált délkelet-ázsiai Yatakangban, aztán a Csendes Óceáni Harci Övezetben, és így tovább. Bérházak, szépségszalonok, vasúti kocsik, tengeralattjárók, elnöki paloták, kutatólaborok, hivatalok, börtönök, meg se tudnám mondani, hány helyen megfordulunk. És miért? Mert csak így kaphatunk teljes képet Brunner jövőjéről, 2010-ről.

Most azt hiszed, ez valami nevetséges sci-fi álom lesz. Olvastál már túlnépesedési regényt, ott van Harry Harrisontól a Helyet! Helyet!, az is milyen röhejes jövőképet rajzolt már fel, nem is olyan lett 1999. Na ide figyelj! Ha neked ennyi elég, hogy elvegye a kedved egy könyvtől, akkor leszel szíves most! befejezni az olvasást. Köszönöm, ha velem maradtál, akkor talán elmondom, hogy ez a jövő ugyan nem valósult meg, persze, hogyan is valósulhatott volna meg - de annyira közel áll a valósághoz, amennyire csak lehet.

Igen, valóban, Brunner sem találta ki az internetet, ami nélkül ma már el se tudnánk képzelni a világot. És igen, van ott sok dolog, ami meg sem valósult. Például Eugenikai Törvények, amik megszabják, kiknek születhetnek gyerekei. Vagy kupola New York fölött. Vagy modern kori katolikus egyházszakadás. Vagy néhány csodás fejlesztés. De még ezekben is rá lehet ismerni a mi korunkra, és ettől tátod el a szádat olvasás közben. Igen, ebben a világban ott vagy te is, mert ez a világ hihetetlenül megmutatja, milyenben is élsz most. És tudod mit? Pont ezért olyan bitang erős. Mert majdnem ötven éves, és te csak azt érzed, hogy ezt akár tegnap is írhatták volna. De nem, ezt egy fószer írta, aki maga is már húsz éve halott. És bizony ennek ellenére remekül látta, mit fogunk csinálni a Távol-Keleten, Afrikában, Amerikában, milyen lesz a modern nagyváros, hogyan fogja a média alakítani az embert, milyen lesz a nagy tömegek viselkedése, a vállalatok mennyire beleszólnak majd az életünkbe, és így tovább és így tovább. És hiába nincs még Szalmaneszerhez fogható kvázi-MI-nk, azért ne mondjátok, hogy a számítógépek nem befolyásolják teljes mértékben a napjaitokat! Nem, ne forgasd az okostelefonod, ráér az az email később is!

Igazából amondó vagyok, hogy vétek ezt a könyvet sci-fiként olvasni. Mármint persze, sci-fi, de ne azzal foglalkozz, mi valósult meg és mi nem. Mert ha csak azt nézed, amilyenek az emberek, hogy miért viselkednek úgy, ahogy, és hogy Brunner szerint miért olyan ez a világ - és a miénk is, ne gondold, hogy 1968-ban nem lehetett látni ezeket a dolgokat, Brunner nem látnok volt, csak intelligens és használta az eszét - akkor már egyből más ligába kerül a könyv. Komolyan, a Zanzibár simán befér a kortárs posztmodern nagyregények közé, minden sci-fiségével együtt. Néha mintha Palahinuk brutalitása nézett volna be az ablakon, aztán maga Vonnegut is tiszteletét tette Chad Mulligan képében, de még Graham Greene is felbukkant pár pillanatra - csak hogy pár szerzőt említsek. Ahogyan a Virtuálfény kapcsán már elővezettem, azzal, hogy hangulatában, életérzésében, stílusában megjósolta a XXI. századot, mindehhez pedig egy modern, kiforrott, a céljaihoz remekül passzoló írói nyelvet talált, nem egyszerűen egy remek sci-firől beszélünk. Ez szimplán egy remek regény. Nem könnyű, való igaz, simán belezavarodhatunk, elveszíthetjük a fonalat - csak hogy lásd, a két főszereplőt, Norman House-t és Donald Hogan sokáig nem tudtam megkülönböztetni -, a ránk zúduló infóhalom közt alig kapunk levegőt, de rá fog állni az agyad, hidd el nekem. Valami ilyesmit akart összerakni David Brin, de bármennyire is hiteles jövőképet alkotott, nem tudott felnőni a feladathoz. Brunner viszont igen.

Biztos vagyok benne, hogy ez a könyv bizonyos helyeken egyetemi tananyag. Ha nem, annak kellene lennie, mert nagyon fontos dolgokat mond el a világunkról minden hibája ellenére (ne hidd, hogy néha nem kiszámítható, de sehol sem zavaróan). Nagyon sok aspektusáról beszél korunknak, és persze végig megmarad a középpontban a túlnépesedés és annak nyomasztó légköre az emberi kollektíva számára. Mondhatnám hangzatos szavakkal, hogy "ma aktuálisabb, mint valaha", de ez hülyeség. Ez a könyv a megírása óta aktuális. Szomorú tény ez, barátaim, fivéreim, nővéreim, ti, hétmilliárd bolond ezen az űrben rohanó sárgolyóbison...

Dűne kérdezz-felelek

Még 2013-ban jelent meg a mára már megszűnt Fantazmo oldalán egy kérdezz-felelek jellegű cikkem Frank Herbert Dűne univerzumáról, ugyanis a történet eredetileg 1963-ban jelent meg Dune World címen, folytatásokban, ezt dolgozta át Herbert és adták ki később, 1965-ben egy regényként. Szóval 2013-ban is és most, 2015-ben is 50 éves jubileumot ünnepelhet a Dűne világa, ennek apropóján közlöm most itt a cikket, ezzel együtt pedig elindítom a korábban máshol megjelent, de azóta az internet martalékává vált cikkeim, kritikáim újraközlését itt, a blogomon. Kellemes olvasást!

John Schoenherr illusztrációja a Dűnéhez

Mindenki ezt emlegeti, de mi ez a Dűne egyáltalán?

Ez egy science fiction regény, amit Frank Herbert írt. A regény az Arrakis nevű sivatagbolygón játszódik, amit lakói, a fremenek Dűnének neveznek. Ide érkezik Paul Atreides a szüleivel mint hűbérúr, ám elárulják őket, és a fiú anyjával a sivatagba menekül. Itt ismeri meg a homokférgeket istenként tisztelő népet és válik prófétájukká, egyszersmind jövőbelátó félistenné. A folytatásos Dune World-öt 1964-ben jelölték Hugóra, elnyerni viszont csak a Dűnének sikerült, igaz, a Nebulával együtt.

De nem csak ez az egy kötet van, ugye?

Nem, Herbert maga is írt öt folytatást: A Dűne messiása, A Dűne gyermekei, A Dűne istencsászára, A Dűne eretnekei és A Dűne Káptalanház címűeket. Ezek közül az első kettőben Paul még fontos karakter, később azonban utódainak a történetét meséli tovább az író. Ezekben már egyre több a morálfilozófiai, vallási és politikai probléma, a szereplők gyakran szavakban ütköztetik nézeteiket, nem tettekben, ezért sokan már nem is szeretik őket – másoknak viszont pont emiatt lett kedvence valamelyik folytatás.

Várjál, én láttam könyveket Dűne címkével, amiket nem Frank Herbert írt.

Igen, a fia, Brian Herbert és a szintén sci-fi író Kevin J. Anderson írt több regényt a Dűne világához. Frank Herbert még életében dolgozott együtt a fiával, a Man of Two Worlds című regényt együtt írták. Frank halála után megtalálták a feljegyzéseit és a be nem fejezett Dűne-sorozat utolsó kötetének vázlatait. Ezek alapján Brian Herbert és Anderson először előzményköteteket írtak, aztán a Butleri Dzsihádot, az emberek és gépek ősi háborúját dolgozták fel, majd pedig A Dűne vadászai és A Dűne homokférgeivel befejezték az eredeti sorozatot. Megoszlanak a vélemények, mennyire illenek ezek Frank Herbert szellemiségéhez, sokan nem is hajlandóak elolvasni, amit a két szerző összehozott (és hoz össze a mai napig, hiszen sorra írják a "Dűne spin-offokat").

Kyle MacLachlan az 1984-es Dűnében

Aha. Szerintem inkább megvárom a filmváltozatot, lesz az is, nem?

Nos, évről évre felbukkan az ötlet, hogy új Dűne filmet készítenek, de ez valószínű még sokáig nem fog elkészülni. [Update: Denis Villeneuve készít új adaptációt, első részét 2020-ban mutatják be] Eddig is többen feldolgozták már a regényt és a folytatásait. Az elsőt 1973-ban akarta elkészíteni Alejandro Jodorowsky filmrendező, későbbi képregénykészítő, az ő változatában szerepelt volna Salvador Dali, a látványt Chris Foss sci-fi illusztrátor és H. R. Giger, az Alien megálmodója készítette volna, a zenéjét pedig a Pink Floyd szolgáltatta. Ebből végül nem lett semmi, de készítettek egy dokumentumfilmet a projektről, amit nálunk 2014 januárjában mutattak be egy filmfesztiválon (itt írok is róla). Aztán 1984-ben David Lynch-nek sikerült végül tető alá hoznia egy adaptációt. Ez a változat hatalmasat bukott, egyrészt Lynch változtatásai nem tudták visszaadni az eredeti regényt, másrészt a látványvilág és a film történetmesélése annyira idegen a populáris filmeket kedvelő közönségtől, hogy a mai napig sokan inkább csak egy merész próbálkozást látnak benne. Ráadásul a filmet olyan mértékben megvágták, hogy Lynch később le is vetette a nevét a stáblistáról. Pedig igen díszes szereplőgárda vonul fel benne, Jürgen Prochnow játssza Paul apját, Leto herceget, Patrick Steward, mindenki Picard kapitánya Paul tanítóját, Max von Sydow a fremenek egyik vezetője, magát Pault Kyle MacLachlan formálja meg. Sőt, még Sting is feltűnik a filmben mint gonosz Harkonnen.

Valami rémlik, mintha a televízióban adták volna, de az elég modern volt.

Valóban, 2000-ben a Sci-Fi Chanel (ma SyFy) bemutatott egy háromrészes minisorozatot, amiben a húzónév Willaim Hurt volt. Ez a változat hűbben követi a regényt, a látványvilága modernebb, igyekezett átadni a Dűne kissé arabos világát. Bár a kritikusok szerint ez sem az igazi Dűne-élmény, a folytatása, amit 2003-ban mutattak be, már sokkal jobban eltalált. Ez A Dűne messiásának és A Dűne gyermekeinek a történetét dolgozza fel, és James McAvoy – az X-Men: Az elsők Charles Xaviere – alakítja Paul fiát, II. Letót. A készítők itt sikeresen oldották meg, hogy a filozófiai kérdések és a politikai intrikák megfelelő mennyiségben legyenek jelen, és a szereplők is remekül formálták meg karaktereiket, sőt, egyesek még jobban is, mint az előzményben. Ha nem akarsz elolvasni közel ezer oldalt, akkor ezt a két sorozatot érdemes megnézned.

Julie Cox (Irulan), Alec Newman (Paul) és Daniela Amavia (Alia) A Dűne gyermekei minisorozatban

OK, már csupán azt nem értem, mitől olyan fontos ez a sorozat? Nekem elsőre kicsit olyannak tűnik, mint a Trónok harca sci-fiben.

Először is érdemes megjegyezni, hogy az első kötet a hatvanas években jelent meg, és teljesen más hangot ütött meg, mint a legtöbb sci-fi előtte: egy intelligens és figyelmet igénylő könyvről van szó, aminek a főhőse egy vívódó messiás. A regény nagyon sok embernek – nem csak sci-fi íróknak, sőt, nem csak sci-fi olvasóknak – volt meghatározó élménye egészen a mai napig, sokan ehhez a regényhez mérik az egész science fictiont. (Elég annyi, hogy Lucas innen vette a Tatooine ötletét.) A folytatások aztán csak még inkább ráerősítettek erre a kultuszra, hiszen Herbert továbbgondolta a hőse, Paul és utódai dilemmáit, a jövőbelátás problémáját, a vallás és politikai összefonódását – ezzel kifejezetten egyedit alkotott a sci-fiben, mert ilyen komplexen még senki nem foglalkozott a témával –, az egyén történelemformáló erejét és számos filozófiai kérdést. Szereplői nem papírfigurák, gondolataik komplexek, és bár úgy tűnik, sokszor túlgondolják a problémákat, mégis ez teszi a regényfolyamot annyira érdekessé, hiszen az olvasót is gondolkodásra készteti. A sci-fi háttér sem egyszerű klisé, bár egy számítógépeket elutasító feudális birodalomról van szó, mégis Herbert világa sci-fi, mert sok olyan elem van benne, amitől elhisszük, hogy a jövőben járunk. Végezetül pedig ott van maga a Dűne bolygója, a hatalmas homokférgekkel, a vízfegyelemmel és megannyi elemével, amitől az egész egy hatalmas, bonyolult rendszerré válik, ami él és lélegzik, majdhogynem érezzük a sivatagi szelet és a homokot a lapokon.

Nem vagy te egy kicsit túl lelkes?

Dehogynem. De szerintem ha elolvasod a regényt, te is az leszel, és ha szerencséd van, beszippant, és meg sem állsz az utolsó kötetig.

Jantner János borítója A Dűne eretnekeihez

2312

Avagy így élsz háromszáz év múlva.

Miközben utánaolvastam Kim Stanley Robinsonnak, kiderült, hogy a szerzőnek nincsen a természettudomány semelyik ágából sem diplomája. Ellenben angol irodalomból igen. A Nebula-díjas 2312 című 2012-es regényét elolvasva azonban inkább azt feltételezné az ember, hogy egy természettudományos megszállottságú emberre van dolga, aki a tudományt az irodalom, de akár az élvezhetőség fölé helyezi.

A XXIV. század elején járunk, amikor az emberiség már nagyrészt belakta a Naprendszert, rohamléptekkel terraformálta a Marsot, évtizedekkel korábban neki kezdett a Vénusz és a Szaturnusz holdjának, a Titánnak a lakhatóvá tételéhez, és napirenden van még más lehetséges égitest is a földiesítés célpontjaként. Ezek mellett szinte az összes szilárd bolygót, holdat, sziklát meghódították az emberi települések, kivájt aszteroidák repkednek az űrben, belsejükben a Földön kihalt, vagy kihalóban lévő élőlényeivel. A regény a Merkúron, a napvonal előtt haladó Terminator mozgó városában veszi kezdetét, ahol Swan, egy, még az űrlakók közt is különcnek számító nő nagyanyja, Alex halála után örökségül feladatot kap tőle: a Naprendszer különböző pontjain élő űrlakók laza szövetségének, a Mondragonnak a kvázi "utazó követe" lesz, így találkozik többek között a szaturnuszi Wahrammal és más űrlakókkal. Swan előtt hamarosan világos lesz, hogy Alex és társai valami nagyszabású dologra készültek, aminek nem csak a Naprendszer lakóihoz és a vegetáló, a pusztulás szélén egyensúlyozó, de az emberiség számára nélkülözhetetlen Földhöz van köze, hanem a kvabusokhoz is, ezekhez a kvantumszámítógépek segítségével létrejött mesterséges intelligenciákhoz is, akik szemmel láthatóan külön utakat kezdtek el járni az elmúlt évtizedekben.

Rögtön az elején szögezzük le a legfontosabbat ezzel a könyvvel kapcsolatban: egy nagyon érdekes és izgalmas, tudományos munka lehetne, ha nem akarna mindenáron elmondani nekünk egy történetet, amiben a szereplők interakcióba lépnek egymással, sőt, még beszélgetnek is. Ugyanis a 2312 legnagyobb hibája az, hogy a története hihetetlenül unalmas, vontatott, érdektelen, zavaros, a lezárása pedig banális és összecsapott. És ha mindez nem lenne elég, a két főbb szereplőn kívül nagyon egy másik karakter sincs kidolgozva - holott a két legfontosabb mellékalak, a "kicsi" nyomozó, Genette és a földi nyomorból a Vénuszra kerülő Kiran alakjában sokkal érdekesebb potenciálok bújnak meg -, viszont Swan és Wahram semmilyen módon sem tud közel kerülni az emberhez. Előbbi sokszor nem csak ellenszenves, de érthetetlen, megalapozatlan, meg merem kockáztatni, néhol hisztérikaként viselkedik. Utóbbi viszont, ahogyan erre Swan a kötet elején tippel, olyan, mint egy autista, lassú, a gondolatai néha érthetetlenül kapcsolódnak össze, és bár kettejük közül ő a szimpatikusabb, mégis inkább csak sodortatja magát, gyakran arra, amerre a nő húzza. Tény, hogy a regény szerelmi szála - amit esküszöm az elejétől lehet sejteni - szépen ki van dolgozva, csak számomra pont azért hiteltelen, mert ezek a figurák teljesen hidegen hagynak. És csak hogy vágjak még egy kicsit a fejszémmel ebbe a hatalmas fába, amiként a regényt elképzelem - ahol a történet a törzs -, a párbeszédek nem csak érthetetlenek, de sokszor már idegesítően blődnek hatnak. Egy részükkel kapcsolatban nem is tudom, mi lehetett a szerző célja...

Ami viszont a képzeletbeli fa koronáját illeti, az bizony óriási, impozáns, szerteágazó és hihetetlenül részletes.

Ahogy mondtam, a 2312 egy remek tudományos munka lehetne arról, milyen lesz - lehet - az emberiség élete háromszáz évvel később. Kezdjük ott, hogy nem lehet majd csak úgy férfiakról és nőkről beszélni, a nemi jellegek, jellemzők és szexuális preferenciák teljes kavalkádjában fognak élni utódaink, ahol bizony nem hogy nem az lesz fontos, kinek milyen a neme, hanem egy egyén akár mindkettő is lehet, sőt, Robinson regényében ez nagyon is elterjedt az űrlakók közt. Akik, hála a tudományos eredményeknek, már akár két teljes évszázadig is élhetnek, a testi leépülés bármilyen komolyabb jele nélkül. Ebben a világban a Naprendszer bolygói közötti utazás teljesen hétköznapi, a bolygók terraformálása belátható időtávlatokba szorul, és mindenki a legvadabb dolgokat művelheti szabadidejében. Az emberi test módosítása - a józan ész és a praktikum határain belül - szinte végtelen. Gondoljuk csak el, mennyi szédítő lehetőség, milyen végeláthatatlan kavalkád alakul ki így ebben a jövőben!

Steve Gildea - Planetary Suite

Ugyanakkor ennek a kavalkádnak árnyoldala is van, lényegében ez lenne a könyv fő kérdése, vagyis hogy milyen társadalmi-gazdasági modell vagy rendszer lenne képes nyugalmat és prosperitást hozni nem csak az emberiség bizonyos csoportjai számára, hanem a teljes népességnek. Érzékletes képet kapunk a katasztrofális - természeti és társadalmi - helyzetben lévő Földről, az űrbeli "hidegháborúról", egyes planéták nehézségeiről és a különféle érdekellentétekről. Nagyon sajnálatos azonban, hogy a könyv a kezdeti gondolatok után nem foglalkozik sokkal többet ezzel a kérdéssel, és inkább próbálja a történetét összerakni, holott bizonyos szempontból az ezzel foglalkozó kis esszék adnak teret a legnagyobb invencióknak. Az ilyen betoldások, rövid kis kivonatok, magyarázatok, tudományos érdekességek, társadalmi spekulációk színesebbé és érdekesebbé is teszik a könyvet, mint a cselekmény lassú vánszorgása (ha nagyon gonosz akarnék lenni, használhatnám a rándulás szót). Ráadásul Robinson sokszor itt sziporkázik igazán! Kedvenc részem például, amikor elmagyarázza, hogyan készítsünk "házilag" terráriumot egy aszteroidából. A könnyed stílus találkozik a tudománnyal, és remek elegyet alkotnak. Ilyennek kellett volna lennie az egész könyvnek, de sajnos ezekből nincs olyan sok, ráadásul a történet lassúsága elveszi az ember energiáit és már a betoldott tudományos részeken is sokszor unottan átfut, hisz úgy se nagyon ért az átlagolvasó a sejtbiológiához vagy a kémiához.

A 2312 igazi hibrid, a tudomány és a történet furcsa házassága. Ilyen tekintetben azt kell mondanom, Kim Stanley Robinson az új Arthur C. Clarke, aki igyekszik összehozni a kettőt, ennek minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Robinson könyve egyszerre lehengerlő jövővízió, tudományos munka a Naprendszerről, annak várható változásáról, a XXIV. század emberiségéről, a ránk váró problémákról és a lehetséges megoldásokról. Olyan érdekes és aprólékosan kidolgozott világ a regényé, amire tucatnyi izgalmas könyvet össze lehetett volna eszkábálni. Azonban itt most ez nem sikerült, a cselekmény és a szereplők csupán alibinek tűnnek ahhoz, hogy a szerző megírhassa azt a mérhetetlen tudásanyagot, amit magába szívott. Sajnálatos dolog, mert valóban rengeteg potenciál volt benne, fele ilyen hosszan, kissé összeszedettebben a varázs, ami a könyv első felében megfogott nem változott volna szürkeséggé és unalommá.

Mélyállomás

Örök téma, hogy a nők tudnak-e olyan sci-fit írni, mint a férfiak? Már eleve a kérdés feltevése is értékítéletet hordoz magában, mintha lenne külön női és férfi sci-fi, de ennek a kérdésnek a továbbvitele nem ennek a posztnak a feladata. Mindenesetre C. J. Cherryh (eredeti nevéből mindössze az utolsó „h” hiányzik) regénye, a Mélyállomás (Downbelow Station, 1981) pont az a könyv, ami teljesen irrelevánssá teszi a kérdést, ugyanis egy remekül összerakott, politikai csatározásokkal és machinációkkal teli realista űropera. Sikerét Hugo-díjjal jutalmazták, a szerző pedig egész kis regény-univerzumot kerekített az általa kitalált világ köré.

A kötet elején egy elég száraz felvezetőből megtudjuk, hogy az emberiség évszázadok alatt, lakható bolygók híján űrállomások tucatjait hozta létre a különféle naprendszerekben. Ezek közt is legfontosabb a Pell Mélyállomása, ugyanis maga a Pell lakható bolygó, sőt, intelligens őslakosokkal is rendelkezik. Szerepe még inkább felértékelődik, amikor a Pellen túl lakható világokat találnak, és ezeken, a Földi Társaság fennhatóságán túl egy új hatalmi erő jön létre. Hamarosan kitör a háború a Társaság és az új erő, a Szövetség között, aminek hatására a régi űrállomások sorra összeomlanak, a kereskedőcsaládok léte veszélybe kerül és a Föld hadihajói önálló erővé növik ki magukat, és mint Mazian Flottája már alig függenek a Társaságtól. A háború lassan a Pellt is eléri, amikor menekültek ezrei érkeznek az elpusztult állomásokról, felborítva a Mélyállomás eddigi rendjét. Ám nem csak emiatt kell óvatosnak lenniük az ittenieknek: hamarosan a Szövetség ügynökei, a Társaság emberei, a belső ellenzék és a Flotta is saját tervet eszel ki, amivel veszélybe sodorja az egész űrállomást a rajta élő emberekkel együtt.

A regény legnagyobb érdeme az, hogy végig feszültséggel teli. A nem igazán szerencsés, szájbarágós felvezető után a szerző azonnal bedobja az olvasót a mély vízbe, és semmi kétséget sem hagy afelől, hogy bizony itt valóban komoly problémákról van szó, és a szereplők egy része kénytelen bepiszkolni a kezét - ha már nem piszkos eleve -, hogy valamilyen rendszert vigyen az egyre nagyobb káoszba. A könyv sok szereplővel dolgozik, és mindegyiknek megvan a maga karaktere - igazából a jófiúk, az állomást irányító Konstantin-família tagjai, éppen jóságuk és naiv idealizmusuk miatt kevésbé realisztikusnak tűnnek. Viszont ez sem feltűnő, hiszen a többi fontos karakter mind emberi, igazi dilemmákkal, tervekkel (a legérdekesebb figura az emlékezet-törlésen átesett szövetségi katona, akiről talán még többet is el lehetett volna mondani a könyvben). A szereplők ugyan gyakran nem szimpatikusak, sokszor hoznak megkérdőjelezhető döntéseket, de mindvégig látjuk tetteik mögött a mozgatórugókat. Ez talán a legfontosabb dolog, amiért a könyvet érdemes kézbe venni. Emellett az írónő érzékletesen festi le a bonyolult machinációkat, politikai érdekellentéteket és intrikákat – miközben arról sem feledkezik meg, hogy bemutassa ezek valódi következményeit. A menekültek, a megszállás, az elnyomás, a háború, árulás, ezek mind élően jelennek meg, nem érezzük, hogy csupán kellékek, vagy nem eléggé jól átgondolt alkotóelemek. Igazából az embernek olvasás közben hamar az az érzése támadhat, mintha egy jól megkomponált televíziós sci-fi sorozatot látna – a Babylon 5 és a modern Battlestar Galactica keverékét –, ugyanis a jelenetezés, a dramaturgia, a párbeszédek és a cselekmény fordulópontjainak adagolása tényleg remek alapanyaggá tenné egy izgalmas és látványos sorozathoz (és én ritkán szoktam ilyesmit mondani).

Ugyanakkor sajnos nem beszélhetünk tökéletes regényről. A stílusa sokak számára lehet túl száraz, a célja inkább a történet elmondása és a szereplők gondolatainak tolmácsolása, így a szerzőnek valószínű nem is volt célja a míves mondatok megalkotása. Néhol a cselekmény is leül, de szerencsére nem olyan sokáig, hogy ráunjunk a könyvre, azonnal történik valami, ami felkelti a figyelmünket. Ugyan fontos kérdéseket vet fel - milyen eszközöket lehet felhasználni politikai célok elérésére, mik a háború következményei, hogyan lehet manipulálni az egyént és a tömeget - ezek inkább csak a történet szintjén jelennek meg, így egyesek hiányolhatják a nagy kinyilatkoztatásokat. Számomra a leginkább problémás rész azonban a Pell őslakóinak szála. Ezek a kissé majomszerű, természet közeli lények mind a bolygón lévő kolónián, mind az űrállomáson történteknek szemtanúi – és elszenvedői –, és noha egyszer-kétszer szerepet kapnak az eseményekben, én mégis csupán egzotikumnak, sem mint nélkülözhetetlen alkotórésznek tűntek a szememben. Mindenesetre el nem vesznek a könyv élvezetéből. 

A Mélyállomás, ha már női jegyeket keresünk benne, komplex viszonyrendszerrel, érzékletes helyzetbemutatással és érdekes karakterekkel dolgozik – akik közt erős nőket is találunk –, mindezekkel együtt szórakoztató, „reális” űroperaként mintapéldája ennek a tematikának, ami egy évtizeddel később a megújulást követően az egyik legnépszerűbb iránnyá vált a kortárs sci-fiben, valamint a televízió képernyőjén is bizonyított.

A Holtak Szószólója

Orson Scott Card a Végjáték című regényével lett híres, amiben egy fiatal fiú, Ender Wiggin szenvedéstörténetét dolgozta fel az emberiség életben maradásáért vívott háború keretei között. Card a  (Hugó-, Nebula- és Locus-nyertes) folytatás, az 1985-ös A Holtak Szószólója (Speaker for the Dead) előszavában leírja, hogy az első kötet igazából csak azért született meg, hogy a folytatást meg tudja írni. Ender az első kötetben még gyerek, aki küzd saját maga ellen egy olyan helyzetben, ahol a legrosszabb tulajdonságait kell előhívnia az életben maradáshoz. A regény lezárásában Ender, a Fajirtó válik a Holtak Szószólójává, a második kötet pedig a felnőtt Ender megváltástörténete, vagy legalább is annak utolsó stádiuma.

Az emberiség a Száz Világ rendszerében, a Csillagközi Kongresszus égisze alatt virágzik, a kiirtott hangyoktól megörökölt bolygókon túl már új planétákat is benépesített közel fénysebességgel haladó hajóival és az azonnali kommunikációt lehetővé tevő ansible-hálózat segítségével. Az egyik ilyen világ Lusitania, egy jelentéktelen kolónia, ami azonban egy csapásra a legfontosabb hellyé lép elő az emberiség szemében: őslakói ugyanis értelmesek. A háromezer évvel ezelőtti Fajirtás óta az emberiség most találkozik először értelmes lényekkel, és egyfajta vezeklésnek tekintik a pequeninók (malackák) fajával való kapcsolatot. Azonban bármennyire is igyekeznek megérteni ezeket a lényeket, a szigorú törvények miatt nem nagyon jutnak közelebb hozzájuk. Amikor pedig a malackák brutálisan meggyilkolják a kolónia xenológusát, Pipót, az egész rendszer kerül veszélybe. Ugyanakkor valami más is játszódik Lusitanián, egy Novinha nevű kislány lelkében, aki a gyilkosság után elhívja a katolikus világra a Falante pelos Mortost, a Holtak Szószólóját. De senki nem gondolja, hogy az eredeti Szószóló érkezik meg a kis világra, hogy húsz évvel az első gyilkosság után két másik halottról is szóljon, megváltoztatva ezzel nem csak a kolónia, de három faj sorsát is.

Adná magát a helyzet, hogy a Végjáték irányából közelítsünk a regény felé, de ez ugyanúgy botorság lenne, mint hogy azt mondani az első kötetre, hogy az egy szimpla military sci-fi. A Holtak Szószólója egy teljesen más regény, persze, ugyanúgy itt is főleg a lélektanra helyeződik a hangsúly, de egészen más aspektusból. De ne szaladjunk ennyire előre.

A könyv sci-fi, annak egy klasszikus alaptípusát követi, vagyis a technikailag fejlett ember találkozása a nála fejletlenebb, általában törzsi keretek közt élő idegenekkel. Ez a fajta antropológiai sci-fi olyan klasszikusokat termelt már ki magából, mint James Blish A Case of Conscience című regénye, de akár említhetnénk a Verebecskét, vagy C. J. Cherryh Mélyállomását. Card pequeninói és a köréjük felépített világ atyafástól kezdve nagyon érdekes és egyedi, ráadásul olyan rejtélyt sikerült megalkotnia, amivel végig fent lehet tartani a feszültséget és annak lassú feloldása kitölti az egész regényt. Ráadásul a harmadik fél, a Hangy Királynő behozásával csak még komplikáltabbá teszi a helyzetet, amelyet szépen kezel az egész könyv folyamán.

Ebből a hármasságból származik a regény legfontosabb mondanivalója, amit finoman még a könyvnek a malackák rejtélye melletti másik tartópillére, a Ribeira család története alá is húz, ez pedig a megértés fontosságának hangsúlyozása. Ender nővére Valentine, aki elkísérte öccsét hosszúvándorútján a világok közt egészen az utolsóig, ahová már nem követte őt, dolgozta ki a regénybeli gondolatsort. Ennek lényege, hogy az idegeneket több csoportra osztja: utlaning, framling, raman és varelse. A regény fő kérdése a raman-varelse kettősére összpontosít, előbbi a más fajba tartozó idegen, akivel viszont kölcsönös megértésre vagyunk képesek, tehát ők is embereknek tekintendők, utóbbi pedig a teljesen idegen, akiket képtelenek vagyunk megérteni. A pequeninókkal kapcsolatos fő probléma éppen ez: vajon ramanok, vagy varelsék? Ender, a Holtak Szószólója már az első kötetben is azért volt képes legyőzni a hangyokat, mert teljesen megértette őket. Ő az, akinek birtokában van az a képesség, hogy mindenkit megértsen, éppen ezért meg is szeresse azt. A regény és az élet furcsa helyzete az, hogy pont Card beszél a megértésről, ugyanakkor nem szabad, hogy másként lássuk ezeket a mondatokat szerzőjének fényében. A Holtak Szószólója a megértésről szól, arról, hogy gyakran saját előítéleteink rabjai vagyunk, saját hibáink miatt nem látjuk az igazságot, vagy egyszerűen nem tudunk elvonatkoztatni attól, akik mi magunk vagyunk. A legnagyobb bűn az, ha anélkül ítélünk el valakit, hogy megpróbálnánk megérteni. A könyv az elfogadásról is szól, arról, hogy befogadjuk az idegent saját magunk közé, amennyiben az egyenrangúnak találtatott velünk. De nem szabad gőgösnek lennünk, amikor azt vizsgáljuk, valami egyenrangú-e, le kell vetkőznünk saját szűklátókörűségünket ehhez, ami persze nem könnyű feladat.

Azt mondtam, a regény másik fontos eleme a Ribeira család. Igazából azt kellene mondanom, a regény legfontosabb eleme ez, maga a történet gerince. A könyvet botorság lenne csak az idegenek felől megközelíteni, hiszen a pequeninóknál és hangyoknál gyakran idegenebbek az embernek saját fajtársai. Több generációnyi fájdalom és veszteség bontakozik ki ebben a szálban, amit Ender éppen a megértés erejével kezd el feloldani. Klasszikus pszichológiai alapszituáció, az elfojtásból és bűntudatból eredő események, amelyek összekapcsolódnak a szeretet iránti vággyal. Ugyan csak a harmadik kötet, a Fajirtás fogja beemelni „az univerzum képletébe” a szeretetet, de valahogy az egész sorozatnak, Ender egész életének a szeretet áll a középpontjában. Mindenképpen érdemes ezt a könyvet úgy olvasni, mint ami az emberi kapcsolatokról szól. Card ráadásul képes volt élő karaktereket alkotni – ez elengedhetetlen is egy ilyen típusú kérdéskörhöz –, mindenkinek megvan a maga szerepe, viszonya a többi szereplőhöz teljesen életszerű. És persze maga Ender is olyan, amilyennek az előző kötet kisfiúját elképzelnénk felnőve, aki cipeli magával a bűntudatot, és hiába nyújt mások sebeire gyógyírt, saját magának nem képes megadni azt. Ender megváltása a Lusitania, annak lakói, Novinha és családja, a pequeninók és annak felismerése, hogy sosem késő megbocsájtani, akár saját magunknak sem.

A Holtak Szószólója több, mint egyszerű antropológiai sci-fi. Természetesen mint olyan ragyogó, remekül megállja a helyét a science fiction történelmében, ötletei még ma is elevenek és mint regény is remekül írták meg. De a boncolgatott fő kérdések, a szereplők közti dráma, a lelki oldala a könyvnek nagyon fontos olvasmánnyá teszik nem csak az SF kedvelőknek – mennyi könyvre is mondják ezt, már semmi ereje nincsen e kijelentésnek –, hanem mindenkinek, aki nyitott a másikra és saját magára, és vágyik egy megrázó, mégis felemelő történetre.

Díjakról és emberekről

Avagy nem egy tökéletes világban élünk, tanuljunk meg együtt élni ezzel

Nemrég egy három részes eszmefuttatás jelent meg az SFmagon Lőrinczy Judit írótól, aki az SFmag és az LFG szerkesztője és többször vett részt novellák zsűrizésében. A cikkében arra tett kísérletet, hogy megvizsgálja – de legalább is elmondja a véleményét – az irodalmi díjak szerepéről és értékéről. Konklúziója – ami erősen támaszkodott Ursula K. Le Guin sci-fi/fantasy író témába vágó írásaira – lényegében az, hogy bár vannak irodalmi díjak, és azok egyfajta diskurzus elindításának az alapjai lehetnek, végeredményben elhibázottak, hiszen az irodalom nem mérhető, nincs legjobb, és ráadásul még sok olyan szempont is közre játszik a díjak odaítélésének folyamatában, amelyeknek nem sok köze van az irodalmi értékhez (pl. piaci szempontok). Továbbá azt is felrója a cikksorozat és írója, hogy az olvasók (a befogadók) túlságosan is támaszkodnak a díjakra, azokat sokkal nagyobb értékkel ruházzák fel, mint amellyel valóban rendelkeznek.

Ezen megállapítások jelentős részével egyetértek. Hogy akkor mégis miről fog szólni ez a cikk? Arról a jó pár dologról, amiről úgy érzem, nem esik szó a díjak kapcsán, vagy pedig ugyan szó esik, de kihagy a szemléltetésből más nézőpontokat is. És ha már vitaindítóként harangozták be a cikket, legyen diskurzus!

(Ja, ő Venus)

(Kattints a Továbbra)

Konzulváros

Kezdhetném ugyanúgy ezt a bejegyzést, mint a Krakenről írtat, de nem fogom. Legyen elég annyi, hogy China Miéville még akkor sem képes konvencionális zsánerregényt írni, amikor ő maga jelöli meg egy jól körülhatárolható fogalommal. A Konzulváros (Embassytown) 2011-ből Miéville eddigi első sci-fije, amit megannyi díjra (Hugo, Nebula, Clarke, Campbell, BSFA) jelöltek, de csak a Locus SF-díját nyerte el, és bármennyire is közhelyesen hangozzon, nem hazudtolja meg szerzőjét, sem ötleteiben, sem a történetet elindító elképzelések szempontjából.

Az űr egy távoli szegletében, egy jelentéktelen bolygón, Ariekán található egy hatalmas, élő metropolisz. Ez egyáltalán nem különleges, sok ilyen van még a világegyetemben. A városban, egyfajta zárványként húzza meg magát az emberek kolóniája, Konzulváros. A bolygó őslakói, a Gazdák különös módon kommunikálnak, dupla hangképző szervükkel szólaltatják meg a Nyelvet, ami lényegében maga a mögötte lévő értelem; a Nyelv sajátos módon nem ismeri a jelölő és a jelölt fogalmát, ennek egyik hozadéka például, hogy nem képesek hazudni, hiszen minden kimondott szó a valóság egy-egy ideája. A Gazdákkal Konzulvárosban csak a konzulok, ezek a különös módon létrehozott klónok képesek beszélni, akik két emberként keltik egy személy illúzióját, hiszen az idegenek csak a két hangzós Nyelvet beszélni képes entitásokat tudják értelmes lényként elfogadni. Azonban a város és Arieka megszokott élete felborul, amikor Brémából, aminek a bolygó gyarmata, egy új konzul érkezik, aki nem csak, hogy különbözik az itteniektől, de felbukkanásával a Gazdák egész világa gyökeresen megváltozik.

A nyelv és a kommunikáció ritkán kerül elő a science fictionben, mint a történet mozgatórugója - persze nem a Konzulváros az első ezen a téren, de Miéville mindenképpen érdekesen és egyedien nyúlt a témához. A Nyelv és az areikai Gazdák ötlete nem is jöhetett volna más szerzőtől, ahogyan a jól végigvitt ötletből kisarjadó egyéb regényelemek, mint a bizarr konzulok vagy a Nyelvben hasonlatként funkcionáló eberek ("A lány, aki azt ette, amit elé raktak"). Persze nem kell megijedni, ugyan aki otthonosan mozog a nyelvelméletben az bizonyára sokkal több rétegét megérti és élvezi a könyvnek, de azok is tökéletesen fel tudják fogni, miről beszél a regény, akik nem szeretik a nyelvészkedést. És természetesen ez egy űropera, úgyhogy azok is találnak kedvükre valót, akik a tematika klasszikus jegyeit keresik. Ugyanakkor Miéville még itt sem tagadja meg önmagát, a regény első fele, Avice, az immerülő visszaemlékezéséből kirajzolódó kép hemzseg a ragyogó elképzelésektől, elég csak az immer (itt a hipertér megfelelője) természetére utalni. Az író nem ad többet számunkra ebből az űroperából, mint amire szükségünk van - egy-egy űrkikötő, városok említés szintjén, pár furcsa szokás és idegen - a fő történet megértéséhez, de már ettől is zsong az ember agya, pláne mivel kezdetben a múlt és a konzulvárosi jelen világa párhuzamosan fut.

Talán emiatt tűnik úgy, hogy a regény valamivel a fele után lelassul és itt-ott leül. Miéville olyan vehemenciával dobálta bele a keverékbe az újabb és újabb ötleteket, hogy amikor ez a mérték csökken és inkább a Nyelvre, az intrikákra és az új konzul, EzCal ténykedése nyomán kialakuló helyzetre fókuszál, az emberben hiányérzet keletkezik, akárha megvonnák tőle drogadagját. Félreértés ne essék, a történet még mindig érdekes, és a világ is kellően furcsa elemei kerülnek elő időnként, így az ember egyáltalán nem unatkozik, csak kicsit furcsa megszokni ezt a lelassult tempót és az új fókuszt. Nem érezni azt, mint olyan sok más hosszú regénynél - bizony, Miéville egyes regényeinél is -, hogy túlírt lenne a könyv (egy ügyes szerkesztő biztosan tudott volna még húzni belőle, de egy ügyes szerkesztő mindenhonnan tud húzni). Viszont sajnos az sem válik a regény javára, hogy végig megmarad sterilnek, ahogyan azt pl. itt is kifejtik. Egyszerűen valamiért nem képes berántani az embert - pedig a narráció első személyű -, talán a karakterekben nem sikerül eléggé elmélyedni. Avice, hiába az egyetlen nézőponti figura, akinek gondolkodását és személyiségét is megismerjük valamennyire, nem válik eggyé az olvasói szemszöggel, mintha valamilyen elvont visszaemlékezését olvasnánk, nem tudjuk beleélni magunkat a helyzetébe.

Holott a hangulat, ahogyan már utaltam rá, nagyon jól megfogott. Konzulváros és Arieka él és lélegzik - szó szerint és átvitt értelemben is -, de nincs olyan funkciója, mint Új-Crobuzonnak vagy Londonnak a Krakenben. Bevallom, ez kicsit meg is lepett, de örülök neki, hogy ezúttal a város nem lépett elő szereplővé, sőt, főszereplővé, és Miéville ötleteivel nem nyomta agyon a történetet (ami persze egy másfajta élvezetet nyújtott volna). Ugyanis amire végül kifut a könyv az mindenképpen megéri az olvasást, egyedi és nagyon jól végiggondolt, az előzményekből szervesen következő és  jól megmagyarázott. Miéville végre képes volt egy jó lezárást írni, nem marad hiányérzete az embernek vagy nem érzi azt, hogy azért őt most valahol csúnyán átejtették. Igen, kissé talán szentimentálisnak tűnhet a zárlat, de minden ott van, ahol lennie kell, és bebizonyosodik, hogy nem a semmiért mutatott meg bizonyos dolgokat a regény első fele. Talán kicsit jobban élveztem volna a könyvet, ha a Nyelvvel kapcsolatos végső ötletek kicsit hamarabb jönnek elő, ugyanis a könyv utolsó hatvan-hetven oldalán újra felpörög az ötletgyár és visszatér az a zsongás, ami a kötet első felét jellemezte.

Egy szó mint száz, a Konzulváros egy nagyon jó regény, kissé különbözik is Miéville más könyveitől, de alapjaiban hasonlít rájuk. Vad ötletek tárháza, egy fantáziadús világ, érdekes történet és mély rétegek, amelyek felfejtése a szakavatottak számára is örömmel szolgálhat. Nem tökéletes regény, nem is ez lesz a kedvenc kötetem a szerzőtől, de nagyon jó emlékként marad meg bennem és bátran ajánlom bárkinek, aki szereti az egyedi könyveket, mert Miéville úgy látszik, tényleg mindig egyedi könyveket alkot.

Bónuszként végül pár rajz, milyenek is lehetnek a Gazdák:

Forrás

Forrás

Forrás

A Fény Ura

Roger Zelazny is azon szerzői közé tartozik a fantasztikumnak, aki hivatkozási pont, idehaza mégis alig ismert a neve - és nem is nagyon van esély rá, hogy művei kiadásra kerüljenek, mert egyszerűen elrobogott mellette a zsáner. Persze ez nem teljesen igaz, mármint hogy ismeretlen: az Amber fantasy regényeiből több megjelent és novellái bekerültek a Galaktikába és különféle válogatásokba. De sci-fi regényei, amelyek a tematika klasszikusai, sokáig vakfoltok voltak idehaza. 2009-ben aztán az Agave belekezdett egy sorozatba, ami sajnos elhalt, ebben klasszikus SF regényeket jelentettek volna meg, így Zelazny Hugo-díjas és Nebula-jelölt 1967-es A Fény Ura (Lord of Light) című könyve megjelent magyarul (és ez is elkallódott a gyenge visszhangok miatt).

"Követői úgy hívták, Mahasamatman, és istennek hitték. Ő viszont inkább elhagyta azt, hogy Maha-, meg hogy -atman, és magát csak úgy nevezte: Sam. Ő sosem állította, hogy isten. De persze azt sem, hogy nem az."

Egy világban, ahol a reinkarnáció valós, istenek uralkodnak. Brahma, Visnu, Síva, Ganésa, Káli, Jama és társaik, nagy és félistenek, héroszok a Mennyben élnek, Templomaikból fogadják a halandók hódolatát. Azonban egy nap megjelenik Sziddhárta, aki egy az Elsők közül, de nem kért az istenség mézédes gyönyöreiből. Sőt, elhinti az elégedetlenség gyökereit, és Buddhává válik. Követőivel egyre több borsot tör az istenek orra alá, míg egyszer legyőzik, és a Nirvánába jut. De hosszú évek után Tathágata, a Buddha, Sziddhárta, vagy egyszerűen csak Sam visszatér a világba, hogy befejezze, amit elkezdett, és megdöntse az istenek uralmát.

A Fény Ura különös regény. Okosan ötvözi a hindu történetek hangnemét a science fiction elemeivel és szövegével. Rutinos sci-fi olvasók számára bizonyára nem jelent újdonságot, hogy az istenek itt nem transzcendens lények, és nem is az időszámításunk előtti V. századi Indiában vagyunk. Ez a világ nem a Föld, hanem egy idegen bolygó a messzi jövőben. Itt élnek az emberek, és egy kisebbség, a fejlett tudomány segítségével kvázi isteni hatalommal ruházta fel magát, míg a többség úgy él, mint a hindu mítoszok korának lakosai. De nem csak istenek vannak ezen a világon, hanem különféle démonok is, akikre elegáns magyarázatot kapunk. Összességében talán azt lehet mondani, hogy az egész regény elegáns. Zelazny fogja az ötletet, amit azóta már unásig ismerünk, de nem a legegyszerűbb, legegyértelműbb lehetőségeket írja meg, hanem érzékenyen összeilleszti a korábban említett történelmi hangulattal. Így válik a tudomány élő mítosszá, a tudatátöltés reinkarnációvá, a repülő az istenek szekerévé, és lesz az egész teremtett világ egy nagyon egyedi sci-fi.

De mindettől még nem válna emlékezetessé a regény, két tényező van benne, ami kortalanná képes változtatni ezt a majd ötven éves könyvet: a stílus és a gondolatvilág. Előbbit már érintettük, Zelazny az ötletek és a világ kialakításakor a nyelvet is különös hibriddé tette, szereplői nem csak egyszerűen egy hindu világba lettek helyezve, hanem annak szerves részei. Az istenek nem csak attribútumaikkal és mítikus elődeikkel azonosulnak, hanem a nyelvezettel is. Ráadásul az elbeszélői hang is felveszi a buddhista/hindu történetekből ismerős formulákat és mondatszerkesztést. Éppen ezért, amikor a szereplők olyan profán dolgot tesznek, mint hogy cigit kérnek, az sokkal erősebben hat, de mégsem lóg ki, valahogy az apró elejtett szavak és kifejezések képesek visszarántani a szöveget a realizmus talajára, így érdekes elegyet hoz létre az író, hiszen olyan az egész, mintha a valóságban történne egy mítikus történet a szemünk előtt. Ehhez pedig hozzáadódnak a különféle mesés elbeszélések, legendák, fiktív és valós buddhista-hindu szövegek beillesztése.

Ezzel pedig el is jutunk a másik fontos komponenshez. A hatvanas években nem meglepő, hogy valaki az indiai vallási világot használja, Zelazny viszont többet tesz, mint hogy egyszerűen újrajátszik néhány legendát és mítoszt sci-fi keretek között. Sam a hindu kozmológiára válaszul a buddhizmus elképzeléseit éleszti fel ellenerőként, de ahogy ő fogalmaz, nem is hisz benne igazán, és nagyon ő maga sem tudja, miért pont a Buddha tanait választotta ki eszközként. A regényben ezzel szemben nagyon érdekesen láthatjuk, mi is a buddhizmus, az emberekre gyakorolt hatását, és azt, hogy magára Samre milyen hatást fejt ki, hogyan változtat meg egy idea, egy eszme valakit, nem csak a főszereplőt, de azokat is, akik kapcsolatba kerülnek vele. Noha a lázadás valódi célja az, hogy az uraltak is megkaphassák azokat a technológiákat, amikkel az istenek rendelkeznek - vagy legalább is hagyják őket az istenek fejlődni a saját erejükből -, ez mégis különös eleganciával összekapcsolódik a buddhizmussal. Természetesen mindenkinek a maga tiszte, hogy eldöntse, mit olvas ki a könyvből, de mindenképpen érdemes figyelni a hosszú fejtegetésekre, az apró utalásokra és áthallásokra, mert egy sokkal komplexebb képet kaphatunk belőle.

A Fény Ura nem mindennapi regény. Az a fajta, amiről hosszan lehet beszélni, aminek ereje van, még ha nem is több száz oldal. Olyan regény, ami érdekes olvasmányélmény, még azoknak is, akik egyébként nem szeretik a science fictiont. Az pedig már csak hab a tortán, hogy valaha filmet akartak belőle készíteni, de végül egy olyan történetben csúcsosodott ki, amit a pár éve készült Argo-akció mutatott be.

Virágot Algernonnak

A pszichológia mindig hálás regénytéma, hiszen az emberi elme sokkal rejtélyesebb, mint az óceánok mélye és a világűr együttvéve. Emiatt persze megszámlálhatatlan mű született már ebben a témában, de csak kevés tudott igazán maradandóvá válni az irodalomban. Daniel Keyes, aki pszichológiából és irodalomból rendelkezik diplomával, 1958-as novellájával, majd az abból készült regénnyel, a Virágot Algernonnak  (Flowers for Algernon) című munkájával ilyen maradandót alkotott. A regény 1966-ban jelent meg, és el is nyerte a Nebula-díjat (a novella Hugót nyert megjelenésekor), és máig az egyik leghatásosabb könyvnek tartják, amit az emberi pszichéről írtak, nem véletlenül született több mozgóképes adaptációja.

Charlie Gordon harmincas éveit tapossa, de szellemileg egy gyerek szintjén áll. Képes magáról gondoskodni, kénytelen is, hiszen szülei tizenéves korában intézetbe adták, majd onnan nagybátyjához került. Ám most egy kísérleti műtéti kezelés segítségével megnövekedhet az intelligenciája, Charlie pedig normális ember lehet. Ahogyan a kis kísérleti fehér egeret, Algernont, úgy a férfit is megműtik, és előmeneteli jelentéseiből lassan felsejlik, hogy bizony, a műtét sikeres volt. Charlie először csak a környező világgal kezd ismerkedni, aztán ráébred múltjára, korábbi helyzetére, végül pedig lassan fölül is múlja az őt körülvevő embereket. De míg tudásában egyre magasabbra tör, lelkiekben újabb és újabb akadállyal kell szembenéznie, saját démonai, gyermekkorában beidegződött gátjai kerülnek elő, neki pedig fájdalmas harcot kell folytatnia azért, hogy teljes személyiség lehessen...

A regény erőssége nem csak abban áll, hogy Keyes mesteri módon, hihetetlenül jól építi fel Charlie személyiségének változásait, az egyre okosabbá váló ember felismeréseit és a környezete reakcióit, hanem hogy mindezt irodalmilag is remekül viszi véghez. Charlie nyelve kezdetben durva, egyszerű, az írásmódja is elidegenítő, aztán szépen lassan változik - Keyes nem átall egyszer-kétszer átejteni a reménykedő olvasót - míg eljut a szépen kimunkált nyelvezetig. Bár minden szereplőt az ő elbeszéléséből ismerünk meg, mindegyikük él, interakcióik a főszereplővel valósak és megalapozottak. Természetesen azonban a középpontban végig Charlie áll, az ő elméje, álmai, frusztrációi, elgondolásai. A története annyira letaglózó és magával ragadó, hogy az ember képtelen letenni a regényt. De ne egy kellemes olvasmányra számítsunk, Keyes a maga nyers valójában mutatja nekünk a dolgokat, és hamarosan mi is elkezdünk szorongani a főhőssel együtt, szorítunk neki, összeszorul a gyomrunk, ha valami rossz történik. És ahogy haladunk előre, egyre több rossz dolog történik, ahogy Charlie ereszkedik egyre mélyebbre saját elméje bugyraiba...

Chris Moore borítója

A Virágot Algernonnak olyan regény, ami után az ember azt kívánja, soha ne ismerje meg, mi játszódik le önmagában, soha ne kelljen szembenéznie azokkal a démonokkal, amiket mindenki hurcol magában gyerekkora óta. Ugyanakkor ez egy újabb remek példa arra, mennyire fontos az, hogy mégiscsak nézzünk szembe önmagunkkal, próbáljunk rájönni, mi is dolgozik bennünk. Keyes remekül választotta meg a regény formájátt, ugyanis azzal, hogy Charlie naplóját olvassuk, sokkal közelebb kerülünk hozzá, mégis, megmarad egyfajta távolságtartás, mintha egy valóságos személyt szemlélnénk, az ő életének történéseit olvasnánk. A könyv nem elsősorban science fiction - a fiktív operáción kívül nincs is semmi más, ami ehhez a tematikához kötné -, hanem egy lélektani utazás, éppen ezért bárki nyugodtan nekikezdhet. Természetesen erős idegekre van szükség, de ha valaki meg tud birkózik Charlie Gordon nem mindennapi - és valahol mégis mindennapi - történetével, akkor végül sokkal gazdagabb lesz, és sokkal jobban fogja értékelni azt, amije van.

(A regényt hangoskönyvként hallgattam meg Fekete Ernő előadásában, ami csak még inkább erősíti a bevonódást a történetbe.)

Tűz lobban a mélyben

Az amerikai Vernor Vinge-t nem éppen termékeny szerzőként ismerik, ennek ellenére több könyvét is nagy népszerűség övezi. És bár idehaza is megjelent már A szivárvány tövében (Rainbows End) című Hugo-díjas könyve, a magyar olvasóknak várniuk kellett, hogy olyan műve jelenjen meg, ami alátámasztja, miért is tartják modern klasszikusnak az írásait. A Gondolati Zónák (Zones of Thought) történetei azok, amelyekkel a legnagyobb hírnevet szerezte meg a szerző, mind az első kötet, a most az Ad Astra kiadónál megjelent Tűz lobban a mélyben (A Fire Upon the Deep), és folytatása (előzménye), A Deepness in the Sky Hugo- és Locus nyertes, azonban ennél többet mond az, hogy állandó szereplői a különféle Best of listáknak (mint itt, itt vagy itt). A sorozat harmadik darabja, a The Children of the Sky (ami az első kötet történetének folytatása), 2011-ben jelent meg angolul. Sokak szerint kifejezetten furcsa volt, hogy eddig nem adták ki magyarul legalább az első kötetet - ezt a hiányt pótolja a mostani magyar megjelenés.

A Straumli Birodalom kutatóállomást hozott létre a Transzcendenciában. Az ún. Felső Labor a Galaxis távoli csücskében, egy elhagyatott, több millió éves archívumra épült, célja pedig az, hogy olyan dolgokat ássanak elő a múltból illetve hozzanak létre ennek a tudásnak a segítségével, amellyel a straumer emberek még fejlettebbekké válhatnak. Azonban a kutatók mit sem sejtve belesétáltak egy ősrégi kelepcébe: egy több millió éves álmát alvó entitás lassan újra összeáll és öntudatra ébred. Az embereknek csupán arra marad idejük, hogy az utolsó pillanatban egy vakmerő szökést próbáljanak meg. Egyik hajójuk elpusztul, de a másik, fedélzetén másfélszáz hibernált gyerekkel sikeresen megmenekül és egy ismeretlen naprendszer felé veszi az útját. Azonban miután a hajó leszáll a bolygóra, váratlan támadás éri őket. A tüskések - ahogyan az emberek elnevezik ezeket a kutyaszerű lényeket - középkori viszályai miatt a túlélők, a nyolc éves Jefri és nővére, a tizennégy éves Johanna Olsndot a két szemben álló táborba kerül. A tüskések, ezek a több egyedből összeálló, csoporttudattal rendelkező lények remek segítséget vagy eszközt (ez nézőpont kérdése) látnak az emberekben, akik szépen lassan megismerik ezt a különös világot.

Mindeközben a szabadjára engedett entitás, az egyszerűen csak straumli mételynek nevezett lény egyre nagyobb területet hódít meg a Galaxisban, míg végül nyilvánvalóvá válik, hogy sokkal többről van itt szó, mint egy önmagát szórakoztató, korlátozott erejű poszthumán hatalomról. Megindul a versenyfutás a gyerekek hajójáért, aminek a fedélzetén valami olyasmi található, ami valószínűleg az egyetlen lehetőség a métely megfékezésére, vagy a mételynek a kiteljesedésre.

A Galaxis és a Zónák oldalnézetben
(részletes térkép itt)

A Tűz lobban a mélybennek, mint science fiction regénynek a legfontosabb és legötletesebb alkotóeleme maga a háttérvilág, pontosabban az ún. Gondolati Zónák. A Zónák középpontja a Galaxis magja, ekörül található a Gondolattalan Mélység, ahol a legtöbb technológia nem működik, a hajók örökké fogságba esnek, és valójában senki sem tudja, mi van benne. Ezt követi a Lomha Zóna sávja, ebben található a Föld is, és az ismert fizikai törvények érvényesek. Sok faj kezdi itt az életét, és ha szerencséjük van, előbb-utóbb eljutnak a Kívülbe, abba a Zónába, ahol már sokkal fejlettebb technika érhető el, a Galaxis központjától távolodva egyre gyorsabban lehet utazni. Ám ezen is túl létezik még egy Zóna, a Transzcendencia, ami hihetetlen technológiák és hatalmak otthona, mesés kincsek és borzalmas veszélyek lelőhelye. Bátran ki merem jelenteni, hogy a Zónák talán az űroperák világának legegyedibb és legötletesebb megoldásai, elegáns és szédítő megoldása a fénynél gyorsabb utazás problémájának. Tökéletes terepe egy okosan felépített és izgalmas történetnek.

Mert ez a regény az: okos és izgalmas. A tüskések világának középkori, már-már fantasykből ismerős ármánykodásai és politikai csatározásai érdekes elegyet alkotnak a Kívülből kiinduló mentőakció történetével, ami ízig-vérig űropera furcsábbnál-furcsább idegen lényekkel, csillagbirodalmakkal, Galaktikus léptékekkel, rejtélyekkel, titkos szövetségekkel. Természetesen számomra ez az űrbéli világ volt a legérdekesebb, a regény lassan enged betekintést a Zónák mindennapjaiba, és mutatja meg, milyen reakciókat vált ki a métely megjelenése. Utóbbihoz kapcsolódik egy másik ötletes megoldás, mégpedig hogy a cselekménybe beékelődnek különféle üzenetek, amelyeket a Galaxis frakciói, fajai vagy egyszerű entitásai küldenek egymásnak a Hálóra, erre a hatalmas kommunikációs rendszerre az eseményekkel kapcsolatban. Némelyik üzenet egyszerű reklám, mások propagandára használják ezt, megint mások találgatnak, hol a valósághoz közel álló teóriákat adnak elő, hol homlokegyenest más irányba tapogatóznak.

Boris Valejo borítója az első kiadáshoz

Vinge regénye tobzódik az ötletekben, ezt láthattuk eddig is, de a szereplők is nagyon eredetiek, az idegenekről nem is beszélve. Közülük is egyértelműen a tüskések a legeredetibbek. A szerző nem csak megalkotta ezt a különös fajt, csoporttudattal és középkori világgal, de részletesen be is mutatja őket, természetesen nem száraz leírásokkal, hanem a cselekmény különböző epizódjaival. Megtudhatjuk, milyen is egy hat egyedből álló falka élete, milyen lehetőségeik és korlátjaik vannak, hogyan működik az egész falkatudat és az ezekből összeálló civilizáció. Természetesen valamennyire antropomorfak - ez a science fiction idegenjei közül majd' mindre igaz -, így néha az ember elfelejti, valójában nem egy egyedről van szó, de ez akár lehet írói siker is, hisz egy falka valóban csupán egy entitás. A legérdekesebb karakterek is közülük kerülnek ki, és éppen a személyiségük összetett volta miatt a szerző többet is foglalkozik velük - talán csak Pham Nuwen az, aki hozzájuk hasonló bonyolultságot kap, de ennek is megvan az oka. Érdekes, hogy ebben a regényben mennyire fontos helyet kap az identitás kérdése. A tüskések fajuk sajátosságai miatt folyamatosan az identitásukkal foglalkoznak, a központi alakok közül több próbálkozik is saját - vagy az egész faj - tökéletesítésével ilyen-olyan módon. De ugyanígy Pham identitása is fontos szerepet kap, ahogy útitársaié is a regény egyik fontos fordulópontja után, illetve a gyerekek, főleg Johanna személyisége szintén jelentős átalakuláson esik át. Ahogy a Zónákban változik a fizika, úgy változnak a szereplők motivációi és jellemük is. És bár a regény nem nevezhető elsősorban karakterközpontúnak - ennyi ötlet és fordulat mellett nem is sikerülhetne ezt zökkenőmentesen megoldani -, mégis a legtöbb szereplő egyedire sikerült, csupán néha érezni klisés megoldásokat és kerülnek elő klisés szereplők.

Az első két Zóna-regény közös kiadása

Klisék egyébként itt-ott a történetben is előfordulnak, főleg a tüskések világán játszódó eseményekben, de ez egy ilyen terjedelmű könyvnél óhatatlanul megesik, és egyébként sem zavaró. Ha már a terjedelemről esett szó, könnyen mondhatnánk, hogy a regény túlírt, de nem az. Igaz, hogy a felvezetés nagyjából 300 oldal. Persze ez nem jelenti azt, hogy ezalatt nem történik semmi, sőt, nagyon is sok minden megesik ekkor, a szerző rengeteg információt átad nekünk, de a valóban izgalmas részek csak ezt követően kezdődnek. Úgy a regény felétől válik valóban tétté a mentőakció sorsa és kezd kiélezetté válni a két tüskés frakció harca. Egymást követik a különféle epizódok, ahol az ember valóban tud izgulni a szereplőkért, legyen szó galaktikus támadásról vagy egy szimpla orvgyilkosságról. Vinge szinte semmilyen hibát nem követ el, miközben azonos mértékkel festi meg a hatalmast és az aprót, a Zónákra kiterjedő eseményeket és a tüskések egy táborában folyó ügyeket, emlékezetes jeleneteket alkotva. Sajnos óhatatlanul megtörténik itt is az, ami a legtöbb, ilyen hosszúra engedett történetnél: az utolsó száz oldal, amikor a két történetszál összeér, túl zsúfolttá válik, kissé botladozóvá, a szerző igyekszik elvinni minket a lezárásig, de azt olyan zaklatottan teszi, hogy kissé talán furcsán fogadjuk azt, amit kapunk. Elsőre elégedetlenek is lehetünk a lezárással, a megoldás nem az, amire számítottuk - ennek jó és rossz oldalával egyaránt. De a végső epilógus véleményem szerint nagyon hangulatosra sikerült, a legutolsó két oldal pedig remek lezárása egy remek regénynek.

"Miként lehetne elmagyarázni? Hogyan lehetne leírni? Még a mindentudó nézőpontnak is inába száll a bátorsága."

Szerencsére, Vernor Vinge-nek nem szállt inába a bátorsága, és következetesen végigvitte, amit elkezdett. Nem ragadt le egy ötletnél, nem kalandozott el feleslegesen, hanem mint egy jó építész, szépen lassan felépített egy nagyon jó regényt. Ide lehetne talán idézni Jo Waltont: "Számomra ez az a könyv, ami mindent jól csinál, a példája annak, milyen az, amikor a science fiction jól működik." Azt kell mondanom - bár a regény feléig ebben nem voltam teljesen biztos -, a Tűz lobban a mélyben méltán lett klasszikus (kisebb hibái ellenére is), és éppen itt volt az ideje, hogy a hazai olvasók is a kezükbe vegyék. Okos űropera, amiben megtalálható Vinge vesszőparipája, a szingularitás - elvégre a Transzcendencia maga a megvalósult szingularitás - a szélesvásznú űropera, kalandok, jól sikerült jellemek és egy emlékezetes történet, mindez temérdek ötlettel. Remélhetően hamarosan a folytatást is olvashatjuk magyarul.

10 - SFmag antológia

Az SFmag – tervek szerint – első exkluzív, csak e-formátumban kapható antológiájának, amelynek novellái kizárólag itt olvashatóak, prózaian a 10 címet adták. 10, mert tíz darab novella került a válogatásba, két magyar és nyolc külföldi szerzőtől. Ezek közt találunk díjnyertes és díjra jelölt műveket, ahogy szimplán csak a szerkesztők által közlésre érdemesnek talált munkákat is. Az SFmag – definíció szerint – a fantasztikum minden területével foglalkozik, ennek következtében találunk itt olyan írásokat, amelyeket leginkább a hard sci-fi kifejezéssel lehetne leírni, de bekerültek a válogatásba olyan művek is, melyekben éppen csak felcsillan a fantasztikum, vagy a látszat ellenére semmi fantasztikus nincs bennük, leszámítva a felhasznált képeket. 

Jeffrey Ford: Teremtés 

A kötet rögtön egy nagyon erős novellával nyit. A kis farönk figurába életet lehelő fiú története olyannyira magával ragadó, hogy jóval az elolvasása után is bennünk marad. Hihetetlenül érzékletesen teremti meg a szerző a novella világát, és szinte beleborzongunk a teremtésbe. Olyan írással van dolgunk, ami csupán kérdéseket akar felvetni, az olvasóra bízza, hogy megválaszolja, vagy esetleg más kérdéseket tegyen fel. Egy biztos: még nagyon sokáig emlékezni fogok az erdőben botjára támaszkodó kis figurára, akinek élete a képzeletem mélyére fészkelte be magát. 

Elizabeth Hand: Kénkő Kleopátra 

Talán ez a leghosszabb írás a kötetben, és sajnos számomra a legunalmasabb. Terjengős, lassú, meg merném kockáztatni, hogy túlírt. A fantasztikus elem túl későn lép be, az író feleslegesen hagy annyi időt a felvezetésre. Pedig még talán érdekes is lett volna, de a történet végére még nagyon a sztori értelme sem állt össze. A pillangók pedig önmagukban az én szememben nem képeznek akkora különlegességet, hogy egy rájuk épülő novella érdekessé tudjon válni a szememben. 

Peter Watts: A sziget 

Ilyen az, amikor rengeteg elemet belepakolnak egy írásba, és az majd szétrobban tőlük. Legalább fél tucatnyi sci-fi ötlet sorakozik a novella cselekményének középpontjában lévő probléma után, de ezek csak apró építőelemekként jelennek meg. Sajnos bármennyire is jó a nyelvezete, a stílusa, a cselekménye, a sci-fi része, valamiért nem váltja ki azt a végső katarzist, amire a csattanó rájátszik. Talán a túlságosan sok alkotórész idegeníti el az írást, nem tudnám megmondani. Ugyanakkor mindenképpen érdekes és élvezetes írás, aminek ugyan én nem adtam volna Hugót, de elfogadom, ha más igen. (A novella korábban, más fordításban megjelent a Fiction Kult honlapon.)

Adam-Troy Castro: Fölösek 

Erről a novelláról nincs nagyon mit írni: egy ötlet és annak végig vitele, kissé esszéista stílusban. Az írás erőssége maga az ötlet, és a kifejtése során kifordított mai világ, az élő és halott fogalmának sajátságos átértelmezése. Hatásos írás, hiszen nem tudunk szó nélkül elmenni a szereplők viszonyain és a társadalom mellett. Jó sci-fi, ugyanakkor éppen a megírás módja miatt nem tud igazi magasságokba törni. 

Rachel Swirsky: Erósz, Fília, Agapé 

Újabb túlírt történet, ami ráadásul ingoványos talajon jár: a szerelemmel és az érzelmekkel foglalkozik. És bár egy nő vizsgálja a kérdést – nem érheti tehát az egyébként önmagában is értelmetlen vád, hogy nem elég emocionális teremtés –, mégis mintha nem sikerülne megfognia a dolgot. Túl sok elemet hoz be, és nem képes összefogni ezeket, nem látjuk, mi mivel függ össze és egyáltalán mire is fut ki ez az egész. Pedig van benne potenciál, még valahol a felvetett kérdés és a magyarázat is érthető, de mégis ürességet hagy maga után, nem sikerül elérnie a célját. 

Moskát Anita: Megnemszületettek városa 

Egy novella, ami ilyen erős felütéssel, ilyen erős jellemekkel, erős történettel és erős alapötlettel dolgozik, nagyon nem tud félrecsúszni. Picit talán itt-ott nem minden tökéletes, de ez inkább érzés, mintsem valóban meg tudnám nevezni a dolgot. Ennek ellenére ötletében hihetetlenül eredeti, olyasmi, amire egy olvasó tényleg még csak nem is gondolna. Az csupán hab a tortán, hogy a történet és a stílus is összhangban van vele. Élvezetes olvasni, és mivel magyar, ezt különösen jó kimondani. 

Tobias S Buckell: Anakoinózis 

Klasszikus alaphelyzet, kicsit más nézőpontból. Ez az, ami kiemeli a novellát a hasonló történetek közül, emiatt válik emlékezetessé a szőrmókok és az emberek találkozása és viszonya. Kissé tragikomikus történet megértésről, idegenségről, erőről és szabad akaratról, mindez egy kedves lény szemén keresztül, aki csak elsőre tűnik butábbnak az embereknél. Parabolának is megfelel a kizsákmányolásról, de mégis erősebb az, amit a Más megértéséről mond nekünk. 

Juhász Viktor: A Rádiumember magányossága 

Ez a novella már akkor zseniális volt, amikor először olvastam, és a leírt szavak hatása azóta sem változott. A fiktív magyar szuperhős búskomormtörténete olyannyira magyar, hogy annál magyarabb nem is lehetne. A szerző stílusa remek, szereplői emlékezetesek, igazából erről az írásról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Ajánlott mindenkinek! 

Robert Charles Wilson: Descartes színháza 

Jól megírt, klasszikus „ki van a háttérben” történet egy jól átgondolt sci-fi világban, érdekes alapötlettel és ötletes építőelemekkel. Bár az alapfelvetést már sokan megírták – a csattanót úgyszintén –, mégis képes működni és újat mutatni. Ugyan lehet sejteni, mire fog kifutni az egész írás, mégis a befejezés üt, ahogy a felvetett gondolat számára is remekül előkészíti a terepet. Nem letaglózó erejű mű, de mindenképpen hatásos és okos. 

Catherynne M. Valente: A téridő tizenhárom arca 

Manapság egyre gyakoribb, hogy olyan írások szülessenek, amelyek nélkülözik cselekményükben a fantasztikumot, csupán nyelvükben és stílusukban használják azokat. Ez az írás is ilyen, és pont a stílus az, ami miatt megéri elolvasni. Maga a történet, már ha beszélhetünk itt ilyesmiről, nem valami érdekes, az emberi kapcsolatokról már rengeteg mindent leírtak. Két dolog járt végig a fejemben olvasás közben: milyen ironikus, hogy egy sci-fi íróról van szó, a szerző viszont nem ír sci-fit, és hogy milyen kár, hogy nem ír… 

----

Mindent összevetve a 10 egy nagyon erős válogatás, még az egy-két gyengébb novella ellenére (amelyeknek azonban van értékelhető jellemzőjük) is. Igazából sokkal jobb, mint az ingyenes SFmag antológia, az itt szereplő írások remek példaként szolgálhatnak kezdő szerzők számára. Emlékezetes darabok, amelyek megmutatják, hogy a fantasztikumban még mindig rengeteg lehetőség van, és a fantáziának csupán a képzelet szab határt…